2018. július 10., kedd

Hogyan ne írjunk szakdolgozatot?

Igen, jól látjátok, több mint egy év kihagyás után megint elkezdtem blogolni. Hiányzik az írás, és a blogolás kellőképp rendszertelen tud lenni ahhoz, hogy pont akkor csináljam, amikor épp kedvem szottyan hozzá. Ezen a blogon volt már az évek során minden: élménybeszámoló, filozofálgatás, könyv-, film-, anime- és mangaajánló, novella, fanfiction, stb. Ezúttal a "dolgok, amik épp foglalkoztatnak" vonalat viszem tovább, szóval lehetne-e tökéletesebb téma ehhez, mint a mumusfeladatok?

Mik is ezek?
A mumusfeladatok olyan teendők, amik valamilyen oknál fogva rendkívüli mértékű halogatásra késztetnek, de valahol mégis folyamatosan a fejünkben vannak, egyfajta kísértetként lebegnek körülöttünk, és időnként mindennapos ténykedéseink közben a fülünkbe súgják: "Ugye tudod, hogy most nem ezzel kéne foglalkoznod?". És mennyire igazuk van! Tudjuk ezt mi is, mégis valahogy nem visz rá a lélek, hogy komolyan nekifeszüljünk, inkább csak kerülgetjük, hitegetjük magunkat, hogy majd holnap, majd ha túléltük ezt vagy azt a megpróbáltatást, miközben pontosan tudjuk, hogy nem lesz ideális pillanat, előbb-utóbb kénytelenek leszünk magunkra erőszakolni, hogy belevágjunk. Addig viszont kitartóan gyártjuk a kifogásokat, mint például:

  • Rengeteg más apró dolgom van, azokat gyorsan megcsinálom, utána foglalkozok a "mumussal".
  • Borzasztó ez a meleg, így nem lehet dolgozni!
  • Ettől az esős, felhős, szomorú időtől teljesen levert leszek, így nem lehet dolgozni!
  • A horoszkópom szerint a bolygók együttállása ma nem alkalmas komoly feladatok hatékony elvégzésére.
  • Nagyon kimerített ez az edzés/bevásárlás/ügyintézés/házimunka, igazán megérdemlek egy kis pihenést!
  • Nagyon aggaszt ez a [szabadon választott probléma behelyettesítése], nem tudok a komoly feladatokra koncentrálni, amíg ez nem oldódik meg.
  • Nahát, ma még nem is reggeliztem! Majd utána nekiállok.
  • Olyan szépen süt a nap, muszáj kivinni most a gyereket/kiskutyát/vadászgörényt, hátha délutánra elromlik az idő...
  • Az utóbbi időben rengeteget dolgoztam, most már tényleg ki kell pihennem magam.
  • Csak még ezt az egy cuki videót/klipet megnézem, csak még ezt az egy hírt/cikket/blogbejegyzést elolvasom, megírom (oh, wait...)...
Végtelenségig lehetne sorolni. Nyilvánvalóan előfordul, hogy egy-egy kifogás tényleg nem csak kifogás, hisz ha felhív minket a kivitelezőnk, hogy döntsük el, hol milyen kapcsolók és lámpatestek legyenek, lehetőleg tegnapelőttre, köszi, vagy éppenséggel beidéznek minket bírósági tárgyalásra, esetleg kiderül, hogy műteni kell minket köldöksérvvel, akkor valóban kevés az esély rá, hogy két pánikroham közt pont a mumusfeladatnak fogunk nekiülni. De valljuk be, akármennyire is sajnáljuk magunkat, a hét napjainak jelentős részét nem ezek a krízishelyzetek teszik ki, még akkor sem, ha a megszokotthoz képest aránytalanul sok van belőlük. Marad tehát az, hogy tagadhatatlanul halogatunk. De miért? Ennyire utálatosak ezek a feladatok?

Néha igen. Néha csak annyiról van szó, hogy fel kellene hívni egy szakrendelést, meg kéne mondani valakinek, hogy nem tudunk segíteni, le kellene mondani egy találkozót vagy ki kéne vasalni három inget úgy nagyjából egy hónapja. És mi utálunk telefonálni, utáljuk, ha nem tudunk segíteni, utáljuk, ha csalódást kell okoznunk és utálunk vasalni. Azonban van egy másik kategória is. Ebbe azok a teendők tartoznak, amikkel amúgy szívesen foglalkozunk, amik érdekelnek, de azáltal, hogy kötelezővé váltak, egyfajta megmagyarázhatatlan falat emeltünk magunk és a feladat közé. Nem igazán tudjuk megindokolni, miért nem akarunk vele foglalkozni, hiszen alapvetően szeretjük, mégis kerülgetjük, halogatjuk, minden porcikánkkal tiltakozunk ellene. Ilyen típusú mumusfeladat nálam a szakdolgozat.

A kommunikációs szakdolgozatom témája már az első félévem után körvonalazódni kezdett. Nagyon lelkesen, energiával és ambíciókkal telve tervezgettem, csiszolgattam az ötletet, második év első félévében ezzel a lendülettel fel is vettem a szakdolgozati konzultáció első kurzusát. Félév elején még ment is minden, mint a karikacsapás, félév közepén azonban egy ezúttal tényleges krízishelyzet miatt a lendület és a lelkesedés derékba tört, néhány hónapra teljesen félretettem a szakdolgozatot, még a gondolataimból is száműztem. Aztán elkezdődött a tavaszi félév, és újra megpróbáltam felvenni a kesztyűt. Visszavettem a tempóból, de apránként azért alakult, olvasgattam, jegyzeteltem, ott volt a fejemben, de a kezdeti lendület nem akarta megmutatni magát. Nem úgy és nem annyit haladtam a félév során, ahogy és amennyit elterveztem, ami miatt folyamatosan mérges voltam mindenre: a világra, a körülményekre, a váratlan problémákra és persze elsősorban magamra. Próbáltam határidőket szabni, mert a határidők köztudottan segíteni szoktak nekem; menthetetlen utolsó pillanatos vagyok, így ha nincs határidő, nincs utolsó pillanat sem. De ezúttal ez sem vált be, egyetlen határidőmet se voltam képes betartani. És így van ez a mai napig. Június közepe, június vége, július eleje, mind mind elmúlt, és azon kívül, hogy elhasználtam az összes kifogásom, szemernyit sem jutottam előre. Pedig tervek szerint mostanra már a kutatás gyakorlati részén kéne dolgoznom. Pedig még mindig érdekel a témám. Pedig lenne rá időm. Pedig őszi félév végéig be akarom fejezni az egészet. 

Akkor mégis mi a baj?
Aki ettől a bejegyzéstől várja a Szent Grált, azt el kell keserítsem. Fogalmam sincs. Nem tudom, hova tűnik a kezdeti lelkesedés, és hogyan lehet visszaszerezni. Nem tudom, van-e tökéletes módszer a mumusfeladatok elvégzésére. Azt se tudom, hogyan lehet egy feladatra nem mumusként tekinteni. Abban viszont biztos vagyok, hogy amit eddig csináltam, az nem visz előrébb. Nem fog varázslatos módon eljönni a pillanat, amikor érzem, hogy minden a helyén van, tökéletesen tudok koncentrálni, kipihent vagyok és tettre kész. Nem lesz olyan, hogy nincs kifogásom - ha valamiben, hát ebben szerintem minden ember igazán kreatív -, és nem fogom jobban érezni magam attól se, ha a tényleges krízishelyzetek után napokig vagy hetekig azzal takarózom, hogy nekem még ezen túl kell tennem magam. Sok mindent próbáltam már, hogy visszaszerezzem a motivációm és nekiálljak dolgozni, egyet azonban ezidáig nem.

Úgyhogy ezennel segítséget kérek. Mindenkitől, aki idáig eljutott a bejegyzés olvasásában. Azt kérem tőletek, hogy törjétek darabokra a kifogásaim. Ha beszéltek velem, ha én beszélek hozzátok, ha találkozunk az utcán, ha felhívjuk egymást telefonon, minden helyzetben szúrjátok oda: "Ma mennyit haladtál a szakdolgozatoddal?". Nem fogok neki mindig örülni. Sőt, lehet, hogy időnként kifejezetten morcos és ellenséges leszek a kérdés hallatán. De zavarni fog. Zavarni fog annyira, hogy tegyek ellene. Annyira, hogy jobban utáljam a kérdést, mint a gondolatot, hogy nekiálljak dolgozni. És akkor, higgyétek el nekem, egy igazán király szakdolgozatot fogok írni. Most viszont előbb még muszáj ebédelnem... ;)

1 megjegyzés: