Szentimentális nosztalgiázás

Lassan három hete próbálok eljutni odáig, hogy megírjam a Futótűz bejegyzésemet, de néha időm, néha érkezésem nincs rá. Márpedig ilyenkor a legjobb, ha parkolópályára teszem, és írok helyette valami teljesen mást. Ez a teljesen más pedig egy olyan dolog lesz, amit ezen a blogon még nem láttatok tőlem, kicsit olyan, mint egy féltve őrzött titok, amit csak kevesen ismernek, vagy legalábbis kevesen kötik hozzám. 

Egyszer, még évekkel ezelőtt tagja voltam egy oldalnak, amit mára már magam mögött hagytam. Ezen az oldalon volt egy "kihívás", egy játék, aminek kapcsán írni kellett egy történetet. De nem csak úgy bele a vak világba, ugyanis meg volt adva egy halom idézet, amiket valahogy bele kellett szőni, lehetőleg persze úgy, hogy a novella szerves részét képezzék. Hogy sikerült-e, azt majd ti eldöntitek, szándékosan nem jelöltem a kötelező idézeteket, hogy lehessen találgatni, melyikek voltak azok - annyit segítek, hogy öt van belőlük. Nem ez volt az egyetlen történet, amit írtam. Nem az első, és nem is az utolsó. Nem tökéletes, és nem is túl hosszú. Mégis valamiért ez áll hozzám a legközelebb. Fogadjátok szeretettel!

Nalana

Még mindig tisztán emlékszem arra a napra, amikor először találkoztam Nalanával. A tanács elől bujkáltam a kinevezésem napján. A tanácselnök úgy határozott, egyszerű szűcsként kell szolgálnom kis falumat, én azonban nem voltam hajlandó elfogadni ezt a megalázó sorsot. Azóta edzettem és készültem a bosszúra, mióta azok a mocskos félelf mágusok elhurcolták az édesanyám. Nem fogadhattam el a kijelölt hivatást. Fogtam hát az íjam és tegezem, és elindultam a rengetegbe. A tanács zsoldosokat küldött utánam, ezért elrejtőztem egy üresnek vélt viskó pincéjében.

A viskó azonban korántsem volt üres. A pince egy félreeső szegletéből furcsa hangokat hallottam, hát odalopóztam megnézni, kitől erednek. Egy fiatal, kamasz félelf lány mereven, mozdulatlanul állt egy állványra helyezett, nyitott könyv előtt. Úgy tűnt, csak a száját tudja mozgatni, ám ezt ki is használta. Elnyomva a mellettem egyenletesen csöpögő vízvezeték hangját szakadatlanul szidta az előtte fekvő könyvet, mintha az volna felelős szorult helyzetéért. Ezzel azonban a legkevésbé sem törődtem. Amint megláttam a lányt, ismeretlenül is felizzott bennem a gyűlölet iránta. Előugrottam rejtekemből és kifeszített íjjal, bosszúra éhesen ordítottam neki:

- Teeee undorító teremtmény! Légy átkozott, halál rád és minden félszerzetre!

Erre aztán kaptam egy akkora balegyenest tőle, hogy cuppanva elterültem a szeretettel magához ölelő pocsolya kellős közepén.

- Köszönöm - mondta pár másodpercnyi szünet után. - Hála neked, végre sikerült elvonnom a figyelmemet az átokról és így megtörni azt. Most viszont nem érek rá cseverészni, úgyhogy…

A mondatot azonban már nem tudta befejezni, mert a nyitott könyv felől hirtelen vörös fénysugár lövellt ki, s a lány hangos puffanással csapódott a falnak. A döbbenettől szóhoz se jutottam. Nagy nehezen feltápászkodtam a tócsából, s remegő lábakkal elindultam a könyv felé, de a következő pillanatban ijedtemben akkorát ugrottam, hogy csaknem bevertem a fejem a pince plafonjába. A könyv ugyanis rám kiáltott:

- Lapozz belém!

- Te-tessék?!

- Lapozz belém és tiéd lehet minden hatalmam! - A könyv hangja rémisztően visszhangzott a tágas pincében.

- Miféle hatalomról beszélsz? - kérdeztem kíváncsian.

- Mágiáról, melynek segítségével bármit elérhetsz, amit csak kívánsz.

- Ne hallgass rá! - A lánynak még nem volt ereje felállni, s amikor hátrafordultam, hogy megvetően csendre utasítsam, legnagyobb meglepetésemre a velejéig rossz, mocskos félvér helyett egy kétségbeesett, már-már legyőzött kamasz nézett vissza rám. Egyszerűen nem tudtam gyűlölni. Némán bólintottam, jelezve, hogy várom a magyarázatot.

- Ha megérinted, elszívja az életerőd - mondta halkan. - Életerő nélkül nem használhatja a mágiáját és egy idő után hétköznapi könyvvé válik. Viszont ha elég életerőt szív magába, a benne lakozó ártó szellem önálló életre kel és megtámad mindent, ami él és mozog.

- Honnan tudjam, hogy nem hazudsz? - kérdeztem bizalmatlanul, ám hamar meg is bántam, mert a lány szemei dühösen megvillantak, mintha azt akarnák mondani, hogy már a feltételezés is sértő. Nagyot nyeltem, majd bocsánatkérően folytattam. - Rendben, hiszek neked, de akkor mégis mit tehetünk ellene?

- Csak segíts felállni, a többit majd én elintézem. Nem hiszem, hogy ezek után lenne elég életereje egy újabb átok használatához…

Amint talpra állítottam, lehunyta a szemét, s ujjaival különböző alakzatokat formált gyors egymásutánban. Ezzel egy időben a könyv körül halvány, kék kristályok jelentek meg a semmiből és lassan forogni kezdtek. A könyv panaszosan nyögdécselt, de úgy tűnt, nincs ereje védekezni. A lány hirtelen kinyitotta a szemét és egy szót suttogott: „Shallur”. Abban a pillanatban a kék kristályok felizzottak, a könyv pedig egy utolsó kiáltás kíséretében porig égett. 

- Nalana. - A fiatal mágus barátságosan nyújtotta felém a kezét.

- Ne haragudj... - válaszoltam rövid csend után szégyenkezve, mert eszembe jutott, hogy támadtam rá, amikor először megláttam.

- Ez a neved? - kérdezte szemöldökét olyan magasra húzva, hogy szinte eltűnt a kócos, szőke frufru alatt.

- Nem… A nevem Lastor...

***

- Nalana…

- Tessék?

- Köszönöm, hogy akkor elfogadtál annak ellenére, hogy olyan durván „üdvözöltelek”…

- Az embert az különbözteti meg az állattól, hogy képes a dolgokban többet látni, mint amennyi nyilvánvaló bennük. Ez velem is így van, tehát nincs mit köszönnöd.

Hogy ne lenne mit köszönnöm? Badarság… Öt éve valaki azt mondta: "Veled is megtörténhet, amikor nem is gondolnád, hogy a szerencse rád néz részegen, és dob pár morzsát. Még ha akkor nem is érzed szerencsének, egy napon belátod, milyen fontos szerepet játszott az életedben.” Nem hittem neki, sőt, fel sem fogtam a szavai értelmét. Ma már tudom, hogy igaza volt. Nalana lett az egyetlen, igazi társam. Ő az én morzsányi szerencsém. 

A könyv, ami lángra lobbant

Sokáig gondolkodtam, mit válasszak első párbajkönyvemnek, főleg mivel idén tényleg olyan listát sikerült összeállítanom, amiből legszívesebben egyszerre olvasnám az összeset. Végül azért esett erre a választásom, mert november végén jön a mozikba a sorozat második részének filmváltozata, és úgy gondoltam, ha tetszik, talán érdemes megnézni, viszont semmiképp se szeretném ezt a könyv ismerete nélkül tenni. Tehát megállapodtam magammal, és kezdődhetett Az Éhezők Viadala.

Suzanne Collins nagy sikerű trilógiájával már régóta kinéztük egymást magunknak, de valahogy mégis volt bennem némi bizonytalanság, ami miatt az eddigi párbajok során még a B listámra sem került fel. Aztán idén nyáron az Alexandra tartott egy Agave kiadós akciót, ami remek lehetőséget kínált az ajándékutalványaim elköltésére, szóval hirtelen felindulásból megvettem mindhárom részt, és azóta a könyvek türelmesen várták, hogy sorra kerüljenek.

Az Éhezők Viadala borítója szerintem kifejezetten szépre sikerült. Bár nem sok különbség van köztük, a levehető borító nekem egy picivel kevésbé tetszik, mint ami alatta van, talán mert inkább a sorozathoz illőnek találom a matt hátteret, és a kitűző is jobb úgy, hogy nem lángol. Ugyan nem célom most a másik két részt is elemezni, azt mindenképp ki akartam emelni, hogy nagyon ötletesnek tartom a borítók fő motívumának "életre kelését", szóval örülök, hogy az Agave nem változtatott a külföldi verziókon.

A történetről:

A jövőben járunk, amikor is az egykori Amerika területét a 12 egymástól távol helyezkedő körzetből és az őket irányító Kapitóliumból álló Panem foglalja el. Az ország nagy részében éhínség uralkodik, a Kapitólium pedig gondoskodik róla, hogy a körzetek ne érintkezhessenek egymással egyetlen alkalmat kivéve. Egy korábbi lázadás leverésének emlékére minden évben megrendezik az Éhezők Viadalát, ahova a körzetek kötelesek egy-egy 12 és 18 év közötti fiút és lányt küldeni, hogy aztán a 24 gyerek Hegylakó módon élet-halál harcot vívhasson az arénában, ahol csak egy maradhat. Ezt a brutális küzdelmet pedig Panem minden lakójának néznie kell, akár akarják, akár nem. Amikor a 12. kerületben élő Katniss Everdeen húgát kiválasztják, a lány önként jelentkezik a helyére, hogy részt vegyen a Viadalon. Bár Katniss az örök vesztesek körzetéből származik, makacssága és éleseszűsége segíti, hogy elszántan küzdjön az életben maradásért, vagyis a győzelemért.

Mindig azokról a dolgokról a legnehezebb írni, amik tetszettek, mert olyankor szeretném minél hatékonyabban átadni az olvasóknak, hogy erre igenis érdemes időt szánni. Most is ez a helyzet. Összesen egyetlen napot vett igénybe az első kötet elolvasása, és csaknem egy teljes hétbe telt, mire eljutottam a blogbejegyzés megírásáig, mert egyszerűen nem akartak előjönni a megfelelő kifejezések. No, de térjünk rá a véleményre. Első gondolatom, amikor elkezdtem, az volt, hogy milyen furcsa E/1-ben jelen időben olvasni. Eddig még nem volt hozzá szerencsém, úgyhogy az első 1-2 oldal elég szokatlan volt, de hamar túlléptem rajta, és végül is úgy ítéltem meg, hogy egy ilyen történethez valóban ez az elbeszélésmód illik a legjobban. A cselekmény nagyon pörgős, nagyon tartalmas, rengeteg információval bombáznak minket, de mégse kezd tőle zsongani a fejünk. Ahhoz hasonlítanám a könyv olvasását, amikor 1000 vagy 2000 darabos puzzle-t rakosgatok, a kerete már kész, és hirtelen találok egy részt, amiből pillanatok alatt egy egész nagy darabkát ki tudok rakni. A teljes kép ugyan még messze nincs összeállítva, mégis elégedett vagyok, és alig várom, hogy egy másik részén is ugyanilyen sikerrel dolgozhassak.

Az izgalmas történetvezetés mellett Az Éhezők Viadala másik nagy erőssége a karakterek. Katniss végre nem egy hisztis, ügyetlen, szerencsétlen főhős, hanem egy talpraesett, okos és határozott lány, egy igazi női MacGyver. Márpedig MacGyvert mindenki szereti. A két fiú, Peeta, a 12. kerület fiú küldöttje és Gale, Katniss régi barátja egész sok ideig hidegen hagytak, nem volt velük bajom, de nem is szurkoltam nekik. Peetát aztán a végére egy hangyányit jobban meg tudtuk ismerni, így kicsit közelebb került hozzám, Gale-ről pedig gyanítom, a második részben fog több szó esni. Érdekes volt még Haymitch, a gyerekek mentora, akiről kezdetben még egyáltalán nem feltételeztem volna, hogy meg fogom kedvelni. Kíváncsi lennék az ő történetére is, mert egészen titokzatosnak tűnik. A kedvencem mindezek mellett mégis Cinna és Ruta volt. Cinna Katniss stílustanácsadója, akiről végig úgy éreztem, őszintén szeretné segíteni a lányt, és annak ellenére, hogy a Kapitólium lakosa, nem ért egyet a jelenlegi helyzettel. Szimpatikus és intelligens ember, remélem, a továbbiakban is ilyen marad majd. Ruta pedig a 11. kerület egyik kiválasztottja, aki amellett, hogy nagyon kedves, még okos is.

Összességében nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, a tőlem rendszerint szokatlan komolyabb témája ellenére van benne kellő mennyiségű humor, de sok értékes gondolatot is megfogalmaz. Szerintem mindenkinek érdemes elolvasni, akár vevő a témára, akár nem, viszont mindenképp javaslom rá a minimum 12-es, de inkább valamivel nagyobb karikát. Ha a filmre is kíváncsiak vagytok, én javaslom, hogy a könyv előtt nézzétek meg, aki így csinálta, azoktól eddig jórészt pozitív visszajelzéseket hallottam, nekem viszont a könyv után egyáltalán nem tetszett, pedig általában igyekszem külön kezelni a kettőt. De akárhogy is döntötök végül, boldog Viadalt mindenkinek, és sose hagyjon el benneteket a remény! ;)

Tündehajsza

Ahogy korábban ígértem, vettem egy nagy levegőt, és elolvastam a Bűbájösvény sorozat második részét, a Varázsütést. Nem mondanám, hogy túl sokat vártam tőle az első rész csúfos szereplése után, és ez azt hiszem, teljesen jól is van így.

A Varázsütés borítója pontosan olyan szépre sikerült, mint a címe. Egy igazán érdekes, mágiával teli fantasy regényre számít tőle az ember lánya. Hívogató és elegáns, olyan, ami felkelti az érdeklődésem, és szívesen leemelném a polcról, hogy közelebbről is megnézzem - a továbbra is előnytelen betűtípus ellenére. A fülszöveg még mindig borzalmas, nem értem, miért kell novellákat írni bele, ráadásul az elején lévő "félelmetes testőre még az engedélyezett randikról is elijeszti az iránta érdeklődő fiúkat" nem is értem, honnan jött, mert a könyvben ilyen nincs. Egyetlen randiról van szó még a legelején, vele egyetlen fiúról, aki pont nem ijedős fajta. Mivel ez már a sokadik fülszöveg, ami nem sikerült túl fenomenálisra, javasolnám a Kelly kiadónak, hogy bárki is írja őket, mást kérjenek fel a feladatra, mert szemlátomást az illetőnek nem ez az erőssége.

Nézzük azért pár mondatban, mi is a második kötet lényege:

Dana az őt ért támadások miatt immár egy föld alatti bunkerben kénytelen tengetni testőrökkel fűszerezett életét, amiért jó lázadó kamaszként továbbra sem lelkesedik. Mindent megtesz, hogy aránylag normális napjai legyenek: szerelmi bizonytalanságban örlődik, önvédelmi edzéseken vesz részt, és ellóg a barátnője születésnapi bulijára az edzője segítségével. Csakhogy ez a már-már idilli világ nem tart sokáig. Felbukkan egy újabb ellenség, a Rémkirály, akinek - ki nem találjátok - épp Danára fáj a foga. Kész szerencse, hogy ez az Avalont és Tündeföldét egyaránt rettegésben tartó szörnyeteg kivételesen nem megölni szeretné a lányt. Vagy ez talán nem is akkora szerencse?

Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, egész kellemesen csalódtam. Az első kötet után olyan borzalmakra számítottam, hogy gyakorlatilag talán ez mentette meg az egészet. Persze kellett, hogy legyen más is, különben nem végeztem volna vele ilyen gyorsan. Egyrészt a Varázsütés végre valahára nem egy helyben toporgott. Tele volt akcióval, ami pörgőssé tette, így nem Dana nyafogása volt a középpontban. Másrészt nem az elsőben már agyonhasznált "csinálok valamit, de utána rögtön megbánom" sémát láttuk, ami üdítő volt a sok "hülye voltam, bocsáss meg" sírás után. Sajnos Keane szívfájdítóan keveset szerepelt a várakozásaimhoz képest, és mostanra már egész egyértelmű, hogy nem lesznek egy pár Danával, ami szomorú, de végül is elfogadható. Kaptunk viszont egy számomra elég érdekes új szereplőt, Arawn-t, a Rémkirályt. Annak ellenére, hogy nagyon manipulatív és a világot fenyegető legnagyobb gonoszként írják le, nekem elég szimpatikus, és egyelőre nem igazán tudok rá úgy tekinteni, mint ellenségre. Bár valószínűleg jelleméből adódóan halálra van ítélve, remélem, az írónő nem csinál belőle szánalmas, Dana-függő kis nyámnyilát, mert azzal az egyik legígéretesebb karaktert buktatná meg.

Az, hogy eddig jóformán csak a pozitívumokat soroltam, nem jelenti azt, hogy megtértem, és Bűbájösvény-rajongó lettem. Mert azért volt itt negatívum is bőven. Kezdjük azzal, hogy amikor az első pár oldalt elolvastam, nemes egyszerűséggel becsuktam és behajítottam a táskámba a könyvet. Alapvetően nincs bajom a könyvekben megjelenő erotikával - egészséges mértékben -, de ez számomra gusztustalan volt. Nem rajongok Ethanért, ez tény, de más szereplőről sem szívesen olvastam volna, hogy hogyan nyalogatja le Dana ujjáról a vajat és a sót popcorn után, és ez mennyire izgató a lány számára. Fujj. És még egyszer: fujj. Aztán rendkívül zavart, hogy Dana számára továbbra is minden hímnemű tünde elképesztően szexi, gyönyörűséges és kívánatos. Elhiszem, hogy a tündék alapból szépek, de hogy egy féltünde lány még azt is izgatónak találja, aki történetesen üldözi... Sorolhatnám még a hibáit, mert van bőven, de csak egyet emelnék még ki, ami szerintem egyértelműen lektori baklövés. Az első kötetben volt egy ital, amit Kimber kevert folyton, egy mézes, tejes, alkoholos, sűrű lötyi, amit possetnek hívtak (egyébként létező dolog), és Kimber szerint gyógyír minden bajra. Ez a kutyulmány a második kötet vége felé is megjelent, de valami számomra elképzelhetetlen oknál fogva madártej néven. Egy dolog, hogy ennek a löttynek az ég világon semmi köze a madártejhez, de könyörgöm, ha már egyszer posset volt a neve, ne írjuk át teljesen fölöslegesen! Mivel a fordító mindkét kötetben ugyanaz, csak a lektor változott, jó okom van feltételezni, hogy ezt ő követte el, tehát ezúton üzenném neki: mielőtt indokolatlan átírásokba kezd, legyen kedves elolvasni az előző kötetet alaposan. Köszöntem.

Ahogy Szirmai Gergely szokta mondani: értékeljünk! Bár a sorozat lényegesen sokat javult a második kötettel, továbbra sem tartom olyan jónak, hogy bárkinek is jó szívvel ajánljam. Valószínű, hogy én folytatni fogom, mert érdekel, mit kezd - vagy egyáltalán kezd-e valamit - az írónő azokkal a lehetőségekkel, amiket most megnyitott. Szóval ha a kezembe kerül valamikor a harmadik kötet, arról is születik majd bejegyzés, de elég esélyes, hogy erre még jó darabig várni kell.

Könyvmoly Párbaj 4. felvonás

Hogy, hogy nem, negyedik alkalommal is elindítottuk a Könyvmoly Párbajt, bár az eddigi évek "hagyományaihoz" hasonlóan idén is történt személyi változás. Brigi letette a lantot, a helyére pedig Kerol érkezett, így egyelőre ketten egyengetjük a párbajozók útját. Egyelőre. ;) 

Idén kicsit tovább tartott összeállítani a listám, pedig voltak rajta egyértelmű darabok, inkább azt volt nehéz eldönteni, melyikek legyenek az A és melyikek a B listán. Nem is szaporítom tovább a szót, íme az idei adagom:

A lista:

Suzanne Collins: Az éhezők viadala

Earnest Cline: Ready Player One

Joanne Harris: Szederbor

Neil Gaiman: The Graveyard Book

Charles Kingsley: Water Babies

Michelle Paver: Gods and Warriors

Michelle Paver: Farkastestvér

Michelle Paver: Szellemvándor

Leiner Laura: Bábel

Christopher Paolini: Elsőszülött

B lista:

Suzanne Collins: Futótűz

Suzanne Collins: A kiválasztott

Christopher Paolini: Brisingr

Christopher Paolini: Örökség

Joanne Harris: Ötnegyed narancs

Simon Tamás: Vérmacska 2.

Szalai Lilla (szerk.): Karácsonyi mesék

Dömötör Tekla (szerk.): Germán, kelta regék és mondák

Japán regék és mondák

Stephen King: Christine

Az A listán ez alkalommal egy újraolvasás is helyet kapott, a Farkastestvérnek ugyanis megjelent a folytatása, és mivel elég rég nem volt a kezemben az első kötet, a folytatás elolvasásához elengedhetetlennek tartottam az emlékek felfrissítését. Szintén újdonság a listámon, hogy idén angol nyelvű könyveket is bepakoltam, mert úgy érzem, túl keveset foglalkozom mostanában a nyelvvel, és nem szeretnék kijönni a gyakorlatból. 

Jelentkezni egyébként november 2-án 16:00-ig lehet, a részletes szabályzatot megtaláljátok a Könyvmoly Párbaj blogján. Gyertek, olvassunk együtt! :)

Tündepolitika

Elképzelhetőnek tartom, bár nem néztem utána az archívumomban, hogy ez csupán a második olyan könyves bejegyzésem, ami nem párbajnapló. Szóval ünnepeljünk, ilyen is van! Jenna Black Bűbájösvény sorozatát egy-két éve ismertem meg - ki nem találjátok - az egyik párbaj során. A bejegyzés akkor a sorozat második kötetéről szólt, és igen csak pozitív véleménnyel volt róla, ezért nem csoda, ha felkerült a várólistámra. Aztán nagyjából fél éve a Kelly kiadó tartott egy akciót, aminek keretein belül óriási kedvezménnyel lehetett megvásárolni többek közt a Bűbájösvény első két részét is. Azóta a polcon pihentek, és most jött el az ideje, hogy nekivágjak a Káprázatnak.

A kötet borítója alapvetően sosem tetszett. Nem különösebben kedvelem azokat a borítókat, amiket egy-egy arc tölt ki, itt ráadásul a számomra teljesen oda nem illő ezüst pöttyök is rontották az összhatást. A fülszöveg nem árul el sok mindent, ettől függetlenül nekem túl hosszú és nem igazán kelti fel az érdeklődésem. Ha nincs az a bizonyos olvasónapló, valószínűleg eszembe se jutott volna próbát tenni vele. A könyv egyébként puha borítós, ami jelen esetben nem tűnt rossz választásnak.

Történetünk főhőse egy 16 éves lány, Dana, aki megelégelve anyja alkoholizmusát sosem látott tünde apjához menekül Avalonba, az emberek világát a mágikustól elválasztó "köztes" városba. A dolgok azonban természetesen nem mennek olyan könnyedén, ahogy azt Dana szerette volna: még szinte át se lépi Avalon határát, amikor az életére törnek, és egy csapásra mindenki célpontjává válik, pedig ő maga még tudatában sincs különleges képességének. Ellenségei mellett természetesen segítőtársai is akadnak, bár ebben a városban semmi sem az, aminek elsőre látszik, és nem könnyű kiigazodni a hazugságok végtelennek tűnő labirintusában.

Sok mindent vártam ettől a könyvtől. Hogy varázslatos lesz, hogy fantáziadús lesz, hogy stílusban hasonlítani fog a Tündérkrónikákra... Hát, ezt erősen benéztem. Stílus tekintetében igazából nem is tudok pozitívumot kiemelni. Nem volt humoros, nem volt gördülékeny, a szereplőket - beleértve Danát is -, egyszerűen nem tudtam normálisan elképzelni a leírás alapján, mert vagy kevés volt az információ, vagy abszolút nem illett a külső a karakter jelleméhez. Ezen kívül többször is ellentétbe került önmagával, amiről nem tudtam eldönteni, hogy fordítói vagy írói hiba-e. Példának okáért még valamikor az elején Dana gondolatban megjegyzést tesz a nagynénje szóhasználatára, mert szerinte manapság már nem használnak ilyen kifejezéseket. Pár oldallal később egy elalélunk-olyan-jóképű srácról megállapítja, hogy "dögös". Mert az bizonyára a mai fiatalok által szinte minden nap használt, trendi kifejezés. 

No de ha túllépünk a stíluson, még mindig lehetett volna ez egy jó történet. De nem lett. A kötetcím alapján én több mágiát, több fantáziát, több varázslatos elemet vártam volna. Ehelyett akár meg is változtathatnánk a címet "Fel-alá rohangálás Avalonban"-ra. Más ugyanis nem igazán történik. Dana megérkezik, hirtelen mindenkinek ő kell, az egész város körülötte forog, és mindenki elől menekül. Néha egyedül, néha társaságban. Amikor végre nem menekül, akkor se nyugszik meg, mert akkor meg azt nézi, ki hazudik neki épp. Aztán rájön, hogy mindenki, és tovább menekül. Mindeközben jóformán semmit nem tanul, semmiben nem fejlődik, egyszerűen csak szaladgál, mint pók a falon.

Utolsó mentsvára a csalódott olvasónak, aki már előre megvette a második kötetet, mi más lehetne, mint a karakterek. Én is már-már kétségbeesetten kerestem egy olyan karaktert, aki miatt érdemes folytatni a sorozatot. Dana kiesett, mert annyira jellegtelen, hogy az már fájdalmas. Ethan, a mágiazseni kezdetektől nem volt szimpatikus. Kimber, Ethan húga, nem rossz karakter, de túl kevés szerepe van, és túlságosan elpuhult a végére, a kezdeti Jégkirálynő árnyéka se maradt meg benne. A többiek nem elég kidolgozottak ahhoz, hogy megszeressem őket. Szinte el is vesztettem a reményt, amikor az utolsó pillanatban az író behozott még egy karaktert, egy - remélem - esélyes pasijelöltet (utálom ezt a szót, de nem találtam jobbat hirtelen), Keane-t. Keane azért lett első pillanattól szimpatikus, mert végre valahára lett egy ember, akinek az élete nem Dana körül forog. És annak ellenére, hogy szurkolok, hogy a jövőben ez változzon, üdítő volt végre látni, hogy valaki tényleg nem azért van a közelében, mert ki akarja nyírni vagy meg akarja nyerni magának. A kinézetével mondjuk nem vagyok megbékélve, mert nem igazán tudom összeegyeztetni a stílusával, de ettől függetlenül ő egy olyan karakter, aki miatt igen is el fogom olvasni a második kötetet.

Ezek után nem tudom, hány embernek hozhattam meg a kedvét az olvasáshoz, mindenesetre én állom a szavam, elolvasom a Varázsütést, és remélem, ha megtettem, írhatok egy olyan bejegyzést, ami arról szól majd, hogy megérte.

(A sorozat "népszerűségét" mutatja, hogy hiába próbáltam fanartot keresni róla, egy felet nem találtam, így jobb híján beraktam egy képet egy tünde tiniről.)

Az utolsó népmesék

Hát, ide is elérkeztem. Elolvastam az utolsó párbajkönyvem, a Jokert, ami eredetileg nem ez a könyv lett volna, de végül főként időhiány miatt változtatásra kényszerültem. Talán senki nem fog megkövezni, amiért az utolsó darab ilyen kis rövidke, de ha már időszűkében gyorsan olvashatót kellett választanom, azt a könyvet vettem elő, amiről a kibontását követően megígértették velem, hogy bejegyzést írok. Így esett tehát, hogy a Népek meséi sorozatomból az utolsó, 18-as kötettel kezdtem, ami a Négy égtáj népmeséi.

A Népek meséi sorozatot valamikor talán 2012-ben kezdtem gyűjteni, amikor nem sokkal a megjelenés után a Kossuth kiadó Facebook oldalán belefutottam és megtetszett. Vadásztam rájuk a Rukkolán, lestem az akciókat, és úgy gyarapítottam a sorozatom, hogy még egyetlen kötetet sem olvastam belőle. De muszáj volt, mert a borítók egyszerűen elvarázsoltak. Nincs ez másképp a Négy égtáj kötettel sem, egyszerűen jó ránézni, már azért érdemes beszerezni, hogy a polcon díszelegjen. Nagyon igényes kiadásnak tartom, sokakkal ellentétben nekem az illusztrációk is tetszenek, viszont azért két negatívumot én is találtam. Az egyik a rendkívül nagy betűméret. Nem baj, hogyha nagyobb betűs, de ennyire szerintem már túlzás. A másik a szövegbuborékok egy-két rajzon. Valahogy nekem azok nem illettek bele az egész hangulatába. Ettől eltekintve tényleg imádom.

Külön-külön nem írom le mindegyik mese történetét, helyette egy pár fontosabb dolog:

A kötetben hat népmese található, mind a hat más néptől, ahogy ezt a cím is sejteti. Egy nicaraguai, egy polinéz, egy skót, egy eszkimó, egy kínai és egy örmény történetet ismerhetünk meg. A kínain kívül egyiknek sincs saját kötete, így valószínűnek tartom, hogy ez az egyik legváltozatosabb kötete a sorozatnak. A könyv nem hosszú, nagyjából fél óra alatt elolvasható, de ha szeretünk minden mese után gondolkodni kicsit, akkor sem fog elvenni túl sok időt az életünkből, így nyugodtan kézbe vehető egy-egy rövidebb utazás, strandolás vagy akár egy lyukasóra alkalmával.

Ha általánosan akarom véleményezni a történeteket, leginkább talán érdekesnek találtam őket. Nem magukat az eseményeket, inkább az egyes népek meglátásait, értékrendjét, szokásait. Például szinte mindben teljesen természetes módon jelent meg a vér és a halál, ami számunkra kicsit szokatlan, esetleg még visszatetsző is lehet, pedig nyilván ennek is megvan az oka. Mi, főként európaiak, nem annyira szeretünk tudomást venni a halálról, nem szeretjük látni a vért, míg máshol olyan természetes könnyedséggel említik őket, mint azt, hogy kész az ebéd. Ezt alátámasztja, hogy a skót népmesét találtam az egyetlen olyannak, amit biztosan nyugodtan el mernék mesélni az ovisaimnak, mert stílusban igencsak hasonlított az általunk megszokottakra. Tulajdonképpen az eszkimó mesében sem volt semmi különösebb "megbotránkoztató" dolog, de az meg egyszerűen nem tetszett annyira. Amit különösen szerettem, az a polinéz mese, annak számomra kicsit varázslatos, megnyugtató hangulata volt.

Ez alapján a kötet alapján úgy gondolom, a sorozat célcsoportja elsősorban nem a kisgyerekek, és valószínűleg nem is a néprajzkutatók. Inkább azoknak tudom ajánlani, akiket érdekel más népek kultúrája, gondolkodásmódja, és el is tudja fogadni őket, még ha megérteni nem is mindig. Komoly, nagyon elgondolkodtató történeteket ne várjon tőle senki, de felnőtt esti mesének tökéletesen megfelel.

Dublin gonosz tündérei

Úgy esett, hogy bár nem terveztem cserét, mégis kénytelen voltam felhasználni a 'B' listám, ráadásul egy olyan könyv miatt, amit a nagy többség kedvencek közt tart számon. Hiába próbálkoztam, a Galaxis útikalauz egész egyszerűen nem kötött le, összesen másfél részen jutottam csak túl. Hosszú kínlódás után végül félretettem, és elővettem helyette Karen Marie Moning: Keserű ébredés c. könyvét.

A Tündérkrónikák első részének borítója lehetne akár semmitmondó is, a történet ismeretében nekem mégis tetszik. Korábban sem utáltam, bár nehezen tudtam összefüggésbe hozni a címmel, és megmondom őszintén, fogalmam sincs, megragadná-e a figyelmemet a könyvesboltban teljesen ismeretlenül. Ettől függetlenül örülök, hogy a Kelly kiadó ezt a borítót választotta, mert a másik, amit láttam, nem jött be annyira. A fülszöveg nekem már egy kicsit túl sok, nem hiszem, hogy szükség lett volna ilyen bőven kifejtett ismertetőre ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést. A rövid, sejtelmes fülszövegek szerintem sokkal hatékonyabbak tudnak lenni, főleg ha fantasy könyvről van szó.

Lássunk egy szedett-vedett példát:

MacKayla Lane tipikus gondtalan kisvárosi Barbie-lány, akinek élete a randik és divat körül forog. Ez az idilli helyzet azonban egy csapásra megváltozik egyetlen telefonhívástól. Az elszánt Mac Dublinba utazik, hogy megtalálja imádott nővére gyilkosát, ám a város sokkal több titkot rejt, mint azt elsőre gondolná, és rövidesen döntenie kell, hogy a józan eszére vagy a képtelen tündér-mesékre hallgat. Esetleg Jericho Barrons-re, aki bár hatalmas tudással rendelkezik, koránt sem biztos, hogy a lány oldalán áll.

Régóta szerettem volna elolvasni ezt a könyvet, méghozzá épp egy párbajos bejegyzés miatt, de valahogy sose jött ki úgy a lépés, hogy meg is tegyem. Igazán örülök, hogy most mégis sikerült, mert nagyon jól szórakoztam. Ritkán látok olyan E/1-ben íródott történetet, ahol a főhős ennyire kis pláza-Barbie, és ezt még tudja is magáról. Tetszett, hogy nem tipikus főszereplő volt, annak ellenére, hogy nyilván megvolt a maga különleges tulajdonsága, ami senki másnak nincs. Barrons karakteréről sokat olvastam, tudtam, hogy millió meg egy rajongója van, és most már kicsit értem is az okát. Én is imádtam a stílusát, még ha tudom is, mennyire idegesítene egy ilyen ember a való életben. A legellenszenvesebb karaktere a történetnek számomra V'lane volt, akinek nem csak a személyével voltak gondjaim, egyszerűen az ő részeit nem szerettem annyira olvasni. Gondolkoztam, vajon miért, de nem jutottam előbbre, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy remélem, hamar kiiktatódik ez a történetszál a folytatásban.

Összességében tetszett a Keserű ébredés, jól szórakoztam rajta, és csak szurkolni tudok, hogy a többi kötet is elérje az első színvonalát, mert akkor jó eséllyel nem most olvastam ezt utoljára. Ajánlani nem igazán tudom, kinek tudnám, mert nagyon változatos lehet a paletta, de talán elég hozzá az, hogy utánam a férjem is elolvasta, és ő azóta túlvan már a folytatáson is. ;)

Lanatie Csodaországban

Fénysebességgel haladva már be is fejeztem a következő párbajkönyvem, ami tulajdonképpen nem az én érdemem, mivel olyan rövid volt, hogy még az is szégyen, hogy eddig tartott. De sajnos nem érek rá egész nap csak olvasni, sőt! Lényeg a lényeg, ezúttal arra voltam kíváncsi, milyen az eredetije annak a történetnek, amit többször dolgoztak már fel, mint a KSH a statisztikai adatokat, azaz mit csinált valójában Aliz Csodaországban.

Amikor bementem a könyvtárba, hogy megkeressem Lewis Carroll alapművét, arra számítottam, hogy egy Micimackóhoz hasonló méretű, régi könyvecskét találok majd. Ehhez képest egy hatalmas, súlyos és egészen friss kiadású darab nézett vissza rám a polcról a következő felirattal: "Varró Dániel és Varró Zsuzsa fordításában". Na, itt felcsillant a szemem, hazaszenvedtem a méretes jószágot, és amikor ő került sorra, alaposan megcsodáltam. Elképesztően szép munka, gyönyörű színekkel, az eredeti rajzokkal, és igazán igényes szerkesztéssel. Eddig nem ismertem a Sziget kiadót, de le a kalappal előttük.

Ez ismét egy olyan történet, amit nem hiszem, hogy be kéne mutatni, de a rend kedvéért mégis megteszem. Aliz, a mindenre kíváncsi kislány egy nap a folyóparton meglát egy igazán különös fehér nyuszit, és mivel ez a nyuszi tényleg nem mindennapi, hiszen még mellénye és zsebórája is van, kénytelen a nyomába eredni. Beugrik utána egy üregbe, amin keresztül hosszadalmas landolást követően egy furcsa, átlagosnak semmiképp sem mondható világba kerül, ahol természetes, hogy beszélnek az állatok, mindenkinek van egy története, és úgy általába véve semmi sem az, aminek elsőre látszik - talán még maga Aliz sem.

Amikor felvettem a könyvet a listámra, úgy gondoltam, ez azon történetek egyike lesz, amiket mindenki ismer, de nekem nem tetszenek. Miután kezembe került a Sziget kiadó változata, ez némiképp változott, és elkezdtem reménykedni. Annyira tetszett a külalakja, hogy szinte akartam, hogy tetsszen a történet is. És tetszett. Rengeteg negatív, csalódott véleményt olvastam már Csodaországról, amik azt firtatták, hogy értelmetlen zagyvaság az egész, ráadásul unalmas is. Ellenben én nagyon jól szórakoztam. Tetszettek Aliz kalandjai, az állatok furcsa, de mégse teljesen logikátlan gondolatai és viselkedése. Nagyon szépen bemutatta a könyv, milyen, amikor egy gyerek már tud dolgokat, és ezekből próbálja összerakni, megfejteni azokat, amikkel még nincs tisztában. A fordítás számomra elsőosztályú volt, tele szójátékkal, amin így, felnőtt fejjel talán még jobban szórakoztam, mint gyerekként tettem volna. Az egyetlen, ami kicsit zavart, az John Tenniel Aliz-ábrázolása volt. Tudom, hogy azért ilyen, mert abban a korban még ez volt az általános, de akkor is zavart, hogy elvette a kislány arcáról a gyerekek minden jellemző vonását. Szóval tulajdonképpen egy felnőtt fejű kisgyereket rajzolt. Minden más viszont nagyon tetszett, úgyhogy el tudok tekinteni ettől az apróságtól. Sajnos az idő szűke miatt csak a listában is elvállalt Csodaországot tudtam elolvasni, de mindenképp szeretném a Tükörországot is, ha majd a maradék két párbajkönyvemet is "kivégeztem".

Ajánlom a könyvet mindenkinek, akiben maradt még kellő fantázia és gyermekiség, hogy megértsék Aliz és Csodaország lakóinak különös, mégis egyszerű gondolkodását. Én biztosan fogom olvasgatni a gyerekeimnek, és abban is biztos vagyok, hogy nem csak ők fogják élvezni a történetet.

Modern kori indián legenda

Soron következő párbajkönyvem egy olyan darab, amiről sosem feltételeztem volna, hogy olyan benyomást gyakorol rám, amilyet végül mégis sikerült neki. Általam ritkán olvasott kombinációról van itt szó: egy magyar szerző első regényéről, aminek tulajdonképpen majdhogynem semmilyen hírverése nem volt. Ez pedig nem más, mint Vasas Judit: Mah-ree Nok c. kötete.

A könyvre teljesen váratlanul találtam rá. Könyvnyereményes játékokat kerestem a neten, és kidobta találatnak az 50 könyv című blogot, amin különböző fejtörők megoldásával lehetett könyvet nyerni. Bár nem tudtam, pontosan mi a nyeremény, igazából nem is érdekelt, szeretem az ilyen játékokat, úgyhogy csak a móka kedvéért játszottam is, és megnyertem a 8. könyvet az 50-ből. Ezután annyira belelendültem, hogy gyakorlatilag minden olvasáskedvelő barátomnak segítettem nyerni egyet, pedig én magam még csak nem is olvastam az addigra megkaparintott Mah-ree Nokot. 2011 ősze óta a könyv türelmesen várt a sorára, végül most, 2013 nyarán átesett a tűzkeresztségen.

Mint minden értékelésem, ezt is a borítóval kezdem. Márpedig sajnos azt kell mondanom, borító alapján az életben nem vettem volna kézbe. A teljesen fekete háttérhez valahogy számomra nem passzol ez a meseszerű rajz, sőt, ha már itt tartunk az egész történethez se. Nekem azt a benyomást kelti, hogy a könyv nem való igazán felnőtteknek, pedig ez nem így van. A borító és a fülszöveg együtt valahogy olyan egyszer olvasható, nem nagy durranásnak érzékelteti a regényt, ezért nem csodálkoznék rajta, ha az emberek anélkül elmennének mellette a könyvesboltban, hogy egyáltalán észrevennék, és ha észre is veszik sem biztos, hogy belelapoznak.

Lássuk a történetet! Öt tinédzser szökik ki az éjszaka közepén, hogy végrehajtsanak egy titkos rituálét, amiben maguk sem hisznek igazán egy könyv leírásai alapján, amit maguk sem tudják, honnan szedtek. Másnap az ötből hárman tapasztalják meg, hogy ez bizony nem csak egy jó móka volt, amit aztán könnyen elfelejthetnek. A könyv, amiről úgy tudták, a világ jobbá tételére jött létre, komoly problémákat okoz használóinak: mind egy-egy negatív érzelem "irányítóivá" válnak. Csak hogy valójában nem ők irányítják ezeket az érzelmeket, inkább cipelik azok terhét mások helyett is. A kétségbeesett fiatalok ismét a könyvhöz fordulnak segítségért, ami elrepíti őket egy másik, kegyetlen világba, ahol nagyobb gondjuk is akad, mint az érzelmek terhe.

Nos, a kissé lehangoló borító elemzésem után azt kell mondanom, ez a legjobb könyv, amit idén olvastam. Az első néhány oldal kétségei után egyszerűen vitt magával, nem akartam letenni, így nagyon hamar elértem a végére. Ritka az ilyen, de a gyerekek és az őket kereső szülők/nyomozó fejezetei ugyanolyan érdekesek voltak, legszívesebben egyszerre olvastam volna a kettőt. Nem volt bennem az az érzés, hogy "jaj, ott hagytuk a szereplőket valahol, mikor térünk már vissza rájuk?", sőt, eszembe se jutott ilyesmin gondolkodni, mert annyira lekötött a másik szál is, amiben pedig tulajdonképpen semmi misztikum nem volt. Nem tudtam főszereplőnek tekinteni a srácokat, mert ugyanolyan rangú volt számomra mindenki, a többi szereplő lelkébe is beleláttunk, és ez közelebb hozta őket. A történet pörgős volt és fordulatos, nem unatkoztam egy percig se. Többen írták, hogy nekik kicsit túl hirtelen lett lezárva, megoldva minden, én viszont nem hiszem, hogy jobban örültem volna, ha az egyes történetszálak megoldásai eltolódnak egymástól. Ettől volt olyan igazi nagy befejezése, ami után pihegve hátradőlhetünk saját alternatív lezárások kiagyalása nélkül.

Ajánlom tehát bátran mindenkinek, aki szereti az egyik oldalról kicsit misztikus, másik oldalról nagyon emberi dolgokat, vagy egyszerűen csak szeretne egy igazán jó kalandban részt venni. Aki pedig kedvet kapott hozzá, még mindig van lehetősége egy-két szerzői példány megnyerésére. ;)

Csacsi öreg medvém

Egy korábbi bejegyzésemben említettem, hogy az egyik párbajkönyvet egyszerűen nem tudtam beszerezni. Így is volt, a könyv szabályosan menekült előlem, pedig úton-útfélen belebotlottam az idézeteibe, borítójába, illusztrációiba. Az egész család tudta, hogy megvan otthon, meg kell lennie, mégse találtuk. Párom is biztos volt benne, hogy nekik is megvan, de ők se tudták előkeríteni. Két kolléganőm szintúgy esküdözött, hogy náluk is fellelhető, ám nem jártak sikerrel. Aztán két olvasmánnyal később, amikor végre volt időm elmenni a könyvtárba, megkaparinthattam a Micimackót, hogy aztán az esküvőm előtt - mert miért ne akkor - olvasni kezdjem.

A példány, amit a Tudásközpontból beszereztem, egy kötetben tartalmazza a Micimackót és a Micimackó kuckóját, amit nem bántam, mert jobban szeretek normál méretű könyveket olvasni, és a sima Micimackó elég vékonyka darab. Ennek a kiadásnak ráadásul számomra sokkal szimpatikusabb a borítója, mint a többinek, olyan vidám, gyerekbarát ez a lufiban a szereplők megoldás, és a színei is tetszenek. A borító belső oldalán egy kis térkép található az erdőről, ahol szereplőink laknak, ezen kívül a könyv tele van szebbnél szebb fekete-fehér illusztrációval. Tehát nagyon igényes kiadásnak tartom, a Móra kiadó igazán megérdemli érte a dicséretet.

Bár elég közismert darabról van szó, azért vannak dolgok, amikkel én se voltam tisztában, úgyhogy pár szóban a történetről:

Micimackó Róbert Gida plüssmackó barátja, aki a kisfiú állítása szerint a leginkább saját magáról szeret történeteket hallani. Írónk, Alan Alexander Milne, természetesen nem hagyja cserben őket, kedves kis meséket kerekít Micimackóról és barátairól: Malackáról, Nyusziról, Fülesről, Bagolyról, Kangáról és Zsebibabáról, meg persze Róbert Gidáról, aki mindig minden problémára tudja a helyes megoldást. Az erdő kis lakói korban sem túl nagyok, így tulajdonképpen gyerekszemmel figyelhetjük az eseményeket, amik nekünk, "nagyoknak" sokszor talán furcsának, komikusnak vagy egyszerűen butácskának tűnhetnek, de mindenképpen mosolyt csalnak az arcunkra.

Több olyan könyvet is tettem idén a párbajlistámra, amik sokak számára alapműnek számítanak, én viszont még nem olvastam őket. A Micimackó is ilyen. Nagyon sokáig halogattam, mert a mesesorozatért nem voltam soha oda, és úgy éreztem, egyszerűen nekem ez túl bugyuta. Egyébként magával a sorozat megvalósításával nincs semmi gondom, aranyos és kedves mese, ami elé nyugodt szívvel odaültetném a gyerekeim, csak épp nekem személy szerint nem tetszik. Részben nem változott a véleményem, részben viszont igen. A szereplőkről alkotott képem majdnem teljes egészében ellentétére változott a könyv olvasásától: akit a mesében szerettem, itt nagyon nem, akit ott nem igazán, itt viszont igen. A mesében Füles volt számomra az egyik legszerethetőbb karakter, a könyvben viszont egyszerűen nem tudtam elviselni azt a stílust, amit képvisel. Idegesítő volt és zavaró. Micimackó viszont nagyon pozitív csalódás volt. A mesében őt kedveltem legkevésbé, a könyvben ugyanakkor csupa szív, kedves, egyáltalán nem is olyan buta szereplő volt, ráadásul nekem valahogy a meséből nem rémlett, hogy ő verseket ír. Nagy csalódás volt vele szemben Kanga karaktere. Korábban én úgy gondoltam, Kanga egy okos, szelíd, bölcs, mindenki szerető anyukája típus. Olvasás közben viszont végig azt éreztem, hogy túlféltő, kifejezetten buta és Zsebibabán kívül a világon semmi és senki nem érdekli. Ez kicsit elszomorított. Akikről nem változott a véleményem, az Malacka és Bagoly. Malackát egyik helyen se tudtam megszeretni, Bagoly pedig amolyan semleges karakter volt és maradt is számomra.

De hogy ne ragadjunk le a karaktereknél, pár szót írok a sztoriról is. A legtöbb történetet aranyosnak és kellemesen üdének találtam, kis epizódok az állatkák életéből, amik többnyire megmosolyogtatnak, de nehéz rájuk egyenként visszaemlékezni. Voltak benne olyan részek is - különösen a Micimackó kuckójában -, ahol egy-egy okfejtéstől kedvem lett volna időnként lefejelni az asztalt, de legalább már tudom, mit érezhetnek azok, akik a szóvicceimet hallgatják. :) Sajnáltam, hogy Tigris az alap Micimackóban meg se jelenik, a mesében ugyanis ő volt a kedvencem, de legalább amikor megjelent, benne nem kellett csalódnom. Bár örültem volna, ha ő és Zsebibaba egy kicsivel több szerepet kapnak. De ha már a rajzfilm-könyv összehasonlítgatásánál tartunk, muszáj megemlítenem egy számomra teljesen újszerű tényt: Bagoly lakhelyét. Ugyanis - bár tény, hogy nem sok részt láttam a meséből - én végig abban a hitben voltam, hogy az erdőt, ahol az összes állat lakik, hívják Százholdas Pagonynak. Most, a könyv olvasása során pedig kiderült, hogy valójában a Százholdas Pagony csak Bagoly otthonának neve. Szóval kíváncsian várom a hozzászólásokat ezzel kapcsolatban, mert nagyon szeretném tudni, hogy csak én emlékeztem rosszul a rajzfilmre, vagy tényleg rosszul adaptálták a könyv ezen részét.

Mindent összevetve úgy érzem, megérte elolvasni; még ha nem is lesz a kedvencem, valószínűleg a gyerekeimnek fogom olvasgatni, és talán így már a mesét is kicsit más, elfogadóbb szemmel tudom majd nézni.

Rajzolj magadnak!

A most következő értékelés egy olyan könyvről fog szólni, amit talán többen olvastak már, mint a Bibliát, de legalább annyian ismerik, nekem viszont egész idáig kimaradt az életemből - legalább is olvasás tekintetében.

A kis herceget kivételesen régebbi kiadásban olvastam, mint ahány éves vagyok, ennek megfelelően igen viharvert példánnyal álltam szemben. A Móra kiadó gondozásában 1971-ben megjelent könyvünk gyakorlatilag lapjaira hullott már, és a gerince is csak középen tart egy picikét, szóval igen csak résen kellett lennem, hogy ne szórjam szét, mikor egyszer-kétszer helyezkedtem kicsit olvasás közben. A borítót nem mondanám tetszetősnek, olyan első osztályos olvasmány kinézete van számomra. Ez a fajta sokkal jobban tetszik. A benne lévő illusztrációk jók, a betűk könnyen olvashatók, úgyhogy más gondom nincs a külalakkal.

Bár kötve hiszem, hogy túl sokan lennének, akik nem ismerik a történetet, azért a rend kedvéért megírom, mert sose lehet tudni. ;) Elbeszélőnk egy pilóta, aki miután kényszerleszállást hajt végre a Szaharában, találkozik egy aranyszőke kisfiúval. A fiúcska, akit a pilóta kis hercegnek szólít, a B-612-es kisbolygóról érkezett, ám ettől még ugyanolyan, mint bármely földi kisgyerek: kíváncsi és szereti a történeteket. Ahogy ő megismeri a bolygónkat, mi is megismerkedünk az ő történetével és kalandjaival.

Nem mondanám, hogy nagy elvárásaim voltak a könyv felé, nem véletlenül halogattam eddig az olvasását, de még így is csalódtam egy kicsit. Titkon reméltem, hogy majd ha végre rászánom magam, megvilágosodok és én is beállok a rajongói táborba, lelkesen idézem, hogy jól csak a szívével lát az ember, és büszkén mondhatom, hogy igen, bizony, erre tényleg meg kellett érni. Valamilyen szinten meg is kell. Viszont azt hiszem, én ezen már rég túlestem, és ez volt a legnagyobb probléma. Olyan volt számomra A kis herceg, mint az interneten ezrével hemzsegő, nagy életbölcsességekkel ellátott képek. Szép, szép, de nem mond újat. És azt a régit is úgy adja elő, mint amikor a mama a negyvenhetedik süteményszeletet is megpróbálja belém tuszkolni, majd csodálkozva néz rám a tiltakozáskor, hogy "Nem szereted?!". De, imádom, csak már nem vagyok édeséhes. Ezekkel a gondolatokkal, amiket a könyv átadni próbál, szinte mind egyetértek, csak éppen már régóta tisztában vagyok velük, így nem volt szükségem arra, hogy ebben megerősítést kapjak. Eddig úgy gondoltam, nem szabad túl korán elolvasni. Most már úgy gondolom, túl későn se. Persze, hogy mi a túl késő, nyilván egyénenként változik. 

A lényeg tehát, hogy számomra ez a könyv csak egy volt a sok közül, nem tudott semmi pluszt adni, ennek ellenére nem gondolom, hogy rossz vagy hanyagolható. A leginkább talán a középiskolás korosztálynak ajánlanám, nekik tökéletes kapaszkodó lehet, amikor elveszve érzik magukat a gyerek- és felnőttvilág határátkelőjén, ahol a gondolataikat csak ők maguk értik meg, és ahol nem akad egy teremtett lélek se, aki rajzolna nekik egy bárányt.

Pestist vegyenek!

Elég régen írtam már bejegyzést, és még régebben blogoltam párbajkönyvről. Ennek az volt az oka, hogy a következőnek kiszemelt "áldozatot" egyszerűen sehol nem találtam. Végül meguntam a várakozást, és hirtelen felindulásból szinte a legnagyobb teendőhalom közepén lekaptam a polcról az Édességek kicsiny boltját, és belekezdtem.

A matt papírborítóról a főszereplő hölgyeményt ábrázoló fotó néz le ránk némi vadvirág kíséretében. Nem mondanám túl eredeti vagy különösen hívogató illusztrációnak, de nem is tart vissza az olvasástól. Olyan egy a sok közül benyomása van. A levehető borító alatt egy elképesztően ronda, világoslilás vagy rózsaszínes borzadály vár (nem vagyok színszakértő), ami viszont már igen csak tűzre vetendő kinézetet kölcsönöz szegény könyvnek, tehát javasolt rajtahagyni a jótékony takarást. Annál is inkább, mivel a történet nem egy rózsaszín felhőbe burkolt cukormáz. Csak simán cukormáz. Felhő nélkül.

Hannah, a vidéki parasztlány Londonba indul nővéréhez, Sarah-hoz, hogy segítsen neki kis édességboltjának igazgatásában. Nagy lelkesedéssel és még nagyobb elvárásokkal vág neki az útnak, megérkezve azonban kiderül, hogy nem kifejezetten szerencsés időpontot választott arra, hogy megváltoztassa unalmas életét. A város egyes egyházközségeiben ugyanis felütötte fejét az egyik legrettegettebb betegség: a pestis. Hannah ennek ellenére úgy dönt, Londonban marad, kitanulja az édességkészítést, és megpróbálja átvészelni az egyre terjedő járványt Sarah nővére, Abby barátnője és újdonsült udvarlója, Tom segítségével. 

Tudom, hogy már többször írtam ilyet, de ezt a könyvet se könnyű értékelni. Először is leszögezném, hogy egyáltalán nem erre számítottam. Ha valaki elolvassa a fülszöveget, most elég furcsán nézhet rám, de az a helyzet, hogy én nem olvastam. Szoktam, de most valahogy eszembe se jutott. Ajándékba kaptam a könyvet még valamikor nagyon régen, és mivel sok mindenben hasonlóak voltunk azzal, akitől kaptam, fel sem merült bennem, hogy esetleg nem fog tetszeni. Egy könnyed, romantikus, derűs regényre számítottam. Ehelyett kaptam egy korhű leírást a 17. századi angol életről és az 1665-ös nagy pestisjárványról, amibe ugyan vegyült némi romantika, de épp csak annyi, hogy legyen egy hímnemű szereplő is, akiért izgulhattam. Nehéz ügy, kiváltképp ha figyelembe vesszük, hogy alapvetően két dolog van, amiről soha, semmilyen körülmények közt nem olvasnék önszántamból: a politika és a betegségek. Viszont semmi sem véletlen, a fülszöveget nem olvastam, ennek hála a könyvet igen. És nem bántam meg. Azt se mondanám, hogy életre szóló élmény volt, sőt, nem is tudom hirtelen, mi volna rá a jó szó. Talán hasznos. Olyan információval látott el több dologgal kapcsolatban is, amik iránt nem érdeklődöm, mégis úgy érzem, nem árt tisztában lenni velük. A sztori maga nem volt nagy szám, nem volt különösebben izgalmas vagy fordulatos, a nagy részét előre kiszámítottam, de valahogy nem is az volt a lényeg. Érdekes volt látni az emberek hozzáállásának változását, ahogy egyre nagyobb méreteket öltött a járvány, és elgondolkodtató volt az is, hogyan próbálnak megélni ebben az élhetetlen pokolban. A kötet végével viszont nem voltam elégedett. Az utolsó egy-két fejezetre számomra kicsit elnyújtott lett, a lezárásból pedig hiányoltam, mi lett Tommal. Tudom, hogy van folytatás, talán egyszer el is olvasom, de azt hiszem, egy katasztrófa egyszerre elég volt most.

Összességében úgy gondolom, egyszer mindenképp érdemes elolvasni még a téma iránt kevésbé érdeklődőknek is, mert tanulságos lehet bárki számára. A gyengébb idegzetűek se rettenjenek vissza, szerencsére nem sok mélyen részletező leírás szerepel a könyvben a pestisről. 

A kortalan gimi története

Sokféle ifjúsági sorozat van a világon. Van, ami fiatalabbaknak szól, van, ami kicsit idősebbeknek. Van, ami tele van varázslattal, és van, ami tele van realitással. Van, ami szórakoztat, van, ami elgondolkodtat. És van A Szent Johanna gimi.

Leiner Laura sorozatával először egy önkéntes munkám során találkoztam, ahol a felsős gyerekek szinte megállás nélkül erről beszélgettek, ebből idézgettek. Aztán hirtelen moly.hu-n is egyre gyakrabban kezdtem látni a címét, hol észlelés, hol értékelés formájában. Kicsit utánanéztem, utánakérdeztem, végül úgy döntöttem, kiveszem a könyvtárból, és odaadom húgomnak, hátha ez jobban meghozza a kedvét az olvasáshoz. Korábban is olvasott már, de elég keveset, és túlnyomó részt inkább mangákat. Félreértés ne essék, nem volt ezzel semmi problémám, csak kicsit bántott a gondolat, hogy annyi jó neki való könyvet utasít vissza pusztán azért, mert nem tetszik a címe, régiesnek néz ki, vagy túl hosszúnak látszik elsőre. Tehát a kezébe nyomtam az első kötetet, és mellékeltem egy kisebb szónoklatot arról, hogy az ő korosztálya most épp ezért van oda meg vissza, úgyhogy mindenképp tegyen vele egy próbát, és persze mivel könyvtári, lehetőleg ne három hónapig szemezzen vele a polcon. Nyilván meg tudtam volna hosszabbítani a kölcsönzést szükség esetén, de erről neki akkor még nem kellett tudnia. :) Aztán ebből a "bírjuk olvasásra a hugit" projektből valahogyan lett egy fogadás láncolat. Brigi barátosném ugyanis kijelentette, hogy neki is felkeltette az érdeklődését a könyv, de még nem tudott dönteni, bezsúfolja-e az amúgy is túlcsorduló olvasmánylistája elejére avagy sem. Ezért hát kitűzte, ha húgomnak tetszik, ő is elolvassa. Én meg ezen felbuzdulva hozzáfűztem: ha húgomnak és Briginek is tetszik, akkor kegyesen megengedem, hogy elém járuljon ez az ifjúsági szösszenet, ami akkor egyébként hat kötetet számlált. Így indult hát el közös életünk.

A kissé hosszúra nyúlt bevezető után lássuk a szokásos külalak "elemzést"! Amikor először megláttam a köteteket, két dolog jutott eszembe. Az egyik az volt, hogy mennyire nehéz észrevenni a könyvtár polcán a sorozatot ezzel a terepszínű gerinccel, és igazán csinálhattak volna neki feltűnőbbet. A másik, hogy az első kötet borítójára valami elképesztően előnytelenül sikerült lefényképezni szegény lányt, akárki is legyen az. Épp ezért tehát az első kötet borítója egyáltalán nem tetszett. A másodiké inkább csak az "elmegy" kategóriába tartozott. Aztán jött a harmadik, és megtört a jég. Imádtam, gyönyörű színe, jó képei vannak. Azonnal favorit lett. A sorozatból végül a hármas és ötös kötet borítói lettek a számomra legkedvesebbek - bár hozzáteszem, az ötös elég szétesős kötetre sikerült -, de ha az össz stílust akarom nézni, egészen jól eltalált koncepciójuk lett, a gerincet leszámítva hívogatóak és felkeltik az érdeklődést. A fülszövegekhez nem sok hozzáfűzni valóm van, a kötetek elején lévő adatlap részletekhez viszont annál inkább. Mert ez elképesztően jó ötlet volt. Nem csak tiniközeli, de ráadásként olyan jól sikerültek ezek a gyakorlatilag semmit el nem áruló sorocskák, hogy időnként jobban vártam, mint a történet folytatását. De mi is ez a történet?

Rentai Reni 14 éves, rendkívül átlagos kamaszlány, aki költözésük utáni újdonsült gimnazista életének egy rendkívül nem átlagos iskolában kezd neki: a Szent Johanna Francia Tagozatos Alapítványi Gimnáziumban. 12 főt számláló osztályában igen változatos személyiségek fordulnak elő: Reni a szófogadó, stréber könyvmoly szerepben tündököl, frissen szerzett barátai, Virág, a butácska, de fantasztikus művészi tehetséggel megáldott emo, és Arnold, a kimagasló intelligenciájú, de magának való zseni pedig szintén nem a népszerűségükről híresek. De akad itt szép és kegyetlen az enyhén őrült, diktátor hajlamú Kinga személyében, osztály bohóca a mindig éhes Zsolti személyében, vagy mindent megúszó lustaság a laza Ricsi személyében. És persze akad - már hogy ne akadna! - minden szempontból tökéletes, jóképű és megközelíthetetlennek tűnő szerelem-első-látásra az ultramenő Cortez személyében. Ennek a nem mindennapi társaságnak a nem mindennapi gimnáziumi életét követhetjük végig Reni naplóján keresztül kilencediktől tizenkettedik végéig.

És most jöjjön a várva várt véleményezés! Biztos rendkívül meglepő és hihetetlen lesz, ha elárulom, hogy imádtam. Elejétől a végéig az egész sorozatot. Azon olvasók közé tartozom, akik nem akarnak mindenáron szétcincálni egy könyvet, apró darabokra elemezni és hosszasan fejtegetni az irodalmi értékét. Én ha olvasok valamit, egyetlen dolgot szeretnék csupán: élvezni az olvasmányt. Ezt pedig maximálisan megkaptam az SzJG-től. Hangosan és sokat nevettem a köteteken, Laurának fergeteges humora van, és persze szomorkodtam a szomorú részeken. Nem sírtam, mert azt nem igazán szoktam, de ahol kellett, ott szomorú voltam. Szerencsére nem sok helyen kellett. :) Mindenesetre annyira sikerült megszeretnem a sorozatot, hogy el is kezdtem "terjeszteni az igét", áradoztam róla itt-ott-amott, végül húgommal - akinek természetesen szintén kedvenc lett - elértük, hogy párom, anyukám, anyósom és a teljes baráti köröm nekivágjon. Volt, aki egész sokáig ellenállt, de végül mindenki megtört. :D Ez a történet 2012 nyarán esett meg, pont az Útvesztő megjelenése előtt, így egészen egyértelmű volt, hogy a frissen megjelenő kötet már nem könyvtári tulajdonként kerül hozzánk. Azóta nem csak egy dedikált Útvesztőm, de egy dedikált Örökkém, egy idézetes kitűzőm és egy fekete SzJG karkötőm is van. A Cortezesre még mindig várok, hátha valaki megszán. :)

No, nem szaporítom tovább a szót, hisz a kötetekről külön-külön úgy is írtam molyos értékelést. Összességében A Szent Johanna gimi az egyik kedvenc ifjúsági sorozatommá vált rendkívül rövid idő alatt, és azt hiszem, ez az az olvasmány, amiből a legtöbbet tudok fejből idézni. Teljes mellszélességgel - na jó, esetemben inkább csak lelkesedéssel - ajánlom mindenkinek, aki szeret nevetni, együttérezni, nosztalgiázni, esetleg szándékában áll megszeretni az olvasást. Mert ezzel menni fog. :)

New-See ül a fűben

Azt hiszem, még sose álltam neki ilyen nehezen egy bejegyzésnek. Mondanám, hogy azért van, mert ajándékkönyvről kell most párbajos naplót írnom, de a tavalyi párbajban két ilyen könyvem is volt, mégse akadtak hasonló gondjaim. Ez viszont most más, mint az a kettő, sőt, tulajdonképpen semmilyen kategóriába nem lehet besorolni. Vessük tehát figyelő pillantásainkat Werner Lansburgh: Drága New-See!-jára.

Külsejét tekintve egészen barátságos, számomra már-már hívogató ez a drágaság, a maga élénksárga, kemény kötéses borítójával, és a rajta szálldosó szerelmetes varjakkal együtt. (Szerintem legalábbis varjak, de ha madárbarát bloggerek is idetévednének, és szerintük hollókkal van dolgunk, feltétlenül jelezzék!) Szóval egy szó, mint száz, a borító tetszetős, a fülszövegből meg jó magyar szokás szerint semmi nem derül ki, azt leszámítva, hogy az író igen multinacionális, a podger meg nem jelent semmit. Az Európa kiadó mindig is adott a küllemre, tehát nem meglepő, hogy ez itt sincs másként.

És akkor a történet...

Na, az nincs. Akárhogy is erőlködtem, akárhogy is próbáltam belelátni valami mélyebb tartalmat, ez a könyv egész egyszerűen nem szól semmiről. Az író leveleket ír egy képzeletbeli személynek, New-See-nak. Ezek volnánk mi, az olvasók. Minden levélben van egy vagy két apróbb sztori az író életéből, amiket részben magyarul, részben angolul oszt meg velünk. A levelek végén természetesen utóirat is van, ami tulajdonképpen a röpdolgozat, többségében egyszerű fordítás az adott levélben használt kifejezésekkel, de néha itt is előfordul egy-egy ultrarövid sztori.

Talán most már kezditek érteni, miért volt olyan nehéz nekiállni ennek a bejegyzésnek. Elvégre hogy a bánatba írjak tartalmas és élvezhető beszámolót valamiről, amiben nincs tartalom és élvezhetőség? Az első oldaltól az utolsóig szenvedés volt, komolyan hősnek érzem magam, hogy végig tudtam olvasni, még ha hónapokba is telt. Pedig nem kellett volna bele sok minden, hogy legalább egy icipicit érdekeljen, elég lett volna valami kis rejtvény, egy hosszabb történetszál, amiből minden levélben kapunk egy puzzle-darabot, de nem, ebben tényleg semmi nem volt. Egy rakás üres fecsegés, amiben még a poénnak szánt részek is olyan erőltetettek voltak, hogy nem tudtam eldönteni, fakadjak-e sírva, vagy esetleg körömmel kaparjam a falat/táblát, hogy más is szenvedjen, ne csak én. A magyar-angol váltakozás kifejezetten idegesítő és fárasztó volt, nem beszélve arról, hogy ha ennél szájbarágósabbra írták volna, simán feladhatnák kötelezőnek az elmegyógyintézetben. Nem tudom elképzelni, mi késztethette az Európa kiadót arra, hogy gondozásába vegye ezt a könyvet, azt meg végképp nem, miért adták ki a folytatásait is, amikor annyi más, tényleg jó könyv van a világban, ami a helyére kerülhetett volna, mindenesetre komolyan szeretnék találni valakit, bárkit, aki elolvasta ezt a förmedvényt és még szerette is.

Gondolom ezek után nem meglepő, hogy a Drága New-See-t nem ajánlom senkinek, de még a legádázabb ellenségeimnek sem. Ha valaki "könnyen, gyorsan" szeretne megtanulni angolul, ne ezzel próbálkozzon, mert egyrészt erősen kétlem, hogy menni fog, másrészt rengeteg olyan könyvet találni szerte a könyvtárakban és az interneten, ahol tisztességes történeteket írnak le, a teljesen kezdők számára egyik oldalon angolul, másikon magyarul. Ezerszer többet érnek ennél a tákolmánynál.

SzJG 8. - A dedikálás

Először úgy gondoltam, ha hazaérek, majd írok róla egy jó kis blogbejegyzést. Aztán másnap úgy gondoltam, mégse írok semmit. A rákövetkező napon pedig úgy döntöttem, mégis írok. Szóval ím olvashatjátok határozott személyem beszámolóját a Szent Johanna gimi 8. kötetének dedikálásáról:

A bejelentés óta próbáltuk úgy alakítani a dolgainkat, pénzügyeinket, hogy március 9-én mindenképp fel tudjunk menni a Pesti Magyar Színházban megrendezett eseményre. Egyetlen dedikáláson sem voltam még, de úgy éreztem, erre most szeretnék eljutni. Az eredeti elképzelésünk, miszerint majd a barátokkal megyünk autóval és megosztozunk a költségeken, akkor borult fel, amikor a barátoknak bejelentették, hogy tömbösített órán kell lenniük aznap, így végül hárman, párommal és húgommal vágtunk neki az útnak.

Szombat hajnali 5-kor keltünk, és gyors készülődés és reggelit követően 3/4 7-kor indultunk el Budapestre. 10-re fel is értünk a helyszínre, és rögtön sorba is álltunk. Már akkor elképesztő tömeg volt, a nép körbekígyózott a színház körül, illetve a kiindulópontnál, ami a bejárat volt, egész szabályos kis gömb alakult ki. Nem baj, gondoltuk, előbb-utóbb csak bejutunk, álltunk mi már sorba hosszan (köszönjük a Magyar Anime Társaságnak a tapasztalatszerzési lehetőséget), így derűsen és lelkesen sorakoztunk, vagyis inkább váltunk a gombóc részévé. Tulajdonképpen viszonylag hamar, nagyjából 10 perc alatt eljutottunk oda, hogy már nem a gombócban álltunk, hanem az abból kibontakozott, színház körüli sorban. Pár perccel később megérkezett az egyik pesti barátnőnk (Barbi), aki már előző nap megvette a saját példányát, így beállt a dedikálós sorba, ami valahonnan a gömb közepéből vált ki, és egyenesen a színházba vezetett, azon belül is fel a lépcsőn az emeletre. Úgy beszéltük meg, hogy ha mi beértünk és megszereztük a könyveket, csatlakozunk hozzá. Ekkor még ugyanis szentül meg voltuk róla győződve, hogy olyan másfél-két óra alatt biztosan kész leszünk. Hát, majdnem.

Nagyjából talán dél környékén jutottunk el oda, hogy egyáltalán körbemásztuk a színházat, és beértünk az ajtón. Nem sokkal az Izabella utcába történő bekanyarodásunk után egyébként csatlakozott hozzánk másik pesti barátnőnk (Szandi), így már négyen álltunk sorba. Bent az épületben minden volt, csak sor nem. Leginkább úgy nézhettünk ki, mint a szardíniák a feldolgozóüzemben. Barbival többször telefonáltunk a várakozás során, jelentettük egymásnak a helyzetünket, végül egy idő után oda jutottunk, hogy ő már ott állt Leiner Laura mellett, kiállt a sorból, és minket várt, miközben engedte előre a többi várakozót. Mi a "lassú" sorban álltunk - legalábbis elvileg -, ahol ajándéktárgyat is lehetett kapni. Húgom szeretett volna egy táskát, én egy karkötőt, bár utóbbit már az elején elkönyveltem, hogy esélytelen próbálkozás. Még közel se jártunk a pultként funkcionáló ruhatárhoz, amikor ismét telefonált Barbi, hogy negyed óránk van beszerezni a könyveket és feladni neki, különben annyi a dedikálásnak, mert ő az utolsó, a sort lezárták. Ezen felbuzdulva Szandi úgy gondolta, cselekedni kell, és hősiesen előresietett, elképzelésem sincs hova, mert a tömegtől nem láttam, mindenesetre visszatért a könyveinkkel, elkérte a cetlit, amire a kívánt idézeteket írtuk, és felrohant, hogy átadja őket Barbinak. 

Ezután tovább vártunk. A hangulat borzasztóan feszült volt, aminek csak részben volt oka a tömeg és a hangulatkeltő zene hiánya. A másik, igen nagy része az a néhány elképesztően kulturálatlan, minősíthetetlen viselkedésű felnőtt, akik miatt szégyelltem, hogy már én sem vagyok gyerek. A gyerekek komolyan kivétel nélkül türelmesen, kitartóan várták, hogy sorra kerüljenek, ha rossz hírt kaptak (pl. elfogyott valami), persze lehangolódtak vagy elszomorodtak, de eszükbe sem jutott hisztizni. Ellenben a felnőttek... Páran ordítottak, hol az eladókkal, hol egymással, hol úgy általában a világgal. Szitkozódtak, káromkodtak, lökdösődtek, és konkrétan mindenhogy viselkedtek, csak példamutatóan nem. Alapvetően nem volt rossz kedvem a dolgok alakulása ellenére sem, nem voltam ideges, maximum egy picit csalódott, de amikor ezeket a felnőtteket hallgattam, azért rendkívül szívesen nyakon csaptam volna őket egy nagy büdös ponttyal, hogy észrevegyék, hány száz (vagy ezer?) gyerek veszi őket körbe, miközben fröcsögnek. Szóval ha ezen rétegből bármelyikük is olvasná valamilyen fatális véletlen folytán ezt a bejegyzést, ezúton is üzenem neki, hogy baromira szégyellje el magát, és lehetőleg soha a büdös életben ne jöjjön el több ilyen eseményre, vagy amennyiben mégis, vegyen példát a körülötte lévő gyerekektől.

No, de ezt félretéve továbbra is ott tartottunk, hogy sorbaállás az ajándéktárgyakért. Nagyjából negyed 3-fél 3 környékén Szandi előrement, és belesett a pult mögé, hogy lássa, milyen a termés. Ennek következtében ki is álltunk a sorból, ugyanis nem hogy karkötő és táska, jóformán semmi nem maradt már. Néhány könyvjelző, órarend és poszter, meg talán 2 póló. Semmi, ami minket érdekelt volna. Elég csalódottan ültünk le a lépcsőre, húgomat Szandi próbálta lelkisegélyezni, hogy ne legyen teljesen depressziós, amiért nem találkozhatott Laurával. A sorokat közben mindenhol lezárták, a tömeg kint várakozott a zárt ajtók előtt, a szervezők pedig mérgezett egérként rohangáltak fel-alá, ugyanis megtörtént, amire senki nem számított: nem volt elég könyv. Számolgatták, hány példány van még, hogy annyi embert engedhessenek be, az ajándéktárgyas részleg eközben teljesen kiürült. Persze a napnak itt még nem volt vége. Alig 5-10 perce ücsörögtünk, amikor csörgött Szandi telefonja. Barbi az emeleten rosszul lett, szóval Szandi rekordsebességgel és ninja tehetséggel ugrotta át a szervezőket és tinilányokat, mi meg lent toporogtunk tovább. Az eredmény végül az lett, hogy Barbit mindenki jól megápolta az orvosiban, Laura pedig végig ott volt vele, míg jobban nem lett, és természetesen aláírta mindegyikünk könyvét. Igaz, nem az idézetek kerültek bele, mert a papír sajnos elkeveredett, de dedikált könyvünk lett. Húgom persze így is szomorú volt, hisz se táska, se Laura, de nap végén azért azt mondta, nem érezte rosszul magát, jól elhülyéskedtünk a sorban.

Ennyi lenne tehát az élménybeszámoló, de röviden azért mindenképp szót akarok ejteni arról, miért is döntöttem a megírása mellett. Az indok igen egyszerű: elképesztően sajnálom Laurát. Senkinek nem kívánom azt, amit ő átélt ebben a két napban, és amit átél ez a két nap visszhangja miatt. Egyértelműen ez lett volna az eddigiek közül a legfontosabb dedikálása, készült rá, várta, izgult érte, és végül az egész tönkrement. És ennek tetejében még elárasztották temérdek negatív véleménnyel, rengetegszer minősíthetetlen, unintelligens stílusban. Azt az embert, aki ezt az egészet az olvasók mellett a legeslegjobban várta, és aki a legkevésbé tehet róla, hogy így alakult. Szóval ezért írtam egy beszámolót, mert szeretném, ha amellett, hogy mindenki látná, valóban nem indokolatlan az emberek felháborodása, meglátnák azt is, hogy emberekkel van dolguk, akik igen is hibáznak időnként, és azt is, hogy minden negatívum ellenére mindenki maga dönti el, elrontja-e a saját és a körülötte lévők kedvét azzal, hogy idegeskedik és háborog egy meg nem változtatható tényen, vagy megpróbálja megtalálni mindenben azt az apró pozitívumot, ami valahogy mindenhol jelen van. Én utóbbit választottam, így sokkal felszabadultabban tudok örülni a vasárnap bejelentett vidéki dedikáló körútnak is, és igazán hálás vagyok Laurának, hogy ennyire szívén viseli az olvasói véleményét és igényeit.

Zárásként Laurának - még ha nem is olvassa ezt a bejegyzést - ezúton küldök egy óriási nagy ölelést. Köszönöm neked, hogy megírtad ezt a sorozatot, és köszönöm, hogy olyan író vagy, akire tényleg felnézhet az olvasóközönsége.

"Long live Laura Leiner and St. Johanna's High School!" ♥

Manga: Special A

A héten betegség miatt itthon kényszerültem maradni, és mivel betegen az ember lánya nem takaríthat, nem pakolhat, és úgy általánosságban véve a pihenésen kívül nem nagyon van hitelesítve más elfoglaltságra, így elérkezettnek láttam az időt, hogy belekezdjek egy manga olvasásába, mivel már régen tettem. A keresőben csupán három dolgot adtam meg szempontként: legyen befejezett, legyen benne romantika és semmiképp ne legyen 18+-os. Így találtam rá a Special A-re.

Special A

Műfaj: Romantikus, Humor

Írta: Minami Maki

Rajzolta: Minami Maki
Kötetek száma: 17

Megjelenés: 2003. ápr. 1 - 2009. márc. 19.

Ismertető:

Hanazono Hikari a kihívások megszállottja, mindenben törekszik rá, hogy a legjobb legyen. Okos, jó sportoló, és szinte legyőzhetetlen. Szinte. Gyerekkori riválisa, Takishima Kei ellen ugyanis képtelen nyerni, mióta csak megismerkedtek, a fiú mindig mindenben egy lépéssel előtte jár. Hikari azonban nem adja fel, követi Keit a gimnáziumba is, ahol öt társukkal együtt mindketten a Special A osztály tagjai lesznek. Ide kerülnek ugyanis az elit iskola legjobb tanulmányi eredménnyel rendelkező tanulói, akik külön épületben tanulnak, külön iskolai egyenruhát hordanak, és idejük nagy részét a számukra kijelölt üvegházban töltik nyugodt teázgatással és pihenéssel. Természetesen Hikari itt is kitartóan dolgozik, tanul és edz célja eléréséért, míg Kei minden erőfeszítés nélkül nyeri a párbajaikat. Ez azonban koránt sem jelenti azt, hogy félvállról venné Hikari kihívásait, hisz ki akarna csalódást okozni egyetlen szívszerelmének...?

Főbb karakterek:

Hanazono Hikari - A történet főhősnője, Kei riválisa, aki soha semmilyen kihívást nem utasít vissza

Takishima Kei - A történet főhőse, Hikari riválisa, aki bármit megtesz a lány boldogságáért

Yamamoto Jun - Az S·A 3. helyezettje, Megumi zenész ikertestvére

Yamamoto Megumi - Az S·A 4. helyezettje, Jun énekes ikertestvére

Karino Tadashi - Az S·A 5. helyezettje, az iskola igazgatójának kissé vadóc fia

Toudou Akira - Az S·A 6. helyezettje, aki imádja a teákat és Hikarit

Tsuji Ryuu - Az S·A 7. helyezettje, aki vonzza az állatokat és Junt és Megumit, akikkel együtt nőttek fel

Vélemény:

Valamivel kevesebb, mint másfél nap alatt olvastam el a mangát, szóval igen, mondhatjuk, hogy nagyon tetszett. :) Pontosan ilyen történetre volt szükségem, amikor rákerestem, tehát nyilván sokat számít, hogy jó időben talált meg, de ha ezt félretesszük is nagyszerű mangának tartom. Végig pörgős, persze amennyire egy romantikus történet az tud lenni, egy percig se unatkoztam, és nem is láttam előre a dolgokat. Jó, minden ilyen mangában vannak alap dolgok, amiket tudunk előre, mint a főszereplők egymásra találása, de a többi szereplőpárost például egy kivételével nem láttam előre, csak amikor már kezdett alakulni. Újdonság volt számomra az is, hogy annak ellenére, hogy kb. a manga második felétől már együtt vannak a főszereplők, nem arról szólt az egész, hogy hányszor vesznek össze, mennyire nehéz megszokni egymást, milyen félreérthető helyzetekbe keverednek. Végig éreztem köztük a bizalmat és a szeretetet, és pont ettől nyújtott nekem többet az átlag romantikus sorozatoknál. A félreérthető helyzeteket sem értették félre, teljesen természetesen és normálisan kezelték őket, mert meg sem fordult a fejükben, hogy a másik már nem szereti őket. Ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna soha féltékenyek, mérgesek vagy szomorúak, egyszerűen csak mindezt úgy tették, hogy egy pillanatra se kellett félteni a kapcsolatukat. Ezt egyébként - bár nyilván sokkal kevésbé hangsúlyosan - a többi párnál is lehetett érzékelni.

És akkor most ejtsünk pár szót az animéről is, mivel ezek után természetesen kíváncsi voltam rá. Kezdésnek a rajzolás. Nem tudom, ki követte el ezt a merényletet, de azon túl, hogy az összes szereplő kb. úgy néz ki, mintha gólyalábakon járna, még csak nem is hasonlítanak a manga figuráira. Talán még a legjobban Akirát találták el, de tényleg olyan az egész, mintha egy másik szereplőgárdát néznénk. Azt végképp nem tudom, ki találta ki, hogy ez a zsírkrétához hasonló effekt jól néz ki, vagy esetleg romantikus, mindenesetre én a hajamat téptem tőle. Az openingek és endingek kivétel nélkül katasztrofálisak. Önmagukban sem hallgatnám őket szívesen, de számomra a történethez sem illenek. Viszont ha túllépünk a zenén és a rajzoláson, még mindig lehetne jó a történet, mint ahogy a mangában az is. Csak hát, itt meg nem. Tudom, hogy a sorozat még nem fejeződött be, amikor az anime készült - bár azt az egy évet már igazán megvárhatták volna vele -, de ez nem jelenti azt, hogy addig a pontig, amíg feldolgozták, ne lehetett volna jól, hitelesen és élvezhetően megcsinálni. Ehelyett kiszedtek belőle jeleneteket, amik ugyan nem voltak életbevágóak, mégis bőven befértek volna a rengeteg elnyújtott, érthetetlen és logikátlan változtatás helyére, és ha már emlegettem a karakterek kinézetét, a személyiségük se maradjon ki, mert hogy azt sem sikerült normálisan adaptálni. Az animében Kei elképesztően bamba tud lenni, sokszor csak tátott szájjal bámul Hikarira, mint egy birka, és a szerelmét is inkább megszállottsággá rondították. A mangában Megumi és Jun nem gyűlölik az állatokat amiért közel állnak Ryuu-hoz, csak simán Ryuu nyakán lógnak mindig, utóbbi pedig nem tartja ezt fárasztónak. Egy szóval az összes karakter eltúlzott, amitől kifordultak mangabeli önmagukból. Ha nem akarjuk a mangához hasonlítgatni (de, akarjuk, mert grrr), az anime akkor is tele van logikátlansággal és zavaró dolgokkal. Ugyanakkor mindezek ellenére is azt mondom, hogy nézhető és egészen élvezhető. Bizony, egészen addig, míg nem nézzük az utolsó részt. Mert, gyerekek, erre a lezárásra egyszerűen nem találok szavakat. Nem arról van szó, hogy logikátlan, eltúlzott, túlcukrozott vagy túlnyújtott, nem, ennek egyszerűen nincs értelme. SPOILER: Amikor a virág után ugrottak és lebegtek a Big Ben előtt, csak néztem, hogy ez mégis MI?! Utána meg semmi megoldás, csak simán mindenki heppi és az élet szép, Kei hazament, mert azt akarta, és amúgy is milyen kitartó volt már szegény Hikari?! Aoi meg fittyet hány a főnöke utasítására, eldönti maga?! Úr Isten....

Egy szó, mint száz, az animét ne nézzétek meg, elképesztően igénytelen lett, a mangát viszont bátran ajánlom, nagyon jól felépített és tényleg maximálisan élvezhető darab.

Kedvencek:

Karakter: Kei (imádnivaló. pont. már persze a mangában.)

Anti-kedvencek:

Karakter: Kei apja (valami elképesztően idegesítő)

Ending: Yuku Goto - Special Gyutto Good Luck (2. ending)