Talán még páran emlékeznek a tavalyi első párbajkönyvemre és annak értékelésére. (Akik nem, persze még mindig elolvashatják az említett bejegyzést.) Néhány szóban megemlékeznék az alaptörténetről: Fairy Oak kicsiny, boszorkányok, varázslók és nembűvölők által egyaránt benépesített falujában éldegél egy különös ikerpár. A két gyermek egyazon napon, de pontosan 12 óra eltéréssel született, így eshetett meg, hogy míg Vanília, a kedvesség és szerénység megtestesítője, a Fény boszorkája lett, addig Pervinka, rakoncátlan és minden rosszaságra kapható testvére, a Sötétség boszorkáinak táborát erősíti. Az ő kalandos történetüket meséli el Feli, a kissé szétszórt dajkatündér. A második kötetben Fairy Oakot már javában ostromolja a Rettenetes 21, amiről senki se tudja pontosan, miféle, csak azt, hogy káoszba és pusztulásba akarja taszítani a falut. Tomelilla, a lányok nagy hatalmú nagynénje, egy könyvet ajándékoz Pervinkának, amelyből a lányok esténként felolvasnak egy-egy történetrészt, és felfedezik, hogy a történet szereplői közül sok hasonló egy-egy barátjukhoz vagy ismerősükhöz. Ahogy közeleg a Rettenetes 21 újabb támadása, úgy közeleg a könyv története is a csúcspontjához.
Dióhéjban tehát ennyi lenne a keret. Nagy várakozásokkal álltam neki a Fairy Oak - A sötétség bűvölete könyvnek. Azt reméltem, a kalandok ugyanolyan lendülettel folytatódnak majd, ahogy az első kötetben, ugyanannyi kedves ötlettel és érdekes történettel találkozok itt is. Nem így lett. Habár a külső továbbra is a könyv egyik legnagyobb pozitívuma, a borító még mindig gyönyörű, és színes mellékletek is feldobják, sajnos azt kell mondanom, ezen kívül nem sok jóval tudok megemlékezni a második részről.
Míg az első fejezetet olvastam, folyamatosan az járt a fejemben: "Mi ez...? Mi ez? Mi ez?!" A fejezet végére annyira felidegesítettem magam, hogy laza 1 hónapra bedobtam a sarokba a könyvet, és rá se néztem. Aztán sikerült erőt vennem magamon, meggyőztem a kicsiny buksim, hogy csak az első fejezet volt ilyen, utána beindul a sztori, minden a helyére áll, én pedig majd jól megbocsájtom ezt a kis botlást az írónőnek a többi csodálatos élményért.
Összességében 3 teljes hónapot vett igénybe a ~300 nagy betűs oldal elolvasása. Az utolsó oldalig reménykedtem, hogy valahol, valamikor majd jobb lesz, majd elindul a történet, izgulhatok a folytatás miatt, de azt kell mondanom, ekkorát könyvben még életemben nem csalódtam. Amennyire tetszett az első kötet, annyira szívesen irtanám ki a második emlékének még az írmagját is. De hogy kicsit részletezzem is, miért érzem így:
- Abban a bizonyos első fejezetben az írónőnek sikerült elérnie azt, amit lehetetlennek hittem: megutáltatta velem az én hőn szeretett tündéreimet, akikről azt hittem, nem lehetséges rosszul írni.
- Bár eleinte nagyon tetszett az elképzelés, hogy míg egyik fejezet Fairy Oak történéseiről szól, a másik a lányok által olvasott könyvben lévőkről, egy idő után azt vettem észre, hogy jobban érdekel az utóbbi, mint akár az ikrek, akár a Rettenetes 21.
- A könyv ~300 oldalából kb. 200 oldalon keresztül nem történik semmi. Szó szerint. Apróbb ijedtségek helyenként, egy-két nyugtalanító dolog, amin hamar átsiklik mindenki, de alapvetően a történet egy helyben toporog.
- Azon túl, hogy a kötet vége teljességgel kiszámítható, még igazából végnek se lehet nevezni. Egy lezáratlan valami, ami csak arra való, hogy mindenképp el akarjuk olvasni a harmadik részt.
- És a legfontosabb: az égvilágon semmit nem éreztem abból a varázslatból, amit az első kötetben megtapasztaltam.
Hogy azért ne ássam el teljesen, mindenképp meg kell említenem, hogy a gyerekek 90%-os valószínűséggel ugyanúgy imádnák ezt a kötetet, mint az elsőt, ahogy húgom is imádta, és még sok más gyerek is tette, tehát nem érdemes ezért megfosztani őket a sorozattól, de azt hiszem, sikerült megtalálnom az első olyan gyerekkönyvet, amit én már képtelen vagyok értékelni. Álmomban se gondoltam volna, hogy ha valaha is megbánom, hogy nem készítettem B listát, az emiatt a könyv miatt lesz. Mindenesetre még nagyon-nagyon sokat kell győzködnöm magam ahhoz, hogy el tudjam olvasni a harmadikat, ezzel lezárva a történetet.
