Delfinekkel suttogó

Az ember lánya azt gondolná, hogy nyáron a legkönnyebb behozni mindenféle lemaradást, legyen szó házimunkáról, bevásárlásról vagy épp olvasásról. Idén nyáron azonban úgy döntöttem, inkább túlélni próbálom a hőséget, így abba a szorult helyzetbe hoztam magam, hogy egy hónap alatt kellene bepótolnom az eddig halogatott Párbajos könyveket. Ennek első lépéseként egy újabb angol nyelvű olvasmányt hoztam, mégpedig egy olyan szerzőtől, akinek egy könyvét korábban már értékeltem a Párbaj keretein belül. Lássuk tehát, mit tudunk Michelle Paver: Gods and Warriors c. művéről!

Borítóját tekintve elsősorban azt, hogy gyönyörű. A színei, a grafikája, egyszerűen minden részlet tetszik rajta. Normál méretű, puhaborítós, jó kézbe venni és kényelmes olvasni. Belül sok illusztrációval nem találkozunk, nincs is rá szükség túlzottan, csupán az egyes nézőpontváltásokat jelző kis figurák teszik hangulatosabbá. Plusz az elején találunk egy térképet, amire nagyjából a kötet felétől lehet szükségünk, addigra viszont jó eséllyel elfelejtjük, hogy van. Ha valaha valamelyik magyar kiadó itthon is gondozásába veszi a sorozatot - mert természetesen ez is sorozat -, remélem, nem változtatnak a Puffin-féle verzión, ez egyszerűen így jó és kész.

Történetünk igen csak in medias res kezdődik, főhősünk, a 12 éves Hylas ugyanis épp halálos veszélyben van. Maga se tudja, miért, üldözik az általa csak "Varjaknak" hívott félelmetes harcosok. Előlük menekülve elszakad egyetlen húgától, szeretett kutyáját is megölik, így a sehová sem tartozó, kívülálló kecskepásztor fiú teljesen magára marad. Miközben kétségbeesve próbál húga nyomára bukkanni és egyúttal a Varjak elől is végleg meglépni, rátalál egy sírhelyre, benne egy haldokló férfival, aki utolsó szavaival rábízza bronztőrét, és bizarr utazást jósol számára a tengeren át, amit Hylas még sosem látott. S miközben a hegyekben a fiú az életéért küzd, a tengeren túlról érkező lány a szabadságra áhítozik, az addig gondtalan delfin pedig érzi, hogy komoly küldetés vár rá. Hármuk sorsa aztán lassacskán összefonódik...

Milyen szép és milyen klisés is volt ez az utolsó mondat, nem igaz? De koránt sem annyira, amennyire igaz! Nagyon-nagyon sokáig tartott elolvasni ezt a könyvet, pedig igazán nem hosszú, azonban van vele egy hatalmas gondom: csaknem a feléig elképesztően lassú. És a lassúságot itt nem úgy kell érteni, hogy a főszereplőnk nem mozdul, Hylas mást se csinál, mint fel-alá rohangál a hegyekben, de maga a fő cselekmény nem kifejezetten halad előre. A srác menekül egyik helyről a másikra, innen-onnan lopkod egy kis kaját vagy ruházatot, egyszer-kétszer belebotlik valakibe, akivel válthat három mondatot, majd menekül tovább. Borzasztóan elnyújtottnak és fölöslegesnek éreztem a történet ezen részét - annak ellenére, hogy Paver leírásai továbbra is fantasztikusak -, és pont emiatt nehezen vettem rá magam, hogy folytassam.

Pedig megérte. Nagyjából 120 oldal leküzdése után ugyanis, amikor megjelenik Spirit, a delfin és Pirra, a főpapnő lánya, végre beindulnak az események. A könyv második felét egyetlen délután alatt elolvastam, annyira felpörgött. Akkor tényleg megkaptam, amire egész addig vártam: egyszerre zúdult a nyakamba az akció, lettek igazi rejtélyek, a karakterek kinyíltak, mint a tubarózsa, és már nem azért vártam a végét, hogy túllegyek rajta, hanem azért, mert kíváncsi voltam rá. 

Ha már az imént említettem a karaktereket, pár szóban ki is térek rájuk. Hylas nagyon szokatlan főhős számomra. Olyan, mintha két emberből gyúrták volna össze, akik egymás ellentétei. Néha önző, néha önfeláldozó, néha bátor, néha mindentől fél, néha annyi idősnek tűnik, amennyi valójában, néha pedig jóval idősebbnek. Vele szemben Pirra sokkal tisztább karakter, könnyebb kiismerni, és talán ezért volt szimpatikusabb is nekem. Őt végig meg tudtam érteni, mit miért cselekszik, róla bármikor meg tudnám mondani, melyik helyzetben mit fog tenni. Hylasnál ez valahogy nem egyértelmű. Vannak ugyanakkor olyan karakterek is a történetben, akikről úgy érzem, a folytatásban jóval nagyobb szerepet fognak kapni, és izgalmas fordulatokat hozhatnak. Ilyen Pirra anyja, a főpapnő és Hylas barátjának, Telamonnak az apja. Rájuk nagyon kíváncsi vagyok.

No, de összegezzünk! Ha tehetném, el is felejteném azt a vontatott kezdést, de sajnos nem megy, úgyhogy bármennyire is szeretném, nem felhőtlen az élmény. Nem is javaslom ezzel kezdeni Paver megismerését, a Farkastestvér erre szerintem sokkal alkalmasabb, ráadásul az magyarul is elérhető. Ez pedig azért nem hátrány, mert bár az előbb említett kötetet angolul nem olvastam, a Gods and Warriors minden, csak nem kezdő angolosoknak való. Haladóknak szókincsbővítéshez remek, de készüljenek fel egy vaskos szótárral, és tartsanak ki azon az első ~120 oldalon, mert ami utána jön, azért tényleg megéri!

És hogy Párbajos kérdés nélkül se maradjunk:

Michelle Paver főhőseinek jól bevett szokása, hogy állati kísérőt szereznek maguk mellé, aki aztán nem csak vezetőjük, hanem barátjuk is lesz. Ha kalandos küldetésre indulnátok egy számotokra ismeretlen vidéken, ti milyen állatot választanátok magatok mellé tudva, hogy akármilyen is legyen az alaptermészete, hozzátok mindvégig hűséges marad?

Egy régi-új bundás barát

Mostanában elég passzív voltam mind olvasás, mind írás szempontjából, sok más dolog kötötte le a szabadidőmet. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a könyv, amit eredetileg elkezdtem, egyáltalán nem fogott meg, úgyhogy 2-3 hét próbálkozás után félretettem, és elkezdtem helyette egy olyat, amit pár éve már olvastam, de mivel végre kijött a második része, ildomos volt felidézni az eseményeket. Ezért vettem tehát kézbe Michelle Paver: Farkastestvér c. regényét.

A Farkastestvér először 2004-ben jelent meg a Cephalion kiadó gondozásában, de sajnos nem volt jóformán semmilyen hírverése, így a feledés homályába merült, és előbb-utóbb már beszerezni is nehézkessé vált, nem hogy a folytatásban reménykedhettünk volna. Aztán 2013-ban a Ciceró kiadó váratlanul úgy döntött, ez a sorozat megérdemli a külföldi elismerést, és gyors egymásutánban kiadta ezt, és az Ősidők krónikái sorozat második részét is. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy amint tudomást szereztem róla, ment is az előrendelés. A fordító nem változott, a borító viszont igen. Míg a régi keménykötéses és egészen minimalista volt, az új puhaborítós és kifejezetten mozgalmas lett. Bevallom őszintén, nekem a régi stílusa jobban tetszett, számomra valahogy jobban illett a könyv hangulatához. Ráadásul a főszereplő is idősebbnek néz ki a borítón, mint amennyi valójában. De persze nem reklamálok, háromszoros hurrá a Cicerónak, amiért eszébe jutott ez a sorozat. De miről is szól tulajdonképpen?

Torak, a Farkas törzs fiatal tagja, egész életében apjával kettesben járta az erdőt. Tőle tanult mindent, vele vadászott, a törzs többi tagját nem is ismerte. Most, hogy őt is elveszítette, egyedül kell boldogulnia a világban, és egyedül kell megbirkóznia a hatalmas feladattal, melyet apja halála előtt rábízott: meg kell találnia a Világszellem hegyét, akár az élete árán is. Természetesen minden jóérzésű ember megígéri, hogy teljesíti haldokló szerette utolsó kívánságát, csakhogy kivitelezni annál nehezebb a dolgot, főként ha az ember fia egy olyan hegyet keres, amit előtte még senki nem talált meg, és nagyjából halvány fogalma sincs, merre induljon. Toraknak azonban váratlan segítsége akad, méghozzá törzsi állata, egy elárvult farkaskölyök személyében. Bár kezdetben úgy tűnik, csak a gond van vele, Farkas nem csak a vadászatban bizonyul hasznos társnak, hisz valamilyen különös oknál fogva ösztönösen tudja, merre kell menniük. És ha ez nem volna elég, annak a félelmetes fenevadnak a közelségét is megérzi, ami rettegésben tartja az egész erdőt, és ami felelős Torak apjának haláláért.

Szerintem az eddigiekből elég egyértelműen látszik, hogy nagyon szeretem ezt a könyvet. 2008-ban olvastam először, amikor is csak 4 csillagot adtam rá, de sajnos arra már nem emlékszem, miért. Mindenesetre az újraolvasással egyértelműen 5 csillagossá vált. Félelmetes, hogy hat év alatt mennyire el tudok felejteni egy könyvet, konkrétan a főszereplő nevére sem emlékeztem már, csak néhány apróbb jelenet maradt meg a könyvből. A Farkastestvér egyébként nem mondható humorosnak, de túlzottan drámainak sem, talán inkább egy izgalmas ifjúsági kalandregény, nem csak ifjaknak. Egyszerűen szórakoztató, lebilincselő, és számomra egyáltalán nem kiszámítható története van. Viszont elég rövid, tehát egy hetes szabadságra nem vinném magammal a második kötet nélkül.

A főszereplők, Torak és Farkas is nagyon szerethető karakterek. Valahogy úgy éreztem olvasás közben, hogy az a természetes, ha ők együtt vannak. Amikor valamiért elválasztották őket, folyton azt vártam, mikor találkoznak ismét. Nem csak azért, mert együtt voltak igazán erősek, inkább talán mert tényleg olyanok voltak, mint a testvérek. A Holló törzs tagjait viszont nem igazán kedveltem meg. Persze, Renn, aki központibb figura, azért kicsit közelebb került hozzám, de nem kifejezetten érdekelt a sorsa.

A befejezés egyértelműen abból a fajtából van, ami ordít a folytatásért, szóval már csak azért is javaslom, hogy legyen elérhető közelségben a Szellemvándor. Én mondjuk kifejezetten ügyesnek érzem magam, hogy két olvasást is kibírtam anélkül, hogy rögtön a második kötet után kapnék, szóval kommentben jöhetnek a gratulációk, a virágokat pedig az öltözőmbe kérem.

De hogy az ajánlás se maradjon el: szerintem mindenkinek tetszeni fog, aki kicsit is szereti a természetet, és kicsit is nyitott a szellemek világa felé. Aki pedig krónikus farkasmániában szenved, annak egyenesen kötelező darab.