Erdő, erdő van idebenn

Lassan, de biztosan rátalálok magamra, ennek egyik jeleként pedig meghoztam az idei Párbaj első értékelését. Ugyan egy B listásomat már korábban elolvastam, bejegyzést nem sikerült írni róla, és nem is biztos, hogy később fogok. A mostani viszont egy A listás olvasmány, amit az első szemponthoz választottam, vagyis: "Olvass egy könyvet olyan szerzőtől, akinek ugyanazzal a betűvel kezdődik a keresztneve, mint neked!". Ennek eredményeképpen ismerkedtem meg Kleinheincz Csilla: Ólomerdő kötetével.

Bár e-bookban olvastam, szokás szerint meglestem a hozzá tartozó borítókat. Hát, hogy őszinte legyek, egyiktől se voltam elájulva. A régebbi, Delta Vision verzió olyan, mintha csak egy fanart lenne, nem rendes borító, a jobb oldalon is látható Gabo változat pedig számomra túlcsicsázott, bár tény, hogy fényévekkel jobb a másiknál. Értem én, hogy szerették volna hangsúlyozni a magyar mondavilág jelenlétét, de nekem ez a rengeteg tulipántos cirkalmasság már egyszerűen túl sok volt. A cím betűtípusa viszont tetszik, az jól illik a könyvhöz.

Történetünk Gödöllőn indul, itt lakik Emese szüleivel, Lónával és Istvánnal, míg nem egy napon Lóna váratlanul elhagyja családját, így Emese anya nélkül kénytelen felnőni. Bár látszólag átlagos tinédzserré cseperedik, mégis más szabályok kötik, mint kortársait. A kislány ugyanis félig tündér, ennek köszönhetően pedig egy be nem tartott ígéretnek például számára sokkal nagyobb ára van. Mégis amikor megsejti, hogy édesapja éjjelente egy titokzatos erdőbe próbál bejutni, megszegi neki tett ígéretét, felmegy a tiltott padlásra, és a rárohanó emlékek hatására elszökik otthonról, csak hogy egy különös lovasnak hála egyik pillanatról a másikra a már említett erdőben találja magát. Megkezdődik a hajsza túlélésért, szabadságért, és az igazság felderítéséért.

Csapjunk is rögtön a közepébe: ez a könyv egyáltalán nem tetszett. Nagyon nyögvenyelősen olvastam, borzasztóan untam, úgy általába véve nagyon ritkán történt olyan, ami tényleg lekötött. Ennek fő oka pedig az volt, hogy a konfliktusok 90%-a abból adódott, hogy a szereplők nem kommunikáltak egymással a problémáikról. Emesét még aránylag meg lehet érteni, hisz kamasz, a kamaszok pedig ritkán beszélnek a családjukkal a gondjaikról és az érzéseikről, de a felnőttek egyszerűen kriminálisan viselkedtek. Adél tudott fontos dolgokról, és persze, István engedélye nélkül nem akart róluk beszélni, de azért egészen sokféle módon meg tudta volna nyugtatni Emesét anélkül is, hogy elárul titkokat. Lóna az ég világon semmit nem mondott el Emesének, amíg még otthon volt, a legalapabb dolgokat sem, pedig tündérként az ő felelőssége lett volna már egészen kis korától felkészíteni a lányát a szabályokra és úgy egyáltalán magára Héterdőre. Egy 7 évesnek azért már elég sok mindent meg lehet tanítani, szóval az, hogy kicsi volt, nem magyarázat. István konkrétan minden létező dolgot titkolt Emese elől, amire rá lehetne sütni, hogy jaj, csak védeni akarta, de ez a szöveg már 2012-ben is elcsépelt volt, ráadásul minden épeszű felnőtt ember tudja, hogy minél többet titkolózik egy kamasz előtt, az annál jobban el fog távolodni tőle. Rabonbánnál, a lovagnál pedig örülnék, ha valaki el tudná magyarázni, ugyan mi hátránya származhatott volna abból, hogy mások megtudják, milyen átok sújtja.

Ha már ennyit emlegettem a karaktereket, nem árt, ha kimondom: az egész könyvben egyetlen egy szimpatikus karaktert találtam, és az Firene, Lóna mostohatestvére volt. Az ő cselekedeteit végig logikusnak és érthetőnek találtam, a személyisége is egészen kedvelhető volt, ellentétben pl. Lónával, akinél unszimpatikusabb szereplőt nem fedeztem fel a történetben. Apropó, nevek. Nem szokott gondom lenni a magyar nevekkel, de egyrészt még ha értem is a funkcióját, akkor is zavart a magyar és a fantasy nevek keveredése, másrészt kövezzetek meg, de nekem egy fantasy történetbe egyszerűen semmilyen körülmények közt nem illik az István név. Persze ez egyéni szociális probléma, de akkor se tudtam elsiklani felette.

Írhatnék még egy kupac dolgot, ami nem tetszett, vagy épp nem találtam logikusnak, de azért a pozitívumokról is meg akarok emlékezni. Tetszett, hogy az ígéreteknek súlya van, nem lehet következmények nélkül megszegni őket, mert manapság úgy veszem észre, gyakran csak üres szavakká váltak, amikkel dobálózni lehet, csak hogy végre leszálljanak rólunk. Ez pedig baj. Tetszett a Héterdő világa is, különösen az a része, hogy az erdők tükrözik azt, ahogy benne élnek. Magát a világot szívesen megismerném jobban, csak talán inkább valaki más történetén keresztül.

Ajánlani most nem igazán tudom, kinek lehetne, szóval talán inkább azt mondanám, tegyetek vele egy próbát. Biztosan lesz, akit magával ragad az Ólomerdő, és lesznek olyanok, mint én, akik csak álruhában, az Őrfákat átejtve tudnak körülnézni. De hogy Te épp melyikbe tartozol, azt csak a végzetnők tudhatják.

A perverz, a törpe és a szemüveges gazfickó

Elérkeztem végül az utolsó Párbajkönyvem értékeléséhez, ami a bejegyzéscím alapján akár egy Romana füzet is lehetne, de helyette inkább egy light novel, méghozzá egy általam igen kedvelt anime alapjául szolgáló darab. Mamare Touno: Log Horizon 1. - The Beginning of Another World.

A Log Horizon sok társához hasonlóan olyan light novel, ami webcomic-ként kezdte, ám a rajongók annyira szerették, hogy a képregény szeletkéket az író végül egybegyúrta, és bumm, így lett a jelenleg 9 kötetet számláló sorozat! Borító tekintetében sokat nem várhatunk rendszerint ebben a műfajban, így itt sem különösebben fordítottak rá nagy gondot. Kicsit olyan az egész, mintha nem lett volna pénz színes tintára, de azért a zöld hátteret összespórolták volna a rajongók, hátha javít valamit az összképen. Pedig nem. Én mindenesetre e-bookban olvastam, szóval nem éltem meg nagy tragédiaként a nem túl hívogató küllemet, de annyi biztos, hogy nem ez az a sorozat, amit beszereznék csak azért, hogy szépen mutasson a polcomon. Viszont az egy-egy fejezet elején található karakterdizájnok hangulatosak.

Történetünk főhőse Shiroe, az Elder Tales nevű híres online játék nagy tudású veterán játékosa. Shiroe az Elder Tales legújabb kiegészítőjének telepítése után rengeteg másik játékossal egyetemben egyik pillanatról a másikra a játék világában találja magát, karakterének bőrébe bújva. Senkinek semmi információja nincs róla, mi történt pontosan, ezért természetesen mindenki pánikol vagy épp magába zuhan. Shiroe rövidesen felfedezi, hogy akad azért barátja, aki hasonló cipőben jár, így a megbízható, bár kissé perverz Naotsuguval együtt elhatározzák, hogy megpróbálják kitapasztalni ennek a világnak a szabályait, és keresnek valami célt a céltalanságban.

Visszaolvasva a sztori leírását nem tűnik túl izgalmasnak. Ennek valószínűleg az az oka, hogy tényleg nem az. Említettem, hogy szeretem az animét, ugye? Ugye. Na, hát ez azért van, mert ott történik is valami, itt meg nem igazán. Majdnem a teljes kötet összesen arról szól, hogy Shiroe, Naotsugu, és a később hozzájuk csapódó Akatsuki próbálnak hozzászokni a világhoz, amibe csöppentek. Információt gyűjtenek róla, megtanulnak harcolni, és időnként aggódnak. A csaknem 400 oldal összesen az anime első 4 részét öleli fel, annyira vontatott az egész. Sajnos mind az elnyújtott történeten, mind a stíluson meglátszik, hogy ez az író nem regényekre szakosodott, jobb lett volna, ha megmarad a webcomic formátumnál.

Hogy mi a gond a stílussal? Több minden. Egyrészt rengeteget ismétel. Nem szavakat, sokkal inkább egész részleteket. Ha lett volna hozzá türelmem, lehet, hogy megérte volna szemléltetésként összeszámolni például, hányszor írja le, hogy a táj mohás, saras, gazos, itt-ott kandikál csak ki egy kis beton, és szanaszét elhagyatott, gazzal benőtt autók hevernek. De ugyanígy említhettem volna a képességek vagy kasztok jellemzését, vagy épp Shiroe egy-egy aggodalmát. Egy másik probléma, hogy az író ide-oda ugrál jelen és múlt idő között, ami számomra nagyon zavaró volt sok helyen, mintha egy kisiskolás első szárnypróbálgatásait olvastam volna fogalmazás terén.

Karakterek tekintetében szintén kicsit csalódnom kellett. Azt reméltem a light noveltől - ezért is tettem fel a listámra -, hogy kicsit mélyebben megismerhetem azokat, akiket az animében már megkedveltem, ez azonban leginkább csak Shiroe esetében volt így, viszont az ő megítélésének meg nem tett jót ez a tudás. Shiroe az animében egy elég zárkózott, de nagyon intelligens, elképesztő taktikai érzékkel rendelkező fiú. Ezt itt is valamelyest megpendíti az író, viszont sokkal többet kapunk az aggodalmaskodó, önbizalomhiányos és kicsit túlságosan is félénk vonásokból, amik jócskán eltiporják a "szemüveges gazfickó" becenév adta elvárásokat. Naotsugu egészen megkedvelhető, Akatsukiról viszont összesen annyit tudunk meg, hogy alacsony, nagyon szép és általában szótlan.

Összességében nagyot csalódtam a könyvben, sokkal több és sokkal minőségibb tartalomra számítottam, szóval nem igazán tudom ajánlani senkinek. Inkább nézzétek meg az animét. Ugyan az sem befejezett még, és mivel a második sorozat együtt haladt a rendkívül lassú folyású light novellel, így az sem sikerült olyan lendületesre, mint az első, azért szerintem mindenképp megéri annak, akit érdekel az ilyen "bekerülünk a játékba" típusú történet.

Végül a kérdés: Van-e olyan film, anime vagy mese, aminél úgy éreztétek, jobban sikerült, mint a könyv, ami alapján készült?

Megint egy zűrös világvége

Kedves Írók és Írónők!

Kössz, hogy nem hagyjátok eltűnni a fantasy műfaját! 

Kössz, hogy egyre többször veszitek alapul a különböző népek mítoszait!

Kössz, hogy ennyire szeretitek Lokit!

Kedves Kiadók!

Kössz, hogy a fentieket csak részben tudom magyarul olvasni, mert az első vagy második kötet után leálltok a sorozattal!

Egy ilyen szarkasztikus bevezető után pedig mi más is következhetne, mint egy mitológiára alapuló fantasysorozat első kötete, amiben természetesen benne van Loki: Kelley Armstrong – Melissa Marr: Loki farkasai.

Ezt a könyvet gyakorlatilag abban a pillanatban meg akartam szerezni, hogy bejelentették a Cicerónál, ennél fogva azon kevesek egyike volt, amikért részt vettem a kiadó nyereményjátékában. Tudni kell rólam ugyanis, hogy csak olyan dolgokért játszom, amiket ténylegesen szeretnék megnyerni, ami később csak a polcon porosodna, azt nyerje meg inkább valaki, akinek örömet is okoz. A 2014-es Nagy Téli Nyereményjáték tíz fordulójából ez volt az egyetlen, amiben részt vettem, és szerencsésen meg is nyertem a könyvet, aminek a februárra kiírt megjelenése végül júniusra tolódott. Azóta várt a polcomon a sorára szép türelmesen. Bevallom, a borítót nem sokat nézegettem. Nem sikerült rosszul, csak épp nem is az a fajta, amin elámulok és megpróbálom elemezgetni. Inkább olyan, mint egy kép egy mesekönyvben, és ez végül is jól van így. Puhaborítós, és szokás szerint a ragasztás itt sem túl minőségi, de egy olvasás után még nem esett szét. A külalakra nem is pazarlok több szót, jöjjön a történet!

Matt Thorsen 13 éves, igen csak jól megtermett gyermek, akiben tulajdonképpen semmi különleges nincs, leszámítva a tényt, hogy az északi isten, Thor leszármazottja. Ezzel persze nincs egyedül, szülővárosa, Blackwell ugyanis hemzseg a Thor-ivadékoktól, akik mind tisztában is vannak kilétükkel. Nem úgy a városban tanyázó, némileg kevésbé szívesen látott család, a bajkeverő Loki leszármazottai, mint például Fen és Laurie Brekke. A felállás: Matt ismeri a saját és a Brekke unokatestvérek származását, ahogy Fen is ismeri. Matt nem tudja, hogy Fen tudja magáról, kicsoda, Fen viszont tudja, hogy Matt nem tudja. Laurie pedig az ég világon semmit sem tud. Azt leszámítva persze, hogy Matt és Fen ki nem állhatják egymást, és lehetetlen, hogy valaha is jól kijöjjenek. Ám ahogy az lenni szokott, a sors ezzel nem ért egyet. Amikor a városi tanács bejelenti, hogy közeleg a Ragnarök 2.0, és hogy, hogy nem, Mattet éri a megtiszteltetés, hogy Thor bajnokaként még a gimnázium előtt harcba szálljon a Midgard kígyóval, a fiú választás elé kerül: megismétli az első Ragnarök eseményeit a világ megtisztítása érdekében, vagy felkutatja a többi "kiválasztottat", és megpróbálja megváltoztatni a látszólag megváltoztathatatlant. Utóbbihoz azonban első lépésként maga mellé kell állítania Loki bajnokát...

Hosszú idő után először éreztem azt olvasás közben, hogy végre megint a saját terepemen vagyok. Végre megint olyat olvasok, ami igazán leköt, amit nem kell túlgondolkodni, ami egyszerűen csak szórakoztat és kikapcsol. Nagyon szerettem ezt a történetet, stílusát és karaktereit tekintve egyaránt. A történetmesélés könnyed, sokszor humoros, gördülékeny, egyszerűen követhető. Nincsenek benne fölöslegesen hosszú leírások és túlfilozofált gondolatmenetek, nem akar több lenni annál, ami: egy szórakoztató ifjúsági fantasy. Kis érdekesség, hogy az írónők nem a történetszálakat, hanem magukat a szereplőket osztották fel egymás közt: a Matt szemszögéből íródott részeket Kelley Armstrong, míg a Fen és Laurie szemszögéből íródottakat Melissa Marr alkotta. Ennek ellenére nem érződik igazán stílusbeli különbség köztük, bár nem tudom, ez valójában az ő érdemük-e avagy a fordító Bihari Györgyé.

A három fő karakterünket a váltott nézőpontoknak hála elég jól megismerhetjük és megszerethetjük. Többször elgondolkoztam ezen a történet során, de végül is arra jutottam, hogy mindenki többnyire a korának megfelelően viselkedett, nem jutott eszembe egyszer sem, hogy "á, ilyet egy 13 éves egész biztosan nem gondolna/csinálna". Nem voltak túl bátrak, túl okosak, túl ügyesek, mindenki hibázott a megfelelő mértékben és teljesen reálisan többször féltek, mint amennyiszer nem. A mellékkarakterek viszont kicsit számomra kidolgozatlanok voltak ebben a kötetben. Persze változhat ez még a továbbiakban, sőt az ikrek, Freyr és Freya bajnokai esetében biztosan fog is, viszont Baldr leszármazottjánál ez a hiány már most is eléggé érezhető volt. Baldr az az isten volt, akit mindenki szeretett, így nem csoda, ha az utódja is szeretetreméltó, de attól, hogy ezt leírják huszonötször, még nem fogom ténylegesen látni, miben nyilvánul ez meg. Rá egy kicsivel több figyelmet kellett volna fordítani.

Mindenesetre ez az apróság nem változtat az összbenyomásomon: szerethető, kellemes és humoros könyv a Loki farkasai, amit bárkinek szívesen ajánlok, aki nem idegenkedik a fantasy műfajától, és akiben hozzám hasonlóan egész halványan még pislákol a remény apró lángja, hogy ezt a sorozatot nem kaszálták el, és a nem is olyan távoli jövőben kiadják a két folytatását.

Végül a szokásos kérdés: Ti melyik nép melyik istenének utódai lennétek saját véleményetek szerint, és az istenség milyen erejével/képességével rendelkeznétek szívesen?

Delfinekkel suttogó

Az ember lánya azt gondolná, hogy nyáron a legkönnyebb behozni mindenféle lemaradást, legyen szó házimunkáról, bevásárlásról vagy épp olvasásról. Idén nyáron azonban úgy döntöttem, inkább túlélni próbálom a hőséget, így abba a szorult helyzetbe hoztam magam, hogy egy hónap alatt kellene bepótolnom az eddig halogatott Párbajos könyveket. Ennek első lépéseként egy újabb angol nyelvű olvasmányt hoztam, mégpedig egy olyan szerzőtől, akinek egy könyvét korábban már értékeltem a Párbaj keretein belül. Lássuk tehát, mit tudunk Michelle Paver: Gods and Warriors c. művéről!

Borítóját tekintve elsősorban azt, hogy gyönyörű. A színei, a grafikája, egyszerűen minden részlet tetszik rajta. Normál méretű, puhaborítós, jó kézbe venni és kényelmes olvasni. Belül sok illusztrációval nem találkozunk, nincs is rá szükség túlzottan, csupán az egyes nézőpontváltásokat jelző kis figurák teszik hangulatosabbá. Plusz az elején találunk egy térképet, amire nagyjából a kötet felétől lehet szükségünk, addigra viszont jó eséllyel elfelejtjük, hogy van. Ha valaha valamelyik magyar kiadó itthon is gondozásába veszi a sorozatot - mert természetesen ez is sorozat -, remélem, nem változtatnak a Puffin-féle verzión, ez egyszerűen így jó és kész.

Történetünk igen csak in medias res kezdődik, főhősünk, a 12 éves Hylas ugyanis épp halálos veszélyben van. Maga se tudja, miért, üldözik az általa csak "Varjaknak" hívott félelmetes harcosok. Előlük menekülve elszakad egyetlen húgától, szeretett kutyáját is megölik, így a sehová sem tartozó, kívülálló kecskepásztor fiú teljesen magára marad. Miközben kétségbeesve próbál húga nyomára bukkanni és egyúttal a Varjak elől is végleg meglépni, rátalál egy sírhelyre, benne egy haldokló férfival, aki utolsó szavaival rábízza bronztőrét, és bizarr utazást jósol számára a tengeren át, amit Hylas még sosem látott. S miközben a hegyekben a fiú az életéért küzd, a tengeren túlról érkező lány a szabadságra áhítozik, az addig gondtalan delfin pedig érzi, hogy komoly küldetés vár rá. Hármuk sorsa aztán lassacskán összefonódik...

Milyen szép és milyen klisés is volt ez az utolsó mondat, nem igaz? De koránt sem annyira, amennyire igaz! Nagyon-nagyon sokáig tartott elolvasni ezt a könyvet, pedig igazán nem hosszú, azonban van vele egy hatalmas gondom: csaknem a feléig elképesztően lassú. És a lassúságot itt nem úgy kell érteni, hogy a főszereplőnk nem mozdul, Hylas mást se csinál, mint fel-alá rohangál a hegyekben, de maga a fő cselekmény nem kifejezetten halad előre. A srác menekül egyik helyről a másikra, innen-onnan lopkod egy kis kaját vagy ruházatot, egyszer-kétszer belebotlik valakibe, akivel válthat három mondatot, majd menekül tovább. Borzasztóan elnyújtottnak és fölöslegesnek éreztem a történet ezen részét - annak ellenére, hogy Paver leírásai továbbra is fantasztikusak -, és pont emiatt nehezen vettem rá magam, hogy folytassam.

Pedig megérte. Nagyjából 120 oldal leküzdése után ugyanis, amikor megjelenik Spirit, a delfin és Pirra, a főpapnő lánya, végre beindulnak az események. A könyv második felét egyetlen délután alatt elolvastam, annyira felpörgött. Akkor tényleg megkaptam, amire egész addig vártam: egyszerre zúdult a nyakamba az akció, lettek igazi rejtélyek, a karakterek kinyíltak, mint a tubarózsa, és már nem azért vártam a végét, hogy túllegyek rajta, hanem azért, mert kíváncsi voltam rá. 

Ha már az imént említettem a karaktereket, pár szóban ki is térek rájuk. Hylas nagyon szokatlan főhős számomra. Olyan, mintha két emberből gyúrták volna össze, akik egymás ellentétei. Néha önző, néha önfeláldozó, néha bátor, néha mindentől fél, néha annyi idősnek tűnik, amennyi valójában, néha pedig jóval idősebbnek. Vele szemben Pirra sokkal tisztább karakter, könnyebb kiismerni, és talán ezért volt szimpatikusabb is nekem. Őt végig meg tudtam érteni, mit miért cselekszik, róla bármikor meg tudnám mondani, melyik helyzetben mit fog tenni. Hylasnál ez valahogy nem egyértelmű. Vannak ugyanakkor olyan karakterek is a történetben, akikről úgy érzem, a folytatásban jóval nagyobb szerepet fognak kapni, és izgalmas fordulatokat hozhatnak. Ilyen Pirra anyja, a főpapnő és Hylas barátjának, Telamonnak az apja. Rájuk nagyon kíváncsi vagyok.

No, de összegezzünk! Ha tehetném, el is felejteném azt a vontatott kezdést, de sajnos nem megy, úgyhogy bármennyire is szeretném, nem felhőtlen az élmény. Nem is javaslom ezzel kezdeni Paver megismerését, a Farkastestvér erre szerintem sokkal alkalmasabb, ráadásul az magyarul is elérhető. Ez pedig azért nem hátrány, mert bár az előbb említett kötetet angolul nem olvastam, a Gods and Warriors minden, csak nem kezdő angolosoknak való. Haladóknak szókincsbővítéshez remek, de készüljenek fel egy vaskos szótárral, és tartsanak ki azon az első ~120 oldalon, mert ami utána jön, azért tényleg megéri!

És hogy Párbajos kérdés nélkül se maradjunk:

Michelle Paver főhőseinek jól bevett szokása, hogy állati kísérőt szereznek maguk mellé, aki aztán nem csak vezetőjük, hanem barátjuk is lesz. Ha kalandos küldetésre indulnátok egy számotokra ismeretlen vidéken, ti milyen állatot választanátok magatok mellé tudva, hogy akármilyen is legyen az alaptermészete, hozzátok mindvégig hűséges marad?

Játssz az életedért!

Eltelt már több, mint három hónap azóta, hogy elolvastam a második párbajkönyvem. Mondhatnám, hogy azért nem írtam róla eddig, mert nem volt időm, ami részben fedné is a valóságot, a teljes igazság azonban az, hogy egyszerűen nem tudtam, hogy fogjak hozzá. Ugyanis erről a történetről egyszer már írtam egy bejegyzést. Most mégis megpróbálkozom vele ismét, szóval lássuk, miben is különbözik könyv és anime Kawahara Reki: Sword Art Online-ja esetében.

Mivel ezt a könyvet tudtommal nem lehet kapni Magyarországon, maradt az e-book lehetősége. Így nem tudtam igazából a borítót nézegetni, de azért persze rákerestem, és meg kell állapítanom, hogy egészen semmilyen. Valahogy egyáltalán nem adja vissza a történet hangulatát, egyedül a cím színe tetszik. Persze a light novelek borítójától alapvetően nem kell sokat várni, de kicsit akkor is méltánytalannak érzem ezt a történettel szemben.

2022. november 6-a. 10 000 ember próbálja ki a frissen megjelent virtuális valóság alapú online játékot, a Sword Art Online-t, ahol a Nerve Gear nevű készülék segítségével az agyukkal irányíthatják virtuális karakterüket. A fantasztikus játékvilág megízlelését követően 10 000 ember fedezi fel, hogy nem tud kijelentkezni. A kezdőváros főterén 10 000 ember hallgatja végig a játék fejlesztőjének bejelentését, miszerint addig nem jutnak ki a játékból, amíg el nem érik a 100 szintes kastély legtetejét, és le nem győzik az ott várakozó főellenséget. Mindezt úgy, hogy ha a játékbeli karakterük meghal, a valóságban a testük is, akár csak ha bárki megpróbálja őket lecsatlakoztatni a Nerve Gear-ről. Az első hónap végére 2000 ember veszti életét, az első szintet pedig még nem sikerült kitisztítani...

Ha valaki kicsit kutakodik a bejegyzéseim közt, megtalálhatja az animéről szólót, amiben elég lelkesen ecseteltem, mennyire tetszett. Ennek fényében azt gondolhatnánk, a könyv majd egész biztosan még jobban fog. Hát, nem igazán. Nem lett rossz a könyv, sőt, nagyon is élvezhető, ugyanakkor én arra számítottam, hogy itt majd kicsit jobban belemélyedünk Aincrad világába, több apró részletet megtudunk, több érdekes szintet ismerünk meg. Ehhez képest itt úgy éreztem, az anime túlragyogta az eredeti művet. Egyetlen olyan rész volt a könyvben, ami az animében nem szerepelt, egy extra fél fejezet, ami gyakorlatilag egy teljesen fölösleges, a legkevésbé sem odaillő 18 karikás jelenet, szóval hálát kellett adnom az égnek, hogy ez az animéből kimaradt.

A másik dolog, amin meglepődtem, hogy egy rakás szereplő, akiknek a felbukkanását vártam, nem jelent meg az első kötetben. Mint kiderült, a Sword Art Online eredetileg egyetlen kötetesnek készült, de az olvasók annyira megszerették, hogy ennek hatására Kawahara elkezdett írni több és több kötetet. A második kötet rögtön egy kiegészítő volt az első világához, és csupán ebben tűntek fel azok a szereplők, akiket én hiányoltam. Az első kötet tehát, ha így vesszük, egészen rövid, bár sok idő telik el a történet során, nagyon kevés dolog van igazán részletesen kifejtve.

A két főszereplőt továbbra is kedvelem, bár a kedvencem itt nem Kirito, az abszolút főhős, hanem Klein, a legjobb barátja volt, annak ellenére, hogy Klein nem szerepelt olyan sokat a történetben.

Összegezve a tapasztalatokat, azoknak tudom ajánlani, akik érdeklődnek a virtuális világok iránt, és még nem látták az animét, mert aki már látta, annak sajnos semmi pluszt nem fog adni a könyv.

Végezetül jöjjön a Párbajos kérdés:
Kipróbálnál-e egy ilyen játékot? Ha igen, milyen típusú világban, milyen karakterrel játszanál szívesen?

Időutazó ékkövek

Elstartolt az ötödik Párbaj, ami egyben azt is jelenti, hogy újult lelkesedéssel vetettem bele magam az olvasásba. Valahogy időről időre meg kell küzdenem az "annyi mindent olvasnék, de nem olvasnék inkább semmit se" szindrómával, és ez rendszerint nincs túl jó hatással a blogolási kedvemre. Ilyenkor vagy erőszakkal ráveszem magam, hogy belekezdjek valamibe, amiről úgy érzem, biztosan tetszeni fog, vagy az önsajnálat bűzös mocsarába süllyedve siránkozok a lét elviselhetetlen könnyűségén, és akár hónapokig nem olvasok egyetlen valamirevaló könyvet sem, maximum mangát vagy magazinokat. Az üdén és frissen induló Párbajok viszont különös mágiával bírhatnak, mert mindig meggyógyítják ezeket a csúnya betegségeket, így ez alkalommal is csupán egyetlen nap kellett hozzá, hogy elolvassam az idei első választottamat. Furcsa könyv volt ez, mert az alatt a 10 perc alatt, míg végigértem a felén, eltelt nagyjából 4 óra. Talán nem véletlen, hogy Kerstin Gier Rubinvöröse az Időtlen szerelem sorozatcímet kapta.

Ezzel a trilógiával már nagyjából a megjelenése óta szemmel tartjuk egymást, aminek elsősorban a fantasztikus borító a fő oka. A betűtípustól elkezdve a stíluson át a hihetetlenül aprólékos kidolgozottságig mindent szeretek benne. Ízléses, a történethez szerintem nagyon jól illik, szóval örülök, hogy a Könyvmolyképző megtartotta az eredetit. És hogy miért vártam vele ilyen sokat? Csúnya indok, szóval elnézést érte, de egyszerűen valamiért taszított a vörös pöttyös kategória. Magam se tudom igazán megmagyarázni, viszont a jelek szerint ennyi idő - és egy hirtelen könyvnyeremény - kellett ahhoz, hogy legyőzzem az előítéleteimet, és átessek a pötty-keresztségen. Nem bántam meg. Lássuk is a szerencsés kiválasztottat!

Gwen gondtalanul élvezi 16 éves, teljesen normális, londoni tiniéletét, miközben nem teljesen normális családja egy egyáltalán nem normális esemény bekövetkeztét várja tűkön ülve. Unokatestvére, Charlotte spontán időutazása bármelyik pillanatban megtörténhet...ett volna, ha történetesen épp nem Gwen örökölte volna az időutazó gént. Ez a hirtelen és cseppet sem kellemes fordulat óriási felfordulást kavar, aminek végére a lány már szinte semmit nem ért, és senkiben nem mer megbízni. Persze nehéz közömbösnek maradni egy igazán jó képű, zöld szemű fiúval szemben, mégha a szóban forgó Gideon egy kicsit arrogáns és egy kicsit bunkó is. De tényleg csak egy kicsit...

Mire belekezdtem a Rubinvörös olvasásába, anyukám már túlvolt mindhárom köteten, és szakadatlanul ostromolt, hogy vágjak már neki én is, mert nagyon jó. Kitartottam és megvártam a Párbaj indulását, majd amint időm engedte, én is engedtem a nyomásnak. A véleményem jelen pillanatban az, hogy mivel csak az első kötet van meg nekem, most majd kénytelen leszek megvásárolni a másodikat és harmadikat is, hogy szép legyen a könyvespolcom, és egyúttal üres a pénztárcám. KÖSSZ, ANYA! :D Viccet félretéve ahogy korábban is említettem, nagyon gyorsan elolvastam a könyvet, mert könnyed, olvasmányos, humoros, és nem akar több és mélyebb lenni, mint ami: egy ifjúsági romantikus fantasy.

Szereplők tekintetében egész sokszínű a paletta, még ha sokukat csak igen felületesen is ismerjük meg. Később azért biztos sokkal árnyaltabb képet kapunk mindenkiről. Gwen szimpatikus főhős, külön tetszett, hogy ez az írónő végre nem magasztos életbölcsességeket adott egy tini szájába, hanem merte megmutatni, hogy a 16 éves lány, viselkedjen bármilyen éretten, igenis még gyerek. Így Gwen azon ritka esetek közé tartozik, akit jobban kedvelek, mint az ügyeletes szívtiprót, Gideont. Valahogy egyelőre a fiú karakterét még nem érzem igazán erősnek, és bízni se tudok benne különösebben, úgyhogy a könyv végére egész szép kis elméleteket gyártottam a továbbiakra nézve. Kíváncsian várom, mennyit találok el belőlük.

Sokat gondolkoztam, kinek is ajánlhatnám a Rubinvöröst, de olyan széles a paletta, hogy nehéz lenne felsorolni, szóval inkább csak azt mondom: aki utál nevetni, a romantikus érzelmeknek még az írmagját se hagyná meg, és úgy általában el se tudja képzelni, hogy egy könyv könnyed szórakozást kínáljon a szellemi megvilágosodást elhanyagolva, elég valószínű, hogy nem fogja szeretni ezt a trilógiát. Mindenki más nyugodtan tehet vele egy próbát, ahogy én is tettem. Nem lett életem legmeghatározóbb olvasmányélménye, viszont nagyon jól kikapcsolt, és elég meggyőző volt ahhoz, hogy nyavalyogjak a folytatásért.

A végére pedig egy kis extra. Úgy gondoltam, ezentúl az értékeléseim lezárása egy kérdés lesz az olvasók felé, ami valamilyen módon kapcsolódik az adott könyvhöz, de megválaszolható azoknak is, akik nem olvasták. És akkor az első:

Annak ellenére, hogy sosem vonzott vagy érdekelt az időutazás téma, néha elgondolkozom azon, ha valahogy szert tennék egy időgépre, hova utaznék. Eddig nem sikerült dűlőre jutnom, szóval most Titeket kérdezlek: Ha visszamehetnétek a múltba, de csak a születésetek előtti múltba, hova utaznátok és miért?

Tündehajsza

Ahogy korábban ígértem, vettem egy nagy levegőt, és elolvastam a Bűbájösvény sorozat második részét, a Varázsütést. Nem mondanám, hogy túl sokat vártam tőle az első rész csúfos szereplése után, és ez azt hiszem, teljesen jól is van így.

A Varázsütés borítója pontosan olyan szépre sikerült, mint a címe. Egy igazán érdekes, mágiával teli fantasy regényre számít tőle az ember lánya. Hívogató és elegáns, olyan, ami felkelti az érdeklődésem, és szívesen leemelném a polcról, hogy közelebbről is megnézzem - a továbbra is előnytelen betűtípus ellenére. A fülszöveg még mindig borzalmas, nem értem, miért kell novellákat írni bele, ráadásul az elején lévő "félelmetes testőre még az engedélyezett randikról is elijeszti az iránta érdeklődő fiúkat" nem is értem, honnan jött, mert a könyvben ilyen nincs. Egyetlen randiról van szó még a legelején, vele egyetlen fiúról, aki pont nem ijedős fajta. Mivel ez már a sokadik fülszöveg, ami nem sikerült túl fenomenálisra, javasolnám a Kelly kiadónak, hogy bárki is írja őket, mást kérjenek fel a feladatra, mert szemlátomást az illetőnek nem ez az erőssége.

Nézzük azért pár mondatban, mi is a második kötet lényege:

Dana az őt ért támadások miatt immár egy föld alatti bunkerben kénytelen tengetni testőrökkel fűszerezett életét, amiért jó lázadó kamaszként továbbra sem lelkesedik. Mindent megtesz, hogy aránylag normális napjai legyenek: szerelmi bizonytalanságban örlődik, önvédelmi edzéseken vesz részt, és ellóg a barátnője születésnapi bulijára az edzője segítségével. Csakhogy ez a már-már idilli világ nem tart sokáig. Felbukkan egy újabb ellenség, a Rémkirály, akinek - ki nem találjátok - épp Danára fáj a foga. Kész szerencse, hogy ez az Avalont és Tündeföldét egyaránt rettegésben tartó szörnyeteg kivételesen nem megölni szeretné a lányt. Vagy ez talán nem is akkora szerencse?

Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, egész kellemesen csalódtam. Az első kötet után olyan borzalmakra számítottam, hogy gyakorlatilag talán ez mentette meg az egészet. Persze kellett, hogy legyen más is, különben nem végeztem volna vele ilyen gyorsan. Egyrészt a Varázsütés végre valahára nem egy helyben toporgott. Tele volt akcióval, ami pörgőssé tette, így nem Dana nyafogása volt a középpontban. Másrészt nem az elsőben már agyonhasznált "csinálok valamit, de utána rögtön megbánom" sémát láttuk, ami üdítő volt a sok "hülye voltam, bocsáss meg" sírás után. Sajnos Keane szívfájdítóan keveset szerepelt a várakozásaimhoz képest, és mostanra már egész egyértelmű, hogy nem lesznek egy pár Danával, ami szomorú, de végül is elfogadható. Kaptunk viszont egy számomra elég érdekes új szereplőt, Arawn-t, a Rémkirályt. Annak ellenére, hogy nagyon manipulatív és a világot fenyegető legnagyobb gonoszként írják le, nekem elég szimpatikus, és egyelőre nem igazán tudok rá úgy tekinteni, mint ellenségre. Bár valószínűleg jelleméből adódóan halálra van ítélve, remélem, az írónő nem csinál belőle szánalmas, Dana-függő kis nyámnyilát, mert azzal az egyik legígéretesebb karaktert buktatná meg.

Az, hogy eddig jóformán csak a pozitívumokat soroltam, nem jelenti azt, hogy megtértem, és Bűbájösvény-rajongó lettem. Mert azért volt itt negatívum is bőven. Kezdjük azzal, hogy amikor az első pár oldalt elolvastam, nemes egyszerűséggel becsuktam és behajítottam a táskámba a könyvet. Alapvetően nincs bajom a könyvekben megjelenő erotikával - egészséges mértékben -, de ez számomra gusztustalan volt. Nem rajongok Ethanért, ez tény, de más szereplőről sem szívesen olvastam volna, hogy hogyan nyalogatja le Dana ujjáról a vajat és a sót popcorn után, és ez mennyire izgató a lány számára. Fujj. És még egyszer: fujj. Aztán rendkívül zavart, hogy Dana számára továbbra is minden hímnemű tünde elképesztően szexi, gyönyörűséges és kívánatos. Elhiszem, hogy a tündék alapból szépek, de hogy egy féltünde lány még azt is izgatónak találja, aki történetesen üldözi... Sorolhatnám még a hibáit, mert van bőven, de csak egyet emelnék még ki, ami szerintem egyértelműen lektori baklövés. Az első kötetben volt egy ital, amit Kimber kevert folyton, egy mézes, tejes, alkoholos, sűrű lötyi, amit possetnek hívtak (egyébként létező dolog), és Kimber szerint gyógyír minden bajra. Ez a kutyulmány a második kötet vége felé is megjelent, de valami számomra elképzelhetetlen oknál fogva madártej néven. Egy dolog, hogy ennek a löttynek az ég világon semmi köze a madártejhez, de könyörgöm, ha már egyszer posset volt a neve, ne írjuk át teljesen fölöslegesen! Mivel a fordító mindkét kötetben ugyanaz, csak a lektor változott, jó okom van feltételezni, hogy ezt ő követte el, tehát ezúton üzenném neki: mielőtt indokolatlan átírásokba kezd, legyen kedves elolvasni az előző kötetet alaposan. Köszöntem.

Ahogy Szirmai Gergely szokta mondani: értékeljünk! Bár a sorozat lényegesen sokat javult a második kötettel, továbbra sem tartom olyan jónak, hogy bárkinek is jó szívvel ajánljam. Valószínű, hogy én folytatni fogom, mert érdekel, mit kezd - vagy egyáltalán kezd-e valamit - az írónő azokkal a lehetőségekkel, amiket most megnyitott. Szóval ha a kezembe kerül valamikor a harmadik kötet, arról is születik majd bejegyzés, de elég esélyes, hogy erre még jó darabig várni kell.

Tündepolitika

Elképzelhetőnek tartom, bár nem néztem utána az archívumomban, hogy ez csupán a második olyan könyves bejegyzésem, ami nem párbajnapló. Szóval ünnepeljünk, ilyen is van! Jenna Black Bűbájösvény sorozatát egy-két éve ismertem meg - ki nem találjátok - az egyik párbaj során. A bejegyzés akkor a sorozat második kötetéről szólt, és igen csak pozitív véleménnyel volt róla, ezért nem csoda, ha felkerült a várólistámra. Aztán nagyjából fél éve a Kelly kiadó tartott egy akciót, aminek keretein belül óriási kedvezménnyel lehetett megvásárolni többek közt a Bűbájösvény első két részét is. Azóta a polcon pihentek, és most jött el az ideje, hogy nekivágjak a Káprázatnak.

A kötet borítója alapvetően sosem tetszett. Nem különösebben kedvelem azokat a borítókat, amiket egy-egy arc tölt ki, itt ráadásul a számomra teljesen oda nem illő ezüst pöttyök is rontották az összhatást. A fülszöveg nem árul el sok mindent, ettől függetlenül nekem túl hosszú és nem igazán kelti fel az érdeklődésem. Ha nincs az a bizonyos olvasónapló, valószínűleg eszembe se jutott volna próbát tenni vele. A könyv egyébként puha borítós, ami jelen esetben nem tűnt rossz választásnak.

Történetünk főhőse egy 16 éves lány, Dana, aki megelégelve anyja alkoholizmusát sosem látott tünde apjához menekül Avalonba, az emberek világát a mágikustól elválasztó "köztes" városba. A dolgok azonban természetesen nem mennek olyan könnyedén, ahogy azt Dana szerette volna: még szinte át se lépi Avalon határát, amikor az életére törnek, és egy csapásra mindenki célpontjává válik, pedig ő maga még tudatában sincs különleges képességének. Ellenségei mellett természetesen segítőtársai is akadnak, bár ebben a városban semmi sem az, aminek elsőre látszik, és nem könnyű kiigazodni a hazugságok végtelennek tűnő labirintusában.

Sok mindent vártam ettől a könyvtől. Hogy varázslatos lesz, hogy fantáziadús lesz, hogy stílusban hasonlítani fog a Tündérkrónikákra... Hát, ezt erősen benéztem. Stílus tekintetében igazából nem is tudok pozitívumot kiemelni. Nem volt humoros, nem volt gördülékeny, a szereplőket - beleértve Danát is -, egyszerűen nem tudtam normálisan elképzelni a leírás alapján, mert vagy kevés volt az információ, vagy abszolút nem illett a külső a karakter jelleméhez. Ezen kívül többször is ellentétbe került önmagával, amiről nem tudtam eldönteni, hogy fordítói vagy írói hiba-e. Példának okáért még valamikor az elején Dana gondolatban megjegyzést tesz a nagynénje szóhasználatára, mert szerinte manapság már nem használnak ilyen kifejezéseket. Pár oldallal később egy elalélunk-olyan-jóképű srácról megállapítja, hogy "dögös". Mert az bizonyára a mai fiatalok által szinte minden nap használt, trendi kifejezés. 

No de ha túllépünk a stíluson, még mindig lehetett volna ez egy jó történet. De nem lett. A kötetcím alapján én több mágiát, több fantáziát, több varázslatos elemet vártam volna. Ehelyett akár meg is változtathatnánk a címet "Fel-alá rohangálás Avalonban"-ra. Más ugyanis nem igazán történik. Dana megérkezik, hirtelen mindenkinek ő kell, az egész város körülötte forog, és mindenki elől menekül. Néha egyedül, néha társaságban. Amikor végre nem menekül, akkor se nyugszik meg, mert akkor meg azt nézi, ki hazudik neki épp. Aztán rájön, hogy mindenki, és tovább menekül. Mindeközben jóformán semmit nem tanul, semmiben nem fejlődik, egyszerűen csak szaladgál, mint pók a falon.

Utolsó mentsvára a csalódott olvasónak, aki már előre megvette a második kötetet, mi más lehetne, mint a karakterek. Én is már-már kétségbeesetten kerestem egy olyan karaktert, aki miatt érdemes folytatni a sorozatot. Dana kiesett, mert annyira jellegtelen, hogy az már fájdalmas. Ethan, a mágiazseni kezdetektől nem volt szimpatikus. Kimber, Ethan húga, nem rossz karakter, de túl kevés szerepe van, és túlságosan elpuhult a végére, a kezdeti Jégkirálynő árnyéka se maradt meg benne. A többiek nem elég kidolgozottak ahhoz, hogy megszeressem őket. Szinte el is vesztettem a reményt, amikor az utolsó pillanatban az író behozott még egy karaktert, egy - remélem - esélyes pasijelöltet (utálom ezt a szót, de nem találtam jobbat hirtelen), Keane-t. Keane azért lett első pillanattól szimpatikus, mert végre valahára lett egy ember, akinek az élete nem Dana körül forog. És annak ellenére, hogy szurkolok, hogy a jövőben ez változzon, üdítő volt végre látni, hogy valaki tényleg nem azért van a közelében, mert ki akarja nyírni vagy meg akarja nyerni magának. A kinézetével mondjuk nem vagyok megbékélve, mert nem igazán tudom összeegyeztetni a stílusával, de ettől függetlenül ő egy olyan karakter, aki miatt igen is el fogom olvasni a második kötetet.

Ezek után nem tudom, hány embernek hozhattam meg a kedvét az olvasáshoz, mindenesetre én állom a szavam, elolvasom a Varázsütést, és remélem, ha megtettem, írhatok egy olyan bejegyzést, ami arról szól majd, hogy megérte.

(A sorozat "népszerűségét" mutatja, hogy hiába próbáltam fanartot keresni róla, egy felet nem találtam, így jobb híján beraktam egy képet egy tünde tiniről.)

Dublin gonosz tündérei

Úgy esett, hogy bár nem terveztem cserét, mégis kénytelen voltam felhasználni a 'B' listám, ráadásul egy olyan könyv miatt, amit a nagy többség kedvencek közt tart számon. Hiába próbálkoztam, a Galaxis útikalauz egész egyszerűen nem kötött le, összesen másfél részen jutottam csak túl. Hosszú kínlódás után végül félretettem, és elővettem helyette Karen Marie Moning: Keserű ébredés c. könyvét.

A Tündérkrónikák első részének borítója lehetne akár semmitmondó is, a történet ismeretében nekem mégis tetszik. Korábban sem utáltam, bár nehezen tudtam összefüggésbe hozni a címmel, és megmondom őszintén, fogalmam sincs, megragadná-e a figyelmemet a könyvesboltban teljesen ismeretlenül. Ettől függetlenül örülök, hogy a Kelly kiadó ezt a borítót választotta, mert a másik, amit láttam, nem jött be annyira. A fülszöveg nekem már egy kicsit túl sok, nem hiszem, hogy szükség lett volna ilyen bőven kifejtett ismertetőre ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést. A rövid, sejtelmes fülszövegek szerintem sokkal hatékonyabbak tudnak lenni, főleg ha fantasy könyvről van szó.

Lássunk egy szedett-vedett példát:

MacKayla Lane tipikus gondtalan kisvárosi Barbie-lány, akinek élete a randik és divat körül forog. Ez az idilli helyzet azonban egy csapásra megváltozik egyetlen telefonhívástól. Az elszánt Mac Dublinba utazik, hogy megtalálja imádott nővére gyilkosát, ám a város sokkal több titkot rejt, mint azt elsőre gondolná, és rövidesen döntenie kell, hogy a józan eszére vagy a képtelen tündér-mesékre hallgat. Esetleg Jericho Barrons-re, aki bár hatalmas tudással rendelkezik, koránt sem biztos, hogy a lány oldalán áll.

Régóta szerettem volna elolvasni ezt a könyvet, méghozzá épp egy párbajos bejegyzés miatt, de valahogy sose jött ki úgy a lépés, hogy meg is tegyem. Igazán örülök, hogy most mégis sikerült, mert nagyon jól szórakoztam. Ritkán látok olyan E/1-ben íródott történetet, ahol a főhős ennyire kis pláza-Barbie, és ezt még tudja is magáról. Tetszett, hogy nem tipikus főszereplő volt, annak ellenére, hogy nyilván megvolt a maga különleges tulajdonsága, ami senki másnak nincs. Barrons karakteréről sokat olvastam, tudtam, hogy millió meg egy rajongója van, és most már kicsit értem is az okát. Én is imádtam a stílusát, még ha tudom is, mennyire idegesítene egy ilyen ember a való életben. A legellenszenvesebb karaktere a történetnek számomra V'lane volt, akinek nem csak a személyével voltak gondjaim, egyszerűen az ő részeit nem szerettem annyira olvasni. Gondolkoztam, vajon miért, de nem jutottam előbbre, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy remélem, hamar kiiktatódik ez a történetszál a folytatásban.

Összességében tetszett a Keserű ébredés, jól szórakoztam rajta, és csak szurkolni tudok, hogy a többi kötet is elérje az első színvonalát, mert akkor jó eséllyel nem most olvastam ezt utoljára. Ajánlani nem igazán tudom, kinek tudnám, mert nagyon változatos lehet a paletta, de talán elég hozzá az, hogy utánam a férjem is elolvasta, és ő azóta túlvan már a folytatáson is. ;)

Film: Tintaszív és Rurouni Kenshin

Sosem írtam még filmes bejegyzést, mivel rendszerint kevés filmet nézek, és eddig eszembe se jutott, hogy bármelyikről is blogoljak, mert hát minek. Viszont most valamilyen rejtélyes oknál fogva kedvet kaptam hozzá, úgyhogy rögtön két filmet is hoztam - egy frisset meg egy kevésbé frisset. Kezdjük is az öregebbel:

Tintaszív

Műfaj: német-angol-amerikai családi kalandfilm

Rendező: Iain Softley

Író: Cornelia Funke

Forgatókönyvíró: David Lindsay-Abaire

Zeneszerző: Javier Navarrete

Hossz: 106 perc

Megjelenés: 2008.

Ismertető:

Mo különleges képességgel rendelkezik: ha felolvas egy könyvet, annak szereplői életre kelnek. Ám ez az áldás egyben átok is, ugyanis a könyvekből kilépő szereplők helyére a való világból kerülnek át az emberek. Ez történt Mo feleségével is, akit a Tintaszív című könyv nyelt el. Mo azóta megszállottan keresi a regényt, hogy végre kiszólíthassa őt a könyvből, és kislányával, Maggie-vel együtt boldogan élhessék régi életüket. Azonban a dolgot megnehezíti Capricornus, a könyvből érkezett haramia és csatlósai, akik magukénak akarják tudni a férfi képességét. Szerencsére Mo sincs egyedül, segítőtársai Porkéz és Farid, akik szintén könyvszereplők, illetve Elinor, Maggie nagynénje, aki él-hal a könyvekért.

Vélemény:

Ezzel a filmmel először a szegedi villamosreklámban találkoztam, nem is egyszer. Már akkor is felkeltette az érdeklődésem, de valamiért mindig kimaradt az életemből, hogy utánanézzek, megkeressem, mikor jelenik meg, aztán szépen el is felejtettem. Viszont amikor legutóbb filmet kerestem egy közös, barátos filmnézésre, valahogy szembejött velem, és szinte kérte, hogy nézzem meg. Így is lett. És milyen jó, hogy így lett! Nem mondom, hogy elképesztően nagy izgalmakat és követhetetlenül csavaros történetet kell tőle várni, de mi nagyon jól szórakoztunk rajta. A sztori érdekes, maga az alapötlet is nagyon tetszett, a szereplők zseniálisak, a humora pedig igazán feldobja az egészet. A zene is nagyon illett a történethez, szóval teljesen elégedett voltam. Olvastam, hogy a film - juj, de meglepő! - könyvadaptáció, méghozzá egy trilógia első kötetéé, ha minden igaz. Ugyanakkor sajnos úgy láttam, Magyarországon már nem kapható, a második és harmadik kötetet meg ki sem adták itthon, szóval ha valaki el szeretné olvasni, az első részt még talán megkaparinthatja antikváriumból, a többit viszont eredeti nyelven kénytelen beszerezni. Mivel ez már 2008-as film, és azóta semmit nem hallottam róla, jó eséllyel annak sem lesz folytatása, bár ez nem jelenti azt, hogy az első rész ne lenne teljesen kerek és lezárt. Kár, hogy mindig a jó történeteket hagyják félbe, a mozikat és könyvesboltokat meg elárasztják sablonos tucattermékekkel. Nyilván tisztelet a kivételeknek, azért szerencsére azokból is van még jó pár.

Összességében tehát mindenkinek ajánlom a filmet, aki könnyed, szórakoztató kikapcsolódásra vágyik, vagy csak simán unja a televíziós műsorkínálatot (nem nehéz).

És ugorjunk is a másik filmre, ami egy teljesen más stílust és kultúrát képvisel:

Rurouni Kenshin

Műfaj: japán történelmi akciófilm

Rendező: Ohtomo Keishi

Író: Watsuki Nobuhiro

Forgatókönyvíró: Fujii Kiyomi, Ohtomo Keishi

Zeneszerző: Sato Naoki

Hossz: 134 perc

Megjelenés: 2012.

Ismertető:

Mivel annak ellenére, hogy olvastam a film alapját képező mangaköteteket, a japán történelemhez jóformán semmit nem konyítok, így egy ezt tökéletesen mellőző ismertető következik.
Himura Kenshint a forradalom idején Himura Battousai-ként, vagyis a legendás emberölőként ismerték. Nem ismert kegyelmet, érzelmek nélkül megölt mindenkit, aki a forradalmárok által vágyott béke eljövetelének útjába állt. Most, évekkel az új korszak kezdete után egyszerű vándorként tengeti az életét, emberölő kardját pedig sakabatora, visszafelé élezett kardra cserélte, ezzel jelképezve fogadalmát, miszerint soha többé nem fog gyilkolni. A béke azonban sokszor csak látszat. Egy magát Battousai-nak hívó szamuráj kegyetlen mészárlásokat hajt végre a kamiya kardstílus nevében. Kenshin megismerkedik a Kamiya doujo vezetőjével, Kaoruval, akinek feltett szándéka bosszút állni az apja által alapított stíluson csorbát ejtő emberölőn. Mindeközben a háttérben komoly és veszélyes drogügyleteket bonyolít a város legtehetősebb földesura.

Vélemény:

Szeretem Kenshin történetét, és tulajdonképpen ez a film sok mindent visszaadott belőle, de valahogy nekem nem ütött akkorát, mint vártam. Kétségtelen, hogy a főszereplő színész elképesztően harcol, minden mozdulata tökéletesen a helyén van, és tényleg élvezetes nézni a változatos kardpárbajokat, ugyanakkor maga a történet elég lassan csordogál. Persze van benne egy rakás vér meg gyilkosság, de valahogy ezek önmagukban nem teszik kellőképp pörgőssé a sztorit. Sok a filozofálás, a lassított jelenetek, és több - szerintem igen fontos - szereplőnek nem ismerjük meg mindeközben elég mélyen a jellemét. Yahiko például fájdalmasan keveset szerepel, és bár elképesztően aranyos az őt játszó kisfiú, az igazi, minden áron győzni akaró, idegesítően kotnyeles és szemtelen, ugyanakkor jószívű személyiségét nem igazán bontják ki. Ugyanez igaz Sanóra is, benne is sokkal több van, mint amennyit a film megmutat, pedig szerintem 134 percben azért lett volna rá idő. Az egyik főgonosz, Takeda Kanryuu viszont tökéletesen visszahozta azt a gyáva, pénzéhes, kegyetlen, mocsok férget, akit alakított, úgyhogy vele teljesen elégedett voltam. A zene a másik, ami nagyon tetszett, feldobta a harcokat.

Összességében azt tudom mondani, hogy a Kenshin rajongók nagy része valószínűleg élvezni fogja, aki viszont kíváncsi a történetre, de még nem ismeri igazán, az ne a filmmel kezdje. 

Börtönök világa

Még 2012 telének környékén a Molyon közzétették a Pongrác kiadó egy nyereményjátékát, ahol mindössze annyi volt a feladat, hogy kívánságlistára tegyük a nyereményként felkínált könyvet. Utána is néztem ennek az irománynak, és a fülszöveg és borító alapján úgy gondoltam, egész érdekes lehet, tehát részt vettem a játékban. Ugyan nem nyertem, viszont a könyv ott maradt a kívánságlistámon, el is felejtkeztem róla, sőt még magáról a kívánságlista létezéséről is. Aztán eljött az április, vele pedig a névnapom, amikor is kiderült, hogy párom viszont nagyon is észben tartotta a lehetséges ajándékötlet-forrásokat, ennek eredményeképp a könyv, amit nem nyertem meg, végül csak megtalált. Így került a párbajlistámra az Incarceron.

Ahogy már írtam, a borító is közrejátszott abban, hogy érdekesnek véltem a könyvet, ez pedig azért van, mert egészen gyönyörűséges. A külső, levehető borító (bal oldalt) egészen sejtelmes, nagyon szépen, aprólékosan kidolgozott, a cím betűtípusa pedig ötletes és jól néz ki. Az alatta lévő kemény borító fehér, és a szerző-cím pároson kívül csak a leglényegesebb elem (a kulcs) stilizált változata van rajta. Így is szép, de a levehető nekem sokkal jobban tetszik. A könyv hátulján a levehető borítóra Pongrác 15-ös karikát pakolt, amit ezúton is szeretnék hangsúlyozni, nem véletlenül tett, bár szerintem egy fokkal kiemeltebb helyre talán jobb lett volna.

És hogy mi is az Incarceron tulajdonképpen? Maga a szó minden bizonnyal latin eredetű, és valami olyasmit jelenthet, hogy "bebörtönözve" (latinul tudóktól szívesen veszem a megerősítést avagy cáfolást), tehát nem meglepő, hogy a történet tulajdonképpen egyik főszereplője ezt a nevet kapta. Ez a főszereplő pedig nem más, mint a börtön. Az Incarceron ugyanis nem egy egyszerű fegyház, még csak nem is Azkaban, ugyanis ez a börtön él. Figyel, néha beszél, és kegyetlenül játszik a benne lakó fegyencekkel. Ebben a borzalmas világban él Finn, a Csillaglátó, aki 15 éves kora előttről semmire nem emlékszik, de az időnként rátörő rohamok miatt meggyőződése, hogy Odakintről jött. Természetesen senki, még vértestvére, a hiú Keiro sem osztja ezen nézeteit, hisz mindenki tudja, hogy az Incarceronból nincs kiút, de befelé vezető se. Néhányan mégis megpróbálják a lehetetlent, hisznek a legendákban, miszerint egy Sapphique nevű börtönlakónak nagyon régen sikerült kijutnia, és próbálnak a nyomdokaiba lépni. Ilyen Gildas, az öreg Sapient, aki személyes látomásgyárnak használja Finnt, és meggyőződése, hogy a fiú fogja elvezetni a kijárathoz.

Mindeközben a kinti világ már-már édenkertszerű, már-már tökéletes. Legalábbis ez a látszat. A felszín alatt azonban mindenki legalább olyan fogolynak érzi magát, mint az Incarceron lakói, hisz a világuk nem más, mint egy számítógépek segítségével létrehozott díszlet. A törvények értelmében az időt megállították, és nagyjából a 17. század környékére visszaforgatták. Bár a technika valójában már elképesztően fejlett, a Protokoll értelmében tilos kihasználni, kizárólag a legtehetősebbek engedhetnek meg maguknak némi kihágást. Itt, a Protokoll börtönében él Claudia, az Incarceron igazgatójának lánya, aki tanára, Jared segítségével próbál kiszabadulni ebből az ál-világból, és elmenekülni az előre megrendezett házasság elől.

Két különböző élet, két különböző világ, de mindketten kétségbeesetten keresik a kiutat. Mindkettejük előtt felcsillan a remény egy apró, kristályból készült kulcstól, ami összeköti őket. Vagy talán nem is csak az?

Ismét kicsit bajban vagyok az értékeléssel, mert nagyon vegyes érzelmeket hagyott maga után a könyv. Egyik részről tetszett, mert tele volt jó ötlettel, talánnyal, amiket nem mindig tudtam megfejteni, kérdéssel, amiket nem mindig tudtam megválaszolni, egészen egyedi volt a világa, tetszett a nézőpont-váltogatás, és nagyjából a 100. oldaltól kezdve végig lekötött. Másik részről viszont az első 100 oldalon nagyon kényelmetlenül éreztem magam attól, hogy nem köt le, számomra borzasztóan zavaró volt, hogy ilyen sok szerkesztési hiba van a könyvben (sorozatban vessző helyett pont volt, így a következő mondat kis betűvel kezdődött, kimaradtak betűk), és időnként nem voltam biztos abban sem, hogy az a 15-ös karika valóban elég. Persze lehet, hogy csak én nem vagyok hozzászokva ehhez a stílushoz, de számomra sokszor kifejezetten horrorisztikus tudott lenni. A lezárás az, amivel még nem tudtam megbarátkozni. Tudom, hogy lesz folytatás, tudom, hogy sok mindent nem szabadott még megmagyarázni, de az az érzelmi bizonytalanság, amivel véget ért a könyv, nekem olyan benyomást keltett, hogy ebből sehogy sem lehet boldog befejezés, semmi se alakulhat igazán jól a második kötet végére. Mindezek ellenére tényleg érdekes volt a könyv, várom a folytatást, ami elméletileg még idén megjelenik, és ajánlom mindenkinek, aki nem riad vissza egy kicsit sötétebb hangulattól, és persze elmúlt 15 éves. ;)

Angol tündérnovellák

Aki ismer - és sokszor az is, aki nem -, tudja rólam, hogy oda meg vissza tudok lenni a kicsiny, áttetsző szárnyú, pajkos, de szerethető tündérektől. Ezért aztán időről időre akad valaki, aki meglep egy-egy hozzájuk kapcsolódó ajándékkal. Van már plüssöm, akad polcdíszem, és nem meglepő módon kaptam egy tündérekről szóló könyvet is. Így esett meg, hogy felkerült a listámra Susanna Clarke: Búcsúbáj hölgyei és más történetek című novelláskötete.

A könyvet meglátva rögtön beleszerelmesedtem a borítóba, az Agave Kiadó véleményem szerint igazán kitett magáért. Általában jobban szeretem a színes, vidám dolgokat, de ez a fehér alapon lilás virágokkal teleszőtt borító a hozzáillő indaszerű betűkkel egyszerre tükröz eleganciát és titokzatosságot, ami remekül illik a könyvhöz. A levehető borító alatt ugyanez az illusztráció fogad, de szerintem ez így van jól. A kemény kötésen nagyon szépen mutatnak a virágok, és talán még el sem hervadnak. :) A belső illusztrációk szintén nagyon igényesek, úgyhogy e tekintetben sincs rá panaszom.

A novellák gyűjtések nyomán íródtak, így nem kell meglepődni rajta, hogy a stílusuk is teljesen eltérő. Mivel nem túl hosszú novellák - sőt, némelyikük kifejezetten rövid -, szokásomtól eltérően nem írom le a történetüket, viszont az említett eltérő stílus miatt mindegyiket külön-külön értékelem, mielőtt összegezném a benyomásaim.

Búcsúbáj hölgyei:

A címadó novella legnagyobb sajnálatomra eléggé kiábrándított. Azon túl, hogy a történet köszönőviszonyban se volt az én elképzeléseimmel, mintegy ráadásként még kissé horrorisztikus kezdetnek is bizonyult. Annak ellenére, hogy képes voltam a történéseket fantáziából kiegészíteni, nagyon zavaros volt, és nem tetszett az sem, hogy a nevek egy része le van fordítva, más része pedig nincs. Ami le volt fordítva, sokszor teljesen bugyutának hatott, ráadásul nem egyszer előfordult, hogy egy helységet ____shire névvel illettek, ami szintén nem jelentett nálam jó pontot (ez egyébként a többi novellánál is előfordult). Egy szó, mint száz: egyáltalán nem szerettem.

Torkos-hegyről:

Ez a novella régies stílusban íródott, amit akár jól is megoldhattak volna, de ez inkább röhejes lett. A nevek fordítása pedig ennél is röhejesebb. A történet bugyuta volt így, ebben a formában, és erősen emlékeztetett a Koponyányi Monyókra, csak azt tudtam szeretni, ezt pedig nem. Egyszerűen fogtam a fejem, és magamban fohászkodtam, hogy ne legyen ilyen az összes novella. Komolyan elszomorított a gondolat, hogy azután a sok kedves szó után, amit a kötet elejébe kaptam emlékül, azt kell majd mondanom, utáltam.

Mrs. Mabb:

Imáim meghallgatásra találtak, ez a történet végre tényleg jó volt. Kellően titokzatosra és mesésre sikerült, emellett nem hiányzott belőle egy leheletnyi humor sem. Lekötött, a megfogalmazással sem volt gondom, és a vége is épp olyan sejtelmes lett, amilyennek lennie kellett. Nem mondom, hogy minden kételyem és rossz előérzetem elszállt, és nem is volt olyan ütős, hogy hirtelen égető vágyat érezzek a folytatásra, mégis leheletnyit megkönnyebbültem.

Wellington hercege elveszti a lovát:

Az egyik legrövidebb novella, aminél már attól kissé fellelkesültem, hogy a bevezetője szerint Gaiman Csillagporjának világában játszódik (bár a Csillagport nem olvastam, de Gaimant szeretem). Olvastam volna kicsit részletesebben is a történetet, jó lett volna, ha kiderül egy-két homályban maradt dolog, de összességében tetszett, a vége is olyanra sikerült, amin ha akar, gondolkodhat kicsit az ember lánya.

Mr. Simonelli, avagy a tündérözvegy:

Nem mondanám, hogy maradéktalanul tetszett, főleg a tündérek ábrázolása (amit egyébként az egész kötetben makacsul elutasítottam) és a sok helyen nem épp gusztusos részletek miatt, mégis érdekes volt. Tetszett a napló stílus, kíváncsi voltam a történet alakulására, és tulajdonképpen a végkifejlettel is elégedett voltam.

Lángszél Timót, avagy hogyan épült a tündérhíd Thoresbynél:

Humoros, érdekes történet volt, amiben akadt egy kis varázslat és tetemes mennyiségű lábjegyzet is. Jó volt olvasni, mert végre kaptam egy kis információt is a tündérekről, nem csak a puszta tetteiket láttuk. Mondjuk lehet, hogy apró túlzás volt, amikor a három mondatnyi történet alatt az oldal maradékát a lábjegyzet foglalta el, de én azt is szerettem olvasni, úgyhogy nem vettem különösebben zokon. :D

Bestiák és rácsok:

Ahogy a korábbi novellákban is előfordult, itt is megjelent a nők mágiája hímzés segítségével. Ez számomra teljesen újszerű gondolat, de végül is, "miért ne?" alapon elfogadtam. Érdekes volt, hogy létező történelmi személyekről szólt, és bár az én történelmi ismereteim igen hiányosak, szerintem érdemes volna utánanézni, van-e bármennyi hitelesség ezekben a mesékben (pl.: Mária valóban ott szállt-e meg, ahol a könyv írta).

John Uskglass és a cumbriai szénégető:

Ez volt számomra az egyik legviccesebb novella. Meseszerű volt, ugyanakkor tele volt groteszk, sok mindent és mindenkit kifigurázó humorral. Kicsit sajnáltam a Hollókirályt, de azt hiszem, ez a történet méltó lezárása volt a kötetnek.

Összegzésként annyit tudok elmondani, hogy végül nem bántam meg, hogy elolvastam, és bár az elején igen csak megijedtem, a többi novella maradéktalanul kárpótolt a nem épp szívmelengető kezdésért. Szeszélyes ez a könyv, mint maguk a tündérek, gőgös és határozott, és ha ránézek, szinte érzem, hogy önelégülten mosolyognak rám a borító virágai, miközben azt mondják: "tudtuk, hogy te sem szegülhetsz ellen a hatalmunknak". És hogy hol vannak az én kicsiny, áttetsző szárnyú, pajkos, de szerethető tündéreim? Valószínűleg egy másik könyvben... :)

Egy soha-könyv mind felett

Szóljon most e bejegyzés ama könyvről, melyet korunk egyik legnagyobb fantasy írója alkotott, mely megszámlálhatatlan rajongót szerzett magának az évek során, s melyről nem is oly rég még úgy véltem, ez az a mű, melynek elolvasására engem biztos nem visz rá a lélek ebben az életben.

Kötve hiszem, hogy van olyan olvasó a világon, akinek semmit nem mond Tolkien neve, azt pedig még kevésbé, hogy létezik, aki még ne hallott volna A Gyűrűk Uráról. Számomra ez volt az a könyv, amit nem akartam közelebbről megismerni. Évekkel ezelőtt láttam a belőle készült filmeket, és nem mondom, hogy nem tetszettek, de azt sem, hogy igen. Olyan egyszer nézhetőnek ítéltem őket. Ezek után a legkevésbé sem voltam kíváncsi a könyvekre, nem bíráltam őket, nem alkottam róluk negatív véleményt, de nem is érdekeltek. Azonban az élet úgy hozta, hogy lett nekem egy vőlegényem, aki családjával együtt hatalmas rajongója ennek a trilógiának, és szakadatlanul ostromolt azzal az elméletével, hogy a film nem tudja visszaadni a könyv nyújtotta élményt, és engem csak ezért nem érdekel a könyv. Miután jóformán az egész családot rám uszította, hogy nyaggassanak, úgy éreztem, ez ellen tenni kell, és természetesen a leghatékonyabb módja a visszavágásnak, ha mély levegőt veszek, és elolvasom A Gyűrű Szövetségét. Így került fel a párbajlistámra.

A borítóról néhány szóban:

Az általam olvasott, 2003-as kiadás (jobbra fent látható) borítója nekem nagyon tetszik, az egyik legjobbnak találom. A kemény kötéses könyveket amúgy is szeretem, de ez szerintem különösen igényesen van megoldva. A borítót szegélyező aranyszínű rúnák megadják az alaphangulatot, és a borítókép színvilága is passzol a történethez. Az egyedüli, amin változtatnék, hogy a képen ne csak Gandalf szerepeljen, hanem mondjuk Frodó és Samu is, de legalább Frodó. De mindent egybevetve szerintem ez egy olyan kiadás, amire igazán büszke lehet az Európa kiadó.

Bár, mint mondtam, nem hinném, hogy akad, akinek szüksége lenne rá, mégis pár mondatban megemlékezek a történetről is, hátha az utókornak még hasznára válik:

Bilbó, az idős, kalandvágyó hobbit békében éldegél a középföldei Megyében, Hobbitfalván, mígnem úgy dönt, születésnapján elhagyja hazáját, és újra vándorútra indul, ezúttal örökre, házát és egyéb ingóságait pedig unokaöccsére, Frodóra hagyja. Az örökség része egy aranygyűrű is, amiről hamarosan kiderül, hogy a Hatalom Gyűrűje, amit Szauron, maga a megtestesült gonoszság kovácsolt. Mivel fennáll a veszélye, hogy Szauron tudomást szerez a gyűrű hollétéről, Frodó Szürke Gandalf, a mágus tanácsára útra kel Völgyzugolyba barátaival Samuval, Trufával és Pippinnel, hogy a tündék segítségét kérje a gyűrű sorsát illetően. Az út során sok kalandban van részük, megismerik Vándort, a kószát, és kiderül, hogy a Középföldére leselkedő veszély sokkalta nagyobb, mint azt valaha is gondolták volna.

Nem is tudom, hogy kezdjek hozzá a véleményírásnak. Először úgy gondoltam, jól elolvasom, és jól a többiek orra alá dörgölöm, hogy én megmondtam! Aztán mielőtt olvasni kezdtem, a család másik női tagja, aki eddig osztozott velem a hozzáállásomban, szintén elolvasta a kötetet, és szintén rajongóvá vált. Ezek után elbizonytalanodtam, és kezdtem úgy érezni, velem is biztosan ez fog történni, én is rajongó leszek, és én is milliószor látni akarom majd a filmet, és mindenki boldog lesz. De nem így történt. Viszonylag lelkesen kezdtem bele, és viszonylag hamar elveszítettem a lelkesedésem. Nem tudom megmondani, hogy azért-e, mert már láttam a filmet, így nem volt benne sok újdonság, vagy azért-e, mert egyszerűen nem nekem való ez a történet, mindenesetre tény, hogy elejétől a végéig untam. Szenvedtem. Elképesztően lassan haladtam, egyetlen egyszer nem éreztem késztetést rá, hogy folytassam, és ha van B listám, egészen biztos, hogy nem olvasom végig. Lassú volt a történet folyása, számomra túl sokáig botorkáltak a hobbitok, és a végén már idegesített, hogy állandóan eltévednek, szóval kifejezetten fellélegeztem, amikor Bríbe értek. Völgyzugolyban a Tanács alatt kezdett zúgni a fejem, egyszerűen túl sok volt a név, a helyiségnév, túl kusza és hirtelen az információáradat, amivel elhalmoztak. 

Apró vigaszt jelentett, hogy a szereplőket sokkal jobban szerettem, mint a filmben, számomra semmi hasonlóságot nem mutatott a könyvbéli és filmbéli jellemük, sőt, ezek után még haragudtam is, hogy így eltorzították a főszereplőt a mozivásznon. És nem csak őt. Frodó értelmes, józan gondolkodású hobbit, és közel sem nyavalyog annyit, mint Elijah Wood, szóval egészen szerettem. Meglepő módon azonban a kedvencem Samu lett. A filmben őt utáltam, nem tudtam elviselni az állandó hisztijeit és szánalmas ábrázatát. A könyvben viszont egy komoly, a látszattól eltérően elképesztően éles eszű hobbitot ismerhettem meg, aki meglátja a rejtett dolgokat a felszín alatt. 

Ettől függetlenül nem tudtam megszeretni a történetet. Nem gondolom, hogy rossz, nem mondom, hogy nem ajánlom, de valamiért engem nem tudott lekötni és megmozgatni. Nagyon valószínű, hogy a maradék két kötetet nem is fogom elolvasni, de úgy gondolom, ez egy olyan trilógia, amit mindenkinek magának kell megismernie, mert száz vagy ezer vélemény után sem fogja tudni egyértelműen eldönteni, hogy neki való-e vagy sem.

Seholsincs London

A mesék rendszerint a klasszikus "Egyszer volt, hol nem volt..."-tal kezdődnek, és valami olyasmi a befejezésük, mint "Itt a vége, fuss el véle!", vagy épp "...és boldogan éltek, míg meg nem haltak!", esetleg "Aki nem hiszi, járjon utána!". Van azonban egy mese, amire inkább egy ehhez hasonló kezdőmondat illene: "Sosem volt, sehol sem volt...". Talán ezért is lett a mese címe Sosehol.

Neil Gaiman felnőtteknek szóló fantasymeséje már nagyon régóta szerepelt a várólistámon. Az előző Könyvmolypárbajra is beneveztem, de mivel ott a könyveim felét sem sikerült elolvasnom határidőre, ez is kimaradt. Alapvetően azért került fel a listámra, mert többen, de legfőképp párbajunk egyik lelkes házigazdája is, úgy gondolták, hogy nekem tetszene a történet, és azóta, hogy ezt megemlítették, várják a véleményem róla. Ezúton is köszönöm a türelmüket és kitartásukat, mert hát valljuk be, nem sokan várnak manapság 2 évet egyetlen ember értékelésére. Briginek pedig külön köszönöm, hogy beszerezte nekem a könyvet, ugyanis kerek e Pécsen egyetlen könyvtárban sem sikerült fellelnem. Ha már itt tartunk, Gaimantől igen kevés iromány található meg a pécsi könyvtárakban, amit őszinte megdöbbenéssel konstatáltam, hiszen tudomásom szerint elég népszerű szerzőről van szó. De túllépve ezen apró nehézségen, jöjjön is a szokásos borítómustra.

A Sosehol puha borítós, de mivel elég vékony, és nem is zsebnotesz méretű, így szerencsére nem az a "kinyitom és szétesik" fajta, ahogy azt manapság rengeteg könyvnél tapasztalhatjuk. Bevallom, a rózsaszínes fedőlap számomra nem kifejezetten hívogató, és talán a történethez is jobban illeszkedne, ha a valami kékes-türkizes árnyalatban láthatnánk inkább. Viszont maga a grafika ötletes, a Temzében visszatükröződő London tökéletesen passzol a témához. A cím kezdőbetűjén és a borító tetején és alján lévő kacifántos csicsázást nem igazán értem, de annyi baj legyen. Mindenesetre a konklúzióm, hogy borító alapján nem venném le a polcról. A könyv egyébként belül sem mutat sok mindent, a fejezetek elején lévő patkányrajzok kivételével semmi illusztráció vagy díszítés nincs benne, pedig szerintem hangulatosabbá tenné egy-két pillanatkép amolyan Tim Burton stílusban.

Hogy miről is szól maga a könyv:

Richard Mayhew Londonba költözik, hogy új életet és remélhetőleg sikeres karriert kezdjen, ami kezdetben sikerül is. Stabil állása, munkamániás, akaratos, sárkánytermészetű menyasszonya, rumlis lakása és tökéletesen átlagos papucs élete van. Tulajdonképpen megvan mindene, amire vágyott. Egy napon azonban a semmiből váratlanul elé zuhan egy fiatal, vérző lány, és Richard természetesen faképnél hagyva menyasszonyát és az üzleti vacsorát, hazaviszi jól megmenteni. A lány, aki később Ajtóként mutatkozik be neki, sikeresen el is kerüli üldözőit, és egy magát De Carabas márkinak nevező nem épp udvarias személlyel hamarosan távozik. Persze ennyivel nem ér véget a kapcsolatuk, Richard ugyanis Ajtó elszöktetésével automatikusan átkerül a lány világába, alsó Londonba, amivel egy időben addigi világa számára láthatatlanná válik. Alsó London persze tele van veszéllyel és olyan kalandokkal, amiket Richard a háta közepére se kíván, ahogyan alsó London se kívánja a háta közepére se Richardot. Ám más lehetőség nem lévén főhősünk Ajtó nyomába ered, hogy megtalálja az egyetlen számára biztos pontot ezen az őrült helyen, és együtt kiderítsék, ki és miért ölte meg a lány családját, miközben módot keresnek Richard hazajuttatására.

A történet nagyon vegyes érzelmeket hagyott maga után. Amikor elkezdtem olvasni, érdeklődtem, nagyok voltak az elvárásaim, viszont a legcsekélyebb mértékben sem tudtam, mire számítsak. Az első 10-20 oldalon töretlen volt a lelkesedésem. Aztán valahogy alábbhagyott. Amikor Richard átkerült alsó Londonba, hirtelen annyira zavaros és kusza lett számomra minden, hogy alig akaródzott folytatni. Persze értettem, ez miért fontos, értettem, miért viselkedik Richard úgy, ahogy, de egy idő után nagyon nehezen viseltem az örökös nyavalygását arról, hogy ő haza akar menni, és egyébként is, ami itt történik, az mind lehetetlen. Valószínűleg azért éltem meg ezt ennyire zavaró tényezőként, mert nem nagyon tudom beleképzelni magam egy ilyen szinten földhözragadt ember helyzetébe. Mindenesetre egy ideig nehéz volt folytatni az olvasást, mert úgy éreztem, nem köt le. Aztán valamivel a fele előtt megint beindultak a dolgok, kezdtem érteni, mi folyik itt, Richard is egyre kevesebbet vinnyogott, és lassan sikerült túllépnem azon a számomra sokkoló tényen, hogy a másik főszereplőt Ajtónak hívják. Folyton olyan gondolatok voltak tőle a fejemben, hogy "ez angolul biztosan nem hangzana ennyire hülyén", vagy hogy "akkor a testvéreit Ablaknak és Kapunak hívták?". A szereplők közül egyébként De Carabas volt az abszolút kedvencem, azon túl, hogy a való életben az ilyen emberektől a falnak mennék, a könyvben egyszerűen imádtam, hogy mindenre van valami velős és ütős megjegyzése.

Visszatérve a történetre, tehát nagyjából a felétől kellőképp beindult ahhoz, hogy jórészt egyhuzamban olvassam végig, ami persze a terjedelmet figyelembe véve nem egy nagy szám, mégis pozitívumként értékelem. A végével kapcsolatban nagyjából erre számítottam, tehát elégedett voltam vele. Ami még mindenképp szót érdemel, az a stílus. Nem csak a kuszasága, hanem helyenként a vizualitása és szókimondósága miatt is egyértelműen azt mondom, hogy felnőtteknek való, nem is beszélve arról az angol társadalmat kifigurázó, keserédes humorról, ami végigköveti az egész történetet. Néhány embertől olvastam, hogy ez utóbbi neki erőltetett volt, nekem viszont nagyon tetszett, valószínűleg én alapból fogékonyabb vagyok az angol humorra (számomra a Gyalog Galopp örök klasszikus marad).

Végiggondolva, nem mondanám, hogy a Sosehol tipikusan az a könyv, amiért rajongani fogok, és vagy hússzor újraolvasom, de ha esetleg lesz valaha folytatása, mindenképp pályázom majd rá. Azon kevés könyvek egyike, amik bár nem lesznek a kedvenceim, mégis sokat gondolkozom rajtuk, és a mondanivalójuk mélyebb nyomot hagy bennem, mint azt elsőre gondoltam volna. Ezen kívül meggyőződésem, hogy nekem ezt angolul is el kell olvasnom egyszer, mert úgy érzem, eredeti nyelven még többet adhat. "Aki nem hiszi, az pedig így járt." ;)

Atra nosu waíse fricai

Nem hiszem, hogy akad még olyan ember, aki számára Eragon neve ne csengene ismerősen. Mindenki vagy már látta a filmet, vagy már olvasta a könyvet, vagy csak tudomásul vette a létezését, de egy dolgot mindenki stabilan és megingathatatlanul tud róla: vannak benne sárkányok. 

És valóban! Elmés megállapítás, amire nyilvánvalóan rendkívül nehéz rájönni, amennyiben figyelembe vesszük a tényt, hogy már a kékségesen kék borítóról is egy kékségesen kék sárkány… kéklik ránk. Aki először látja a borítót, talán még azt is gondolhatná, hogy ez a kötet a Hupikék Törpikék egy furcsa, mutáns változatát tárja elénk, de természetesen erről szó sincs. 

A történet dióhéjban: 

Eragon, a 15 éves tanyasi fiú, Carvahallban, Alagaёsia egy távoli kis falujában él nagybátyjával – aki „Olyan emberre hasonlított, akit félig-meddig mumifikáltak, mire észrevették, hogy még él” - és unokaöccsével. Egy napon vadászat közben rálel egy furcsa, tojás alakú, kék kavicsra, s az eladhatóságában reménykedve hazaviszi. Ebből a kavicsnak hitt dologból aztán váratlanul előbukkan egy sárkány, amit annak rendje és módja szerint Eragon meg kíván tartani. Tenyerén a kis lénytől kapott furcsa jellel nevelgetni kezdi a közeli erdőben, ám ahogy az lenni szokott, az idilli élet nem tarthat örökké. Amikor a zsarnok uralkodó, Galbatorix, által küldött teremtmények romba döntik addigi világát, a fiú bosszútól vezérelve a nyomukba ered sárkányával, Saphirával, és Brommal, a szokatlanul bölcs és sokat tudó mesemondóval az oldalán. Így kezdődik meg Eragon, az új nemzedék első Sárkánylovasának hosszú, kalandokkal, varázslattal és ármánykodással teli utazása. 

A könyv olvasásának úgy vágtam neki, hogy elsődlegesen arra voltam kíváncsi, tényleg annyiban különbözik-e a film az alapjául szolgáló műtől, mint sokaktól már hallottam. Hát, tényleg. Úgy is mondhatnám, hogy a kettőnek az égegyadta világon semmi köze nincs egymáshoz, csak néhány szereplő neve azonos. Talán a legmegfelelőbb meghatározás az volna, hogy a készítők a könyvből vették az alapötletet egy érdekes, sárkányos filmhez. Ha így nézi az ember, akkor nem háborog, mindkettőt élvezi külön-külön. Visszakanyarodva a könyvhöz, a hasonlítgatási szándékom már a legelején elveszett, egyrészt mert már akkor világosan látszott, hogy nincs alapja, másrészt mert annyira érdekes és magával ragadó volt a történet, hogy nem volt közben időm holmi filmekkel törődni. Amikor csak tehettem, olvastam, mérgelődtem, ha valamiért meg kellett szakítani, és morcos voltam azon a két napon, amikor egyáltalán nem volt időm rá. Így tehát tulajdonképpen, ha nem számoljuk az említett kényszerpihenőket, három nap alatt be is fejeztem a könyvet, ami szerintem mindent elmond. 

Összességében imádtam, imádom, izgulok a kedvenc szereplőimért, és igyekszem türelmesen várni, míg befejezem a többi párbajkönyvem, és nekiláthatok a folytatásnak. Alaposan kitoltam saját magammal, de legalább van remény, hogy mire eljutok odáig, az utolsó kötetet is kiadják. Aki még nem tette, az pedig mindenképp olvassa el. Wiol pömnuria ilian. A kedvemért. 

 *A cím jelentése: Legyünk barátok