Pokémonos nosztalgiatörténet

A dokumentumaim közt kutakodva előtaláltam egy régi történetet még a fanfiction-versenyes korszakomból. És mivel a Pokémon úgyis mostanság éli újra reneszánszát a GO miatt, gondoltam felteszem ide is, mert miért ne. :) Fogadjátok szeretettel!

A randevú

- Hol rontottam el? – sóhajtott fel Brock, s behúzott egy apró strigulát a jegyzetfüzetébe. – Már a 423. Joy nővér utasított vissza.

- Pikachu… - fűzte hozzá Pikachu gondterhelt arccal.

- Hmm… - tűnődött Ash sárga kedvencét vizsgálgatva, de mivel nem jutott dűlőre, úgy döntött, megkérdezi a Pokédexet. – Miért nincs a pikachuknak szemöldöke?

A Pokédex azonban nem válaszolt, helyette egy sor hibaüzenettel hálálta meg a 3 évesek értelmi szintjét megközelítő kérdést. Ash megnyomta a Hibajelentés küldése gombot, mire szinte abban a pillanatban bejövő hívás érkezett Oak Professzortól.

- Mi újság, Ash?

- Oak Professzor! Miért hívott?

- Hibajelentést kaptam egy Pokédextől, és amint megláttam a hiba okát, rögtön tudtam, hogy a tiéd volt az. Nos, kedves Ash, a pikachuk azért nem rendelkeznek szemöldökkel, mert a pokémonok evolúciója során így fejlődtek ki. Ugyanezért van pici, fekete gombszemük, és ugyanezért van olyan nagy, formás farkuk, amiről mi, egyszerű emberek álmodni se mernénk.

- De Professzor… - szólt közbe Misty, akinek a neve találóbb nem is lehetne. – Ha a pikachuknak nincs szemöldöke, mit mondjunk, amikor olyan gondterhelten és szemöldök ráncolva ülnek, mint most Pikachu? – Azzal a képernyőt az említett pokémon felé irányította, hogy Oak Professzor is szemügyre vehesse.

- Egyszerűen mondjátok azt, hogy ráncolja a homlokát. Homloka van, tehát abból nem lehet probléma.

- Nahát, hogy maga milyen okos, Oak Professzor! – kiáltotta Ash lenyűgözve.

- Végtére is ezért vagyok professzor, nemde?

S a professzor egy kacsintás kíséretében eltűnt.

- Probléma megoldva – jelentette ki Ash.

- Még hogy megoldva?! – förmedt rá Brock. – 423 Joy nővér kosarazott ki, és holnap találkozom a 424-el! Mi ez, ha nem probléma?!

Brock elkeseredetten lapozgatta a jegyzeteit, hátha talál valami összefüggést a 423 eset között. Misty úgy döntött, csatlakozik a kutatáshoz, és figyelmesen elolvasta az összes feljegyzést. Az utolsó eset áttanulmányozása után elégedetten csapta össze a tenyerét.

- Megvan az összefüggés! – Brock szeme reményteljesen csillant fel. – Mindegyik esetben te és Joy nővér szerepeltetek!

Brock megsemmisülten a kezébe temette az arcát. Úgy döntött, inkább nem veszi a fáradságot, hogy elmagyarázza a lényeget Mistynek, mert ezek után nem volt benne biztos, hogy megértené. 

Másnap egykedvűen rótta az utcákat, s már épp ott tartott, hogy lemondja a tervezett randevút, amikor egy méretes plakátra lett figyelmes. A plakáton a következő hirdetés állt:

„Nem elég sikeres a nőknél? R-omantika a megoldás! Ingyenes szerelmi tanácsadás!”

A plakát melletti üzletben egy férfi és egy nő várakozott, gyanúsan ismerős frizurával, akik belépésekor gyanúsan ismerős hangon köszöntötték Brockot. A fiúnak ez azonban nem tűnt fel, mivel szinte azonnal a lényegre tértek, és nekiláttak a tanácsadásnak. Azt állították, hogy a nők szívéhez vezető leggyorsabb út, ha kisállatot visz magával a randevúra. Minél helyesebb és jól neveltebb a pokémon, annál nagyobb az esély az imádott hölgy meghódítására, s természetesen a legalkalmasabb minden szempontból egy pikachu. Ezek után részletesen beszámoltak róla, hogyan kell felöltöztetni a választott kisállatot, hogy a lehető legjobb benyomást tegye, s az ehhez szükséges kellékeket borsos áron el is adták Brocknak.

Hősünk pontban fél 5-kor meg is érkezett a találkára az Ash-től kölcsönkért és cseppet feldíszített Pikachuval. Joy nővér odavolt a gyönyörűségtől, ahogy azt a tanácsadók megjósolták.

- Istenem, milyen édes! – lelkendezett. – Sosem láttam még pikachut így felöltöztetve! Ez az aranyos, rózsaszín kis ruhácska, és az apró cicafülek, egyszerűen mesés összeállítás!

- Hello Pikachu! – A Rakéta Csapat hatalmas robajjal érkezett a helyszínre legújabb pokémon-fogó szerkezetük kíséretében. – Tetszik az öltözéked? Ez most a legújabb divat!

- Ahogy mondod, Jessy! És ahogy látom, a tanácsadás is tökéletesen bevált! – folytatta James.

- Ti voltatok azok a R-omantika üzletben! – csapott a homlokára Brock.

- Bizony, mi voltunk! Hát nem zseniális? Rakéta – Romantika!

Jessy elégedett mosolyát Brock és Joy nővér kínos csenddel hálálta meg. Miután egy lágy fuvallat elsöpört előttük egy western filmből szökött, száraz ördögszekeret, Jessy mérgesen vágta földhöz a R-omantika logós plakátját.

- Ha ezt akarjátok, akkor… Készüljetek a harcra!

- És vele a kudarcra!

- Megmentjük a világot a pusztulástól!

- Zászlónk alatt egyesül majd minden ember!

- Legyőzzük az igazság és a szeretet szellemét!

- Birodalmunk határa a kék ég!

- Jessy!

- James!

- A Rakéta Csapat fénysebességgel csap le az áldozatra!

- Add meg magad most, rögtön, vagy készülj a biztos halálra!

A szokásos lezáró mondat azonban már nem hangzott el. Meow megkövülten meredt Brock, Joy nővér, és Pikachu hűlt helyére, akik a kis folklór műsor kellős közepén egyszerűen elsétáltak a helyszínről. Jessy dühösen ugrálni kezdett az ismét feltűnő ördögszekéren, ám nem számolt a növény tüskés mivoltával, s a következő pillanatban már mindhárman csak apró, fénylő pontként suhantak az alkonyodó égbolton.

Brock visszaadta az immár eredeti színében pompázó Pikachut gazdájának, majd első sikeres randevújának lezárásaképp elindult a Pokémon Központba a piruló Joy nővérrel. De ez már egy másik műfajba tartozó történet…

Egy doboz novellás praliné

Van egy írónő, akiről könyves körökben mindenki hallott már, és még ha nem is olvasott tőle, egy dolgot mindenképp társítani tud a nevéhez: az ételt. Szinte alig van könyve, amelynek címében ne bukkanna fel egy kósza finomság - legyen az narancs, csokoládé vagy épp mint jelen esetben: Bársony és keserű mandula.

Joanne Harris-szel közös történetünk négy évvel ezelőtt, az első Könyvmoly Párbaj idején vette kezdetét. Akkor került fel a listámra a Rúnajelek, amit bár elolvastam, szerettem, bejegyzés mégsem született róla, így azt a Párbajt - ugyan nem épp emiatt - nem is sikerült teljesítenem. Mivel az első könyv fellelkesített, ezek után elkezdtem vadászni az írónő könyveit, méghozzá anélkül, hogy egyáltalán tudtam volna, melyik miről szól. Három kötetet sikerült beszereznem, amiből egy, a Szederbor, szintén felkerült az A listámra, méghozzá 2013-ban, ennek megfelelően azt a Párbajt is tökéletesen elbuktam, ezúttal azonban tényleg Joanne Harris miatt. De makacs vagyok, nem adom fel olyan könnyen, így az ötödik Párbajra ismét besoroztam az írónőt, és immár nem csak a könyvet sikerült elolvasnom, de bejegyzés is született róla. (Reméljük, ez azt jelenti, hogy megtört az átok, és a Párbajt is teljesítem időben. :D)

A kissé hosszúra nyúlt bevezető után vessünk egy pillantást a borítóra! Bevallom, nekem ez az egyik kedvencem a Joanne Harris könyvek közül. Valahogy a színösszeállítása, a hangulata, a betűtípusa olyan kis harmonikus, melegséget árasztó. Puha borítós, ami jelen esetben nagyon helyes választás, és a manapság oly népszerű rossz minőségű ragasztástól eltekintve meg is dicsérném az Ulpiust a kiadásért, csak ugyebár már nem igazán aktuális. Ezt egy kicsit sajnálom egyébként, mert igazán megkérdezném őket, hogy kerül a kiadási információk közé a Fundamenta Lakáskassza logója, de talán ez már örök rejtély marad.

Történet tekintetében nem tudok sok információval szolgálni az érdeklődők számára, ugyanis mint azt bizonyára a bejegyzés címéből mindenki kitalálta, a Bársony és keserű mandula novelláskötet. 22 rövidebb-hosszabb szösszenet található benne a legkülönfélébb témákban, a legkülönfélébb stílusban, a legkülönfélébb érzelmeket hagyva maguk után. Egyetértek a fülszöveggel, tényleg olyan a kötet, mint egy doboz bonbon. A színükből, a formájukból próbálhatunk következtetni a tartalmukra, de amíg el nem majszoltuk, nem fogjuk tudni eldönteni, melyik mennyire ízlett.

Mivel 22 novella keltette 22 különféle élményt elég nehéz fejben tartani, olvasás közben végig jegyzeteltem. Minden történethez írtam egy-két gondolatot, és mindegyiket pontoztam 1-5-ig a saját ízlésemnek megfelelően. Hogy mennyire vegyes érzelmeket hagy maga után a kötet, nem is lehetne jobban bemutatni, mint azzal, hogy az értékeléseket összeadva és átlagolva hajszál pontosan 3-at kaptam végeredményül. Nem volt két olyan novella, ami ugyanazt váltotta volna ki belőlem, sok esetben meg se tudtam fogalmazni rendesen magamnak a gondolataimat, csak egy-egy jelzőt firkantottam le, amivel nagyjából körül tudtam írni. Akadtak olyanok, amiknél úgy éreztem, tökéletesen illik rájuk a kötetcím, és olyanok, amikről nem értettem, hogy kerültek egyáltalán bele vagy mi értelmük van tulajdonképpen. A történetek elején lévő rövid magyarázatokkal is ez volt a helyzet. Volt, ahol csak utólag jöttem rá, mire utalt benne az írónő, de volt, ahol gyakorlatilag előre lelőtte a teljes sztorit, így az valamelyest veszített az értékéből számomra.

Egyértelműen nem áll szándékomban sorra venni mindegyik novellát, viszont a kedvenceimnek azért úgy gondoltam, mégis itt a helyük, úgyhogy pár szóban megemlékeznék róluk (aki kíváncsi valamelyik konkrét novellára, kérdezzen nyugodtan, nem dobom el a jegyzeteim):

Faith és Hope vásárolni indulnak

Rögtön a legelső egy aranyos, szívmelengető történet két idős hölgyről, akiket a kor nem akadályozhat meg abban, hogy megéljék a szerény kis álmaikat. Kicsit bársonyos, kicsit keserű, de nagyon kedves novella.

Bolondok aranya

Egy befásult tanár, aki valaha egy híres regény megírásáról szőtt álmokat, és egy tehetséges diák ígéretes házi feladata, ami felszínre hozza a régi vágyakat. Klasszikus tanulságos történet, amit még akár felnőtt esti meseként is el tudnék képzelni.

Hely a nap alatt

"Brazíliában vannak strandok, ahol a fürdésre vágyókat kor és külső alapján szortírozzák, és ahonnan a csúnyákat, az öregeket és a túlsúlyosakat kitiltják..." - írja Harris a magyarázatban. Nagyon jó karikatúrája a mai látszatokra épülő társadalomnak, és annak, hogyan szocializálódik ebben a környezetben egy átlagos tinédzser. Irodalom órán elemzésre kiváló, vitaindító mű lehetne.

Uzsonna, madarakkal

Az abszolút kedvencem két magányos lélekről, akik bár szinte egyáltalán nem kommunikálnak, szinte egyáltalán nem ismerik egymást, jelenlétükkel mégis nagy hatást gyakorolnak a másik életére. Nyugodt, kellemes, hangulatos novella, ami olyan, akár a japán zöldtea.

Ugyan az értékelésem alapján közepest kellene adnom a kötetnek, összességében élveztem az olvasását, és őszintén tudom ajánlani bárkinek, mert biztos vagyok benne, hogy lesz legalább egy történet, amit érdemesnek talál a továbbgondolásra, vagy segít abban, hogy megfogalmazzon olyan dolgokat, amiket korábban nehezen megfoghatónak talált.

A kérdésem pedig ezúttal nagyon stílusosan, hogy mindenki rögtön édeséhes legyen: Ti milyen bonbont preferáltok egy novella esetében? Ha ütős, karakteres ízű vagy ha inkább hosszan, elgondolkodva ízlelgethetitek a tölteléket? Esetleg ha a félkész alaphoz nektek kell hozzáadni az utolsó hozzávalókat a saját ízlésetek szerint?

Szentimentális nosztalgiázás

Lassan három hete próbálok eljutni odáig, hogy megírjam a Futótűz bejegyzésemet, de néha időm, néha érkezésem nincs rá. Márpedig ilyenkor a legjobb, ha parkolópályára teszem, és írok helyette valami teljesen mást. Ez a teljesen más pedig egy olyan dolog lesz, amit ezen a blogon még nem láttatok tőlem, kicsit olyan, mint egy féltve őrzött titok, amit csak kevesen ismernek, vagy legalábbis kevesen kötik hozzám. 

Egyszer, még évekkel ezelőtt tagja voltam egy oldalnak, amit mára már magam mögött hagytam. Ezen az oldalon volt egy "kihívás", egy játék, aminek kapcsán írni kellett egy történetet. De nem csak úgy bele a vak világba, ugyanis meg volt adva egy halom idézet, amiket valahogy bele kellett szőni, lehetőleg persze úgy, hogy a novella szerves részét képezzék. Hogy sikerült-e, azt majd ti eldöntitek, szándékosan nem jelöltem a kötelező idézeteket, hogy lehessen találgatni, melyikek voltak azok - annyit segítek, hogy öt van belőlük. Nem ez volt az egyetlen történet, amit írtam. Nem az első, és nem is az utolsó. Nem tökéletes, és nem is túl hosszú. Mégis valamiért ez áll hozzám a legközelebb. Fogadjátok szeretettel!

Nalana

Még mindig tisztán emlékszem arra a napra, amikor először találkoztam Nalanával. A tanács elől bujkáltam a kinevezésem napján. A tanácselnök úgy határozott, egyszerű szűcsként kell szolgálnom kis falumat, én azonban nem voltam hajlandó elfogadni ezt a megalázó sorsot. Azóta edzettem és készültem a bosszúra, mióta azok a mocskos félelf mágusok elhurcolták az édesanyám. Nem fogadhattam el a kijelölt hivatást. Fogtam hát az íjam és tegezem, és elindultam a rengetegbe. A tanács zsoldosokat küldött utánam, ezért elrejtőztem egy üresnek vélt viskó pincéjében.

A viskó azonban korántsem volt üres. A pince egy félreeső szegletéből furcsa hangokat hallottam, hát odalopóztam megnézni, kitől erednek. Egy fiatal, kamasz félelf lány mereven, mozdulatlanul állt egy állványra helyezett, nyitott könyv előtt. Úgy tűnt, csak a száját tudja mozgatni, ám ezt ki is használta. Elnyomva a mellettem egyenletesen csöpögő vízvezeték hangját szakadatlanul szidta az előtte fekvő könyvet, mintha az volna felelős szorult helyzetéért. Ezzel azonban a legkevésbé sem törődtem. Amint megláttam a lányt, ismeretlenül is felizzott bennem a gyűlölet iránta. Előugrottam rejtekemből és kifeszített íjjal, bosszúra éhesen ordítottam neki:

- Teeee undorító teremtmény! Légy átkozott, halál rád és minden félszerzetre!

Erre aztán kaptam egy akkora balegyenest tőle, hogy cuppanva elterültem a szeretettel magához ölelő pocsolya kellős közepén.

- Köszönöm - mondta pár másodpercnyi szünet után. - Hála neked, végre sikerült elvonnom a figyelmemet az átokról és így megtörni azt. Most viszont nem érek rá cseverészni, úgyhogy…

A mondatot azonban már nem tudta befejezni, mert a nyitott könyv felől hirtelen vörös fénysugár lövellt ki, s a lány hangos puffanással csapódott a falnak. A döbbenettől szóhoz se jutottam. Nagy nehezen feltápászkodtam a tócsából, s remegő lábakkal elindultam a könyv felé, de a következő pillanatban ijedtemben akkorát ugrottam, hogy csaknem bevertem a fejem a pince plafonjába. A könyv ugyanis rám kiáltott:

- Lapozz belém!

- Te-tessék?!

- Lapozz belém és tiéd lehet minden hatalmam! - A könyv hangja rémisztően visszhangzott a tágas pincében.

- Miféle hatalomról beszélsz? - kérdeztem kíváncsian.

- Mágiáról, melynek segítségével bármit elérhetsz, amit csak kívánsz.

- Ne hallgass rá! - A lánynak még nem volt ereje felállni, s amikor hátrafordultam, hogy megvetően csendre utasítsam, legnagyobb meglepetésemre a velejéig rossz, mocskos félvér helyett egy kétségbeesett, már-már legyőzött kamasz nézett vissza rám. Egyszerűen nem tudtam gyűlölni. Némán bólintottam, jelezve, hogy várom a magyarázatot.

- Ha megérinted, elszívja az életerőd - mondta halkan. - Életerő nélkül nem használhatja a mágiáját és egy idő után hétköznapi könyvvé válik. Viszont ha elég életerőt szív magába, a benne lakozó ártó szellem önálló életre kel és megtámad mindent, ami él és mozog.

- Honnan tudjam, hogy nem hazudsz? - kérdeztem bizalmatlanul, ám hamar meg is bántam, mert a lány szemei dühösen megvillantak, mintha azt akarnák mondani, hogy már a feltételezés is sértő. Nagyot nyeltem, majd bocsánatkérően folytattam. - Rendben, hiszek neked, de akkor mégis mit tehetünk ellene?

- Csak segíts felállni, a többit majd én elintézem. Nem hiszem, hogy ezek után lenne elég életereje egy újabb átok használatához…

Amint talpra állítottam, lehunyta a szemét, s ujjaival különböző alakzatokat formált gyors egymásutánban. Ezzel egy időben a könyv körül halvány, kék kristályok jelentek meg a semmiből és lassan forogni kezdtek. A könyv panaszosan nyögdécselt, de úgy tűnt, nincs ereje védekezni. A lány hirtelen kinyitotta a szemét és egy szót suttogott: „Shallur”. Abban a pillanatban a kék kristályok felizzottak, a könyv pedig egy utolsó kiáltás kíséretében porig égett. 

- Nalana. - A fiatal mágus barátságosan nyújtotta felém a kezét.

- Ne haragudj... - válaszoltam rövid csend után szégyenkezve, mert eszembe jutott, hogy támadtam rá, amikor először megláttam.

- Ez a neved? - kérdezte szemöldökét olyan magasra húzva, hogy szinte eltűnt a kócos, szőke frufru alatt.

- Nem… A nevem Lastor...

***

- Nalana…

- Tessék?

- Köszönöm, hogy akkor elfogadtál annak ellenére, hogy olyan durván „üdvözöltelek”…

- Az embert az különbözteti meg az állattól, hogy képes a dolgokban többet látni, mint amennyi nyilvánvaló bennük. Ez velem is így van, tehát nincs mit köszönnöd.

Hogy ne lenne mit köszönnöm? Badarság… Öt éve valaki azt mondta: "Veled is megtörténhet, amikor nem is gondolnád, hogy a szerencse rád néz részegen, és dob pár morzsát. Még ha akkor nem is érzed szerencsének, egy napon belátod, milyen fontos szerepet játszott az életedben.” Nem hittem neki, sőt, fel sem fogtam a szavai értelmét. Ma már tudom, hogy igaza volt. Nalana lett az egyetlen, igazi társam. Ő az én morzsányi szerencsém.