Hát én immár kit válasszak...?

Nem vagyok továbbra sem az aktivitás mestere, pedig nem arról van szó, hogy nem olvastam semmit az elmúlt időszakban. Viszont a bejegyzéseknek nagyon nehezen állok neki, pláne ha olyan könyvről van szó, aminek időközben megfogyasztottam a folytatásait is. Így történt ez a soron következő Párbajos darabomnál, Kiera Cass: A Párválasztójánál.

A Párválasztóval nagyjából azóta szemezek, hogy először megláttam a borítóját. Nem vagyok a habos-babos ruhák rendszeres és fanatikus viselője, de nézni mindig is nagyon szerettem őket, szóval nálam a sorozat külleme ilyen szempontból telitalálat volt. Azt mondjuk hozzá kell tennem, hogy a pózok nem igazán tűntek számomra túl természetesnek, így könnyen el tudom képzelni, hogy sokaknak egyáltalán nem tetszenek a borítók. Mindenesetre az én esetemben ez a sorozat egyike azoknak, amiket kizárólag a borító miatt tettem várólistára.

A történetnek ugyan utánalestem, de különösebben nem foglalkoztam vele, és igazság szerint nincs is különösebben túlbonyolítva, úgyhogy csak pár mondatban:

Az általunk jól ismert Amerika rég a múlté, a sorozatos háborúskodások és hatalmi harcok eredményeképp a hajdani nagyhatalomból már csak egy kis ország, Illéa maradt, ahol a béke fenntartása érdekében a társadalom kasztokra osztott. Az 1-esek a legtehetősebbek, ide tartozik a királyi család és vallási vezetők, míg egyre lejjebb érve egyre szegényebbeket találunk. Főhősnőnk, America Singer 5-ös, vagyis művész, ám szívszerelme, Aspen alacsonyabb kasztú, ami miatt csak titokban találkozgatnak. A fiú szégyelli szegénységét, ezért ráveszi Americát, hogy nevezzen be a Párválasztóra, ahol 35 kiválasztott lány fog harcolni a koronaherceg kegyeiért és egyben egy jobbnak remélt életért. Americát az olvasó legnagyobb meglepetésére kiválasztják, amitől addigi békés kis élete egy csapásra felfordul, így ő lesz az egyetlen versenyző, akinek esze ágában sincs meghódítani Maxon herceget. De vajon a herceg is egyetért ezzel?

A Párválasztót egészen addig halogattam, míg egy betegség következtében az egyik hétvégémet ágyban nem kellett töltenem. A sok közbeiktatott alvás ellenére nagyon hamar elolvastam, vittek magukkal az események, főleg onnantól, hogy Mer a palotába ért. Előtte egy picikét döcögősnek éreztem, soknak találtam a fölösleges körítést, de mivel tényleg könnyen olvasható, hamar túllendültem ezen az apróságon. Történet szempontjából nincs sok mondanivalóm, mert ebben a sorozatban a karakterek sokkal lényegesebb szerepet játszanak, így még ha nem is lehet rá azt mondani, hogy nem történik semmi, egyértelműen nem olyan akciódús, hogy az olvasó ide-oda kapkodja a fejét az események közepette, ráadásul a "csavarok" többsége is jó előre kitalálható.

Karakterekből viszont aztán tényleg nincs hiány. Nyilván lehetetlen mind a 35 lányt, plusz Mer családját, plusz a királyi családot, plusz az egyéb személyzetet átfogóan bemutatni, de mivel a 35 igen hamar leredukálódik, nincs is erre szükség. Persze helyenként azért így is sok a rengeteg név, de mivel többségük felejthető, megnyugodhatunk: el is fogjuk felejteni őket. Akiket viszont nem, azok között rögtön ki is fog alakulni egy szimpátiasorrendünk. Lesz, akit megkedvelünk, lesz, akiről úgy gondoljuk, nem sok vizet zavar, és lesz persze főellenségünk is, hogy azért is szurkolhassunk, mikor csapja már arcon valaki egy nagy büdös ponttyal. Főhősünket mondjuk nem mindig fogjuk annyira szeretni, sőt, az esetek jó részében eléggé fog idegesíteni a viselkedése, de mivel aránylag gyakran fut bele imádott hercegünkbe, ezért nagyvonalúan meg tudjuk neki bocsájtani a ballépéseit.

Összességében tehát nagyon tetszett A Párválasztó, és ha ezt az értékelést a folytatások ismerete nélkül írtam volna meg, bátran ajánlanám is ország-világnak. DE! Az a sajnálatos balszerencse, hogy azóta olvastam Az elitet és Az igazit is, és szomorúan tapasztaltam, hogy egyik sem volt az igazi (ha-ha). Az elit kifejezetten idegesített, gyakorlatilag nem szólt semmiről a világon Mer döntésképtelenségét kivéve, Az igaziban pedig annyi logikai baki volt, hogy ha felsoroljuk, végigér a Tejúton. Szóval - bár maga a bejegyzés alapvetően csak A Párválasztóra szorítkozik - kénytelen vagyok az ajánlást ennek fényében megfogalmazni. Azoknak ajánlom a sorozatot, akik a.) képesek az első kötet után abbahagyni az olvasást, b.) vannak annyira elvetemült romantika-rajongók, hogy képesek legyenek túltenni magukat a fenti zavaró tényezőkön. Mindenki más inkább ne ebbe a sorozatba ölje a felesleges idejét.

Viszont! Azoknak, akik idáig eljutottak az olvasásban, azért felteszem a kérdést: Ha úgy hozná a sors, hogy szívetek kuglófjának egyetlen mazsolája történetesen épp egy herceg/hercegnő, vállalnátok-e érte azt a felelősséget, teendőhegyeket és persze veszélyt, ami egy ország irányításával jár, vagy inkább lemondanátok a lehetőségről, és elhitetnétek magatokkal, hogy úgysem titeket választott volna?

Időutazó ékkövek

Elstartolt az ötödik Párbaj, ami egyben azt is jelenti, hogy újult lelkesedéssel vetettem bele magam az olvasásba. Valahogy időről időre meg kell küzdenem az "annyi mindent olvasnék, de nem olvasnék inkább semmit se" szindrómával, és ez rendszerint nincs túl jó hatással a blogolási kedvemre. Ilyenkor vagy erőszakkal ráveszem magam, hogy belekezdjek valamibe, amiről úgy érzem, biztosan tetszeni fog, vagy az önsajnálat bűzös mocsarába süllyedve siránkozok a lét elviselhetetlen könnyűségén, és akár hónapokig nem olvasok egyetlen valamirevaló könyvet sem, maximum mangát vagy magazinokat. Az üdén és frissen induló Párbajok viszont különös mágiával bírhatnak, mert mindig meggyógyítják ezeket a csúnya betegségeket, így ez alkalommal is csupán egyetlen nap kellett hozzá, hogy elolvassam az idei első választottamat. Furcsa könyv volt ez, mert az alatt a 10 perc alatt, míg végigértem a felén, eltelt nagyjából 4 óra. Talán nem véletlen, hogy Kerstin Gier Rubinvöröse az Időtlen szerelem sorozatcímet kapta.

Ezzel a trilógiával már nagyjából a megjelenése óta szemmel tartjuk egymást, aminek elsősorban a fantasztikus borító a fő oka. A betűtípustól elkezdve a stíluson át a hihetetlenül aprólékos kidolgozottságig mindent szeretek benne. Ízléses, a történethez szerintem nagyon jól illik, szóval örülök, hogy a Könyvmolyképző megtartotta az eredetit. És hogy miért vártam vele ilyen sokat? Csúnya indok, szóval elnézést érte, de egyszerűen valamiért taszított a vörös pöttyös kategória. Magam se tudom igazán megmagyarázni, viszont a jelek szerint ennyi idő - és egy hirtelen könyvnyeremény - kellett ahhoz, hogy legyőzzem az előítéleteimet, és átessek a pötty-keresztségen. Nem bántam meg. Lássuk is a szerencsés kiválasztottat!

Gwen gondtalanul élvezi 16 éves, teljesen normális, londoni tiniéletét, miközben nem teljesen normális családja egy egyáltalán nem normális esemény bekövetkeztét várja tűkön ülve. Unokatestvére, Charlotte spontán időutazása bármelyik pillanatban megtörténhet...ett volna, ha történetesen épp nem Gwen örökölte volna az időutazó gént. Ez a hirtelen és cseppet sem kellemes fordulat óriási felfordulást kavar, aminek végére a lány már szinte semmit nem ért, és senkiben nem mer megbízni. Persze nehéz közömbösnek maradni egy igazán jó képű, zöld szemű fiúval szemben, mégha a szóban forgó Gideon egy kicsit arrogáns és egy kicsit bunkó is. De tényleg csak egy kicsit...

Mire belekezdtem a Rubinvörös olvasásába, anyukám már túlvolt mindhárom köteten, és szakadatlanul ostromolt, hogy vágjak már neki én is, mert nagyon jó. Kitartottam és megvártam a Párbaj indulását, majd amint időm engedte, én is engedtem a nyomásnak. A véleményem jelen pillanatban az, hogy mivel csak az első kötet van meg nekem, most majd kénytelen leszek megvásárolni a másodikat és harmadikat is, hogy szép legyen a könyvespolcom, és egyúttal üres a pénztárcám. KÖSSZ, ANYA! :D Viccet félretéve ahogy korábban is említettem, nagyon gyorsan elolvastam a könyvet, mert könnyed, olvasmányos, humoros, és nem akar több és mélyebb lenni, mint ami: egy ifjúsági romantikus fantasy.

Szereplők tekintetében egész sokszínű a paletta, még ha sokukat csak igen felületesen is ismerjük meg. Később azért biztos sokkal árnyaltabb képet kapunk mindenkiről. Gwen szimpatikus főhős, külön tetszett, hogy ez az írónő végre nem magasztos életbölcsességeket adott egy tini szájába, hanem merte megmutatni, hogy a 16 éves lány, viselkedjen bármilyen éretten, igenis még gyerek. Így Gwen azon ritka esetek közé tartozik, akit jobban kedvelek, mint az ügyeletes szívtiprót, Gideont. Valahogy egyelőre a fiú karakterét még nem érzem igazán erősnek, és bízni se tudok benne különösebben, úgyhogy a könyv végére egész szép kis elméleteket gyártottam a továbbiakra nézve. Kíváncsian várom, mennyit találok el belőlük.

Sokat gondolkoztam, kinek is ajánlhatnám a Rubinvöröst, de olyan széles a paletta, hogy nehéz lenne felsorolni, szóval inkább csak azt mondom: aki utál nevetni, a romantikus érzelmeknek még az írmagját se hagyná meg, és úgy általában el se tudja képzelni, hogy egy könyv könnyed szórakozást kínáljon a szellemi megvilágosodást elhanyagolva, elég valószínű, hogy nem fogja szeretni ezt a trilógiát. Mindenki más nyugodtan tehet vele egy próbát, ahogy én is tettem. Nem lett életem legmeghatározóbb olvasmányélménye, viszont nagyon jól kikapcsolt, és elég meggyőző volt ahhoz, hogy nyavalyogjak a folytatásért.

A végére pedig egy kis extra. Úgy gondoltam, ezentúl az értékeléseim lezárása egy kérdés lesz az olvasók felé, ami valamilyen módon kapcsolódik az adott könyvhöz, de megválaszolható azoknak is, akik nem olvasták. És akkor az első:

Annak ellenére, hogy sosem vonzott vagy érdekelt az időutazás téma, néha elgondolkozom azon, ha valahogy szert tennék egy időgépre, hova utaznék. Eddig nem sikerült dűlőre jutnom, szóval most Titeket kérdezlek: Ha visszamehetnétek a múltba, de csak a születésetek előtti múltba, hova utaznátok és miért?

Pestist vegyenek!

Elég régen írtam már bejegyzést, és még régebben blogoltam párbajkönyvről. Ennek az volt az oka, hogy a következőnek kiszemelt "áldozatot" egyszerűen sehol nem találtam. Végül meguntam a várakozást, és hirtelen felindulásból szinte a legnagyobb teendőhalom közepén lekaptam a polcról az Édességek kicsiny boltját, és belekezdtem.

A matt papírborítóról a főszereplő hölgyeményt ábrázoló fotó néz le ránk némi vadvirág kíséretében. Nem mondanám túl eredeti vagy különösen hívogató illusztrációnak, de nem is tart vissza az olvasástól. Olyan egy a sok közül benyomása van. A levehető borító alatt egy elképesztően ronda, világoslilás vagy rózsaszínes borzadály vár (nem vagyok színszakértő), ami viszont már igen csak tűzre vetendő kinézetet kölcsönöz szegény könyvnek, tehát javasolt rajtahagyni a jótékony takarást. Annál is inkább, mivel a történet nem egy rózsaszín felhőbe burkolt cukormáz. Csak simán cukormáz. Felhő nélkül.

Hannah, a vidéki parasztlány Londonba indul nővéréhez, Sarah-hoz, hogy segítsen neki kis édességboltjának igazgatásában. Nagy lelkesedéssel és még nagyobb elvárásokkal vág neki az útnak, megérkezve azonban kiderül, hogy nem kifejezetten szerencsés időpontot választott arra, hogy megváltoztassa unalmas életét. A város egyes egyházközségeiben ugyanis felütötte fejét az egyik legrettegettebb betegség: a pestis. Hannah ennek ellenére úgy dönt, Londonban marad, kitanulja az édességkészítést, és megpróbálja átvészelni az egyre terjedő járványt Sarah nővére, Abby barátnője és újdonsült udvarlója, Tom segítségével. 

Tudom, hogy már többször írtam ilyet, de ezt a könyvet se könnyű értékelni. Először is leszögezném, hogy egyáltalán nem erre számítottam. Ha valaki elolvassa a fülszöveget, most elég furcsán nézhet rám, de az a helyzet, hogy én nem olvastam. Szoktam, de most valahogy eszembe se jutott. Ajándékba kaptam a könyvet még valamikor nagyon régen, és mivel sok mindenben hasonlóak voltunk azzal, akitől kaptam, fel sem merült bennem, hogy esetleg nem fog tetszeni. Egy könnyed, romantikus, derűs regényre számítottam. Ehelyett kaptam egy korhű leírást a 17. századi angol életről és az 1665-ös nagy pestisjárványról, amibe ugyan vegyült némi romantika, de épp csak annyi, hogy legyen egy hímnemű szereplő is, akiért izgulhattam. Nehéz ügy, kiváltképp ha figyelembe vesszük, hogy alapvetően két dolog van, amiről soha, semmilyen körülmények közt nem olvasnék önszántamból: a politika és a betegségek. Viszont semmi sem véletlen, a fülszöveget nem olvastam, ennek hála a könyvet igen. És nem bántam meg. Azt se mondanám, hogy életre szóló élmény volt, sőt, nem is tudom hirtelen, mi volna rá a jó szó. Talán hasznos. Olyan információval látott el több dologgal kapcsolatban is, amik iránt nem érdeklődöm, mégis úgy érzem, nem árt tisztában lenni velük. A sztori maga nem volt nagy szám, nem volt különösebben izgalmas vagy fordulatos, a nagy részét előre kiszámítottam, de valahogy nem is az volt a lényeg. Érdekes volt látni az emberek hozzáállásának változását, ahogy egyre nagyobb méreteket öltött a járvány, és elgondolkodtató volt az is, hogyan próbálnak megélni ebben az élhetetlen pokolban. A kötet végével viszont nem voltam elégedett. Az utolsó egy-két fejezetre számomra kicsit elnyújtott lett, a lezárásból pedig hiányoltam, mi lett Tommal. Tudom, hogy van folytatás, talán egyszer el is olvasom, de azt hiszem, egy katasztrófa egyszerre elég volt most.

Összességében úgy gondolom, egyszer mindenképp érdemes elolvasni még a téma iránt kevésbé érdeklődőknek is, mert tanulságos lehet bárki számára. A gyengébb idegzetűek se rettenjenek vissza, szerencsére nem sok mélyen részletező leírás szerepel a könyvben a pestisről. 

Manga: Special A

A héten betegség miatt itthon kényszerültem maradni, és mivel betegen az ember lánya nem takaríthat, nem pakolhat, és úgy általánosságban véve a pihenésen kívül nem nagyon van hitelesítve más elfoglaltságra, így elérkezettnek láttam az időt, hogy belekezdjek egy manga olvasásába, mivel már régen tettem. A keresőben csupán három dolgot adtam meg szempontként: legyen befejezett, legyen benne romantika és semmiképp ne legyen 18+-os. Így találtam rá a Special A-re.

Special A

Műfaj: Romantikus, Humor

Írta: Minami Maki

Rajzolta: Minami Maki
Kötetek száma: 17

Megjelenés: 2003. ápr. 1 - 2009. márc. 19.

Ismertető:

Hanazono Hikari a kihívások megszállottja, mindenben törekszik rá, hogy a legjobb legyen. Okos, jó sportoló, és szinte legyőzhetetlen. Szinte. Gyerekkori riválisa, Takishima Kei ellen ugyanis képtelen nyerni, mióta csak megismerkedtek, a fiú mindig mindenben egy lépéssel előtte jár. Hikari azonban nem adja fel, követi Keit a gimnáziumba is, ahol öt társukkal együtt mindketten a Special A osztály tagjai lesznek. Ide kerülnek ugyanis az elit iskola legjobb tanulmányi eredménnyel rendelkező tanulói, akik külön épületben tanulnak, külön iskolai egyenruhát hordanak, és idejük nagy részét a számukra kijelölt üvegházban töltik nyugodt teázgatással és pihenéssel. Természetesen Hikari itt is kitartóan dolgozik, tanul és edz célja eléréséért, míg Kei minden erőfeszítés nélkül nyeri a párbajaikat. Ez azonban koránt sem jelenti azt, hogy félvállról venné Hikari kihívásait, hisz ki akarna csalódást okozni egyetlen szívszerelmének...?

Főbb karakterek:

Hanazono Hikari - A történet főhősnője, Kei riválisa, aki soha semmilyen kihívást nem utasít vissza

Takishima Kei - A történet főhőse, Hikari riválisa, aki bármit megtesz a lány boldogságáért

Yamamoto Jun - Az S·A 3. helyezettje, Megumi zenész ikertestvére

Yamamoto Megumi - Az S·A 4. helyezettje, Jun énekes ikertestvére

Karino Tadashi - Az S·A 5. helyezettje, az iskola igazgatójának kissé vadóc fia

Toudou Akira - Az S·A 6. helyezettje, aki imádja a teákat és Hikarit

Tsuji Ryuu - Az S·A 7. helyezettje, aki vonzza az állatokat és Junt és Megumit, akikkel együtt nőttek fel

Vélemény:

Valamivel kevesebb, mint másfél nap alatt olvastam el a mangát, szóval igen, mondhatjuk, hogy nagyon tetszett. :) Pontosan ilyen történetre volt szükségem, amikor rákerestem, tehát nyilván sokat számít, hogy jó időben talált meg, de ha ezt félretesszük is nagyszerű mangának tartom. Végig pörgős, persze amennyire egy romantikus történet az tud lenni, egy percig se unatkoztam, és nem is láttam előre a dolgokat. Jó, minden ilyen mangában vannak alap dolgok, amiket tudunk előre, mint a főszereplők egymásra találása, de a többi szereplőpárost például egy kivételével nem láttam előre, csak amikor már kezdett alakulni. Újdonság volt számomra az is, hogy annak ellenére, hogy kb. a manga második felétől már együtt vannak a főszereplők, nem arról szólt az egész, hogy hányszor vesznek össze, mennyire nehéz megszokni egymást, milyen félreérthető helyzetekbe keverednek. Végig éreztem köztük a bizalmat és a szeretetet, és pont ettől nyújtott nekem többet az átlag romantikus sorozatoknál. A félreérthető helyzeteket sem értették félre, teljesen természetesen és normálisan kezelték őket, mert meg sem fordult a fejükben, hogy a másik már nem szereti őket. Ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna soha féltékenyek, mérgesek vagy szomorúak, egyszerűen csak mindezt úgy tették, hogy egy pillanatra se kellett félteni a kapcsolatukat. Ezt egyébként - bár nyilván sokkal kevésbé hangsúlyosan - a többi párnál is lehetett érzékelni.

És akkor most ejtsünk pár szót az animéről is, mivel ezek után természetesen kíváncsi voltam rá. Kezdésnek a rajzolás. Nem tudom, ki követte el ezt a merényletet, de azon túl, hogy az összes szereplő kb. úgy néz ki, mintha gólyalábakon járna, még csak nem is hasonlítanak a manga figuráira. Talán még a legjobban Akirát találták el, de tényleg olyan az egész, mintha egy másik szereplőgárdát néznénk. Azt végképp nem tudom, ki találta ki, hogy ez a zsírkrétához hasonló effekt jól néz ki, vagy esetleg romantikus, mindenesetre én a hajamat téptem tőle. Az openingek és endingek kivétel nélkül katasztrofálisak. Önmagukban sem hallgatnám őket szívesen, de számomra a történethez sem illenek. Viszont ha túllépünk a zenén és a rajzoláson, még mindig lehetne jó a történet, mint ahogy a mangában az is. Csak hát, itt meg nem. Tudom, hogy a sorozat még nem fejeződött be, amikor az anime készült - bár azt az egy évet már igazán megvárhatták volna vele -, de ez nem jelenti azt, hogy addig a pontig, amíg feldolgozták, ne lehetett volna jól, hitelesen és élvezhetően megcsinálni. Ehelyett kiszedtek belőle jeleneteket, amik ugyan nem voltak életbevágóak, mégis bőven befértek volna a rengeteg elnyújtott, érthetetlen és logikátlan változtatás helyére, és ha már emlegettem a karakterek kinézetét, a személyiségük se maradjon ki, mert hogy azt sem sikerült normálisan adaptálni. Az animében Kei elképesztően bamba tud lenni, sokszor csak tátott szájjal bámul Hikarira, mint egy birka, és a szerelmét is inkább megszállottsággá rondították. A mangában Megumi és Jun nem gyűlölik az állatokat amiért közel állnak Ryuu-hoz, csak simán Ryuu nyakán lógnak mindig, utóbbi pedig nem tartja ezt fárasztónak. Egy szóval az összes karakter eltúlzott, amitől kifordultak mangabeli önmagukból. Ha nem akarjuk a mangához hasonlítgatni (de, akarjuk, mert grrr), az anime akkor is tele van logikátlansággal és zavaró dolgokkal. Ugyanakkor mindezek ellenére is azt mondom, hogy nézhető és egészen élvezhető. Bizony, egészen addig, míg nem nézzük az utolsó részt. Mert, gyerekek, erre a lezárásra egyszerűen nem találok szavakat. Nem arról van szó, hogy logikátlan, eltúlzott, túlcukrozott vagy túlnyújtott, nem, ennek egyszerűen nincs értelme. SPOILER: Amikor a virág után ugrottak és lebegtek a Big Ben előtt, csak néztem, hogy ez mégis MI?! Utána meg semmi megoldás, csak simán mindenki heppi és az élet szép, Kei hazament, mert azt akarta, és amúgy is milyen kitartó volt már szegény Hikari?! Aoi meg fittyet hány a főnöke utasítására, eldönti maga?! Úr Isten....

Egy szó, mint száz, az animét ne nézzétek meg, elképesztően igénytelen lett, a mangát viszont bátran ajánlom, nagyon jól felépített és tényleg maximálisan élvezhető darab.

Kedvencek:

Karakter: Kei (imádnivaló. pont. már persze a mangában.)

Anti-kedvencek:

Karakter: Kei apja (valami elképesztően idegesítő)

Ending: Yuku Goto - Special Gyutto Good Luck (2. ending)

Anime: Yamato Nadeshiko Shichi Henge

Animék terén gyakran találkozunk olyan művekkel, amik manga alapján készültek. A következő anime is ilyen, azzal a különbséggel, hogy ebből a történetből még doramát is készítettek. Népszerű és sokak által ismert darabról van tehát szó, lássuk is bővebben:

Yamato Nadeshiko Shichi Henge

Műfaj: Romantika, Humor

Rendezte: Watanabe Shinichi

Stúdió: Nippon Animation 

Epizódok száma: 25

Megjelenés: 2006. okt. 3 - 2007. márc. 27.

Ismertető:

Négy tökéletes fiú éli egy fedél alatt tökéletes életét egy tökéletes, kastélyméretű és eleganciájú villában. Ám ezt a fajta tökéletességet már a sors sem bírja hosszútávon elviselni, ezért kompenzálja a dolgokat. A villa tulajdonosa, aki bármikor a frászt hozza az emberekre váratlan felbukkanásával, üzletet ajánl a fiúknak. Ha sikerül igazi hölgyet faragniuk imádott unokahúgából, elengedi a lakbérüket, azonban ha nem, megtriplázza az összeget. Természetesen a tökéletes fiúk tökéletes önbizalommal és egóval vannak felruházva, így elfogadják az ajánlatot. Szinte el is könyvelik már a biztos sikert, amikor felbukkan a fogadás alanya, Sunako, aki a tökéletesség fogalmával teljesen ellentétben álló lény, nem bírja elviselni a fényt, legjobb barátja egy anatómiai bábu, és orrvérzést kap a szép dolgoktól. Mindezt annak köszönhetően, hogy egyszer egy fiú, akinek szerelmet vallott, rondának nevezte. A feladat tehát adott, a tét nem kicsi. Vajon ki nyeri a fogadást?

Főbb karakterek:

Nakahara Sunako - A történet női főhőse, aki utálja magát és a szép dolgokat
Takano Kyouhei - A "legszebb" és legagresszívebb fiú, az egyetlen, aki úgy látja jónak Sunakót, ahogy van
Oda Takenaga - A legokosabb és legkifinomultabb fiú

Morii Ranmaru - A legnagyobb nőcsábász
Tohyama Yukinojo - A "legcukibb" fiú

Vélemény:

Nem sok animére szoktam azt mondani, hogy pocsék, de ez pocsék volt. Igen, tudom, hogy befejezetlen, és el kéne olvasni a mangát a teljes sztorihoz, de alapvetően nem a végével volt problémám, hanem úgy általában az egésszel. 25 rész alatt egészen konkrétan semmi nem történik, ami előrevinné a történetet, a poénokon kezdetben még nevettem, aztán pár rész után már baromi erőltetettnek éreztem őket. Idegesített, hogy a szereplőkön semmiféle jellemfejlődést nem láttam, még Sunakón is csak egészen minimálisat, azt is csak az utolsó egy-két résznél. A túlzott SD forma is nagyon zavart. Értem én, hogy elsősorban azt próbálták vele érzékeltetni, milyennek látja saját magát Sunako, de az, hogy jóformán sehogy máshogy nem látjuk, és abszolút elképzelni nem lehet, milyennek látják a külső szemlélők, baromi zavaró volt nekem. Mindenki csak félreugrik előle, hogy jaj, milyen ijesztő, jaj, ez nem is ember, de hogy valójában milyennek látják, arról lövésünk sincs. Azok a részek, amiket paródiának szántak, megint csak nem voltak viccesek. SPOILER: A vége felé Kyouhei szüleinél ez a "miért kellett ilyen szép gyereket szülnöm" dráma hihetetlenül rossz volt. A rajzolásról még nem ejtettem szót, pedig valami elképesztően csúnya. Az összes srác úgy néz ki, mintha ki lenne rúzsozva, és úgy alapból rossz rájuk nézni. Mindenki oda meg vissza van tőlük, hogy mennyire gyönyörűségesek, de nekem ez abszolút nem jött át a rajzolásból, az egyetlen még nagyjából elfogadható kinézete Takenagának van, de ő is csak súrolja a lécet.
Ha valaki idáig eljutott az olvasásban, nem hiszem, hogy bármennyire is kedvet kapott volna hozzá, úgyhogy az ajánlást most hanyagolom, mindenki döntse el, megéri-e számára a 25x22 percet ez az anime. Személy szerint a mangának talán egyszer még adok egy esélyt, de mivel még túl friss az élmény, nem vagyok benne teljesen biztos.

Kedvencek:

Karakter: Kyouhei (mert egész normálisan állt a dolgokhoz)

Anti-kedvencek:

Karakter: Sunako (idegesített végig) és Hiroshi-kun (egyszerűen gusztustalan volt)

Manga: Fruits Basket

Hirtelen felindulásból hét elején úgy döntöttem, elolvasom a Fruits Basket mangát. Ideálisnak tűnt, egyrészt mert kb. olyan hosszú, mint a Hana-Kimi, másrészt mert hasonlóképp befejezett, így nem kellett aggódnom, hogy kitépem az összes hajszálam, amiért nem olvashatom tovább. Ezek után megnéztem az animét is, így végül minden szemszögből meg tudtam vizsgálni a sztorit.

Fruits Basket

Műfaj: Dráma, Fantasy, Romantikus

Írta: Takaya Natsuki 

Rajzolta: Takaya Natsuki
Kiadó: Hakusensha 

Kötetek száma: 23 

Megjelenés: 1999. jan. 1. - 2006. nov. 20.

Ismertető:

Honda Tohru rendkívül naiv, rendkívül életvidám, 16 éves gimnazista lány. Pozitív hozzáállását még az a tény sem árnyékolja be, hogy nem sokkal iskolakezdés után elvesztette édesanyját. Mivel apja már kiskorában meghalt, így apai nagyapjához kerül, aki viszont a ház felújítása miatt arra kéri Tohrut, lakjon ideiglenesen valamelyik barátjánál. Mivel ő azonban nem akar terhére lenni senkinek, egy sátorban kezd éldegélni. Egy nap rábukkan a sátrától nem messze egy házra, amiről kiderül, hogy az iskola imádott "hercegének", Sohma Yukinak az otthona. Nem sokkal ezután a fiú és nagybátyja, Shigure, felfedezik Tohru lakhelyét, és felajánlják, hogy a háztartás vezetéséért cserébe lakjon náluk, míg a felújítás befejeződik. Ám épphogy Tohru belép a neki kijelölt szobába, a tetőt finoman ripityára rúgva megérkezik Kyou, aki láthatóan Yuki esküdt ellensége, és természetesen azért jött, hogy jól összeverekedjenek. Tohru ijedtében megpróbálja megállítani őket, ennek pedig az lesz az eredménye, hogy megbotlik, és ráesik Kyou-ra, aki ennek következtében hirtelen macskává változik. A lány természetesen pánikolni kezd, amitől ismét megbotlik, és nekiesik a segítségére siető Yukinak és Shigurénak. Hogy, hogy nem, ők is átváltoznak, Yuki patkánnyá, Shigure pedig kutyává. Mivel előáll az "ezt már nem lehet kimagyarázni" helyzet, Shigure úgy dönt, elmondja az igazat Tohrunak, miszerint a Sohma család egyes tagjai meg vannak szállva a kínai horoszkóp egy-egy állatövi jegyének szelleme által, így amikor túlságosan legyengülnek vagy egy ellenkező nemű személy megöleli őket, átváltoznak ezzé az állattá. Kyou, akit a macska szelleme ural, bár a Sohma család tagja, kívülálló, mivel az ismert népmese alapján a macska nem tagja a horoszkópnak. Tohru persze megígéri, hogy megőrzi a titkukat, így tovább éldegél velük a házban, miközben egyre többet ismer meg a 12 állat közül, és egyre többet tud meg a család hátteréről.

Főbb karakterek:

Honda Tohru - A történet főszereplője, rendkívül naiv és életvidám
Sohma Yuki - Az iskola "hercege", akit a Patkány szelleme ural
Sohma Kyou - Yuki esküdt ellensége, akit a Macska szelleme ural
Sohma Shigure - Yuki nagybátyja, akit a Kutya szelleme ural
Hanajima Saki - Tohru egyik barátnője, akinek furcsa, természetfeletti képességei vannak
Uotani Arisa - Tohru másik barátnője, aki korábban bandatag volt
Honda Kyouko - Tohru édesanyja, aki egy közlekedési balesetben fiatalon elhunyt
Sohma Akito - A Sohma család feje, akinek minden horoszkóp tag feltétlen engedelmességgel tartozik

Vélemény:

Amikor elkezdtem olvasni a mangát, azt gondoltam, igen, jó lesz ez, csak még kicsit lassú a folyása. Aztán hamar beindult a történet, és jórészt vitt magával a végéig. Izgalmas volt várni az egyes horoszkóp tagok feltűnését, találgatni, hogy ki milyen állattá fog változni, megtudni a szomorúbbnál szomorúbb háttértörténetüket, és várni, hogy mindegyikük megtalálja a saját boldogságát. Voltak benne zavarosabb részek, amikor úgy éreztem, ugrálunk az időben, és nem mindig tudtam elsőre, mi történik, de sok esetben ez azt hiszem, a fordítás hibája volt, amit sajnos nem mondanék minőséginek (angolul olvastam). Volt egy-egy olyan rész is, amikor úgy éreztem, kicsit leültek az események, kicsit nem haladunk semerre, de összességében élveztem az olvasást. Miután befejeztem, úgy éreztem, az utolsó kötet kicsit szükségtelen volt, kicsit túlnyújtotta már a dolgokat, és jobb lett volna egy kötettel hamarabb befejezni, még ha ahhoz hozzá is kellett volna csapni 1-2 plusz oldalt, de végül is nagyjából olyan végkifejletet kaptam, amilyet vártam. Aztán megnéztem az animét, ami ugyebár jóval a manga befejezése előtt készült, így nem dolgozza fel a teljes cselekményt. Első sokk a zene volt. Nem néztem utána, de valószínűleg ugyanaz a felelős az openingért, aki a Princess Tutu openinget is készítette, csakhogy oda illett, ide meg nem. Olyan megalszik a tej a számban érzésem volt tőle. Az endingtől is, de ott egy fokkal megbocsájthatóbb. Aztán a történet. Az első fele tetszett, majdnem végig hűen követte a mangát, talán csak egy részben tért el nagyon, de ott a poén kedvéért, így nem is volt gond. Aztán a második fele... Először elkezdtek lelassulni a dolgok, olyan volt több helyen is, mintha húzni akarnák az időt. Végül a befejezés... Számítottam rá, hogy ezt a jelenetet fogják választani, mert hosszú ideig az egyik legkatartikusabb rész a mangában is, tehát azon nem lepődtem meg, hogy néhány történést, ami a mangában ezután következne, az animében korábbra tettek. Viszont a lezárást olyan szinten elszúrták, hogy arra nincsen szó. Nyilván ahhoz, hogy hatásosabb legyen, változtattak a mangáén, de ennek következtében sikerült egy olyan befejezést megalkotni, ami elnyújtott, fárasztó, zavaros és számomra hiteltelen. Olyan volt, mintha a szereplők egy részét kifordították volna magukból, és csak azért szerepeltették volna őket, hogy húzzák az időt, és megmutassák, hogy milyen fontosak. Nem csak nekem, de páromnak, aki még nem olvasta a mangát, szintén nagy csalódás volt. Mindent egybevetve mindenkinek tudom javasolni, hogy ha felkeltette az érdeklődését a történet, mindenképp inkább a mangát olvassa el. Nem kell tőle lélegzetelállító harcokat és felülmúlhatatlan izgalmakat várni, de kedves humort, megható történeteket és romantikát minden további nélkül.

Kedvencek:

Karakter: Kyou (szerintem nem kell magyarázni), Hatsuharu (menő és kész), Momiji (számomra az ő története a legmeghatóbb és amúgy is cuki) és Kisa (a cukiság teteje)

Anti-kedvencek:

Karakter: Akito (hiába értem, miért lett ilyen, megbocsájtani nem tudok neki), Ritsu (rém idegesítő és amúgy is utálom a majmokat)

Manga: Hana-Kimi

Sokáig gondolkoztam, hogy írjak-e erről a mangáról. Egyrészt azért, mert nem tudom, mennyire tudok elfogulatlanul nyilatkozni róla, másrészt azért, mert a kedvencek felsorolásánál gondban vagyok a kiválasztással, de végül úgy döntöttem, belevágok. Íme:

Hanazakari no Kimitachi e

Műfaj: Shoujo, Romantikus 

Írta: Nakajou Hisaya 

Rajzolta: Nakajou Hisaya
Kiadó: Hakusensha 

Kötetek száma: 23 

Megjelenés: 1996. szept. 20. - 2004. aug. 20.

Ismertető:

Ashiya Mizuki egy japán származású, Amerikában élő lány, aki miután jó tinédzser módjára talál magának egy magasugrót, akit bálványozhat és akinek a puszta látványából erőt meríthet, elhatározza, hogy márpedig ő élőben akarja látni ugrani, sőt még össze is kíván vele barátkozni, ezért aztán ugyanabba az iskolába fog járni, mint imádottja. Ezzel eddig nincs is semmi probléma, de a szóban forgó fiú, Sano Izumi egy fiúiskolába jár, szóval Mizuki fiúnak álcázza magát a nemes cél érdekében. Persze nem ilyen egyszerű az élet, rögtön az átjelentkezése után sikeresen balesetet szenved, és a jó lelkű Izumi persze felkapja, hogy elvigye az iskolaorvoshoz, aminek következtében rögtön rájön az igazságra. Ennek ellenére nem szól semmit, sőt titokban még védelmezni is próbálja Mizuki titkát. A végtelenül naiv lány hamar összebarátkozik mindenkivel, élükön Nakatsuval, aki maga se tudja, mi lehet az oka, hogy csakhamar nem csupán barátként tekint rá, és Umedával, az iskolaorvossal, aki mivel homoszexuális, első pillantásra tisztában van a dolgokkal, ennek ellenére nem jelenti a igazgatónál. Hamarosan Mizuki megtudja, hogy Izumi egy balesete után abbahagyta a magasugrást, ezért fő céljává válik, hogy visszaterelje a fiút az atlétika pályára.

Főbb karakterek:

Ashiya Mizuki - A történet főszereplője, aki fiúnak álcázza magát, hogy közel kerülhessen Izumihoz
Sano Izumi - Magasugró, Mizuki bálványa és szobatársa, aki tisztában van a lány kilétével
Nakatsu Shuuichi - Energikus focista, aki rögtön összebarátkozik Mizukival, de hamar mást is kezd érezni iránta
Umeda Hokuto - Homoszexuális iskolaorvos, aki gyakran jó tanácsokkal látja el Mizukit
Nanba Minami - A kettes számú kollégium nőcsábász vezetője, Umeda unokaöccse
Tennouji Megumi - Az egyes számú kollégium karatemániás vezetője
Oscar M. Himejima - A hármas számú kollégium nárcisztikus vezetője
Yuujirou - A kettes számú kollégiumnál élő kutya, akit Izumi fogadott be, és rajta kívül csak a lányokat engedi közel

Vélemény:

Röviden és tömören: imádtam. Bár az alapötletet sokan hasonlítják az Ouran High School Host Clubéhoz, itt teljesen más a szituáció, Mizuki önszántából öltözik fiúnak, míg az Ouranban Haruhit véletlenül nézik annak, és utána is nagyrészt csak kényszerből tartja ebben a hitben az iskola diákjait. Visszatérve a véleményre, nagyon könnyen magába szippantott a történet, annak ellenére, hogy egy-két éve már olvastam egyszer. Egyetlen részt sem untam, nem éreztem fölöslegesnek, minden a helyén volt, és minden kérdésre választ kaptam. Kellő mennyiségű romantika, kellő mennyiségű humor, és kellő mennyiségű izgalom volt benne, szóval tulajdonképpen nem tudok róla rosszat írni. Ez az első manga a Love*Com óta, ami elérte, hogy miután befejeztem, olyan érzésem legyen, mintha megszállott lennék. Legszívesebben rögtön újraolvastam volna, megnéztem volna még egyszer a doramát, de mivel ezek túl sok időt elvettek volna, helyette lázasan keresgéltem jó képeket, amiket akár háttérképként is használhatok majd. Nagyon sajnálom, hogy nem készítettek belőle animét, egyrészt mert így nagyon kevés jó Hana-Kimis képet lehet találni, másrészt mert szerintem nagyon népszerű és jó animét lehetne belőle kihozni. Mindenesetre valószínűleg nem most olvastam utoljára ezt a mangát, amit ünnepélyesen emelek a Love*Com mellé, mint a kedvencek kedvencét.

Kedvencek:

Karakter: A szereplők háromnegyede, tényleg nem tudok kiemelni néhányat

Anti-kedvencek:

Karakter: Tennouji (mert idióta izomagyú) és Gilbert (nem tudom, miért, de nem szimpi)

Anime: Dog Days

Ismét jelentkezem, ezúttal egy kevésbé ismert, egészen friss anime beszámolójával. Fogadjátok szeretettel!

Dog Days

Műfaj: Akció, Kaland, Fantasy, Romantikus 

Rendezte: Project DD 

Stúdió: Seven Arcs 

Epizódok száma: 13 

Megjelenés: 2011. ápr. 2. - 2011. jún. 25.

Ismertető:

Főszereplőnk ezúttal egy igen sportos, igen atletikus srác, Cinque Izumi, aki - mint a nevéből is látszik - félig japán, félig angol származású. Egy igen békés kis városban lakik, amit bár szeret, kissé unalmasnak talál. Ez a problémája azonban hamar megoldódik, amikor is az iskolából a reptérre igyekezvén egy kutya hirtelen megidéz egy mágikus kört, amivel egy Flonyard nevű világba repíti. Itt egy kutyafülű, kutyafarkú, bájosan rózsaszín lány fogadja, Millhiore Firianno Biscotti, Biscotti országának hercegnője, aki rögvest fel is vázolja neki a helyzetet, miszerint Cinque-et Biscotti hőseként idézte meg annak érdekében, hogy véget vessen népe sorozatos háborús bukásának, melyet Galette országától, és annak vezetőjétől, Leonmitchelle Galette de Rois hercegnőtől kell elszenvedniük. Ezek hallatán természetesen mély együttérzés lobban lángra fiatal hősünk szívében, és bár nem teljesen biztos benne, hogy nem álmodja ezt az egészet, azon nyomban el is fogadja a megtisztelő feladatot. Kap egy szép, új, hőshöz illő ruhát, egy gyűrűt, Palladiont, ami képes bármilyen fegyverré változni, illetve legnagyobb megdöbbenésére elmagyarázzák neki a háború játékszabályait. Ugyanis ebben a világban Flonyard mágikus védőmezőjének hála a harcban nem szokás elhalálozni, a legyőzöttek csupán egy bizonyos időre átváltoznak az országukat szimbolizáló, rendkívül cuki kisállat-golyóvá, majd idővel vissza is térhetnek a csatatérre. Természetesen azonban még egy ilyen világban, ahol a háború csupán a nép szórakoztatására van, sem honolhat mindig béke. Vajon mi az oka Leo hercegnő egyre agresszívebb támadásainak? Vajon mi egy hős valódi feladata? És vajon tényleg abszolút védelmet biztosít-e Flonyard mágiája? Nézzétek meg, és kiderül!

Főbb karakterek:

Cinque Izumi - A történet főszereplője, Biscotti hőse
Millhiore Firianno Biscotti - Biscotti hercegnője, aki megidézte Cinque-et
Leonmitchelle Galette de Rois - Galette hercegnője
Éclair Martinozzi - Biscotti lovagja, a Birodalmi Testőrség vezetője
Ricotta Elmar - Biscotti Nemzetközi Kutatóintézetének vezetője
Gaul Galette - Leo hercegnő öccse

Vélemény:

Nagyon tetszett az alapötlet. Nem csak azért, mert szokatlan, hanem mert részben a nagyon komoly, harcolós animék paródiájaként is felfogható. Persze nem kell Monthy Pyton-féle nagyon pihent kifigurázásokra gondolni, hisz alapvetően nem paródiának készült, de szerintem enyhén azért érezhető benne egy kis irónia. A történetvezetést tekintve az eleje nagyon tetszett, a közepe kicsit leült, a vége pedig megint felpörgött, úgyhogy végül is nagyrészt korrigálni tudta a csordogáló patak szindrómát. A befejezés nekem egy kicsit túlidealizáltra sikeredett, de összességében meg voltam elégedve vele. Sokan hasonlítják az animét a Zero no Tsukaimához, amivel kicsit egyet is értek meg nem is. Tény, hogy fanservice terén nagyjából a ZnT 1. sorozatához lehet hasonlítani - bár nekem ebben egy hangyányival kevésbé volt zavaró - és a "másik világból idecsöppent, különleges fegyvert használó főhős, akit egy rózsaszín lány idéz meg" rész is megvan, de szerintem nagyjából itt ki is merül a hasonlóság a kettő közt. Azért ha valakinek van ehhez kapcsolódóan megjegyzése, örömmel várom, nyitott vagyok az ilyen jellegű társalgásokra. :D No, de visszatérve a véleményhez: az opening egész jó, de nem igazán maradandó élmény, viszont az animéhez illik, és képileg is el van találva. Az ending kicsit túl prüntyögős nekem, de nem olyan vészes, képileg pedig olyan, mint az átlag endingek. Karakterből elég sok van ahhoz, hogy mindenki választani tudjon magának legalább egy kedvencet, bár elképzelhető, hogy kicsit gyakorolnia kell utána az illető(k) nevét, mert a 13 rész nem biztos, hogy tökéletesen elég ennyi karakter megjegyzésére (nem személyes tapasztalat, á, dehogy). Mindent egybevetve nekem tetszett, bár nem hiszem, hogy korszakalkotó darab, mégis szórakoztató, jó kikapcsolódást nyújt, és persze várom a 2012 nyarán megjelenő folytatást.

Kedvencek:

Karakter: Leo hercegnő és Gaul

Anti-kedvencek:

Karakter: Vert Far Breton (Gaul csapatának egy tagja, idegesítően béna nyuszilány)

Anime: Shugo Chara!

Az Amy blogjában található dorama ismertetők hatására elhatároztam, hogy én is megpróbálkozom valami hasonlóval, főként anime témában. "Sablonként" a Hell of Translations oldalunkon található ismertetőket fogom használni, ha már olyan jól kitaláltuk, kiegészítve persze a személyes véleményemmel. Lehet, hogy később írok majd olyanokról is, amiket régebben láttam, mindenesetre most a legfrissebb animeélményemmel debütálok, ami pediglen a Shugo Chara! sorozat.

Shugo Chara!

Műfaj: Magical girl

Rendezte: Yasuda Kenji

Stúdió: Satelight
Epizódok száma: 51 - 51 - 25

Megjelenés: 

   Shugo Chara!: 2007. okt. 6. - 2008. szept. 27.

   Shugo Chara!! Doki-: 2008. okt. 4. - 2009. szept. 26.

   Shugo Chara! Party!: 2009. okt. 3. - 2010. márc. 27.

Ismertető:

Adott egy általános iskolás lány, Hinamori Amu, aki bár kifelé menőnek és megközelíthetetlennek mutatja magát, valójában egy átlagos gondolatokkal és átlagos problémákkal rendelkező tinilány. Mivel azonban képtelen kimutatni valódi érzelmeit, nincsenek barátai, és még a szülei is csak a kifelé mutatott jellemét látják. Ezért aztán úgy dönt, tesz egy próbát, és átlagosan elveszett kislányként imádkozni kezd a védelmező angyalához, hogy képes legyen megváltozni, és megmutatni mindenkinek a valódi énjét. Ennek eredményeképp megszületik három színes tojás, amikből rövidesen három különböző karakter, három shugo chara bújik elő. Mindhárman Amu egy-egy lehetséges jövőbeli énjei, akik segítenek neki megvalósítani a kívánságát, megtalálni valódi énjét. Persze Amu nem sokáig marad egyedül, három shugo charájával, Rannal, Mikivel és Suval hamarosan csatlakozik az iskola védelmezőihez, akiknek mind van egy-egy shugo charájuk, és közösen azon dolgoznak, hogy megvédjék minden gyerek álmát, amit a szívükben lakozó tojás jelképez, az Easter nevű szervezet ármánykodásaitól, valamint megtalálják a híres Embriót, azt a tojást, ami teljesít bármilyen kívánságot.

Főbb karakterek:

Hinamori Amu - A történet főhőse, shugo charái Ran, Miki és Su

Hotori Tadase - Amu imádott hercege, a védelmezők Királya, shugo charája Kiseki

Fujisaki Nadeshiko - Amu legjobb barátja, a védelmezők Dámája, shugo charája Temari

Souma Kuukai - Amu személyi edzője, a védelmezők Bubija, shugo charája Daichi

Yuiki Yaya - A védelmezők legfiatalabb tagja, az Ász, shugo charája Pepe-chan

Tsukiyomi Ikuto - Az Easter fekete macskája, aki minden megjelenésekor összekavarja Amu érzelmeit, shugo charája Yoru

Hoshina Utau - Az Easter démoni énekesnője, odáig van Ikutoért, shugo charái Iru és Eru

Vélemény:

Számomra nagyon élvezhető volt a történet, érdekesnek találtam az alapötletet, miszerint minden gyerek szívében van egy tojás, ami az álmait, a leendő énjét jelképezi. Tetszettek az átváltozások is, mert a legtöbb esetben nem volt olyan idegesítően hosszú, mint a hasonló stílusú animékben lenni szokott, bár a Doki sorozatban már azért közelített hozzá. Szerettem a karaktereket, és hogy többségében tartogattak valami meglepetést, amire nem számítottam. Bevallom nőiesen, a harmadik sorozatot, a Partyt nem néztem meg. Ennek prózai oka, hogy utánaolvastam fórumokon, és mindenhol azt írták, hogy teljesen értelmetlen, 99%-ban köze sincs a mangához, és az első kettőt még csak meg sem közelíti színvonalban. Ezek után elolvastam a részek összegzését is Wikipédián, és arra jutottam, hogy valóban tökéletesen értelmetlen volna végignézni, ezért aztán fogtam magam, és elolvastam mangában a sorozat utolsó 7+4 fejezetét, amivel ténylegesen kerek egész lett a történet. Míg a leírás alapján az animesorozat befejezésével a legkevésbé sem voltam elégedett, a manga vége tökéletesen azt adta, amit vártam, nem éreztem semmiféle hiányt, nem maradtak megválaszolatlan kérdéseim. Ezt a módszert tehát javaslom mindenkinek, aki tervezi megnézni a sorozatot, viszont ajánlani jó szívvel tényleg csak azoknak tudom a Shugo Charát, akik alapvetően kedvelik a magical girl stílust, és nem idegesíti őket a tinédzser gondolkodásmód, gyakran döntésképtelenség.

Kedvencek:

Karakter: Ikuto, Yoru és Kuukai

Opening: Buono! - Minna Daisuki (2. opening)

Ending: Buono! - Honto no Jibun (1. ending)

Inner song: Mizuki Nana - Black Diamond (Utau egyik dala)

Anti-kedvencek:

Karakter: Su (nehezen viseltem a vinnyogós hangját), Tadase (csak átváltozva tudom elviselni)

Opening: Guardians 4 - School Days (Doki! 4. opening)

Ending: Buono! - Kono Michi (Doki! 2. ending)

Inner song: Ikuto hegedűszólója (nem szeretem a hegedűt egymagában "^^)