Film: Tintaszív és Rurouni Kenshin

Sosem írtam még filmes bejegyzést, mivel rendszerint kevés filmet nézek, és eddig eszembe se jutott, hogy bármelyikről is blogoljak, mert hát minek. Viszont most valamilyen rejtélyes oknál fogva kedvet kaptam hozzá, úgyhogy rögtön két filmet is hoztam - egy frisset meg egy kevésbé frisset. Kezdjük is az öregebbel:

Tintaszív

Műfaj: német-angol-amerikai családi kalandfilm

Rendező: Iain Softley

Író: Cornelia Funke

Forgatókönyvíró: David Lindsay-Abaire

Zeneszerző: Javier Navarrete

Hossz: 106 perc

Megjelenés: 2008.

Ismertető:

Mo különleges képességgel rendelkezik: ha felolvas egy könyvet, annak szereplői életre kelnek. Ám ez az áldás egyben átok is, ugyanis a könyvekből kilépő szereplők helyére a való világból kerülnek át az emberek. Ez történt Mo feleségével is, akit a Tintaszív című könyv nyelt el. Mo azóta megszállottan keresi a regényt, hogy végre kiszólíthassa őt a könyvből, és kislányával, Maggie-vel együtt boldogan élhessék régi életüket. Azonban a dolgot megnehezíti Capricornus, a könyvből érkezett haramia és csatlósai, akik magukénak akarják tudni a férfi képességét. Szerencsére Mo sincs egyedül, segítőtársai Porkéz és Farid, akik szintén könyvszereplők, illetve Elinor, Maggie nagynénje, aki él-hal a könyvekért.

Vélemény:

Ezzel a filmmel először a szegedi villamosreklámban találkoztam, nem is egyszer. Már akkor is felkeltette az érdeklődésem, de valamiért mindig kimaradt az életemből, hogy utánanézzek, megkeressem, mikor jelenik meg, aztán szépen el is felejtettem. Viszont amikor legutóbb filmet kerestem egy közös, barátos filmnézésre, valahogy szembejött velem, és szinte kérte, hogy nézzem meg. Így is lett. És milyen jó, hogy így lett! Nem mondom, hogy elképesztően nagy izgalmakat és követhetetlenül csavaros történetet kell tőle várni, de mi nagyon jól szórakoztunk rajta. A sztori érdekes, maga az alapötlet is nagyon tetszett, a szereplők zseniálisak, a humora pedig igazán feldobja az egészet. A zene is nagyon illett a történethez, szóval teljesen elégedett voltam. Olvastam, hogy a film - juj, de meglepő! - könyvadaptáció, méghozzá egy trilógia első kötetéé, ha minden igaz. Ugyanakkor sajnos úgy láttam, Magyarországon már nem kapható, a második és harmadik kötetet meg ki sem adták itthon, szóval ha valaki el szeretné olvasni, az első részt még talán megkaparinthatja antikváriumból, a többit viszont eredeti nyelven kénytelen beszerezni. Mivel ez már 2008-as film, és azóta semmit nem hallottam róla, jó eséllyel annak sem lesz folytatása, bár ez nem jelenti azt, hogy az első rész ne lenne teljesen kerek és lezárt. Kár, hogy mindig a jó történeteket hagyják félbe, a mozikat és könyvesboltokat meg elárasztják sablonos tucattermékekkel. Nyilván tisztelet a kivételeknek, azért szerencsére azokból is van még jó pár.

Összességében tehát mindenkinek ajánlom a filmet, aki könnyed, szórakoztató kikapcsolódásra vágyik, vagy csak simán unja a televíziós műsorkínálatot (nem nehéz).

És ugorjunk is a másik filmre, ami egy teljesen más stílust és kultúrát képvisel:

Rurouni Kenshin

Műfaj: japán történelmi akciófilm

Rendező: Ohtomo Keishi

Író: Watsuki Nobuhiro

Forgatókönyvíró: Fujii Kiyomi, Ohtomo Keishi

Zeneszerző: Sato Naoki

Hossz: 134 perc

Megjelenés: 2012.

Ismertető:

Mivel annak ellenére, hogy olvastam a film alapját képező mangaköteteket, a japán történelemhez jóformán semmit nem konyítok, így egy ezt tökéletesen mellőző ismertető következik.
Himura Kenshint a forradalom idején Himura Battousai-ként, vagyis a legendás emberölőként ismerték. Nem ismert kegyelmet, érzelmek nélkül megölt mindenkit, aki a forradalmárok által vágyott béke eljövetelének útjába állt. Most, évekkel az új korszak kezdete után egyszerű vándorként tengeti az életét, emberölő kardját pedig sakabatora, visszafelé élezett kardra cserélte, ezzel jelképezve fogadalmát, miszerint soha többé nem fog gyilkolni. A béke azonban sokszor csak látszat. Egy magát Battousai-nak hívó szamuráj kegyetlen mészárlásokat hajt végre a kamiya kardstílus nevében. Kenshin megismerkedik a Kamiya doujo vezetőjével, Kaoruval, akinek feltett szándéka bosszút állni az apja által alapított stíluson csorbát ejtő emberölőn. Mindeközben a háttérben komoly és veszélyes drogügyleteket bonyolít a város legtehetősebb földesura.

Vélemény:

Szeretem Kenshin történetét, és tulajdonképpen ez a film sok mindent visszaadott belőle, de valahogy nekem nem ütött akkorát, mint vártam. Kétségtelen, hogy a főszereplő színész elképesztően harcol, minden mozdulata tökéletesen a helyén van, és tényleg élvezetes nézni a változatos kardpárbajokat, ugyanakkor maga a történet elég lassan csordogál. Persze van benne egy rakás vér meg gyilkosság, de valahogy ezek önmagukban nem teszik kellőképp pörgőssé a sztorit. Sok a filozofálás, a lassított jelenetek, és több - szerintem igen fontos - szereplőnek nem ismerjük meg mindeközben elég mélyen a jellemét. Yahiko például fájdalmasan keveset szerepel, és bár elképesztően aranyos az őt játszó kisfiú, az igazi, minden áron győzni akaró, idegesítően kotnyeles és szemtelen, ugyanakkor jószívű személyiségét nem igazán bontják ki. Ugyanez igaz Sanóra is, benne is sokkal több van, mint amennyit a film megmutat, pedig szerintem 134 percben azért lett volna rá idő. Az egyik főgonosz, Takeda Kanryuu viszont tökéletesen visszahozta azt a gyáva, pénzéhes, kegyetlen, mocsok férget, akit alakított, úgyhogy vele teljesen elégedett voltam. A zene a másik, ami nagyon tetszett, feldobta a harcokat.

Összességében azt tudom mondani, hogy a Kenshin rajongók nagy része valószínűleg élvezni fogja, aki viszont kíváncsi a történetre, de még nem ismeri igazán, az ne a filmmel kezdje. 

Odin fárasztó vikingje

Köztudott rólam - ha eddig nem tudtad, szégyelld is össze magad -, hogy erősen érdeklődöm a különböző népek mitológiája iránt, ennél fogva igen csak kedvelem azokat a történeteket, amelyekben mindenféle istenek, világfák, természetfeletti hatalommal bíró hősök és egyéb finomságok bújnak meg. Valószínűleg erre a tényre alapozva ajándékozta nekem egy kedves ismerősöm A Viking sorozat első kötetét, ami az Odin gyermeke címet viseli. Bizonyára azt remélte, jó lesz. Bizonyára én is azt reméltem, ezért is merészeltem feltenni a könyvet a párbajlistámra, méghozzá B lista nélkül. Tévedtünk... De ne szaladjunk ennyire előre az időben, kezdjük a szokásos küllem fejtegetéssel.

A könyv kemény borítós, ami számomra szokás szerint tetszetős tulajdonság, mert így nem kell attól tartanom, hogy széthullik a kezemben olvasás közben, ahogy az egy-egy vaskosabb példány esetében gyakran megesik. A levehető borító - ami a képen is látható - szép barna, a középen látható sisak és az alatta meghúzódó vikingalakok pedig egyértelműen utalnak rá, hogy a történet során nem egy csatában lesz részünk. A cím és az író igényes, aranyszínű, domború betűi hívogatóak, egész jól felkeltik az érdeklődést. Ám amint levesszük ezt a tetszetős külső borítót, alatta láthatóvá válik az egyszerű, fekete alapon fehér betűkkel írt, mindenféle mintát nélkülöző, meglehetősen unalmas és számomra kifejezetten riasztóan gyászos külső. A belsejéről nem sok mondanivaló akad, az elején lévő térképeken kívül, amik kétségkívül segítik a tájékozódást a későbbiekben, egyetlen illusztráció vagy fejezetdísz sem található, csupán egy-egy szövegrészt választanak el Odin fekete hollói. Ez utóbbi tényleg jó ötlet volt a szerkesztőtől, egy kicsit feldobja az olvasó hangulatát, amikor rájön, hogy nem véletlenül néznek ki így a szövegelválasztó karakterek. No, de elég is a külsőből, lássuk a tartalmat!

A történet egy Thorgils nevű férfi életét követi végig, aki A Viking sorozat három kötetének megírásával emlékszik vissza kalandozásaira. Annak érdekében, hogy nehogy akár egy aprócska részletről is lemaradjunk, rögtön csecsemőkorával kezdi az elbeszélést, mellyel az első kötet végére 19 éves koráig jut. Thorgils, mint azt sejthettük, nem átlagos gyerek, anyja, Thorgunna seidr hatalommal bírt, amit továbbörökített egy szem fiacskájára, így az más seidr hatalommal bírók jelenlétében gyakran képes látni a jövőt vagy éppenséggel kicsit kiszálldogálni a testéből, hogy körülnézzen messzi tájakon, emellett pedig kivételesen fogékony mindenféle ismeretre, különösen az idegennyelvek terén. Természetesen kiskorától tartó utazásai során számos tanítómestere akad, akik a régi hit minél erősebb képviselőjét próbálják faragni belőle, és remélik, így fenntarthatják hitüket az egyre szaporodó Fehér Krisztus-hívőkkel szemben. 

Ez eddig egész érdekesen hangzik, ugye? Csakhogy a történetnek több szépséghibája is van. Az első ilyen, hogy elképesztően unalmasan van megírva. Alig 300 oldal az egész, mégis csigalassúsággal haladtam vele, mert annyira untatott, hogy még az is jobban érdekelt, ha megláttam egy bogarat mászni a falon. Az író minduntalan kitért teljesen fölösleges dolgok hosszú részletezésére, mint például a hajóról leszállva megpillantott ló kapcsán kb. három különböző lófajta tulajdonságainak ecsetelésére. Ugyan az említett állatokról soha többet nem volt szó, a történet szempontjából abszolút lényegtelenek voltak, mégis legalább fél oldalon keresztül róluk mesélt. Ez a részletezés egyébként több helyen számomra az unalmasból átváltott gyomorforgatóvá. Nem tudom, más ezt hogy éli meg, de én nem kifejezetten szívesen olvasok egy teljes bekezdésen keresztül kifakadó tályogról és hagyomány szerinti belezésekről. 

A második ilyen szépséghiba az időbeli ugrálás. Egy-egy részlet elbeszélésének kellős közepén a szerző fogta magát, és átugrott egy teljesen más időbe és esetleg helyszínre, csupán azért, mert szerinte azon a ponton feltétlenül el kellett mesélni a szóban forgó harmad- vagy épp negyedrangú szereplő néhány irtózatosan fontos (= teljességgel jelentéktelen) cselekedetét. Ezeket aztán addig húzta, míg a végére már arra se emlékeztem, hol tartottunk a főszálban. 

De mivel három a magyar igazság, következzen a harmadik szépséghiba: a fordítás. A nyelvezettel általánosságban nem volt gond, elég jól illeszkedett a történethez, ennek ellenére tele volt bődületes baromságokkal. A szemléletesség kedvéért idézek néhányat:

• "Ennek így semmi értelme nem volt, és kezdtem megint arra gondolni, hogy az öregasszonynak nincs ki mind a négy kereke." - Igen, tulajdonképpen teljesen valószínű, hogy egy középkori tizenpár éves vikinggyerek, aki hajón kívül semmilyen járművet nem látott még (és nem is nagyon létezett más), ezt a kifejezést használja.
• "- Persze, hogy itt vagyok, te seggfej! - jött a válaszkiáltás a nagykirály seregéből." - Megint csak tipikus viking szitokszó a seggfej, ugyebár.
• "E percben, úgy emlékszem, felsírtam." - Na, ez a kedvencem. Amikor egy 70 éves öregember azt mondja, úgy EMLÉKSZIK, hogy csecsemő korában az anyja karjában felsírt. Akármilyen kivételes emlékezőtehetséggel is áldjon meg az ég valakit, ez azért elég durva túlzás.

Ennyi, azt hiszem, elég is bemutatónak, több is akad ott, ahonnan ezek jöttek. A fordítás egyébként nem csak ezen a téren katasztrofális, tele van ugyanis mondatszerkezeti hibával, az egyes- és többesszám, valamint a múlt és jelen idő keverésével egy mondaton belül.

Kellene róla valami pozitívat is írnom, de az a helyzet, hogy nem tudok. Akármi is jut eszembe a könyvvel kapcsolatban, az mind-mind negatív gondolat. Nem szerettem a főszereplőt, aki Odin segítsége nélkül már rég hulla volna, idegesített, hogy minden második embernek Thorral kezdődik a neve, így megjegyezhetetlenek, zavart, hogy a boldog életnek szikráját se láttam sehol. Számomra az egyetlen pozitívuma a történetnek, hogy egyszer szót ejtettek benne Lokiról egy fél oldal erejéig, de ha nem ő lenne a kedvenc germán istenem, még ennyi örömöm se lett volna. Nekem rendkívül nagy csalódás volt a könyv, egész biztosan nem is olvasom el a maradék két kötetet, de mivel az első rész Molyos értékelései közül  az enyémet leszámítva szinte mind legalább 4 csillagos, akit érdekelnek az ilyen jellegű történetek, bátran tegyen vele egy próbát.