Nem hiszem, hogy akad még olyan ember, aki számára Eragon neve ne csengene ismerősen. Mindenki vagy már látta a filmet, vagy már olvasta a könyvet, vagy csak tudomásul vette a létezését, de egy dolgot mindenki stabilan és megingathatatlanul tud róla: vannak benne sárkányok.
És valóban! Elmés megállapítás, amire nyilvánvalóan rendkívül nehéz rájönni, amennyiben figyelembe vesszük a tényt, hogy már a kékségesen kék borítóról is egy kékségesen kék sárkány… kéklik ránk. Aki először látja a borítót, talán még azt is gondolhatná, hogy ez a kötet a Hupikék Törpikék egy furcsa, mutáns változatát tárja elénk, de természetesen erről szó sincs.
A történet dióhéjban:
Eragon, a 15 éves tanyasi fiú, Carvahallban, Alagaёsia egy távoli kis falujában él nagybátyjával – aki „Olyan emberre hasonlított, akit félig-meddig mumifikáltak, mire észrevették, hogy még él” - és unokaöccsével. Egy napon vadászat közben rálel egy furcsa, tojás alakú, kék kavicsra, s az eladhatóságában reménykedve hazaviszi. Ebből a kavicsnak hitt dologból aztán váratlanul előbukkan egy sárkány, amit annak rendje és módja szerint Eragon meg kíván tartani. Tenyerén a kis lénytől kapott furcsa jellel nevelgetni kezdi a közeli erdőben, ám ahogy az lenni szokott, az idilli élet nem tarthat örökké. Amikor a zsarnok uralkodó, Galbatorix, által küldött teremtmények romba döntik addigi világát, a fiú bosszútól vezérelve a nyomukba ered sárkányával, Saphirával, és Brommal, a szokatlanul bölcs és sokat tudó mesemondóval az oldalán. Így kezdődik meg Eragon, az új nemzedék első Sárkánylovasának hosszú, kalandokkal, varázslattal és ármánykodással teli utazása.
A könyv olvasásának úgy vágtam neki, hogy elsődlegesen arra voltam kíváncsi, tényleg annyiban különbözik-e a film az alapjául szolgáló műtől, mint sokaktól már hallottam. Hát, tényleg. Úgy is mondhatnám, hogy a kettőnek az égegyadta világon semmi köze nincs egymáshoz, csak néhány szereplő neve azonos. Talán a legmegfelelőbb meghatározás az volna, hogy a készítők a könyvből vették az alapötletet egy érdekes, sárkányos filmhez. Ha így nézi az ember, akkor nem háborog, mindkettőt élvezi külön-külön. Visszakanyarodva a könyvhöz, a hasonlítgatási szándékom már a legelején elveszett, egyrészt mert már akkor világosan látszott, hogy nincs alapja, másrészt mert annyira érdekes és magával ragadó volt a történet, hogy nem volt közben időm holmi filmekkel törődni. Amikor csak tehettem, olvastam, mérgelődtem, ha valamiért meg kellett szakítani, és morcos voltam azon a két napon, amikor egyáltalán nem volt időm rá. Így tehát tulajdonképpen, ha nem számoljuk az említett kényszerpihenőket, három nap alatt be is fejeztem a könyvet, ami szerintem mindent elmond.
Összességében imádtam, imádom, izgulok a kedvenc szereplőimért, és igyekszem türelmesen várni, míg befejezem a többi párbajkönyvem, és nekiláthatok a folytatásnak. Alaposan kitoltam saját magammal, de legalább van remény, hogy mire eljutok odáig, az utolsó kötetet is kiadják. Aki még nem tette, az pedig mindenképp olvassa el. Wiol pömnuria ilian. A kedvemért.
*A cím jelentése: Legyünk barátok
