Könyvmoly Párbaj vol. 6.

Hát, újra itt vagyunk! Az előző Párbaj teljesítése után - bár csak az A listámat olvastam el végül az eredeti terveimmel szemben - nagyon nehézkesen álltam neki az idei listámnak. Valahogy nagyon rapszódikus hangulatban talált meg ez a jelentkezési időszak, de azért csak sikerült most is megírnom. Újdonságként ezévben bevezettük a Moly Menü listát, ami a book tagek mintájára történő listaállítást jelenti az általunk előre megadott szempontok alapján. Ebből is van 7 és 11 könyves verzió, és mivel fogalmam sincs, milyen lesz az élet egy babával, inkább ez alkalommal sem hősködtem a 11 könyves bevállalásával. Az alábbiakban tehát a 'B' menü listámat olvashatjátok, amivel a 2015/2016-os Könyvmoly Párbajra jelentkeztem:

1. Olvass egy könyvet olyan szerzőtől, akinek ugyanazzal a betűvel kezdődik a keresztneve, mint neked!

A: Kleinheincz Csilla: Ólomerdő

B: Gévai Csilla: Nagyon zöld könyv

2. Olvasd el a legutolsó könyvet, amit megvettél/ ajándékba kaptál!

A: Neil Gaiman: Tükör és füst

B: Mark Lawrence: Tövisek Hercege

3. Olvass el egy klasszikust!

A: Jane Austen: Büszkeség és balítélet

B: Charles Dickens: Karácsonyi ének

4. Olvass el egy könyvet, amit kölcsön kaptál!

A: Kae Westa: A démon és a papnő

B: Tari Annamária: Z generáció

5. Olvass könyvet az egyik kedvenc szerződtől!

A: Ernest Cline: Armada

B: Neil Gaiman: Felkavaró tartalom

6. Olvasd el egy sorozat második kötetét!

A: Diana Wynne Jones: Az égi palota

B: Leiner Laura: Hullócsillag

7. Olvass el egy olyan könyvet, aminek nem angol az eredeti nyelve!

A: Limpár Ildikó: Emlékek tava

B: Dante Alighieri: Isteni színjáték

Mint látjátok, most is bebiztosítottam magam egy B listával, viszont ez olyan jól sikerült, hogy megint került rá egy adag könyv, amit legalább olyan szívesen elolvasnék, mint az A listásakat, szóval meglátjuk, mire lesz idő/kedv és mitől megy el menet közben. :) Egészen változatos kis menü lett, úgyhogy kifejezetten büszke vagyok rá. Remélem jövő októberre is az leszek. :D

Aki még nem jelentkezett, de szeretne, vagy csak kíváncsi rá, mi a búbánat az a Könyvmoly Párbaj, megtalálja az idei játékszabályokat >>ITT<<. De igyekezzetek, mert már csak hétvégéig van idő leadni a listákat! ;)

Hajrá, Párbajosok!

A perverz, a törpe és a szemüveges gazfickó

Elérkeztem végül az utolsó Párbajkönyvem értékeléséhez, ami a bejegyzéscím alapján akár egy Romana füzet is lehetne, de helyette inkább egy light novel, méghozzá egy általam igen kedvelt anime alapjául szolgáló darab. Mamare Touno: Log Horizon 1. - The Beginning of Another World.

A Log Horizon sok társához hasonlóan olyan light novel, ami webcomic-ként kezdte, ám a rajongók annyira szerették, hogy a képregény szeletkéket az író végül egybegyúrta, és bumm, így lett a jelenleg 9 kötetet számláló sorozat! Borító tekintetében sokat nem várhatunk rendszerint ebben a műfajban, így itt sem különösebben fordítottak rá nagy gondot. Kicsit olyan az egész, mintha nem lett volna pénz színes tintára, de azért a zöld hátteret összespórolták volna a rajongók, hátha javít valamit az összképen. Pedig nem. Én mindenesetre e-bookban olvastam, szóval nem éltem meg nagy tragédiaként a nem túl hívogató küllemet, de annyi biztos, hogy nem ez az a sorozat, amit beszereznék csak azért, hogy szépen mutasson a polcomon. Viszont az egy-egy fejezet elején található karakterdizájnok hangulatosak.

Történetünk főhőse Shiroe, az Elder Tales nevű híres online játék nagy tudású veterán játékosa. Shiroe az Elder Tales legújabb kiegészítőjének telepítése után rengeteg másik játékossal egyetemben egyik pillanatról a másikra a játék világában találja magát, karakterének bőrébe bújva. Senkinek semmi információja nincs róla, mi történt pontosan, ezért természetesen mindenki pánikol vagy épp magába zuhan. Shiroe rövidesen felfedezi, hogy akad azért barátja, aki hasonló cipőben jár, így a megbízható, bár kissé perverz Naotsuguval együtt elhatározzák, hogy megpróbálják kitapasztalni ennek a világnak a szabályait, és keresnek valami célt a céltalanságban.

Visszaolvasva a sztori leírását nem tűnik túl izgalmasnak. Ennek valószínűleg az az oka, hogy tényleg nem az. Említettem, hogy szeretem az animét, ugye? Ugye. Na, hát ez azért van, mert ott történik is valami, itt meg nem igazán. Majdnem a teljes kötet összesen arról szól, hogy Shiroe, Naotsugu, és a később hozzájuk csapódó Akatsuki próbálnak hozzászokni a világhoz, amibe csöppentek. Információt gyűjtenek róla, megtanulnak harcolni, és időnként aggódnak. A csaknem 400 oldal összesen az anime első 4 részét öleli fel, annyira vontatott az egész. Sajnos mind az elnyújtott történeten, mind a stíluson meglátszik, hogy ez az író nem regényekre szakosodott, jobb lett volna, ha megmarad a webcomic formátumnál.

Hogy mi a gond a stílussal? Több minden. Egyrészt rengeteget ismétel. Nem szavakat, sokkal inkább egész részleteket. Ha lett volna hozzá türelmem, lehet, hogy megérte volna szemléltetésként összeszámolni például, hányszor írja le, hogy a táj mohás, saras, gazos, itt-ott kandikál csak ki egy kis beton, és szanaszét elhagyatott, gazzal benőtt autók hevernek. De ugyanígy említhettem volna a képességek vagy kasztok jellemzését, vagy épp Shiroe egy-egy aggodalmát. Egy másik probléma, hogy az író ide-oda ugrál jelen és múlt idő között, ami számomra nagyon zavaró volt sok helyen, mintha egy kisiskolás első szárnypróbálgatásait olvastam volna fogalmazás terén.

Karakterek tekintetében szintén kicsit csalódnom kellett. Azt reméltem a light noveltől - ezért is tettem fel a listámra -, hogy kicsit mélyebben megismerhetem azokat, akiket az animében már megkedveltem, ez azonban leginkább csak Shiroe esetében volt így, viszont az ő megítélésének meg nem tett jót ez a tudás. Shiroe az animében egy elég zárkózott, de nagyon intelligens, elképesztő taktikai érzékkel rendelkező fiú. Ezt itt is valamelyest megpendíti az író, viszont sokkal többet kapunk az aggodalmaskodó, önbizalomhiányos és kicsit túlságosan is félénk vonásokból, amik jócskán eltiporják a "szemüveges gazfickó" becenév adta elvárásokat. Naotsugu egészen megkedvelhető, Akatsukiról viszont összesen annyit tudunk meg, hogy alacsony, nagyon szép és általában szótlan.

Összességében nagyot csalódtam a könyvben, sokkal több és sokkal minőségibb tartalomra számítottam, szóval nem igazán tudom ajánlani senkinek. Inkább nézzétek meg az animét. Ugyan az sem befejezett még, és mivel a második sorozat együtt haladt a rendkívül lassú folyású light novellel, így az sem sikerült olyan lendületesre, mint az első, azért szerintem mindenképp megéri annak, akit érdekel az ilyen "bekerülünk a játékba" típusú történet.

Végül a kérdés: Van-e olyan film, anime vagy mese, aminél úgy éreztétek, jobban sikerült, mint a könyv, ami alapján készült?

Megint egy zűrös világvége

Kedves Írók és Írónők!

Kössz, hogy nem hagyjátok eltűnni a fantasy műfaját! 

Kössz, hogy egyre többször veszitek alapul a különböző népek mítoszait!

Kössz, hogy ennyire szeretitek Lokit!

Kedves Kiadók!

Kössz, hogy a fentieket csak részben tudom magyarul olvasni, mert az első vagy második kötet után leálltok a sorozattal!

Egy ilyen szarkasztikus bevezető után pedig mi más is következhetne, mint egy mitológiára alapuló fantasysorozat első kötete, amiben természetesen benne van Loki: Kelley Armstrong – Melissa Marr: Loki farkasai.

Ezt a könyvet gyakorlatilag abban a pillanatban meg akartam szerezni, hogy bejelentették a Cicerónál, ennél fogva azon kevesek egyike volt, amikért részt vettem a kiadó nyereményjátékában. Tudni kell rólam ugyanis, hogy csak olyan dolgokért játszom, amiket ténylegesen szeretnék megnyerni, ami később csak a polcon porosodna, azt nyerje meg inkább valaki, akinek örömet is okoz. A 2014-es Nagy Téli Nyereményjáték tíz fordulójából ez volt az egyetlen, amiben részt vettem, és szerencsésen meg is nyertem a könyvet, aminek a februárra kiírt megjelenése végül júniusra tolódott. Azóta várt a polcomon a sorára szép türelmesen. Bevallom, a borítót nem sokat nézegettem. Nem sikerült rosszul, csak épp nem is az a fajta, amin elámulok és megpróbálom elemezgetni. Inkább olyan, mint egy kép egy mesekönyvben, és ez végül is jól van így. Puhaborítós, és szokás szerint a ragasztás itt sem túl minőségi, de egy olvasás után még nem esett szét. A külalakra nem is pazarlok több szót, jöjjön a történet!

Matt Thorsen 13 éves, igen csak jól megtermett gyermek, akiben tulajdonképpen semmi különleges nincs, leszámítva a tényt, hogy az északi isten, Thor leszármazottja. Ezzel persze nincs egyedül, szülővárosa, Blackwell ugyanis hemzseg a Thor-ivadékoktól, akik mind tisztában is vannak kilétükkel. Nem úgy a városban tanyázó, némileg kevésbé szívesen látott család, a bajkeverő Loki leszármazottai, mint például Fen és Laurie Brekke. A felállás: Matt ismeri a saját és a Brekke unokatestvérek származását, ahogy Fen is ismeri. Matt nem tudja, hogy Fen tudja magáról, kicsoda, Fen viszont tudja, hogy Matt nem tudja. Laurie pedig az ég világon semmit sem tud. Azt leszámítva persze, hogy Matt és Fen ki nem állhatják egymást, és lehetetlen, hogy valaha is jól kijöjjenek. Ám ahogy az lenni szokott, a sors ezzel nem ért egyet. Amikor a városi tanács bejelenti, hogy közeleg a Ragnarök 2.0, és hogy, hogy nem, Mattet éri a megtiszteltetés, hogy Thor bajnokaként még a gimnázium előtt harcba szálljon a Midgard kígyóval, a fiú választás elé kerül: megismétli az első Ragnarök eseményeit a világ megtisztítása érdekében, vagy felkutatja a többi "kiválasztottat", és megpróbálja megváltoztatni a látszólag megváltoztathatatlant. Utóbbihoz azonban első lépésként maga mellé kell állítania Loki bajnokát...

Hosszú idő után először éreztem azt olvasás közben, hogy végre megint a saját terepemen vagyok. Végre megint olyat olvasok, ami igazán leköt, amit nem kell túlgondolkodni, ami egyszerűen csak szórakoztat és kikapcsol. Nagyon szerettem ezt a történetet, stílusát és karaktereit tekintve egyaránt. A történetmesélés könnyed, sokszor humoros, gördülékeny, egyszerűen követhető. Nincsenek benne fölöslegesen hosszú leírások és túlfilozofált gondolatmenetek, nem akar több lenni annál, ami: egy szórakoztató ifjúsági fantasy. Kis érdekesség, hogy az írónők nem a történetszálakat, hanem magukat a szereplőket osztották fel egymás közt: a Matt szemszögéből íródott részeket Kelley Armstrong, míg a Fen és Laurie szemszögéből íródottakat Melissa Marr alkotta. Ennek ellenére nem érződik igazán stílusbeli különbség köztük, bár nem tudom, ez valójában az ő érdemük-e avagy a fordító Bihari Györgyé.

A három fő karakterünket a váltott nézőpontoknak hála elég jól megismerhetjük és megszerethetjük. Többször elgondolkoztam ezen a történet során, de végül is arra jutottam, hogy mindenki többnyire a korának megfelelően viselkedett, nem jutott eszembe egyszer sem, hogy "á, ilyet egy 13 éves egész biztosan nem gondolna/csinálna". Nem voltak túl bátrak, túl okosak, túl ügyesek, mindenki hibázott a megfelelő mértékben és teljesen reálisan többször féltek, mint amennyiszer nem. A mellékkarakterek viszont kicsit számomra kidolgozatlanok voltak ebben a kötetben. Persze változhat ez még a továbbiakban, sőt az ikrek, Freyr és Freya bajnokai esetében biztosan fog is, viszont Baldr leszármazottjánál ez a hiány már most is eléggé érezhető volt. Baldr az az isten volt, akit mindenki szeretett, így nem csoda, ha az utódja is szeretetreméltó, de attól, hogy ezt leírják huszonötször, még nem fogom ténylegesen látni, miben nyilvánul ez meg. Rá egy kicsivel több figyelmet kellett volna fordítani.

Mindenesetre ez az apróság nem változtat az összbenyomásomon: szerethető, kellemes és humoros könyv a Loki farkasai, amit bárkinek szívesen ajánlok, aki nem idegenkedik a fantasy műfajától, és akiben hozzám hasonlóan egész halványan még pislákol a remény apró lángja, hogy ezt a sorozatot nem kaszálták el, és a nem is olyan távoli jövőben kiadják a két folytatását.

Végül a szokásos kérdés: Ti melyik nép melyik istenének utódai lennétek saját véleményetek szerint, és az istenség milyen erejével/képességével rendelkeznétek szívesen?

Egy doboz novellás praliné

Van egy írónő, akiről könyves körökben mindenki hallott már, és még ha nem is olvasott tőle, egy dolgot mindenképp társítani tud a nevéhez: az ételt. Szinte alig van könyve, amelynek címében ne bukkanna fel egy kósza finomság - legyen az narancs, csokoládé vagy épp mint jelen esetben: Bársony és keserű mandula.

Joanne Harris-szel közös történetünk négy évvel ezelőtt, az első Könyvmoly Párbaj idején vette kezdetét. Akkor került fel a listámra a Rúnajelek, amit bár elolvastam, szerettem, bejegyzés mégsem született róla, így azt a Párbajt - ugyan nem épp emiatt - nem is sikerült teljesítenem. Mivel az első könyv fellelkesített, ezek után elkezdtem vadászni az írónő könyveit, méghozzá anélkül, hogy egyáltalán tudtam volna, melyik miről szól. Három kötetet sikerült beszereznem, amiből egy, a Szederbor, szintén felkerült az A listámra, méghozzá 2013-ban, ennek megfelelően azt a Párbajt is tökéletesen elbuktam, ezúttal azonban tényleg Joanne Harris miatt. De makacs vagyok, nem adom fel olyan könnyen, így az ötödik Párbajra ismét besoroztam az írónőt, és immár nem csak a könyvet sikerült elolvasnom, de bejegyzés is született róla. (Reméljük, ez azt jelenti, hogy megtört az átok, és a Párbajt is teljesítem időben. :D)

A kissé hosszúra nyúlt bevezető után vessünk egy pillantást a borítóra! Bevallom, nekem ez az egyik kedvencem a Joanne Harris könyvek közül. Valahogy a színösszeállítása, a hangulata, a betűtípusa olyan kis harmonikus, melegséget árasztó. Puha borítós, ami jelen esetben nagyon helyes választás, és a manapság oly népszerű rossz minőségű ragasztástól eltekintve meg is dicsérném az Ulpiust a kiadásért, csak ugyebár már nem igazán aktuális. Ezt egy kicsit sajnálom egyébként, mert igazán megkérdezném őket, hogy kerül a kiadási információk közé a Fundamenta Lakáskassza logója, de talán ez már örök rejtély marad.

Történet tekintetében nem tudok sok információval szolgálni az érdeklődők számára, ugyanis mint azt bizonyára a bejegyzés címéből mindenki kitalálta, a Bársony és keserű mandula novelláskötet. 22 rövidebb-hosszabb szösszenet található benne a legkülönfélébb témákban, a legkülönfélébb stílusban, a legkülönfélébb érzelmeket hagyva maguk után. Egyetértek a fülszöveggel, tényleg olyan a kötet, mint egy doboz bonbon. A színükből, a formájukból próbálhatunk következtetni a tartalmukra, de amíg el nem majszoltuk, nem fogjuk tudni eldönteni, melyik mennyire ízlett.

Mivel 22 novella keltette 22 különféle élményt elég nehéz fejben tartani, olvasás közben végig jegyzeteltem. Minden történethez írtam egy-két gondolatot, és mindegyiket pontoztam 1-5-ig a saját ízlésemnek megfelelően. Hogy mennyire vegyes érzelmeket hagy maga után a kötet, nem is lehetne jobban bemutatni, mint azzal, hogy az értékeléseket összeadva és átlagolva hajszál pontosan 3-at kaptam végeredményül. Nem volt két olyan novella, ami ugyanazt váltotta volna ki belőlem, sok esetben meg se tudtam fogalmazni rendesen magamnak a gondolataimat, csak egy-egy jelzőt firkantottam le, amivel nagyjából körül tudtam írni. Akadtak olyanok, amiknél úgy éreztem, tökéletesen illik rájuk a kötetcím, és olyanok, amikről nem értettem, hogy kerültek egyáltalán bele vagy mi értelmük van tulajdonképpen. A történetek elején lévő rövid magyarázatokkal is ez volt a helyzet. Volt, ahol csak utólag jöttem rá, mire utalt benne az írónő, de volt, ahol gyakorlatilag előre lelőtte a teljes sztorit, így az valamelyest veszített az értékéből számomra.

Egyértelműen nem áll szándékomban sorra venni mindegyik novellát, viszont a kedvenceimnek azért úgy gondoltam, mégis itt a helyük, úgyhogy pár szóban megemlékeznék róluk (aki kíváncsi valamelyik konkrét novellára, kérdezzen nyugodtan, nem dobom el a jegyzeteim):

Faith és Hope vásárolni indulnak

Rögtön a legelső egy aranyos, szívmelengető történet két idős hölgyről, akiket a kor nem akadályozhat meg abban, hogy megéljék a szerény kis álmaikat. Kicsit bársonyos, kicsit keserű, de nagyon kedves novella.

Bolondok aranya

Egy befásult tanár, aki valaha egy híres regény megírásáról szőtt álmokat, és egy tehetséges diák ígéretes házi feladata, ami felszínre hozza a régi vágyakat. Klasszikus tanulságos történet, amit még akár felnőtt esti meseként is el tudnék képzelni.

Hely a nap alatt

"Brazíliában vannak strandok, ahol a fürdésre vágyókat kor és külső alapján szortírozzák, és ahonnan a csúnyákat, az öregeket és a túlsúlyosakat kitiltják..." - írja Harris a magyarázatban. Nagyon jó karikatúrája a mai látszatokra épülő társadalomnak, és annak, hogyan szocializálódik ebben a környezetben egy átlagos tinédzser. Irodalom órán elemzésre kiváló, vitaindító mű lehetne.

Uzsonna, madarakkal

Az abszolút kedvencem két magányos lélekről, akik bár szinte egyáltalán nem kommunikálnak, szinte egyáltalán nem ismerik egymást, jelenlétükkel mégis nagy hatást gyakorolnak a másik életére. Nyugodt, kellemes, hangulatos novella, ami olyan, akár a japán zöldtea.

Ugyan az értékelésem alapján közepest kellene adnom a kötetnek, összességében élveztem az olvasását, és őszintén tudom ajánlani bárkinek, mert biztos vagyok benne, hogy lesz legalább egy történet, amit érdemesnek talál a továbbgondolásra, vagy segít abban, hogy megfogalmazzon olyan dolgokat, amiket korábban nehezen megfoghatónak talált.

A kérdésem pedig ezúttal nagyon stílusosan, hogy mindenki rögtön édeséhes legyen: Ti milyen bonbont preferáltok egy novella esetében? Ha ütős, karakteres ízű vagy ha inkább hosszan, elgondolkodva ízlelgethetitek a tölteléket? Esetleg ha a félkész alaphoz nektek kell hozzáadni az utolsó hozzávalókat a saját ízlésetek szerint?

Delfinekkel suttogó

Az ember lánya azt gondolná, hogy nyáron a legkönnyebb behozni mindenféle lemaradást, legyen szó házimunkáról, bevásárlásról vagy épp olvasásról. Idén nyáron azonban úgy döntöttem, inkább túlélni próbálom a hőséget, így abba a szorult helyzetbe hoztam magam, hogy egy hónap alatt kellene bepótolnom az eddig halogatott Párbajos könyveket. Ennek első lépéseként egy újabb angol nyelvű olvasmányt hoztam, mégpedig egy olyan szerzőtől, akinek egy könyvét korábban már értékeltem a Párbaj keretein belül. Lássuk tehát, mit tudunk Michelle Paver: Gods and Warriors c. művéről!

Borítóját tekintve elsősorban azt, hogy gyönyörű. A színei, a grafikája, egyszerűen minden részlet tetszik rajta. Normál méretű, puhaborítós, jó kézbe venni és kényelmes olvasni. Belül sok illusztrációval nem találkozunk, nincs is rá szükség túlzottan, csupán az egyes nézőpontváltásokat jelző kis figurák teszik hangulatosabbá. Plusz az elején találunk egy térképet, amire nagyjából a kötet felétől lehet szükségünk, addigra viszont jó eséllyel elfelejtjük, hogy van. Ha valaha valamelyik magyar kiadó itthon is gondozásába veszi a sorozatot - mert természetesen ez is sorozat -, remélem, nem változtatnak a Puffin-féle verzión, ez egyszerűen így jó és kész.

Történetünk igen csak in medias res kezdődik, főhősünk, a 12 éves Hylas ugyanis épp halálos veszélyben van. Maga se tudja, miért, üldözik az általa csak "Varjaknak" hívott félelmetes harcosok. Előlük menekülve elszakad egyetlen húgától, szeretett kutyáját is megölik, így a sehová sem tartozó, kívülálló kecskepásztor fiú teljesen magára marad. Miközben kétségbeesve próbál húga nyomára bukkanni és egyúttal a Varjak elől is végleg meglépni, rátalál egy sírhelyre, benne egy haldokló férfival, aki utolsó szavaival rábízza bronztőrét, és bizarr utazást jósol számára a tengeren át, amit Hylas még sosem látott. S miközben a hegyekben a fiú az életéért küzd, a tengeren túlról érkező lány a szabadságra áhítozik, az addig gondtalan delfin pedig érzi, hogy komoly küldetés vár rá. Hármuk sorsa aztán lassacskán összefonódik...

Milyen szép és milyen klisés is volt ez az utolsó mondat, nem igaz? De koránt sem annyira, amennyire igaz! Nagyon-nagyon sokáig tartott elolvasni ezt a könyvet, pedig igazán nem hosszú, azonban van vele egy hatalmas gondom: csaknem a feléig elképesztően lassú. És a lassúságot itt nem úgy kell érteni, hogy a főszereplőnk nem mozdul, Hylas mást se csinál, mint fel-alá rohangál a hegyekben, de maga a fő cselekmény nem kifejezetten halad előre. A srác menekül egyik helyről a másikra, innen-onnan lopkod egy kis kaját vagy ruházatot, egyszer-kétszer belebotlik valakibe, akivel válthat három mondatot, majd menekül tovább. Borzasztóan elnyújtottnak és fölöslegesnek éreztem a történet ezen részét - annak ellenére, hogy Paver leírásai továbbra is fantasztikusak -, és pont emiatt nehezen vettem rá magam, hogy folytassam.

Pedig megérte. Nagyjából 120 oldal leküzdése után ugyanis, amikor megjelenik Spirit, a delfin és Pirra, a főpapnő lánya, végre beindulnak az események. A könyv második felét egyetlen délután alatt elolvastam, annyira felpörgött. Akkor tényleg megkaptam, amire egész addig vártam: egyszerre zúdult a nyakamba az akció, lettek igazi rejtélyek, a karakterek kinyíltak, mint a tubarózsa, és már nem azért vártam a végét, hogy túllegyek rajta, hanem azért, mert kíváncsi voltam rá. 

Ha már az imént említettem a karaktereket, pár szóban ki is térek rájuk. Hylas nagyon szokatlan főhős számomra. Olyan, mintha két emberből gyúrták volna össze, akik egymás ellentétei. Néha önző, néha önfeláldozó, néha bátor, néha mindentől fél, néha annyi idősnek tűnik, amennyi valójában, néha pedig jóval idősebbnek. Vele szemben Pirra sokkal tisztább karakter, könnyebb kiismerni, és talán ezért volt szimpatikusabb is nekem. Őt végig meg tudtam érteni, mit miért cselekszik, róla bármikor meg tudnám mondani, melyik helyzetben mit fog tenni. Hylasnál ez valahogy nem egyértelmű. Vannak ugyanakkor olyan karakterek is a történetben, akikről úgy érzem, a folytatásban jóval nagyobb szerepet fognak kapni, és izgalmas fordulatokat hozhatnak. Ilyen Pirra anyja, a főpapnő és Hylas barátjának, Telamonnak az apja. Rájuk nagyon kíváncsi vagyok.

No, de összegezzünk! Ha tehetném, el is felejteném azt a vontatott kezdést, de sajnos nem megy, úgyhogy bármennyire is szeretném, nem felhőtlen az élmény. Nem is javaslom ezzel kezdeni Paver megismerését, a Farkastestvér erre szerintem sokkal alkalmasabb, ráadásul az magyarul is elérhető. Ez pedig azért nem hátrány, mert bár az előbb említett kötetet angolul nem olvastam, a Gods and Warriors minden, csak nem kezdő angolosoknak való. Haladóknak szókincsbővítéshez remek, de készüljenek fel egy vaskos szótárral, és tartsanak ki azon az első ~120 oldalon, mert ami utána jön, azért tényleg megéri!

És hogy Párbajos kérdés nélkül se maradjunk:

Michelle Paver főhőseinek jól bevett szokása, hogy állati kísérőt szereznek maguk mellé, aki aztán nem csak vezetőjük, hanem barátjuk is lesz. Ha kalandos küldetésre indulnátok egy számotokra ismeretlen vidéken, ti milyen állatot választanátok magatok mellé tudva, hogy akármilyen is legyen az alaptermészete, hozzátok mindvégig hűséges marad?

Hát én immár kit válasszak...?

Nem vagyok továbbra sem az aktivitás mestere, pedig nem arról van szó, hogy nem olvastam semmit az elmúlt időszakban. Viszont a bejegyzéseknek nagyon nehezen állok neki, pláne ha olyan könyvről van szó, aminek időközben megfogyasztottam a folytatásait is. Így történt ez a soron következő Párbajos darabomnál, Kiera Cass: A Párválasztójánál.

A Párválasztóval nagyjából azóta szemezek, hogy először megláttam a borítóját. Nem vagyok a habos-babos ruhák rendszeres és fanatikus viselője, de nézni mindig is nagyon szerettem őket, szóval nálam a sorozat külleme ilyen szempontból telitalálat volt. Azt mondjuk hozzá kell tennem, hogy a pózok nem igazán tűntek számomra túl természetesnek, így könnyen el tudom képzelni, hogy sokaknak egyáltalán nem tetszenek a borítók. Mindenesetre az én esetemben ez a sorozat egyike azoknak, amiket kizárólag a borító miatt tettem várólistára.

A történetnek ugyan utánalestem, de különösebben nem foglalkoztam vele, és igazság szerint nincs is különösebben túlbonyolítva, úgyhogy csak pár mondatban:

Az általunk jól ismert Amerika rég a múlté, a sorozatos háborúskodások és hatalmi harcok eredményeképp a hajdani nagyhatalomból már csak egy kis ország, Illéa maradt, ahol a béke fenntartása érdekében a társadalom kasztokra osztott. Az 1-esek a legtehetősebbek, ide tartozik a királyi család és vallási vezetők, míg egyre lejjebb érve egyre szegényebbeket találunk. Főhősnőnk, America Singer 5-ös, vagyis művész, ám szívszerelme, Aspen alacsonyabb kasztú, ami miatt csak titokban találkozgatnak. A fiú szégyelli szegénységét, ezért ráveszi Americát, hogy nevezzen be a Párválasztóra, ahol 35 kiválasztott lány fog harcolni a koronaherceg kegyeiért és egyben egy jobbnak remélt életért. Americát az olvasó legnagyobb meglepetésére kiválasztják, amitől addigi békés kis élete egy csapásra felfordul, így ő lesz az egyetlen versenyző, akinek esze ágában sincs meghódítani Maxon herceget. De vajon a herceg is egyetért ezzel?

A Párválasztót egészen addig halogattam, míg egy betegség következtében az egyik hétvégémet ágyban nem kellett töltenem. A sok közbeiktatott alvás ellenére nagyon hamar elolvastam, vittek magukkal az események, főleg onnantól, hogy Mer a palotába ért. Előtte egy picikét döcögősnek éreztem, soknak találtam a fölösleges körítést, de mivel tényleg könnyen olvasható, hamar túllendültem ezen az apróságon. Történet szempontjából nincs sok mondanivalóm, mert ebben a sorozatban a karakterek sokkal lényegesebb szerepet játszanak, így még ha nem is lehet rá azt mondani, hogy nem történik semmi, egyértelműen nem olyan akciódús, hogy az olvasó ide-oda kapkodja a fejét az események közepette, ráadásul a "csavarok" többsége is jó előre kitalálható.

Karakterekből viszont aztán tényleg nincs hiány. Nyilván lehetetlen mind a 35 lányt, plusz Mer családját, plusz a királyi családot, plusz az egyéb személyzetet átfogóan bemutatni, de mivel a 35 igen hamar leredukálódik, nincs is erre szükség. Persze helyenként azért így is sok a rengeteg név, de mivel többségük felejthető, megnyugodhatunk: el is fogjuk felejteni őket. Akiket viszont nem, azok között rögtön ki is fog alakulni egy szimpátiasorrendünk. Lesz, akit megkedvelünk, lesz, akiről úgy gondoljuk, nem sok vizet zavar, és lesz persze főellenségünk is, hogy azért is szurkolhassunk, mikor csapja már arcon valaki egy nagy büdös ponttyal. Főhősünket mondjuk nem mindig fogjuk annyira szeretni, sőt, az esetek jó részében eléggé fog idegesíteni a viselkedése, de mivel aránylag gyakran fut bele imádott hercegünkbe, ezért nagyvonalúan meg tudjuk neki bocsájtani a ballépéseit.

Összességében tehát nagyon tetszett A Párválasztó, és ha ezt az értékelést a folytatások ismerete nélkül írtam volna meg, bátran ajánlanám is ország-világnak. DE! Az a sajnálatos balszerencse, hogy azóta olvastam Az elitet és Az igazit is, és szomorúan tapasztaltam, hogy egyik sem volt az igazi (ha-ha). Az elit kifejezetten idegesített, gyakorlatilag nem szólt semmiről a világon Mer döntésképtelenségét kivéve, Az igaziban pedig annyi logikai baki volt, hogy ha felsoroljuk, végigér a Tejúton. Szóval - bár maga a bejegyzés alapvetően csak A Párválasztóra szorítkozik - kénytelen vagyok az ajánlást ennek fényében megfogalmazni. Azoknak ajánlom a sorozatot, akik a.) képesek az első kötet után abbahagyni az olvasást, b.) vannak annyira elvetemült romantika-rajongók, hogy képesek legyenek túltenni magukat a fenti zavaró tényezőkön. Mindenki más inkább ne ebbe a sorozatba ölje a felesleges idejét.

Viszont! Azoknak, akik idáig eljutottak az olvasásban, azért felteszem a kérdést: Ha úgy hozná a sors, hogy szívetek kuglófjának egyetlen mazsolája történetesen épp egy herceg/hercegnő, vállalnátok-e érte azt a felelősséget, teendőhegyeket és persze veszélyt, ami egy ország irányításával jár, vagy inkább lemondanátok a lehetőségről, és elhitetnétek magatokkal, hogy úgysem titeket választott volna?

Játssz az életedért!

Eltelt már több, mint három hónap azóta, hogy elolvastam a második párbajkönyvem. Mondhatnám, hogy azért nem írtam róla eddig, mert nem volt időm, ami részben fedné is a valóságot, a teljes igazság azonban az, hogy egyszerűen nem tudtam, hogy fogjak hozzá. Ugyanis erről a történetről egyszer már írtam egy bejegyzést. Most mégis megpróbálkozom vele ismét, szóval lássuk, miben is különbözik könyv és anime Kawahara Reki: Sword Art Online-ja esetében.

Mivel ezt a könyvet tudtommal nem lehet kapni Magyarországon, maradt az e-book lehetősége. Így nem tudtam igazából a borítót nézegetni, de azért persze rákerestem, és meg kell állapítanom, hogy egészen semmilyen. Valahogy egyáltalán nem adja vissza a történet hangulatát, egyedül a cím színe tetszik. Persze a light novelek borítójától alapvetően nem kell sokat várni, de kicsit akkor is méltánytalannak érzem ezt a történettel szemben.

2022. november 6-a. 10 000 ember próbálja ki a frissen megjelent virtuális valóság alapú online játékot, a Sword Art Online-t, ahol a Nerve Gear nevű készülék segítségével az agyukkal irányíthatják virtuális karakterüket. A fantasztikus játékvilág megízlelését követően 10 000 ember fedezi fel, hogy nem tud kijelentkezni. A kezdőváros főterén 10 000 ember hallgatja végig a játék fejlesztőjének bejelentését, miszerint addig nem jutnak ki a játékból, amíg el nem érik a 100 szintes kastély legtetejét, és le nem győzik az ott várakozó főellenséget. Mindezt úgy, hogy ha a játékbeli karakterük meghal, a valóságban a testük is, akár csak ha bárki megpróbálja őket lecsatlakoztatni a Nerve Gear-ről. Az első hónap végére 2000 ember veszti életét, az első szintet pedig még nem sikerült kitisztítani...

Ha valaki kicsit kutakodik a bejegyzéseim közt, megtalálhatja az animéről szólót, amiben elég lelkesen ecseteltem, mennyire tetszett. Ennek fényében azt gondolhatnánk, a könyv majd egész biztosan még jobban fog. Hát, nem igazán. Nem lett rossz a könyv, sőt, nagyon is élvezhető, ugyanakkor én arra számítottam, hogy itt majd kicsit jobban belemélyedünk Aincrad világába, több apró részletet megtudunk, több érdekes szintet ismerünk meg. Ehhez képest itt úgy éreztem, az anime túlragyogta az eredeti művet. Egyetlen olyan rész volt a könyvben, ami az animében nem szerepelt, egy extra fél fejezet, ami gyakorlatilag egy teljesen fölösleges, a legkevésbé sem odaillő 18 karikás jelenet, szóval hálát kellett adnom az égnek, hogy ez az animéből kimaradt.

A másik dolog, amin meglepődtem, hogy egy rakás szereplő, akiknek a felbukkanását vártam, nem jelent meg az első kötetben. Mint kiderült, a Sword Art Online eredetileg egyetlen kötetesnek készült, de az olvasók annyira megszerették, hogy ennek hatására Kawahara elkezdett írni több és több kötetet. A második kötet rögtön egy kiegészítő volt az első világához, és csupán ebben tűntek fel azok a szereplők, akiket én hiányoltam. Az első kötet tehát, ha így vesszük, egészen rövid, bár sok idő telik el a történet során, nagyon kevés dolog van igazán részletesen kifejtve.

A két főszereplőt továbbra is kedvelem, bár a kedvencem itt nem Kirito, az abszolút főhős, hanem Klein, a legjobb barátja volt, annak ellenére, hogy Klein nem szerepelt olyan sokat a történetben.

Összegezve a tapasztalatokat, azoknak tudom ajánlani, akik érdeklődnek a virtuális világok iránt, és még nem látták az animét, mert aki már látta, annak sajnos semmi pluszt nem fog adni a könyv.

Végezetül jöjjön a Párbajos kérdés:
Kipróbálnál-e egy ilyen játékot? Ha igen, milyen típusú világban, milyen karakterrel játszanál szívesen?