Retro Kocka-Biblia

A tervezettekkel ellentétben végül nem csak a Futótűzről nem írtam bejegyzést, de a Kiválasztottról és a Tündérkrónikák sorozatról sem, amiket azóta elolvastam. Valahogy úgy éreztem, hiába lenne róluk mit írnom, nem tudnám spoilermentesen megtenni, így inkább csak akkor beszélgetek róluk, ha valaki konkrétan rákérdez. Viszont mivel a két megkezdett sorozatot letudtam, ismét visszatérhettem a párbajkönyveimhez, egész pontosan ahhoz, amit már Az éhezők viadala elkezdésekor gondolatban feljegyeztem, mint következő listás olvasmányt. Egy olyan könyvről van itt szó, ami nem csak az érdeklődésem keltette fel már nagyon régen, de számomra olyan alapműnek számít, mint Bud Spencer Különben dühbe jövökje. Következzék tehát a kockák Szent Grálja, Ernest Cline: Ready Player One.

A cím senkit ne tévesszen meg, a könyvet magyar nyelven olvastam, az Agave kiadó viszont - nagyon helyesen - úgy döntött, nem fordítja le az eredeti címet, mint ahogy a régi játékgépeken se fordította le senki. A Ready Player One borítója minden részletében tökéletesen tükrözi a könyv hangulatát, sokkal jobban tetszik, mint az eredeti, ami számomra elég semmitmondó. Ugyanakkor a könyv méreteivel nem vagyok megelégedve, olyan, mint a puha borítós Trónok harca: nagyon pici és nagyon vastag. Ez pedig azt eredményezi, hogy elég nehéz asztalnál olvasni, folyton ide-oda kell forgatni, ráadásul vastagságából adódóan nem fogja túl sokáig bírni a strapát. Eddig ketten olvastuk, de már most látszik, hogy a harmadik vagy negyedik olvasás közben ki fog esni egy-két lap, ami a mai könyvek árát nézve szerintem elég durva. Persze nem ez az egyetlen ilyen könyv, manapság rengeteg hasonló van, ami csak még jobban elgondolkoztatja az ember lányát, hogy érdemes-e egyáltalán megvenni, ha nem bírja ki még azt se, míg a családtagok elolvassák. No, de további filozofálás helyett térjünk rá a történetre.

"2044-et írunk, és a valóság elég ronda egy hely." - áll a fülszövegben. És ez így is van. A Föld energiakészlete a végéhez közeledik, az emberek pedig két csoportra szakadtak: a mélyszegénységben élőkre és a dúsgazdagokra. A fejlett technológia ellenére a világ képtelen megoldást találni az energiaválságra, az emberek pedig próbálnak menekülni a zord valóságból. És mi lenne ideálisabb hely számukra, mint egy virtuális valóság, ami ráadásul a szebb jövővel kecsegtető OASIS nevet viseli? Wade Watts 18 éves, nincstelen srác, aki szintén az OASIS-t tekinti otthonának. Ám sokakkal egyetemben ő sem csak lógatja a lábát. Wade nyest, vagyis olyan ember, aki életét egy bizonyos tárgy megtalálásának szentelte. Ez a tárgy pedig nem más, mint Halliday Húsvéti Tojása, az OASIS készítője, James Halliday hagyatéka. Halála napján ugyanis Halliday elindított egy versenyt, amelyben a tét a teljes vagyona, és természetesen maga az OASIS. A Tojás megtalálásához három kulcsot kell megszerezni, amik mind egy-egy kaput nyitnak, ám az indulást mindössze egyetlen rejtvény segíti. Öt éve már, hogy a nyestek beleásták magukat a 80-as évek popkultúrájába és Halliday életrajzába annak reményében, hogy ezek közelebb viszik őket a megfejtéshez. Az érdeklődés alább hagyott, sokan a Tojás létezését is megkérdőjelezik. Egészen addig, míg egy napon egy 18 éves nyest váratlanul meg nem szerzi az első kulcsot...

Nagyon vártam már, hogy elolvashassam ezt a könyvet, bár egy picit tartottam tőle, hogy úgy járok vele, mint a Galaxis Útikalauzzal. Szerencsére nem így történt. A Ready Player One tényleg nekem való, amellett, hogy egy olyan jövőképet vázol fel, ami számomra sajnos elég hiteles, összegyűjti a legtöbb dolgot, ami érdekel: rejtvények, mmo, blog, zene, animék és persze retro játékok egész serege. Igazi kocka-egyveleg. A történet izgalmas volt és elég pörgős, leszámítva néhány leíró részt, ami számomra kicsit már sok volt. Szerencsére ezek nem sűrűn bukkantak fel, és könnyen lehet, hogy csak engem zavartak, mivel nem igazán érdekelnek a technikai magyarázatok, mint pl. hogy milyen típusú és funkciójú fantasztikus kütyüket szerzett be egy-két szereplő. Mindenesetre nem igazán akasztották meg a történet lendületét, úgyhogy ezt az apró negatívumot félre tudtam tenni.

A stílus is nagyon rendben volt, szerintem jó munkát végzett a fordító, és kifejezetten örültem neki, hogy nem akarták mindenáron cenzúrázni az ebben a közegben és korosztályban egyébként természetes kifejezéseket. Mert hát lehetünk álszentek, és mondhatjuk, hogy "jaj, én nem szeretek káromkodást olvasni", de valljuk be, nem sokan vannak manapság - ha egyáltalán vannak ilyenek -, akik soha nem káromkodják el magukat, akár indokolatlanul is. Szóval a megfelelő közegben és a megfelelő mértékben engem nem szokott zavarni.

A szereplőket szintén nagyon szerettem, nem is tudnék hirtelen kedvencet választani. Érdekes viszont, hogy miután kiderült az igazi nevük, Art3misnél és H-nál is azt éreztem, hogy sokkal jobban illik hozzájuk az avatárjuk neve. Sőt, időnként még Wade-nél is ez volt a benyomásom, pedig neki az elejétől kezdve lehetett tudni. Kíváncsi lennék, vajon mások is így gondolkodnak-e rólam. Ha már a neveknél tartunk, nagyon ötletesnek találtam Wade monogramját, elképesztő, hogy az író minden kis apróságban utalásokat rejtett el.

Összességében nagyon élveztem az olvasást, lelkes voltam, amikor olyan játékokról volt szó, amiket nem csak ismertem, de játszottam is velük, és tökéletesen azonosulni tudtam a szereplőkkel a Hatosok elleni küzdelemben. Szívből ajánlom tehát minden kockának ezt a könyvet, de tényleg csak nekik, mert nehezen tudnám elképzelni, hogy olyannak is tetsszen, aki az utalások 90%-át nem érti. Ha esetleg nem tudnád eldönteni, melyik kategóriába tartozol, íme egy kis összeállítás, ami ugyan 90-es évek, de ha ezt élvezed, a könyvet is fogod. ;)

A könyv, ami lángra lobbant

Sokáig gondolkodtam, mit válasszak első párbajkönyvemnek, főleg mivel idén tényleg olyan listát sikerült összeállítanom, amiből legszívesebben egyszerre olvasnám az összeset. Végül azért esett erre a választásom, mert november végén jön a mozikba a sorozat második részének filmváltozata, és úgy gondoltam, ha tetszik, talán érdemes megnézni, viszont semmiképp se szeretném ezt a könyv ismerete nélkül tenni. Tehát megállapodtam magammal, és kezdődhetett Az Éhezők Viadala.

Suzanne Collins nagy sikerű trilógiájával már régóta kinéztük egymást magunknak, de valahogy mégis volt bennem némi bizonytalanság, ami miatt az eddigi párbajok során még a B listámra sem került fel. Aztán idén nyáron az Alexandra tartott egy Agave kiadós akciót, ami remek lehetőséget kínált az ajándékutalványaim elköltésére, szóval hirtelen felindulásból megvettem mindhárom részt, és azóta a könyvek türelmesen várták, hogy sorra kerüljenek.

Az Éhezők Viadala borítója szerintem kifejezetten szépre sikerült. Bár nem sok különbség van köztük, a levehető borító nekem egy picivel kevésbé tetszik, mint ami alatta van, talán mert inkább a sorozathoz illőnek találom a matt hátteret, és a kitűző is jobb úgy, hogy nem lángol. Ugyan nem célom most a másik két részt is elemezni, azt mindenképp ki akartam emelni, hogy nagyon ötletesnek tartom a borítók fő motívumának "életre kelését", szóval örülök, hogy az Agave nem változtatott a külföldi verziókon.

A történetről:

A jövőben járunk, amikor is az egykori Amerika területét a 12 egymástól távol helyezkedő körzetből és az őket irányító Kapitóliumból álló Panem foglalja el. Az ország nagy részében éhínség uralkodik, a Kapitólium pedig gondoskodik róla, hogy a körzetek ne érintkezhessenek egymással egyetlen alkalmat kivéve. Egy korábbi lázadás leverésének emlékére minden évben megrendezik az Éhezők Viadalát, ahova a körzetek kötelesek egy-egy 12 és 18 év közötti fiút és lányt küldeni, hogy aztán a 24 gyerek Hegylakó módon élet-halál harcot vívhasson az arénában, ahol csak egy maradhat. Ezt a brutális küzdelmet pedig Panem minden lakójának néznie kell, akár akarják, akár nem. Amikor a 12. kerületben élő Katniss Everdeen húgát kiválasztják, a lány önként jelentkezik a helyére, hogy részt vegyen a Viadalon. Bár Katniss az örök vesztesek körzetéből származik, makacssága és éleseszűsége segíti, hogy elszántan küzdjön az életben maradásért, vagyis a győzelemért.

Mindig azokról a dolgokról a legnehezebb írni, amik tetszettek, mert olyankor szeretném minél hatékonyabban átadni az olvasóknak, hogy erre igenis érdemes időt szánni. Most is ez a helyzet. Összesen egyetlen napot vett igénybe az első kötet elolvasása, és csaknem egy teljes hétbe telt, mire eljutottam a blogbejegyzés megírásáig, mert egyszerűen nem akartak előjönni a megfelelő kifejezések. No, de térjünk rá a véleményre. Első gondolatom, amikor elkezdtem, az volt, hogy milyen furcsa E/1-ben jelen időben olvasni. Eddig még nem volt hozzá szerencsém, úgyhogy az első 1-2 oldal elég szokatlan volt, de hamar túlléptem rajta, és végül is úgy ítéltem meg, hogy egy ilyen történethez valóban ez az elbeszélésmód illik a legjobban. A cselekmény nagyon pörgős, nagyon tartalmas, rengeteg információval bombáznak minket, de mégse kezd tőle zsongani a fejünk. Ahhoz hasonlítanám a könyv olvasását, amikor 1000 vagy 2000 darabos puzzle-t rakosgatok, a kerete már kész, és hirtelen találok egy részt, amiből pillanatok alatt egy egész nagy darabkát ki tudok rakni. A teljes kép ugyan még messze nincs összeállítva, mégis elégedett vagyok, és alig várom, hogy egy másik részén is ugyanilyen sikerrel dolgozhassak.

Az izgalmas történetvezetés mellett Az Éhezők Viadala másik nagy erőssége a karakterek. Katniss végre nem egy hisztis, ügyetlen, szerencsétlen főhős, hanem egy talpraesett, okos és határozott lány, egy igazi női MacGyver. Márpedig MacGyvert mindenki szereti. A két fiú, Peeta, a 12. kerület fiú küldöttje és Gale, Katniss régi barátja egész sok ideig hidegen hagytak, nem volt velük bajom, de nem is szurkoltam nekik. Peetát aztán a végére egy hangyányit jobban meg tudtuk ismerni, így kicsit közelebb került hozzám, Gale-ről pedig gyanítom, a második részben fog több szó esni. Érdekes volt még Haymitch, a gyerekek mentora, akiről kezdetben még egyáltalán nem feltételeztem volna, hogy meg fogom kedvelni. Kíváncsi lennék az ő történetére is, mert egészen titokzatosnak tűnik. A kedvencem mindezek mellett mégis Cinna és Ruta volt. Cinna Katniss stílustanácsadója, akiről végig úgy éreztem, őszintén szeretné segíteni a lányt, és annak ellenére, hogy a Kapitólium lakosa, nem ért egyet a jelenlegi helyzettel. Szimpatikus és intelligens ember, remélem, a továbbiakban is ilyen marad majd. Ruta pedig a 11. kerület egyik kiválasztottja, aki amellett, hogy nagyon kedves, még okos is.

Összességében nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, a tőlem rendszerint szokatlan komolyabb témája ellenére van benne kellő mennyiségű humor, de sok értékes gondolatot is megfogalmaz. Szerintem mindenkinek érdemes elolvasni, akár vevő a témára, akár nem, viszont mindenképp javaslom rá a minimum 12-es, de inkább valamivel nagyobb karikát. Ha a filmre is kíváncsiak vagytok, én javaslom, hogy a könyv előtt nézzétek meg, aki így csinálta, azoktól eddig jórészt pozitív visszajelzéseket hallottam, nekem viszont a könyv után egyáltalán nem tetszett, pedig általában igyekszem külön kezelni a kettőt. De akárhogy is döntötök végül, boldog Viadalt mindenkinek, és sose hagyjon el benneteket a remény! ;)