A perverz, a törpe és a szemüveges gazfickó

Elérkeztem végül az utolsó Párbajkönyvem értékeléséhez, ami a bejegyzéscím alapján akár egy Romana füzet is lehetne, de helyette inkább egy light novel, méghozzá egy általam igen kedvelt anime alapjául szolgáló darab. Mamare Touno: Log Horizon 1. - The Beginning of Another World.

A Log Horizon sok társához hasonlóan olyan light novel, ami webcomic-ként kezdte, ám a rajongók annyira szerették, hogy a képregény szeletkéket az író végül egybegyúrta, és bumm, így lett a jelenleg 9 kötetet számláló sorozat! Borító tekintetében sokat nem várhatunk rendszerint ebben a műfajban, így itt sem különösebben fordítottak rá nagy gondot. Kicsit olyan az egész, mintha nem lett volna pénz színes tintára, de azért a zöld hátteret összespórolták volna a rajongók, hátha javít valamit az összképen. Pedig nem. Én mindenesetre e-bookban olvastam, szóval nem éltem meg nagy tragédiaként a nem túl hívogató küllemet, de annyi biztos, hogy nem ez az a sorozat, amit beszereznék csak azért, hogy szépen mutasson a polcomon. Viszont az egy-egy fejezet elején található karakterdizájnok hangulatosak.

Történetünk főhőse Shiroe, az Elder Tales nevű híres online játék nagy tudású veterán játékosa. Shiroe az Elder Tales legújabb kiegészítőjének telepítése után rengeteg másik játékossal egyetemben egyik pillanatról a másikra a játék világában találja magát, karakterének bőrébe bújva. Senkinek semmi információja nincs róla, mi történt pontosan, ezért természetesen mindenki pánikol vagy épp magába zuhan. Shiroe rövidesen felfedezi, hogy akad azért barátja, aki hasonló cipőben jár, így a megbízható, bár kissé perverz Naotsuguval együtt elhatározzák, hogy megpróbálják kitapasztalni ennek a világnak a szabályait, és keresnek valami célt a céltalanságban.

Visszaolvasva a sztori leírását nem tűnik túl izgalmasnak. Ennek valószínűleg az az oka, hogy tényleg nem az. Említettem, hogy szeretem az animét, ugye? Ugye. Na, hát ez azért van, mert ott történik is valami, itt meg nem igazán. Majdnem a teljes kötet összesen arról szól, hogy Shiroe, Naotsugu, és a később hozzájuk csapódó Akatsuki próbálnak hozzászokni a világhoz, amibe csöppentek. Információt gyűjtenek róla, megtanulnak harcolni, és időnként aggódnak. A csaknem 400 oldal összesen az anime első 4 részét öleli fel, annyira vontatott az egész. Sajnos mind az elnyújtott történeten, mind a stíluson meglátszik, hogy ez az író nem regényekre szakosodott, jobb lett volna, ha megmarad a webcomic formátumnál.

Hogy mi a gond a stílussal? Több minden. Egyrészt rengeteget ismétel. Nem szavakat, sokkal inkább egész részleteket. Ha lett volna hozzá türelmem, lehet, hogy megérte volna szemléltetésként összeszámolni például, hányszor írja le, hogy a táj mohás, saras, gazos, itt-ott kandikál csak ki egy kis beton, és szanaszét elhagyatott, gazzal benőtt autók hevernek. De ugyanígy említhettem volna a képességek vagy kasztok jellemzését, vagy épp Shiroe egy-egy aggodalmát. Egy másik probléma, hogy az író ide-oda ugrál jelen és múlt idő között, ami számomra nagyon zavaró volt sok helyen, mintha egy kisiskolás első szárnypróbálgatásait olvastam volna fogalmazás terén.

Karakterek tekintetében szintén kicsit csalódnom kellett. Azt reméltem a light noveltől - ezért is tettem fel a listámra -, hogy kicsit mélyebben megismerhetem azokat, akiket az animében már megkedveltem, ez azonban leginkább csak Shiroe esetében volt így, viszont az ő megítélésének meg nem tett jót ez a tudás. Shiroe az animében egy elég zárkózott, de nagyon intelligens, elképesztő taktikai érzékkel rendelkező fiú. Ezt itt is valamelyest megpendíti az író, viszont sokkal többet kapunk az aggodalmaskodó, önbizalomhiányos és kicsit túlságosan is félénk vonásokból, amik jócskán eltiporják a "szemüveges gazfickó" becenév adta elvárásokat. Naotsugu egészen megkedvelhető, Akatsukiról viszont összesen annyit tudunk meg, hogy alacsony, nagyon szép és általában szótlan.

Összességében nagyot csalódtam a könyvben, sokkal több és sokkal minőségibb tartalomra számítottam, szóval nem igazán tudom ajánlani senkinek. Inkább nézzétek meg az animét. Ugyan az sem befejezett még, és mivel a második sorozat együtt haladt a rendkívül lassú folyású light novellel, így az sem sikerült olyan lendületesre, mint az első, azért szerintem mindenképp megéri annak, akit érdekel az ilyen "bekerülünk a játékba" típusú történet.

Végül a kérdés: Van-e olyan film, anime vagy mese, aminél úgy éreztétek, jobban sikerült, mint a könyv, ami alapján készült?

Delfinekkel suttogó

Az ember lánya azt gondolná, hogy nyáron a legkönnyebb behozni mindenféle lemaradást, legyen szó házimunkáról, bevásárlásról vagy épp olvasásról. Idén nyáron azonban úgy döntöttem, inkább túlélni próbálom a hőséget, így abba a szorult helyzetbe hoztam magam, hogy egy hónap alatt kellene bepótolnom az eddig halogatott Párbajos könyveket. Ennek első lépéseként egy újabb angol nyelvű olvasmányt hoztam, mégpedig egy olyan szerzőtől, akinek egy könyvét korábban már értékeltem a Párbaj keretein belül. Lássuk tehát, mit tudunk Michelle Paver: Gods and Warriors c. művéről!

Borítóját tekintve elsősorban azt, hogy gyönyörű. A színei, a grafikája, egyszerűen minden részlet tetszik rajta. Normál méretű, puhaborítós, jó kézbe venni és kényelmes olvasni. Belül sok illusztrációval nem találkozunk, nincs is rá szükség túlzottan, csupán az egyes nézőpontváltásokat jelző kis figurák teszik hangulatosabbá. Plusz az elején találunk egy térképet, amire nagyjából a kötet felétől lehet szükségünk, addigra viszont jó eséllyel elfelejtjük, hogy van. Ha valaha valamelyik magyar kiadó itthon is gondozásába veszi a sorozatot - mert természetesen ez is sorozat -, remélem, nem változtatnak a Puffin-féle verzión, ez egyszerűen így jó és kész.

Történetünk igen csak in medias res kezdődik, főhősünk, a 12 éves Hylas ugyanis épp halálos veszélyben van. Maga se tudja, miért, üldözik az általa csak "Varjaknak" hívott félelmetes harcosok. Előlük menekülve elszakad egyetlen húgától, szeretett kutyáját is megölik, így a sehová sem tartozó, kívülálló kecskepásztor fiú teljesen magára marad. Miközben kétségbeesve próbál húga nyomára bukkanni és egyúttal a Varjak elől is végleg meglépni, rátalál egy sírhelyre, benne egy haldokló férfival, aki utolsó szavaival rábízza bronztőrét, és bizarr utazást jósol számára a tengeren át, amit Hylas még sosem látott. S miközben a hegyekben a fiú az életéért küzd, a tengeren túlról érkező lány a szabadságra áhítozik, az addig gondtalan delfin pedig érzi, hogy komoly küldetés vár rá. Hármuk sorsa aztán lassacskán összefonódik...

Milyen szép és milyen klisés is volt ez az utolsó mondat, nem igaz? De koránt sem annyira, amennyire igaz! Nagyon-nagyon sokáig tartott elolvasni ezt a könyvet, pedig igazán nem hosszú, azonban van vele egy hatalmas gondom: csaknem a feléig elképesztően lassú. És a lassúságot itt nem úgy kell érteni, hogy a főszereplőnk nem mozdul, Hylas mást se csinál, mint fel-alá rohangál a hegyekben, de maga a fő cselekmény nem kifejezetten halad előre. A srác menekül egyik helyről a másikra, innen-onnan lopkod egy kis kaját vagy ruházatot, egyszer-kétszer belebotlik valakibe, akivel válthat három mondatot, majd menekül tovább. Borzasztóan elnyújtottnak és fölöslegesnek éreztem a történet ezen részét - annak ellenére, hogy Paver leírásai továbbra is fantasztikusak -, és pont emiatt nehezen vettem rá magam, hogy folytassam.

Pedig megérte. Nagyjából 120 oldal leküzdése után ugyanis, amikor megjelenik Spirit, a delfin és Pirra, a főpapnő lánya, végre beindulnak az események. A könyv második felét egyetlen délután alatt elolvastam, annyira felpörgött. Akkor tényleg megkaptam, amire egész addig vártam: egyszerre zúdult a nyakamba az akció, lettek igazi rejtélyek, a karakterek kinyíltak, mint a tubarózsa, és már nem azért vártam a végét, hogy túllegyek rajta, hanem azért, mert kíváncsi voltam rá. 

Ha már az imént említettem a karaktereket, pár szóban ki is térek rájuk. Hylas nagyon szokatlan főhős számomra. Olyan, mintha két emberből gyúrták volna össze, akik egymás ellentétei. Néha önző, néha önfeláldozó, néha bátor, néha mindentől fél, néha annyi idősnek tűnik, amennyi valójában, néha pedig jóval idősebbnek. Vele szemben Pirra sokkal tisztább karakter, könnyebb kiismerni, és talán ezért volt szimpatikusabb is nekem. Őt végig meg tudtam érteni, mit miért cselekszik, róla bármikor meg tudnám mondani, melyik helyzetben mit fog tenni. Hylasnál ez valahogy nem egyértelmű. Vannak ugyanakkor olyan karakterek is a történetben, akikről úgy érzem, a folytatásban jóval nagyobb szerepet fognak kapni, és izgalmas fordulatokat hozhatnak. Ilyen Pirra anyja, a főpapnő és Hylas barátjának, Telamonnak az apja. Rájuk nagyon kíváncsi vagyok.

No, de összegezzünk! Ha tehetném, el is felejteném azt a vontatott kezdést, de sajnos nem megy, úgyhogy bármennyire is szeretném, nem felhőtlen az élmény. Nem is javaslom ezzel kezdeni Paver megismerését, a Farkastestvér erre szerintem sokkal alkalmasabb, ráadásul az magyarul is elérhető. Ez pedig azért nem hátrány, mert bár az előbb említett kötetet angolul nem olvastam, a Gods and Warriors minden, csak nem kezdő angolosoknak való. Haladóknak szókincsbővítéshez remek, de készüljenek fel egy vaskos szótárral, és tartsanak ki azon az első ~120 oldalon, mert ami utána jön, azért tényleg megéri!

És hogy Párbajos kérdés nélkül se maradjunk:

Michelle Paver főhőseinek jól bevett szokása, hogy állati kísérőt szereznek maguk mellé, aki aztán nem csak vezetőjük, hanem barátjuk is lesz. Ha kalandos küldetésre indulnátok egy számotokra ismeretlen vidéken, ti milyen állatot választanátok magatok mellé tudva, hogy akármilyen is legyen az alaptermészete, hozzátok mindvégig hűséges marad?

New-See ül a fűben

Azt hiszem, még sose álltam neki ilyen nehezen egy bejegyzésnek. Mondanám, hogy azért van, mert ajándékkönyvről kell most párbajos naplót írnom, de a tavalyi párbajban két ilyen könyvem is volt, mégse akadtak hasonló gondjaim. Ez viszont most más, mint az a kettő, sőt, tulajdonképpen semmilyen kategóriába nem lehet besorolni. Vessük tehát figyelő pillantásainkat Werner Lansburgh: Drága New-See!-jára.

Külsejét tekintve egészen barátságos, számomra már-már hívogató ez a drágaság, a maga élénksárga, kemény kötéses borítójával, és a rajta szálldosó szerelmetes varjakkal együtt. (Szerintem legalábbis varjak, de ha madárbarát bloggerek is idetévednének, és szerintük hollókkal van dolgunk, feltétlenül jelezzék!) Szóval egy szó, mint száz, a borító tetszetős, a fülszövegből meg jó magyar szokás szerint semmi nem derül ki, azt leszámítva, hogy az író igen multinacionális, a podger meg nem jelent semmit. Az Európa kiadó mindig is adott a küllemre, tehát nem meglepő, hogy ez itt sincs másként.

És akkor a történet...

Na, az nincs. Akárhogy is erőlködtem, akárhogy is próbáltam belelátni valami mélyebb tartalmat, ez a könyv egész egyszerűen nem szól semmiről. Az író leveleket ír egy képzeletbeli személynek, New-See-nak. Ezek volnánk mi, az olvasók. Minden levélben van egy vagy két apróbb sztori az író életéből, amiket részben magyarul, részben angolul oszt meg velünk. A levelek végén természetesen utóirat is van, ami tulajdonképpen a röpdolgozat, többségében egyszerű fordítás az adott levélben használt kifejezésekkel, de néha itt is előfordul egy-egy ultrarövid sztori.

Talán most már kezditek érteni, miért volt olyan nehéz nekiállni ennek a bejegyzésnek. Elvégre hogy a bánatba írjak tartalmas és élvezhető beszámolót valamiről, amiben nincs tartalom és élvezhetőség? Az első oldaltól az utolsóig szenvedés volt, komolyan hősnek érzem magam, hogy végig tudtam olvasni, még ha hónapokba is telt. Pedig nem kellett volna bele sok minden, hogy legalább egy icipicit érdekeljen, elég lett volna valami kis rejtvény, egy hosszabb történetszál, amiből minden levélben kapunk egy puzzle-darabot, de nem, ebben tényleg semmi nem volt. Egy rakás üres fecsegés, amiben még a poénnak szánt részek is olyan erőltetettek voltak, hogy nem tudtam eldönteni, fakadjak-e sírva, vagy esetleg körömmel kaparjam a falat/táblát, hogy más is szenvedjen, ne csak én. A magyar-angol váltakozás kifejezetten idegesítő és fárasztó volt, nem beszélve arról, hogy ha ennél szájbarágósabbra írták volna, simán feladhatnák kötelezőnek az elmegyógyintézetben. Nem tudom elképzelni, mi késztethette az Európa kiadót arra, hogy gondozásába vegye ezt a könyvet, azt meg végképp nem, miért adták ki a folytatásait is, amikor annyi más, tényleg jó könyv van a világban, ami a helyére kerülhetett volna, mindenesetre komolyan szeretnék találni valakit, bárkit, aki elolvasta ezt a förmedvényt és még szerette is.

Gondolom ezek után nem meglepő, hogy a Drága New-See-t nem ajánlom senkinek, de még a legádázabb ellenségeimnek sem. Ha valaki "könnyen, gyorsan" szeretne megtanulni angolul, ne ezzel próbálkozzon, mert egyrészt erősen kétlem, hogy menni fog, másrészt rengeteg olyan könyvet találni szerte a könyvtárakban és az interneten, ahol tisztességes történeteket írnak le, a teljesen kezdők számára egyik oldalon angolul, másikon magyarul. Ezerszer többet érnek ennél a tákolmánynál.

Nyelvvizsga

Az előzőekben beígért conbeszámoló elmaradt, nem részletezem az okát, de jobb így és kész. A szülinapozóshoz meg sose volt kedvem nekikezdeni, úgyhogy az is kimarad. Viszont mivel rég volt már olyan bejegyzés, ami a nagyvilág hasznára válhatna, ezért most egy olyan következik. Október 1-jén voltam ECL felsőfokú angol nyelvvizsgán, és gondoltam, megosztom mindenkivel a tapasztalatokat, hátha még jól jöhet az olyan elvetemülteknek, akik szintén felsőfokon törik a bucijukat.

Írásbeli

1. rész: Olvasott szöveg értése

Ebben a részben 2 feladatunk volt. Az elsőben egy speciális sütidiétáról szóló cikket olvashattunk, amiből hiányoztak itt-ott mondatrészek. A cikk végén meg volt adva egy kupac szó, ezeket kellett behelyettesíteni a megfelelő mondatokba. Persze 2-vel több behelyettesítendő kifejezés volt, mint amennyi hiányos mondat, így nem volt kivitelezhető a "végére hagyom és majd meglátom mi maradt ki" stratégia. Viszont szerintem nem is volt rá szükség, mert a cikk elég egyszerű szövegezésű volt, és a kifejezések is egészen egyértelműen illeszkedtek a mondatokba. Más szóval ez egy egészen könnyű kis indító feladat volt.

A második feladatban a svédek férfi egyenjogúságért való küzdelméről olvashattunk. Így elsőre furcsának tűnik a dolog, de tulajdonképpen arról van itt szó, hogy a férfiak is ugyanúgy vegyék/vehessék ki a részüket a gyereknevelésből és a háztartás vezetéséből, tehát ez ne maradjon meg "női munkának". A cikk végén 10 db kérdés volt, amikre röviden, címszavakban kellett válaszolni az olvasottak alapján. Viszont nagyon figyelni kellett, mert a már beírni válaszokat tilos javítani, különben hibának minősülnek. Tehát alaposan át kell gondolni, és pluszban nehezíti a dolgunkat, hogy a válaszba leírt fölösleges információért pontlevonás jár. Tehát ez már egy nehezebb feladat volt. A cikk szövegezése itt is viszonylag jól érthető volt, viszont az előbb említettek miatt elég könnyen lehet pontokat bukni. Mindenesetre idő van elég, tehát aki rendesen odafigyel, az 1-2 apróbb hibával megúszhatja a feladatot.

A rendelkezésre álló idő a 2 feladatra összesen, ha jól emlékszem, 45 perc volt.

2. rész: Fogalmazási készség

A sokak által kevéssé körberajongott levélírás. Itt is két feladat volt. Az elsőben egy hozzászólást kellett írnunk valamelyik szervezet blogjára, akik a közelmúltban készítettek egy felmérést az európaiak dohányzási arányáról, és azt az eredményt kapták, hogy 1/3-uk rendszeresen dohányzik, ami napi 14.4 szál cigarettát jelent fejenként. Ezzel kapcsolatban kellett kifejtenünk a véleményünket a felsorolt szempontok alapján (környezetünkben dohányzók, mi dohányzunk-e, az országunkban érvényes szabályozások, mi mit tennénk az ügy érdekében), méghozzá 300 szó terjedelemben. Azt hiszem, egész könnyen és jól ment.

A második egy tényleges levél volt, amit a tudományos magazinnak kellett írnunk egy cikkükkel kapcsolatban. A cikk arról szólt, hogy bár az emberek nagy része fontosnak tartja a tudományt, egy kis réteg úgy gondolja, hogy veszélyes, és fél tőle. Erről kellett kifejteni a véleményünket, mi hogy gondoljuk, fontos-e a tudomány, mik napjaink lényeges találmányai, a tudósok és a kormány felelőssége a találmányokkal kapcsolatban - szintén 300 szóban. Itt már kicsit fáradt voltam, meg mint utóbb kiderült, lázas is, tehát kicsit lassabban és nehezebben ment a dolog, de még így is jóval idő előtt sikerült befejezni.

A 2 fogalmazásra összesen rendelkezésre álló idő: 90 perc.

Néhány jó tanács, amit levélíráskor a népek hajlamosak elfelejteni. Egészen apróságok, mégis súlyos pontlevonások járnak érte, ha valaki lefelejti:

- mindig legyen megszólítás, az adott formának megfelelően! (pl. ha havernak e-mailt vagy bloghsz-t írsz, simán jó egy "Hi there!", de ha hivatalos levelet, akkor annak megfelelően szólítsd meg a címzettet)

- igyekezz valamilyen szisztéma szerint tagolni a fogalmazásod, de ettől függetlenül ne essen szét

- hasznos, ha írás közben pipálgatod a szempontokat, így tudod, mi az amit még bele kell írnod, és mi az, amit már nem kell tovább nyúznod

- figyelj rá, hogy megfelelően vezesd át a gondolatmeneted egyik pontból a másikba, ne legyen darabos a levél

- menet közben néha állj meg, és számold át gyorsan a szavak számát, hogy tudd, mennyibe kell belesűríteni a hátralévő pontokat

- a levelet mindig írd alá!

Szóbeli

1. rész: Hallott szöveg értése

Szintén 2 feladatból állt. Az elsőben egy amerikai elnök beszélt a gondolatairól. Minden állításhoz 3 válaszlehetőség volt megadva, és a hallottak alapján ki kellett választani, melyik helyes. Cseles volt, mert szinte mindegyik állítás taglalásánál beleszőtt 1-2 szót mindhárom válaszlehetőségből, így nem volt elég elkapni a szövegben szereplő kifejezéseket, hanem rendesen oda kellett figyelni, és értelmezni, mit mondott. A 2 lejátszás számomra elégnek bizonyult itt, ennek ellenére nem volt könnyű feladat.

A másik felvételen egy nő beszélt valamilyen önkéntes szervezetről. Na, ez piszkosul nehéz volt. 10 mondatkezdemény volt, amiket be kellett fejezni a hallottaknak megfelelően. Ezzel csak annyi volt a probléma, hogy a nő, aki nyilatkozott, rettentően hadart, és elharapta a mondatok végét. Az egy szuszra elhadart mondatában kb. 4 fontos információ hangzott el, és mire az elsőt leírtam, már hadarta a következő 4-et. Első hallgatásra 3 választ tudtam beírni, amire eddig még sosem volt példa hallásértés feladatnál. Második hallgatásra sem tudtam befejezni a feladatot, tehát a maradék helyre kb. azt írtam, ami jól hangzott.

Erre nem igazán tudok más felkészülést javasolni, minthogy nézzetek sok BBC-t és CNN-t.

2. rész: Szóbeli kommunikáció

Bár a hallásértés se volt semmi, de saját belátásom szerint számomra ez volt a legnehezebb. Illetve nem is nehéz volt, csak talán inkább nagyon el voltam már fáradva ekkorra, ezért nem tudtam úgy teljesíteni, ahogy kellett volna. Ha esetleg a tisztelt nyelvvizsga bizottság olvasná eme sorokat, üzenem nekik, hogy nem normális dolog egy napra rakni a szóbelit és az írásbelit. Borzasztóan maratoni, kimerítő és lefárasztja az ember agyát az egész napos kőkemény koncentrálási kényszer.

De hogy visszatérjek a vizsgára: mint azt bizonyára minden érintett tudja, szóbelizni párosával kell. Abban a már jól megszokott helyzetben voltam, hogy senkinek nem akaródzott velem jönni nyelvvizsgázni, így nem választottam beszélgetőpartnert, hanem random kaptam valakit. Ezúton is köszönöm amúgy az illetékeseknek, nagyon kedves és lelkes beszélgetőpartnert kaptam (aki mellesleg 100x jobb volt nálam, gratulálok neki ezúton is). Elsőként persze be kellett mutatkoznunk egymásnak, itt elmondta, hogy ő tanít a PTE-n, én meg elmondtam, hogy tanulok az SZTE-n. :D Meg meséltem neki a HoTról is, ha már ilyen kevéssé hétköznapinak mondható hobbival rendelkezem.

Ezután kaptunk egy témát a vizsgáztatónktól: Család. Szerette volna, ha arról beszélgetünk egymással, milyen volt régen a család és milyen manapság, de végül úgy belelendültünk, hogy elvittük a dolgot a házasság felé. Szerintem jót beszélgettünk, akkor is, ha tudom (mert már akkor észrevettem, amikor kimondtam), hogy nagyon sok nyelvtani hibám volt, aminek nem szabadott volna lennie. Ez viszont egyértelműen a fáradtság - és a lázam - eredménye volt, mert olyan alap dolgokat mondtam rosszul, amikről a hülye is tudja, hogy nem úgy kellett volna.

Harmadik, és egyben utolsó része a szóbelinek a képről monologizálás. Itt tulajdonképpen mindegy, kinek beszélünk, akár a könyvespolcon lévő radírmaradványt is nézhetjük közben, a lényeg, hogy összefüggően és folyamatosan kell beszélni a monitoron kivetített képekről. Na, ez az, ami nekem nem ment. A környezetszennyezés volt a témánk (illetve úgy emlékszem, de igazából a téma címét nem is figyeltem), ehhez kaptunk 3 képet. Az elsőn egy tankhajó volt, a másodikon egy büdös füstöt eregető gyár, a harmadikon pedig egy szeméttároló, amit én sikeresen vonatnak néztem. Én kezdtem, dadogtam valamit a 2. képről, hogy Budapestre emlékeztet és nem szerettem ott lakni, meg hogy szerintem egy fővárosnak nem ilyennek kéne lennie. Aztán a vizsgáztató kérdezett valamit a szennyezés fajtáiról, de már annyira fáradt voltam, csak néztem rá és nem jött egy értelmes gondolat se, amivel válaszolhattam volna. Akkor áttért a partneremre, ő beszélt jó sokat a szelektív hulladékgyűjtésről, majd visszatért hozzám, hogy megkérdezzen az első képről. Ott beszéltem még pár szót az olaj hatásáról a vízi élőlényekre, pl. bálnák kommunikációja, halak, parton fészkelő madarak, aztán befejeztük a vizsgát.

Ennyi nagyjából a beszámoló. Eredmény majd november 1-jén, addig is remélem lesz, akinek hasznára válik ez az összefoglaló, ha már ilyen sokáig írtam. :D