2012. november 30., péntek

Helyzetjelentés

Kicsit eltűntem magam mostanában. Ennek számos oka van, köztük a legfajsúlyosabb, hogy épp a költözés kellős közepén vagyok, és nem kifejezetten van időm se olvasni, se animézni, se mélyenszántó bejegyzéseket blogolni. Emellett elkezdődött az ünnepi szezon, amivel az oviban is és otthon is rengeteg a munka, készülünk, alkotunk, kreatívkodunk, ötletelünk. Egyelőre például halvány fogalmam sincs, mikor és miből fogok tudni vasárnapra adventi koszorút gyártani, merthogy nem volt időm elmenni a városba alapanyagért. 


Az olvasással amúgy sem haladtam az utóbbi időben, mivel a harmadiknak választott párbajkönyvem valahogy nem egy olvasmányos, különösebben érdekfeszítő alkotás, szóval végül el is csomagoltam az egyik dobozba, mondván úgyse lesz időm és kedvem hozzá. Viszont nem akarok könyv nélkül maradni az ünnepekre, úgyhogy azt hiszem, egy időre félreteszem ezt a megkezdett könyvet (bár talán a doboznál messzebb nem kell pakolni), és megpróbálom beszerezni azt, amelyiket kifejezetten erre az időszakra szántam. Ha sikerül, talán bejegyzés is lesz belőle még Karácsony előtt.

Erről jut eszembe: a fő oka annak, hogy a kevés idő ellenére most írok, hogy villoghassak vele, milyen szépre sikerült átalakítani a blogom. Szerintem marha menő lett, nekem nagyon tetszik, amúgy is untam már a tappancsokat. Henrik megcsinálta nekem azt is, hogy ne legyen csúnya szürke keret és lábléc, úgyhogy most már pláne tökéletes. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy írásban is elnézést kérjek attól a valószínűleg magyarul nem tudó egyéntől, akitől a blog sablonját szedtem, ugyanis bár tudom, hogy nem túl etikus, párommal leszedettem a bal felső sarokban lévő szalagot, ami a készítőt reklámozta, és helyette a láblécbe írtam az elérhetőségét. So, dear hotbliggityblog! Sorry for deleting your advertisement, but it was really disturbing there. I've put your url in the footer as a compensation. Hope you won't be too mad. :)

Nohát ennyi lenne a helyzetjelentésem, nem kizárt, hogy ha lesz rá cseppnyi időm, megmutatom majd egy bejegyzésben az adventi koszorúnkat is, ha elkészült, esetleg más díszeket vagy hasonló ünnepi dolgokat. Aki utálja a Karácsonyt, az egyrészt lehetőleg ne velem beszélgessen erről, másrészt kerülje a blogomat ebben az időszakban, nekem ugyanis a kedvenc ünnepem, és szeretem mindenhol kiélni a karácsonyi hangulatom.

Szóval egyszer csak jövök, addig is boldog decembert mindenkinek!

2012. november 7., szerda

Börtönök világa

Még 2012 telének környékén a Molyon közzétették a Pongrác kiadó egy nyereményjátékát, ahol mindössze annyi volt a feladat, hogy kívánságlistára tegyük a nyereményként felkínált könyvet. Utána is néztem ennek az irománynak, és a fülszöveg és borító alapján úgy gondoltam, egész érdekes lehet, tehát részt vettem a játékban. Ugyan nem nyertem, viszont a könyv ott maradt a kívánságlistámon, el is felejtkeztem róla, sőt még magáról a kívánságlista létezéséről is. Aztán eljött az április, vele pedig a névnapom, amikor is kiderült, hogy párom viszont nagyon is észben tartotta a lehetséges ajándékötlet-forrásokat, ennek eredményeképp a könyv, amit nem nyertem meg, végül csak megtalált. Így került a párbajlistámra az Incarceron.

Ahogy már írtam, a borító is közrejátszott abban, hogy érdekesnek véltem a könyvet, ez pedig azért van, mert egészen gyönyörűséges. A külső, levehető borító (bal oldalt) egészen sejtelmes, nagyon szépen, aprólékosan kidolgozott, a cím betűtípusa pedig ötletes és jól néz ki. Az alatta lévő kemény borító fehér, és a szerző-cím pároson kívül csak a leglényegesebb elem (a kulcs) stilizált változata van rajta. Így is szép, de a levehető nekem sokkal jobban tetszik. A könyv hátulján a levehető borítóra Pongrác 15-ös karikát pakolt, amit ezúton is szeretnék hangsúlyozni, nem véletlenül tett, bár szerintem egy fokkal kiemeltebb helyre talán jobb lett volna.

És hogy mi is az Incarceron tulajdonképpen? Maga a szó minden bizonnyal latin eredetű, és valami olyasmit jelenthet, hogy "bebörtönözve" (latinul tudóktól szívesen veszem a megerősítést avagy cáfolást), tehát nem meglepő, hogy a történet tulajdonképpen egyik főszereplője ezt a nevet kapta. Ez a főszereplő pedig nem más, mint a börtön. Az Incarceron ugyanis nem egy egyszerű fegyház, még csak nem is Azkaban, ugyanis ez a börtön él. Figyel, néha beszél, és kegyetlenül játszik a benne lakó fegyencekkel. Ebben a borzalmas világban él Finn, a Csillaglátó, aki 15 éves kora előttről semmire nem emlékszik, de az időnként rátörő rohamok miatt meggyőződése, hogy Odakintről jött. Természetesen senki, még vértestvére, a hiú Keiro sem osztja ezen nézeteit, hisz mindenki tudja, hogy az Incarceronból nincs kiút, de befelé vezető se. Néhányan mégis megpróbálják a lehetetlent, hisznek a legendákban, miszerint egy Sapphique nevű börtönlakónak nagyon régen sikerült kijutnia, és próbálnak a nyomdokaiba lépni. Ilyen Gildas, az öreg Sapient, aki személyes látomásgyárnak használja Finnt, és meggyőződése, hogy a fiú fogja elvezetni a kijárathoz.

Mindeközben a kinti világ már-már édenkertszerű, már-már tökéletes. Legalábbis ez a látszat. A felszín alatt azonban mindenki legalább olyan fogolynak érzi magát, mint az Incarceron lakói, hisz a világuk nem más, mint egy számítógépek segítségével létrehozott díszlet. A törvények értelmében az időt megállították, és nagyjából a 17. század környékére visszaforgatták. Bár a technika valójában már elképesztően fejlett, a Protokoll értelmében tilos kihasználni, kizárólag a legtehetősebbek engedhetnek meg maguknak némi kihágást. Itt, a Protokoll börtönében él Claudia, az Incarceron igazgatójának lánya, aki tanára, Jared segítségével próbál kiszabadulni ebből az ál-világból, és elmenekülni az előre megrendezett házasság elől.

Két különböző élet, két különböző világ, de mindketten kétségbeesetten keresik a kiutat. Mindkettejük előtt felcsillan a remény egy apró, kristályból készült kulcstól, ami összeköti őket. Vagy talán nem is csak az?

Ismét kicsit bajban vagyok az értékeléssel, mert nagyon vegyes érzelmeket hagyott maga után a könyv. Egyik részről tetszett, mert tele volt jó ötlettel, talánnyal, amiket nem mindig tudtam megfejteni, kérdéssel, amiket nem mindig tudtam megválaszolni, egészen egyedi volt a világa, tetszett a nézőpont-váltogatás, és nagyjából a 100. oldaltól kezdve végig lekötött. Másik részről viszont az első 100 oldalon nagyon kényelmetlenül éreztem magam attól, hogy nem köt le, számomra borzasztóan zavaró volt, hogy ilyen sok szerkesztési hiba van a könyvben (sorozatban vessző helyett pont volt, így a következő mondat kis betűvel kezdődött, kimaradtak betűk), és időnként nem voltam biztos abban sem, hogy az a 15-ös karika valóban elég. Persze lehet, hogy csak én nem vagyok hozzászokva ehhez a stílushoz, de számomra sokszor kifejezetten horrorisztikus tudott lenni. A lezárás az, amivel még nem tudtam megbarátkozni. Tudom, hogy lesz folytatás, tudom, hogy sok mindent nem szabadott még megmagyarázni, de az az érzelmi bizonytalanság, amivel véget ért a könyv, nekem olyan benyomást keltett, hogy ebből sehogy sem lehet boldog befejezés, semmi se alakulhat igazán jól a második kötet végére. Mindezek ellenére tényleg érdekes volt a könyv, várom a folytatást, ami elméletileg még idén megjelenik, és ajánlom mindenkinek, aki nem riad vissza egy kicsit sötétebb hangulattól, és persze elmúlt 15 éves. ;)

2012. október 23., kedd

Anime: Accel World

Régen írtam már animéről beszámolót, mivel régen volt már olyan, hogy valaminek a végére értem. Márpedig addig semmiről nem írok bejegyzést, amíg végig nem néztem. Viszont a napokban befejeztem egyet azon ritka animék sorából, amiket hétről hétre követek kisebb-nagyobb kihagyásokkal, amiket aztán egyszerre szoktam pótolni. A szóban forgó alkotás pedig:


Accel World


Műfaj: Akció, Sci-fi 
Rendezte: Obara Masakazu 
Stúdió: Sunrise 
Epizódok száma: 24 
Megjelenés: 2012. ápr. 6. - 2012. szept. 21.

Ismertető:

2046-ban járunk, a fejlett technika korában, amikor minden ember rendelkezik egy úgynevezett Neuro-linkerrel, ami az idegrendszerükre kapcsolódva lehetővé teszi, hogy minden információforrást és kommunikációs formát elérjenek, sőt, ha egymás linkere közt kábeles kapcsolatot hoznak létre, még gondolatátvitellel is képesek kommunikálni. Ebben a korban él Arita Haruyuki egy alacsony, kövér, az önbizalom terhétől teljes mértékben mentes fiú. Amolyan tökéletes áldozat. Az egyetlen mentsvára az iskola hálózatán játszható online squash játék, ahol rendkívüli sebessége miatt ő a csúcstartó. Erre a sebességre figyel fel a felsőbb éves "Kuroyukihime", a megközelíthetetlennek hitt Ébenhercegnő, aki felajánl Harunak egy lehetőséget, hogy megváltoztassa az életét. Ez a lehetőség pedig a Brain Burst nevű program, aminek segítségével a használói "felgyorsulhatnak", Burst Linkerekké válhatnak, hogy aztán annak rendje és módja szerint péppé verjék egymást a programon belül. Ugyanis a Brain Burst nem más, mint egy harci játék, ahol a játékosok egymás legyőzésével szerezhetnek pontokat. A pontokra pedig igen nagy szükségük van, mivel ha valakinek elfogy az összes, a program törli magát, és minden emléket, ami vele kapcsolatos, újratelepíteni pedig már nem lehet. Márpedig aki egyszer felgyorsult, annak legnagyobb rémálmává válik, hogy elveszíti ezt a lehetőséget, a játék ugyanis a felhasználók vágyai alapján készíti el az avatarjukat, amivel a játékon belül harcolni tudnak. Minél erősebb egy-egy vágy, annál erősebb lesz az avatar. Mivel a Brain Burst telepítési feltétele, hogy a felhasználó születésétől fogva rendelkezzen Neuro-linkerrel, a játékosok mind-mind még iskolás gyerekek. Haru természetesen elfogadja az ajánlatot, és csatlakozik Kuroyukihiméhez, hogy együtt derítsenek fényt a Brain Burst minden titkára.

Főbb karakterek:
Arita Haruyuki - A történet főhőse, avatarja Silver Crow
Kuroyukihime - Haru pártfogója és Brain Burst-beli szülője, avatarja Black Lotus
Takumu Mayuzumi - Haru egyik legjobb barátja, avatarja Cyan Pile
Kurashima Chiyuri - Haru másik legjobb barátja

Vélemény:

Nagyon tetszett a sztori alapötlete és kivitelezése is, pedig általában nem szoktam szeretni a sci-fi dolgokat. Érdekesek voltak az avatarok, és hogy honnan erednek az egyes képességeik, a harcok pedig rendszerint elég izgalmasak és változatosak voltak. A karakterek változatosak, mindnek megvan az oka arra, amit csinál, legyen az jó vagy kevésbé jó. Amit nagyon nehezen tudok a mai napig megemészteni, az Haru és Kuroyukihime párosa, egyszerűen olyan szinten nem passzolnak össze a fejemben, hogy elképzelésem sincs, mi lesz ebből. És most nem csak külsőleg gondolom, hanem egyáltalán személyiségben nem tudom összerakni őket. Aztán majd lehet, ez megoldódik a későbbiekben. Az utolsó egy-két résszel egyébként nem voltam teljes mértékben megelégedve, szerintem kicsit túlhúzták és a lezárás is túl lett dramatizálva, de valószínűleg ez szükséges volt ahhoz, hogy fillermentesen, viszonylag befejezetten tudják megcsinálni az első sorozatot. A grafikát nézve nem volt kifogásom, kellően modern és látványos lett, számomra teljesen helyén volt. Az openingek elég jól illenek az animéhez, bár helyenként elég spoileresre sikerültek. Viszont ha az ember nem a videó elemzésével van elfoglalva, nem zavaró. Az endingek nem valami mozgalmasak, és a második szerintem stílusra se passzol, szóval nem voltak maradandó élmények. Összességében tetszett, és remélem, tényleg lesz második sorozat 2013 őszén, ahogy a nem megerősített pletykák mondják.

Kedvencek:
Karakter: Taku (szerintem ő a legnormálisabb) és Niko (a vörös királynő, ehhez méltóan krúll :D)
Opening: May'n - Chase the world (1. opening)
Ending: Kotoko - Unfinished (1. ending)

Anti-kedvencek:
Karakter: Chiyu (túl sokat vinnyog)
Ending: Sachika Misawa - Unite (2. ending)

2012. október 18., csütörtök

Pacákról rímelő pacák

Sok szeretettel ajánlom ezt a bejegyzést Radics Ágnes tanárnőnek, aki lehet, hogy sose talál rá a blogomra, de ha mégis, remélem, eme beszámoló által megbocsátja, hogy azóta se olvastam el Az arany embert. 

Majdnem egy hete már, hogy befejeztem az első párbajkönyvemet, de eddig vagy időm, vagy energiám nem volt bejegyzést írni róla. Pedig nem mindennapi könyv, amivel nem mindennapi utat járhattam be. Voltam én már túl az Óperenciás tengeren, túl az Üveghegyen, túl a sövényen, túl a képzelet határán, de végre-valahára kalandoztam egy kicsit ott is, ahol már legalább hat hosszú éve készülök körülnézni: Túl a Maszat-hegyen.

Varró Dániel verses meséjével először még gimnáziumi éveim alatt találkoztam, épp csak futólag pislantottunk egymásra, amikor a miénkkel párhuzamos osztálynak a kötelező olvasmányos listájára felkerült ez a számomra teljesen ismeretlen ember számomra teljesen ismeretlen műve. Arra már nem emlékszem, hogy kötelező vagy ajánlott olvasmányként szerepelt, csupán arra, hogy néhány évfolyamtársam igen lelkesen sztorizgatott róla. Ám mivel a mi listánkon nyoma sem volt, és a magyartanárnő se ejtett róla szót, hamar száműztem az agyam egy hátsó zugába az egészet. Aztán hogy-hogy nem, emelt magyaros lettem, így a párhuzamos osztályt tanító tanárnő lett az én oktatóm is, és ismét terítékre került Varró Dani. Ez elő is hozta a korábbi emlékeket, amiknek hatására töretlenül ostromoltam a családot, hogy nekem bizony Maszat-hegy kell valamelyik ünnepre. Egészen 2011. karácsonyáig kellett várnom, onnan pedig még egészen a következő Könyvmolypárbajig, hogy neki tudjak látni. És hogy megérte-e? Lássuk!

A Túl a Maszat-hegyen a Magvető kiadó gondozásában jelent meg kemény kötéses könyvként. Az illusztrációkat és a borítóképet Varró Zsuzsa készítette, ami szerintem remek választás volt, ezek a rajzok tökéletesen illenek a történet hangulatához. A külső borítót én jobban szeretem rajta hagyni, tekintettel arra, hogy ha leveszem, nagyjából úgy néz ki a kötet, mint egy ötvenes évekbeli sötétítőfüggöny, viszont az elején és hátulján lévő térkép jópofa, azt mindenképp érdemes átböngészni. Ennyit a külsőségekről, jöjjön a történet!

Muhi Andris, a kerek arcú, barátságos kisfiú a kis budai óvodában összebarátkozik a mindig tetőtől talpig maszatos Johannával, ám legnagyobb szomorúságukra az iskola elválasztja őket egymástól. Három év elteltével aztán Andris váratlanul levelet kap Jankától, amiben meghívja az otthonába, a Szeplő utca 7-be. Hősünk nem kéreti magát, gondolkodás nélkül nekivág a hosszú-hosszú útnak a Maszat-hegyen túlra, ahol Janka lakik. Néhány gyanús alak azonban épp ekkor dönt úgy, hogy elrabolják a kislányt, így a látogatásból fontos küldetés kerekedik, aminek célja természetesen Janka megmentése, és annak felderítése, hogy vajon ki állhat a merénylet, a pacák elszaporodása és a Maszat-hegyet felbolygató kosztalanítások mögött.

Megmondom őszintén, kicsit bajban vagyok az értékeléssel, mert nem szeretnék elfogult, ömlengős bejegyzést írni, aminek ebben az esetben azért erősen fennáll a veszélye. A kedvenc költőm az egyik kedvenc műfajomban írt egy történetet, ami bekerült a kedvencek közé. Már csak azt kéne valahogy kibogozni, miért. Először is talán azért, mert Varró Daninak - bár saját bevallása szerint felhasznált néhány ötletet más szerzőktől - hihetetlenül egyedi világot sikerült alkotnia. Ezeket a szereplőket, ezeket a tájakat öröm elképzelni, mert olyanok, amikhez nincs egy már kész sémánk, nem tudjuk beilleszteni a már elképzelt dolgok közé, így végre leemelhetjük a polcról a porosodó fantáziánkat, hogy ismét használatba vegyük. Második ok lehet, hogy a kötött forma ellenére a mese tele van humorral, külön-külön minden korosztály számára. Máson nevetnek a gyerekek, máson a kamaszok, megint máson a felnőttek, de mind kapnak egy kis csemegét, nem marad ki senki. Harmadik kiemelkedő mozzanat pedig maga a történet. Nem sablonos - sőt, sokszor kifigurázza a sablonokat -, nem unalmas, nem vontatott, nem kiszámítható. Egyszerűen úgy jó, ahogy van.

Őszintén ajánlom tehát ezt a könyvet mindenkinek, akár kedveli a műfajt, akár nem, akár felnőtt, akár gyerek. Én biztosan olvasni fogom majd a saját porontyaimnak, és biztosan a kezembe veszem még nagymamaként is. Zárásként pedig hallgassátok meg Szösz néne dalát Halász Judit előadásában:

2012. október 1., hétfő

Könyvmolypárbaj 3. felvonás

Október 8-án ismét kezdetét veszi a lassan hagyománnyá váló Könyvmolypárbaj, ahol előre megadott 7 illetve 10+1 könyvet kell elolvasnunk az immár 11 rendelkezésünkre álló hónap leforgása alatt. A teljes kiírást megtalálhatjátok a Könyvmolypárbaj blogján, én pedig nem is szaporítom a szót, jöjjön az idei párbajlistám:

A lista:
Varró Dániel: Túl a Maszat-hegyen
Catherine Fisher: Incarceron
Werner Lansburgh: Drága New-see!
Vasas Judit: Mah-ree Nok
Mary Hooper: Édességek kicsiny boltja
Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg
Fekete István: Karácsony éjjel
Alan Alexander Milne: Micimackó
Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak (5 az 1-ben)
Lewis Carroll: Alice Csodaországban


B lista:
Jenna Black: Káprázat
Karen Marie Moning: Keserű ébredés
John Green: Alaska nyomában
Christopher Paolini: Elsőszülött
Neil Gaiman: A temető könyve
Szabó Magda: Abigél
Susanna Clarke: A hollókirály
Stephen King: Christine
Leiner Laura: Remek!
Takami Kósun: Battle Royale

Akkor hát, hajrá nekünk! :)

2012. szeptember 8., szombat

Angol tündérnovellák

Aki ismer - és sokszor az is, aki nem -, tudja rólam, hogy oda meg vissza tudok lenni a kicsiny, áttetsző szárnyú, pajkos, de szerethető tündérektől. Ezért aztán időről időre akad valaki, aki meglep egy-egy hozzájuk kapcsolódó ajándékkal. Van már plüssöm, akad polcdíszem, és nem meglepő módon kaptam egy tündérekről szóló könyvet is. Így esett meg, hogy felkerült a listámra Susanna Clarke: Búcsúbáj hölgyei és más történetek című novelláskötete.

A könyvet meglátva rögtön beleszerelmesedtem a borítóba, az Agave Kiadó véleményem szerint igazán kitett magáért. Általában jobban szeretem a színes, vidám dolgokat, de ez a fehér alapon lilás virágokkal teleszőtt borító a hozzáillő indaszerű betűkkel egyszerre tükröz eleganciát és titokzatosságot, ami remekül illik a könyvhöz. A levehető borító alatt ugyanez az illusztráció fogad, de szerintem ez így van jól. A kemény kötésen nagyon szépen mutatnak a virágok, és talán még el sem hervadnak. :) A belső illusztrációk szintén nagyon igényesek, úgyhogy e tekintetben sincs rá panaszom.

A novellák gyűjtések nyomán íródtak, így nem kell meglepődni rajta, hogy a stílusuk is teljesen eltérő. Mivel nem túl hosszú novellák - sőt, némelyikük kifejezetten rövid -, szokásomtól eltérően nem írom le a történetüket, viszont az említett eltérő stílus miatt mindegyiket külön-külön értékelem, mielőtt összegezném a benyomásaim.

Búcsúbáj hölgyei:
A címadó novella legnagyobb sajnálatomra eléggé kiábrándított. Azon túl, hogy a történet köszönőviszonyban se volt az én elképzeléseimmel, mintegy ráadásként még kissé horrorisztikus kezdetnek is bizonyult. Annak ellenére, hogy képes voltam a történéseket fantáziából kiegészíteni, nagyon zavaros volt, és nem tetszett az sem, hogy a nevek egy része le van fordítva, más része pedig nincs. Ami le volt fordítva, sokszor teljesen bugyutának hatott, ráadásul nem egyszer előfordult, hogy egy helységet ____shire névvel illettek, ami szintén nem jelentett nálam jó pontot (ez egyébként a többi novellánál is előfordult). Egy szó, mint száz: egyáltalán nem szerettem.

Torkos-hegyről:
Ez a novella régies stílusban íródott, amit akár jól is megoldhattak volna, de ez inkább röhejes lett. A nevek fordítása pedig ennél is röhejesebb. A történet bugyuta volt így, ebben a formában, és erősen emlékeztetett a Koponyányi Monyókra, csak azt tudtam szeretni, ezt pedig nem. Egyszerűen fogtam a fejem, és magamban fohászkodtam, hogy ne legyen ilyen az összes novella. Komolyan elszomorított a gondolat, hogy azután a sok kedves szó után, amit a kötet elejébe kaptam emlékül, azt kell majd mondanom, utáltam.

Mrs. Mabb:
Imáim meghallgatásra találtak, ez a történet végre tényleg jó volt. Kellően titokzatosra és mesésre sikerült, emellett nem hiányzott belőle egy leheletnyi humor sem. Lekötött, a megfogalmazással sem volt gondom, és a vége is épp olyan sejtelmes lett, amilyennek lennie kellett. Nem mondom, hogy minden kételyem és rossz előérzetem elszállt, és nem is volt olyan ütős, hogy hirtelen égető vágyat érezzek a folytatásra, mégis leheletnyit megkönnyebbültem.

Wellington hercege elveszti a lovát:
Az egyik legrövidebb novella, aminél már attól kissé fellelkesültem, hogy a bevezetője szerint Gaiman Csillagporjának világában játszódik (bár a Csillagport nem olvastam, de Gaimant szeretem). Olvastam volna kicsit részletesebben is a történetet, jó lett volna, ha kiderül egy-két homályban maradt dolog, de összességében tetszett, a vége is olyanra sikerült, amin ha akar, gondolkodhat kicsit az ember lánya.

Mr. Simonelli, avagy a tündérözvegy:
Nem mondanám, hogy maradéktalanul tetszett, főleg a tündérek ábrázolása (amit egyébként az egész kötetben makacsul elutasítottam) és a sok helyen nem épp gusztusos részletek miatt, mégis érdekes volt. Tetszett a napló stílus, kíváncsi voltam a történet alakulására, és tulajdonképpen a végkifejlettel is elégedett voltam.

Lángszél Timót, avagy hogyan épült a tündérhíd Thoresbynél:
Humoros, érdekes történet volt, amiben akadt egy kis varázslat és tetemes mennyiségű lábjegyzet is. Jó volt olvasni, mert végre kaptam egy kis információt is a tündérekről, nem csak a puszta tetteiket láttuk. Mondjuk lehet, hogy apró túlzás volt, amikor a három mondatnyi történet alatt az oldal maradékát a lábjegyzet foglalta el, de én azt is szerettem olvasni, úgyhogy nem vettem különösebben zokon. :D

Bestiák és rácsok:
Ahogy a korábbi novellákban is előfordult, itt is megjelent a nők mágiája hímzés segítségével. Ez számomra teljesen újszerű gondolat, de végül is, "miért ne?" alapon elfogadtam. Érdekes volt, hogy létező történelmi személyekről szólt, és bár az én történelmi ismereteim igen hiányosak, szerintem érdemes volna utánanézni, van-e bármennyi hitelesség ezekben a mesékben (pl.: Mária valóban ott szállt-e meg, ahol a könyv írta).

John Uskglass és a cumbriai szénégető:
Ez volt számomra az egyik legviccesebb novella. Meseszerű volt, ugyanakkor tele volt groteszk, sok mindent és mindenkit kifigurázó humorral. Kicsit sajnáltam a Hollókirályt, de azt hiszem, ez a történet méltó lezárása volt a kötetnek.

Összegzésként annyit tudok elmondani, hogy végül nem bántam meg, hogy elolvastam, és bár az elején igen csak megijedtem, a többi novella maradéktalanul kárpótolt a nem épp szívmelengető kezdésért. Szeszélyes ez a könyv, mint maguk a tündérek, gőgös és határozott, és ha ránézek, szinte érzem, hogy önelégülten mosolyognak rám a borító virágai, miközben azt mondják: "tudtuk, hogy te sem szegülhetsz ellen a hatalmunknak". És hogy hol vannak az én kicsiny, áttetsző szárnyú, pajkos, de szerethető tündéreim? Valószínűleg egy másik könyvben... :)

Egy soha-könyv mind felett

Szóljon most e bejegyzés ama könyvről, melyet korunk egyik legnagyobb fantasy írója alkotott, mely megszámlálhatatlan rajongót szerzett magának az évek során, s melyről nem is oly rég még úgy véltem, ez az a mű, melynek elolvasására engem biztos nem visz rá a lélek ebben az életben.

Kötve hiszem, hogy van olyan olvasó a világon, akinek semmit nem mond Tolkien neve, azt pedig még kevésbé, hogy létezik, aki még ne hallott volna A Gyűrűk Uráról. Számomra ez volt az a könyv, amit nem akartam közelebbről megismerni. Évekkel ezelőtt láttam a belőle készült filmeket, és nem mondom, hogy nem tetszettek, de azt sem, hogy igen. Olyan egyszer nézhetőnek ítéltem őket. Ezek után a legkevésbé sem voltam kíváncsi a könyvekre, nem bíráltam őket, nem alkottam róluk negatív véleményt, de nem is érdekeltek. Azonban az élet úgy hozta, hogy lett nekem egy vőlegényem, aki családjával együtt hatalmas rajongója ennek a trilógiának, és szakadatlanul ostromolt azzal az elméletével, hogy a film nem tudja visszaadni a könyv nyújtotta élményt, és engem csak ezért nem érdekel a könyv. Miután jóformán az egész családot rám uszította, hogy nyaggassanak, úgy éreztem, ez ellen tenni kell, és természetesen a leghatékonyabb módja a visszavágásnak, ha mély levegőt veszek, és elolvasom A Gyűrű Szövetségét. Így került fel a párbajlistámra.

A borítóról néhány szóban:
Az általam olvasott, 2003-as kiadás (jobbra fent látható) borítója nekem nagyon tetszik, az egyik legjobbnak találom. A kemény kötéses könyveket amúgy is szeretem, de ez szerintem különösen igényesen van megoldva. A borítót szegélyező aranyszínű rúnák megadják az alaphangulatot, és a borítókép színvilága is passzol a történethez. Az egyedüli, amin változtatnék, hogy a képen ne csak Gandalf szerepeljen, hanem mondjuk Frodó és Samu is, de legalább Frodó. De mindent egybevetve szerintem ez egy olyan kiadás, amire igazán büszke lehet az Európa kiadó.

Bár, mint mondtam, nem hinném, hogy akad, akinek szüksége lenne rá, mégis pár mondatban megemlékezek a történetről is, hátha az utókornak még hasznára válik:
Bilbó, az idős, kalandvágyó hobbit békében éldegél a középföldei Megyében, Hobbitfalván, mígnem úgy dönt, születésnapján elhagyja hazáját, és újra vándorútra indul, ezúttal örökre, házát és egyéb ingóságait pedig unokaöccsére, Frodóra hagyja. Az örökség része egy aranygyűrű is, amiről hamarosan kiderül, hogy a Hatalom Gyűrűje, amit Szauron, maga a megtestesült gonoszság kovácsolt. Mivel fennáll a veszélye, hogy Szauron tudomást szerez a gyűrű hollétéről, Frodó Szürke Gandalf, a mágus tanácsára útra kel Völgyzugolyba barátaival Samuval, Trufával és Pippinnel, hogy a tündék segítségét kérje a gyűrű sorsát illetően. Az út során sok kalandban van részük, megismerik Vándort, a kószát, és kiderül, hogy a Középföldére leselkedő veszély sokkalta nagyobb, mint azt valaha is gondolták volna.

Nem is tudom, hogy kezdjek hozzá a véleményírásnak. Először úgy gondoltam, jól elolvasom, és jól a többiek orra alá dörgölöm, hogy én megmondtam! Aztán mielőtt olvasni kezdtem, a család másik női tagja, aki eddig osztozott velem a hozzáállásomban, szintén elolvasta a kötetet, és szintén rajongóvá vált. Ezek után elbizonytalanodtam, és kezdtem úgy érezni, velem is biztosan ez fog történni, én is rajongó leszek, és én is milliószor látni akarom majd a filmet, és mindenki boldog lesz. De nem így történt. Viszonylag lelkesen kezdtem bele, és viszonylag hamar elveszítettem a lelkesedésem. Nem tudom megmondani, hogy azért-e, mert már láttam a filmet, így nem volt benne sok újdonság, vagy azért-e, mert egyszerűen nem nekem való ez a történet, mindenesetre tény, hogy elejétől a végéig untam. Szenvedtem. Elképesztően lassan haladtam, egyetlen egyszer nem éreztem késztetést rá, hogy folytassam, és ha van B listám, egészen biztos, hogy nem olvasom végig. Lassú volt a történet folyása, számomra túl sokáig botorkáltak a hobbitok, és a végén már idegesített, hogy állandóan eltévednek, szóval kifejezetten fellélegeztem, amikor Bríbe értek. Völgyzugolyban a Tanács alatt kezdett zúgni a fejem, egyszerűen túl sok volt a név, a helyiségnév, túl kusza és hirtelen az információáradat, amivel elhalmoztak. 
Apró vigaszt jelentett, hogy a szereplőket sokkal jobban szerettem, mint a filmben, számomra semmi hasonlóságot nem mutatott a könyvbéli és filmbéli jellemük, sőt, ezek után még haragudtam is, hogy így eltorzították a főszereplőt a mozivásznon. És nem csak őt. Frodó értelmes, józan gondolkodású hobbit, és közel sem nyavalyog annyit, mint Elijah Wood, szóval egészen szerettem. Meglepő módon azonban a kedvencem Samu lett. A filmben őt utáltam, nem tudtam elviselni az állandó hisztijeit és szánalmas ábrázatát. A könyvben viszont egy komoly, a látszattól eltérően elképesztően éles eszű hobbitot ismerhettem meg, aki meglátja a rejtett dolgokat a felszín alatt. 

Ettől függetlenül nem tudtam megszeretni a történetet. Nem gondolom, hogy rossz, nem mondom, hogy nem ajánlom, de valamiért engem nem tudott lekötni és megmozgatni. Nagyon valószínű, hogy a maradék két kötetet nem is fogom elolvasni, de úgy gondolom, ez egy olyan trilógia, amit mindenkinek magának kell megismernie, mert száz vagy ezer vélemény után sem fogja tudni egyértelműen eldönteni, hogy neki való-e vagy sem.

2012. augusztus 16., csütörtök

Seholsincs London

A mesék rendszerint a klasszikus "Egyszer volt, hol nem volt..."-tal kezdődnek, és valami olyasmi a befejezésük, mint "Itt a vége, fuss el véle!", vagy épp "...és boldogan éltek, míg meg nem haltak!", esetleg "Aki nem hiszi, járjon utána!". Van azonban egy mese, amire inkább egy ehhez hasonló kezdőmondat illene: "Sosem volt, sehol sem volt...". Talán ezért is lett a mese címe Sosehol.

Neil Gaiman felnőtteknek szóló fantasymeséje már nagyon régóta szerepelt a várólistámon. Az előző Könyvmolypárbajra is beneveztem, de mivel ott a könyveim felét sem sikerült elolvasnom határidőre, ez is kimaradt. Alapvetően azért került fel a listámra, mert többen, de legfőképp párbajunk egyik lelkes házigazdája is, úgy gondolták, hogy nekem tetszene a történet, és azóta, hogy ezt megemlítették, várják a véleményem róla. Ezúton is köszönöm a türelmüket és kitartásukat, mert hát valljuk be, nem sokan várnak manapság 2 évet egyetlen ember értékelésére. Briginek pedig külön köszönöm, hogy beszerezte nekem a könyvet, ugyanis kerek e Pécsen egyetlen könyvtárban sem sikerült fellelnem. Ha már itt tartunk, Gaimantől igen kevés iromány található meg a pécsi könyvtárakban, amit őszinte megdöbbenéssel konstatáltam, hiszen tudomásom szerint elég népszerű szerzőről van szó. De túllépve ezen apró nehézségen, jöjjön is a szokásos borítómustra.

A Sosehol puha borítós, de mivel elég vékony, és nem is zsebnotesz méretű, így szerencsére nem az a "kinyitom és szétesik" fajta, ahogy azt manapság rengeteg könyvnél tapasztalhatjuk. Bevallom, a rózsaszínes fedőlap számomra nem kifejezetten hívogató, és talán a történethez is jobban illeszkedne, ha a valami kékes-türkizes árnyalatban láthatnánk inkább. Viszont maga a grafika ötletes, a Temzében visszatükröződő London tökéletesen passzol a témához. A cím kezdőbetűjén és a borító tetején és alján lévő kacifántos csicsázást nem igazán értem, de annyi baj legyen. Mindenesetre a konklúzióm, hogy borító alapján nem venném le a polcról. A könyv egyébként belül sem mutat sok mindent, a fejezetek elején lévő patkányrajzok kivételével semmi illusztráció vagy díszítés nincs benne, pedig szerintem hangulatosabbá tenné egy-két pillanatkép amolyan Tim Burton stílusban.

Hogy miről is szól maga a könyv:
Richard Mayhew Londonba költözik, hogy új életet és remélhetőleg sikeres karriert kezdjen, ami kezdetben sikerül is. Stabil állása, munkamániás, akaratos, sárkánytermészetű menyasszonya, rumlis lakása és tökéletesen átlagos papucs élete van. Tulajdonképpen megvan mindene, amire vágyott. Egy napon azonban a semmiből váratlanul elé zuhan egy fiatal, vérző lány, és Richard természetesen faképnél hagyva menyasszonyát és az üzleti vacsorát, hazaviszi jól megmenteni. A lány, aki később Ajtóként mutatkozik be neki, sikeresen el is kerüli üldözőit, és egy magát De Carabas márkinak nevező nem épp udvarias személlyel hamarosan távozik. Persze ennyivel nem ér véget a kapcsolatuk, Richard ugyanis Ajtó elszöktetésével automatikusan átkerül a lány világába, alsó Londonba, amivel egy időben addigi világa számára láthatatlanná válik. Alsó London persze tele van veszéllyel és olyan kalandokkal, amiket Richard a háta közepére se kíván, ahogyan alsó London se kívánja a háta közepére se Richardot. Ám más lehetőség nem lévén főhősünk Ajtó nyomába ered, hogy megtalálja az egyetlen számára biztos pontot ezen az őrült helyen, és együtt kiderítsék, ki és miért ölte meg a lány családját, miközben módot keresnek Richard hazajuttatására.

A történet nagyon vegyes érzelmeket hagyott maga után. Amikor elkezdtem olvasni, érdeklődtem, nagyok voltak az elvárásaim, viszont a legcsekélyebb mértékben sem tudtam, mire számítsak. Az első 10-20 oldalon töretlen volt a lelkesedésem. Aztán valahogy alábbhagyott. Amikor Richard átkerült alsó Londonba, hirtelen annyira zavaros és kusza lett számomra minden, hogy alig akaródzott folytatni. Persze értettem, ez miért fontos, értettem, miért viselkedik Richard úgy, ahogy, de egy idő után nagyon nehezen viseltem az örökös nyavalygását arról, hogy ő haza akar menni, és egyébként is, ami itt történik, az mind lehetetlen. Valószínűleg azért éltem meg ezt ennyire zavaró tényezőként, mert nem nagyon tudom beleképzelni magam egy ilyen szinten földhözragadt ember helyzetébe. Mindenesetre egy ideig nehéz volt folytatni az olvasást, mert úgy éreztem, nem köt le. Aztán valamivel a fele előtt megint beindultak a dolgok, kezdtem érteni, mi folyik itt, Richard is egyre kevesebbet vinnyogott, és lassan sikerült túllépnem azon a számomra sokkoló tényen, hogy a másik főszereplőt Ajtónak hívják. Folyton olyan gondolatok voltak tőle a fejemben, hogy "ez angolul biztosan nem hangzana ennyire hülyén", vagy hogy "akkor a testvéreit Ablaknak és Kapunak hívták?". A szereplők közül egyébként De Carabas volt az abszolút kedvencem, azon túl, hogy a való életben az ilyen emberektől a falnak mennék, a könyvben egyszerűen imádtam, hogy mindenre van valami velős és ütős megjegyzése.

Visszatérve a történetre, tehát nagyjából a felétől kellőképp beindult ahhoz, hogy jórészt egyhuzamban olvassam végig, ami persze a terjedelmet figyelembe véve nem egy nagy szám, mégis pozitívumként értékelem. A végével kapcsolatban nagyjából erre számítottam, tehát elégedett voltam vele. Ami még mindenképp szót érdemel, az a stílus. Nem csak a kuszasága, hanem helyenként a vizualitása és szókimondósága miatt is egyértelműen azt mondom, hogy felnőtteknek való, nem is beszélve arról az angol társadalmat kifigurázó, keserédes humorról, ami végigköveti az egész történetet. Néhány embertől olvastam, hogy ez utóbbi neki erőltetett volt, nekem viszont nagyon tetszett, valószínűleg én alapból fogékonyabb vagyok az angol humorra (számomra a Gyalog Galopp örök klasszikus marad).

Végiggondolva, nem mondanám, hogy a Sosehol tipikusan az a könyv, amiért rajongani fogok, és vagy hússzor újraolvasom, de ha esetleg lesz valaha folytatása, mindenképp pályázom majd rá. Azon kevés könyvek egyike, amik bár nem lesznek a kedvenceim, mégis sokat gondolkozom rajtuk, és a mondanivalójuk mélyebb nyomot hagy bennem, mint azt elsőre gondoltam volna. Ezen kívül meggyőződésem, hogy nekem ezt angolul is el kell olvasnom egyszer, mert úgy érzem, eredeti nyelven még többet adhat. "Aki nem hiszi, az pedig így járt." ;)

2012. augusztus 6., hétfő

Kérdezős blogger díj

Onamsik jóvoltából kaptam egy Kérdezős blogger díjat, amit ezúton is köszönök neki. :) Igyekszem minden kérdésre értelmes választ adni, és hasonlóan értelmes kérdéseket feltenni a 11 választottamnak. :)

Játékszabályok:
  • Mindenkinek 11 dolgot kell mondania magáról
  • A jelölő mindegyik kérdésére válaszolni kell
  • 11 kérdést kell feltenni a jelölteknek
  • 11 embert meg kell jelölni és linkelni
  • Nincs visszaadás/visszajelölés


A kapott 11 kérdés és a válaszaim:

1. Hány könyvet olvasol egyszerre? Egy könyvnek szenteled minden figyelmedet, vagy szeretsz egyszerre többet olvasni?
Jelenleg épp három könyvet olvasok. Egyet elkezdtem a Könyvmolypárbajra, de mivel lassan és nyögvenyelősen haladtam vele, félretettem, és belekezdtem egy másik párbajosba. Azzal se haladok úgy, ahogy szeretnék, de jobbára igyekszem arra figyelni, csak időnként csúszik be egy-egy Szent Johanna Gimi, amit bármikor, bármilyen körülmények közt képes vagyok olvasni. A harmadik könyvet közösen olvassuk párommal, így nagyon-nagyon lassan haladunk vele. Nem azért, mert nem jó, hanem mert általában este olvassuk, így hamar álmosak leszünk, főleg, hogy mindent, amit olvasunk benne, alaposan átbeszélünk. Jó kis esti program. :)

2. Ki a kedvenc íród és mi fogott meg benne?
Ez rendkívül nehéz kérdés. Sosem volt igazán kedvenc íróm, legfeljebb kedvenc könyvem, de mivel annak az írójától rendszerint nem olvastam más könyveket, így nem tudtam egyértelműen kedvencemnek nevezni. Jelenleg a kedvenc íróm Leiner Laura, aki olyan szinten függővé tett az SzJG sorozattal, hogy mióta elolvastam, jóformán nem tudok mást olvasni, mert folyton ezen kattog az agyam. Tőle sem olvastam még mást, csak két könyvrészletet, de pályázom rájuk, úgyhogy előbb-utóbb remélhetőleg fogok, és remélhetőleg sem azokkal, sem a maradék két SzJG kötettel nem okoz majd csalódást. De hogy mi fogott meg benne? Az elképesztő humorán kívül egyszerűen fogalmam sincs. Talán annyi elég is, hogy kedvenccé váljon, talán van benne valami megmagyarázhatatlan, amitől annyi rajongója lett - köztük én is, mindenesetre ezúton köszönöm neki az élményt.


3. Mi a fontos számodra egy jó könyvhöz? (pl. a történet, az író stílusa, műfaj, hosszúság, stb.)

Humor, happy end és némi romantika. Humor minden mennyiségben jöhet, a túlságosan csöpögős dolgokat viszont nem mindig viselem jól, hangulatfüggő, szóval romantikából az a jó, ha van, de mértékkel. Azon történetek, amik nem végződnek happy enddel, 99% valószínűséggel nem fognak tetszeni, erősen boldogságpárti vagyok. Ezek tulajdonképpen az alappillérek nálam, a többi bárhogy változhat, egy laposabb történetet is tudok nagyon szeretni, ha halálra röhögöm magam rajta. Vannak műfajok, amikben alapból nem olvasok, mert egyszerűen nem érdekelnek, ilyen a horror, az önéletrajzi kötet, a dráma és a sci-fi. Viszont ezekből is akadnak kivételek speciális esetekben, tehát műfaj tekintetében kevésbé vagyok zárkózott.


4. Melyik volt az a könyv, ami annyira nem tetszett, hogy nem tudtad végigolvasni? (Már ha egyáltalán volt ilyen.)
Emlékeim szerint a mai nappal bezárólag egyetlen ilyen könyv van, ez pedig Jókai Mór: Az aranyember c. regénye. Még 12-ben lett volna kötelező olvasmány, addig mindig mindent elolvastam, amit csak feladtak, de ezt egyszerűen képtelen voltam. Szenvedtem vele olyan 30-40 oldalt, és nem bírtam tovább, elolvastam helyette a rövidített verziót, amiből így is 4-es szövegismeretit írtam. Végtelenül unalmasnak tartottam, és - ezúton kérek sokadszorra is elnézést Radics tanárnőtől - a mai napig nem szántam rá magam, hogy újra nekivágjak. Egyszer majd biztosan eljön az ideje ennek is. Egyébként a közelmúltban volt egy másik könyv is, amit szívem szerint a sarokba dobtam volna, de csak és kizárólag a Könyvmolypárbaj miatt nem tettem, ez pedig az előző bejegyzésben "méltatott" Tim Severin könyv, A Viking - Odin gyermeke.

5. Inkább könyvtárba jársz, vagy inkább megveszed azokat a könyveket, amiket el szeretnél olvasni? (esetleg más egyéb verzió, pl. e-book, kölcsönkéred ismerőstől, stb.)
Igazából én a kettőt vegyíteni szoktam. Vagyis ha egy könyvet még nem olvastam, akkor előbb kiveszem könyvtárból, és ha tetszett, igyekszem megkaparintani egy saját példányt is. Persze ez alól azért vannak kivételek. Például ha egy sorozatról van szó, nem érzem szükségét, hogy előbb elolvassam a könyvtári példányt, hiszen még ha nem is tetszik annyira valamelyik kötete, akkor is úgy szép a sorozat, ha egész. Kivételt képeznek még az ajándékkönyvek. Mivel ezeket rendszerint nem a saját ízlésem alapján válogatom, és időm sincs mindig alapos rostára, így jobbára megveszem őket, aztán amelyik engem is érdekel, azt alkalomadtán kölcsönkérem attól, akinek ajándékba adtam.

6. Melyik az a könyv, amit már régóta tervezel elolvasni, de mindig csak halogatod?
J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura. Párom nagy rajongója, így egészen régóta egészen gyakran megkapom, hogy engem biztosan csak azért nem érdekel, mert a film nem adta vissza elég jól a hangulatát, de bezzeg ha a könyvet elolvasnám, máshogy néznék a filmre is, szóval olvassam el szépen, és lássak csodát! Miután ezt hallgattam néhány évig, az előző Könyvmolypárbaj alkalmával fel is vettem elszántan a listámra, mondván, végre pontot teszek az i-re, és akár tetszik majd, akár nem, többet legalább nem szekál majd vele. Aztán az előző párbajom csúfos kudarcba fulladt, a mostanira viszont megint beneveztem. És most itt állok egy hónappal a párbaj vége előtt, és a két rövidke fél könyvem kivételével már csak A Gyűrűk Ura van vissza. De most el fogom olvasni. Ha belegebedek, akkor is.

7. Mely könyveket kedveled jobban, amiket egy külső mesélő mond el, vagy amikben a szereplők szemszögéből van leírva a történet?
Sosem próbáltam még meg különbséget tenni a kettő között. Számomra ez a szempont egyszerűen nem meghatározó, és akármennyire gondolkozom, nem tudnám kiválasztani az egyiket, mert mindkettő mellett és ellen is szólnak érvek, és szerintem bármelyik használatával lehet briliáns és katasztrofális könyvet is írni.

8. Melyik könyv szerinted az, amit mindenkinek el kéne olvasnia? Miért?
A Szent Johanna Gimi-sorozat. Mert nekem is szerzett egy csomó vidám percet, és boldogságpárti lévén ugyanezt kívánom másoknak is. És persze mert ki ne ajánlaná másoknak a kedvencét? :)

9. Hogy veszel könyvet? Csak azt veszed meg, amit már előtte hosszas mérlegelés után kiválasztottál, vagy csak bemész a könyvesboltba azzal a címszóval, hogy majd találsz valamit, ami tetszik?
Mivel legnagyobb sajnálatomra anyagi helyzetem nem teszi lehetővé az utóbbit, így kénytelen vagyok hosszasan mérlegelni egy-egy könyv megvásárlása előtt, sőt, esetenként ahhoz, hogy akár egy szem hőn áhított példányhoz is hozzájussak, kénytelen vagyok a család egyéb tagjaival kooperálni a jó ügy érdekében. A leggyakoribb eset viszont az, amikor is születésnapra, Karácsonyra, Húsvétra vagy bármi más jeles és jeltelen ünnepre csinos kívánságlistával ajándékozom meg szerető rokonaim, remélve, hogy ők több sikerrel járnak nálam.

10. Puha vagy keménykötésű könyv?
KEMÉNY! Csupa nagybetűvel. Bár tény és való, hogy a keménykötésű könyvek gyakran szét tudják lukasztani a hordozásukra szolgáló szatyrokat, esetleg a lábamat, amin pihentetném őket olvasás közben, mégse tudok elképzelni annál idegesítőbb könyves élményt, amikor a puha borítású, ezüsttálcán hordozott, széltől is óvott kötetből a ragasztás hibája folytán kihullanak a lapok. Ettől az összes hajszálamat ki tudnám tépni, úgyhogy ha csak lehet, mindig, minden esetben kemény borítású.

11. Volt-e már könyvvel kapcsolatos álmod? Ha igen, mi volt az?
Ezer meg egy százalék, hogy volt, és majdnem ugyanennyi, hogy ha megvernek se tudnék rá visszaemlékezni. Rendszerint elég sokat gondolkozom az aktuálisan olvasott történeteken, akár azon, mi fog történni, akár azon, én hogy tudnám elképzelni az egyes szituációkat, akár azon, mit változtatnék benne, és mivel ezt általában elalvás előtt szoktam művelni, így természetesen gyakran megesik, hogy továbbálmodom a gondolatmenetem a könyvvel kapcsolatban. De ezek jó részét már akkor elfelejtem, amikor felébredek, tehát nem tudok róluk beszámolni se magamnak, se másnak.

Álljon itt 11 dolog, amit most megtudhattok rólam:

  1. A kedvenc színem a narancssárga, ezért mindenki, aki ismer, szinte ösztönösen ilyen színű cuccokat ajándékoz nekem.
  2. Szeretem a meséket, az animéket és mangákat, valamint a vígjátékokat, de mindet erősen szelektálva.
  3. Gyerekverseket írok.
  4. Szeretek énekelni, és a hangom is egész jó, de alt lévén a magas hangokkal problémáim akadnak.
  5. Imádom a telet és utálom a nyarat. Az elvem: Feljebb mindig lehet öltözni, de lejjebb egy idő után már nem lehet vetkőzni.
  6. Érdekel a mitológia és a különböző népek kultúrája, de a történelem nem.
  7. Balkezes vagyok. Egy nem rég végzett minikutatásom alapján ezért nem tudok kislabdát dobni.
  8. Macskapárti vagyok. Nem utálom a kutyákat, de gyűlölöm azokat, akik a macskákat bántják.
  9. Szeretek helyesen írni, zavar, ha más nem teszi, és idegesít, ha valamiről nem tudom, hogyan kellene írnom. Épp ezért mindig van a közelemben egy Magyar Helyesírási Diákszótár.
  10. Szeretem az idegennyelveket. Bár angolból már van felsőfokú nyelvvizsgám, szeretnék egyszer egy-egy középfokút spanyolból és japánból is.
  11. Mindig mindenkinek adok egy második esélyt. Többet nem.

Az én 11 kérdésem:

  1. Ha csak egy tulajdonságodat tarthatnád meg, a többi véletlenszerűen lenne "újraosztva", melyikhez ragaszkodnál? Miért?
  2. Ha eldobhatnád egyetlen tulajdonságodat, melyiktől válnál meg? Miért?
  3. Ha visszakaphatnál valakit, aki valamiért már nem része az életednek, vissza akarnád-e kapni? Miért?
  4. Ha az életed egy film lenne, milyen címet adnál neki és milyen műfajba sorolnád?
  5. Van-e olyan zene, amit szerinted akárhányszor meg tudnál hallgatni? Ha igen, mi az?
  6. Mi az a létező képesség, amit a legszívesebben magadénak tudnál? Miért?
  7. Ha szuperhős lennél, mi lenne a szuperképességed és a szuperhős neved?
  8. Ha találnál egy elásott kincsesládát, milyen kincsben reménykednél és mit kezdenél vele?
  9. Gyűjtesz-e valamit? Ha igen, mit?
  10. Milyennek képzelsz el egy ideális randevút?
  11. Ha választhatnál egyetlen embert a világon, akivel beszélhetnél, ki lenne az, és mit mondanál neki?

A 11 jelöltem pedig:




Remélem, ha nem is mindannyian, de néhányan azért válaszolnak a felsoroltak közül, és remélem, ha nem is minden erre tévedő, de néhányan azért elolvassák az én válaszaimat. :)

2012. július 19., csütörtök

Odin fárasztó vikingje

Köztudott rólam - ha eddig nem tudtad, szégyelld is össze magad -, hogy erősen érdeklődöm a különböző népek mitológiája iránt, ennél fogva igen csak kedvelem azokat a történeteket, amelyekben mindenféle istenek, világfák, természetfeletti hatalommal bíró hősök és egyéb finomságok bújnak meg. Valószínűleg erre a tényre alapozva ajándékozta nekem egy kedves ismerősöm A Viking sorozat első kötetét, ami az Odin gyermeke címet viseli. Bizonyára azt remélte, jó lesz. Bizonyára én is azt reméltem, ezért is merészeltem feltenni a könyvet a párbajlistámra, méghozzá B lista nélkül. Tévedtünk... De ne szaladjunk ennyire előre az időben, kezdjük a szokásos küllem fejtegetéssel.

A könyv kemény borítós, ami számomra szokás szerint tetszetős tulajdonság, mert így nem kell attól tartanom, hogy széthullik a kezemben olvasás közben, ahogy az egy-egy vaskosabb példány esetében gyakran megesik. A levehető borító - ami a képen is látható - szép barna, a középen látható sisak és az alatta meghúzódó vikingalakok pedig egyértelműen utalnak rá, hogy a történet során nem egy csatában lesz részünk. A cím és az író igényes, aranyszínű, domború betűi hívogatóak, egész jól felkeltik az érdeklődést. Ám amint levesszük ezt a tetszetős külső borítót, alatta láthatóvá válik az egyszerű, fekete alapon fehér betűkkel írt, mindenféle mintát nélkülöző, meglehetősen unalmas és számomra kifejezetten riasztóan gyászos külső. A belsejéről nem sok mondanivaló akad, az elején lévő térképeken kívül, amik kétségkívül segítik a tájékozódást a későbbiekben, egyetlen illusztráció vagy fejezetdísz sem található, csupán egy-egy szövegrészt választanak el Odin fekete hollói. Ez utóbbi tényleg jó ötlet volt a szerkesztőtől, egy kicsit feldobja az olvasó hangulatát, amikor rájön, hogy nem véletlenül néznek ki így a szövegelválasztó karakterek. No, de elég is a külsőből, lássuk a tartalmat!

A történet egy Thorgils nevű férfi életét követi végig, aki A Viking sorozat három kötetének megírásával emlékszik vissza kalandozásaira. Annak érdekében, hogy nehogy akár egy aprócska részletről is lemaradjunk, rögtön csecsemőkorával kezdi az elbeszélést, mellyel az első kötet végére 19 éves koráig jut. Thorgils, mint azt sejthettük, nem átlagos gyerek, anyja, Thorgunna seidr hatalommal bírt, amit továbbörökített egy szem fiacskájára, így az más seidr hatalommal bírók jelenlétében gyakran képes látni a jövőt vagy éppenséggel kicsit kiszálldogálni a testéből, hogy körülnézzen messzi tájakon, emellett pedig kivételesen fogékony mindenféle ismeretre, különösen az idegennyelvek terén. Természetesen kiskorától tartó utazásai során számos tanítómestere akad, akik a régi hit minél erősebb képviselőjét próbálják faragni belőle, és remélik, így fenntarthatják hitüket az egyre szaporodó Fehér Krisztus-hívőkkel szemben. 

Ez eddig egész érdekesen hangzik, ugye? Csakhogy a történetnek több szépséghibája is van. Az első ilyen, hogy elképesztően unalmasan van megírva. Alig 300 oldal az egész, mégis csigalassúsággal haladtam vele, mert annyira untatott, hogy még az is jobban érdekelt, ha megláttam egy bogarat mászni a falon. Az író minduntalan kitért teljesen fölösleges dolgok hosszú részletezésére, mint például a hajóról leszállva megpillantott ló kapcsán kb. három különböző lófajta tulajdonságainak ecsetelésére. Ugyan az említett állatokról soha többet nem volt szó, a történet szempontjából abszolút lényegtelenek voltak, mégis legalább fél oldalon keresztül róluk mesélt. Ez a részletezés egyébként több helyen számomra az unalmasból átváltott gyomorforgatóvá. Nem tudom, más ezt hogy éli meg, de én nem kifejezetten szívesen olvasok egy teljes bekezdésen keresztül kifakadó tályogról és hagyomány szerinti belezésekről. 

A második ilyen szépséghiba az időbeli ugrálás. Egy-egy részlet elbeszélésének kellős közepén a szerző fogta magát, és átugrott egy teljesen más időbe és esetleg helyszínre, csupán azért, mert szerinte azon a ponton feltétlenül el kellett mesélni a szóban forgó harmad- vagy épp negyedrangú szereplő néhány irtózatosan fontos (= teljességgel jelentéktelen) cselekedetét. Ezeket aztán addig húzta, míg a végére már arra se emlékeztem, hol tartottunk a főszálban. 

De mivel három a magyar igazság, következzen a harmadik szépséghiba: a fordítás. A nyelvezettel általánosságban nem volt gond, elég jól illeszkedett a történethez, ennek ellenére tele volt bődületes baromságokkal. A szemléletesség kedvéért idézek néhányat:
  • "Ennek így semmi értelme nem volt, és kezdtem megint arra gondolni, hogy az öregasszonynak nincs ki mind a négy kereke." - Igen, tulajdonképpen teljesen valószínű, hogy egy középkori tizenpár éves vikinggyerek, aki hajón kívül semmilyen járművet nem látott még (és nem is nagyon létezett más), ezt a kifejezést használja.
  • "- Persze, hogy itt vagyok, te seggfej! - jött a válaszkiáltás a nagykirály seregéből." - Megint csak tipikus viking szitokszó a seggfej, ugyebár.
  • "E percben, úgy emlékszem, felsírtam." - Na, ez a kedvencem. Amikor egy 70 éves öregember azt mondja, úgy EMLÉKSZIK, hogy csecsemő korában az anyja karjában felsírt. Akármilyen kivételes emlékezőtehetséggel is áldjon meg az ég valakit, ez azért elég durva túlzás.
Ennyi, azt hiszem, elég is bemutatónak, több is akad ott, ahonnan ezek jöttek. A fordítás egyébként nem csak ezen a téren katasztrofális, tele van ugyanis mondatszerkezeti hibával, az egyes- és többesszám, valamint a múlt és jelen idő keverésével egy mondaton belül.

Kellene róla valami pozitívat is írnom, de az a helyzet, hogy nem tudok. Akármi is jut eszembe a könyvvel kapcsolatban, az mind-mind negatív gondolat. Nem szerettem a főszereplőt, aki Odin segítsége nélkül már rég hulla volna, idegesített, hogy minden második embernek Thorral kezdődik a neve, így megjegyezhetetlenek, zavart, hogy a boldog életnek szikráját se láttam sehol. Számomra az egyetlen pozitívuma a történetnek, hogy egyszer szót ejtettek benne Lokiról egy fél oldal erejéig, de ha nem ő lenne a kedvenc germán istenem, még ennyi örömöm se lett volna. Nekem rendkívül nagy csalódás volt a könyv, egész biztosan nem is olvasom el a maradék két kötetet, de mivel az első rész Molyos értékelései közül  az enyémet leszámítva szinte mind legalább 4 csillagos, akit érdekelnek az ilyen jellegű történetek, bátran tegyen vele egy próbát.

2012. június 30., szombat

Manga: Fruits Basket

Hirtelen felindulásból hét elején úgy döntöttem, elolvasom a Fruits Basket mangát. Ideálisnak tűnt, egyrészt mert kb. olyan hosszú, mint a Hana-Kimi, másrészt mert hasonlóképp befejezett, így nem kellett aggódnom, hogy kitépem az összes hajszálam, amiért nem olvashatom tovább. Ezek után megnéztem az animét is, így végül minden szemszögből meg tudtam vizsgálni a sztorit.


Fruits Basket


Műfaj: Dráma, Fantasy, Romantikus
Írta: Takaya Natsuki 
Rajzolta: Takaya Natsuki
KiadóHakusensha 
Kötetek száma: 23 
Megjelenés: 1999. jan. 1. - 2006. nov. 20.



Ismertető:

Honda Tohru rendkívül naiv, rendkívül életvidám, 16 éves gimnazista lány. Pozitív hozzáállását még az a tény sem árnyékolja be, hogy nem sokkal iskolakezdés után elvesztette édesanyját. Mivel apja már kiskorában meghalt, így apai nagyapjához kerül, aki viszont a ház felújítása miatt arra kéri Tohrut, lakjon ideiglenesen valamelyik barátjánál. Mivel ő azonban nem akar terhére lenni senkinek, egy sátorban kezd éldegélni. Egy nap rábukkan a sátrától nem messze egy házra, amiről kiderül, hogy az iskola imádott "hercegének", Sohma Yukinak az otthona. Nem sokkal ezután a fiú és nagybátyja, Shigure, felfedezik Tohru lakhelyét, és felajánlják, hogy a háztartás vezetéséért cserébe lakjon náluk, míg a felújítás befejeződik. Ám épphogy Tohru belép a neki kijelölt szobába, a tetőt finoman ripityára rúgva megérkezik Kyou, aki láthatóan Yuki esküdt ellensége, és természetesen azért jött, hogy jól összeverekedjenek. Tohru ijedtében megpróbálja megállítani őket, ennek pedig az lesz az eredménye, hogy megbotlik, és ráesik Kyou-ra, aki ennek következtében hirtelen macskává változik. A lány természetesen pánikolni kezd, amitől ismét megbotlik, és nekiesik a segítségére siető Yukinak és Shigurénak. Hogy, hogy nem, ők is átváltoznak, Yuki patkánnyá, Shigure pedig kutyává. Mivel előáll az "ezt már nem lehet kimagyarázni" helyzet, Shigure úgy dönt, elmondja az igazat Tohrunak, miszerint a Sohma család egyes tagjai meg vannak szállva a kínai horoszkóp egy-egy állatövi jegyének szelleme által, így amikor túlságosan legyengülnek vagy egy ellenkező nemű személy megöleli őket, átváltoznak ezzé az állattá. Kyou, akit a macska szelleme ural, bár a Sohma család tagja, kívülálló, mivel az ismert népmese alapján a macska nem tagja a horoszkópnak. Tohru persze megígéri, hogy megőrzi a titkukat, így tovább éldegél velük a házban, miközben egyre többet ismer meg a 12 állat közül, és egyre többet tud meg a család hátteréről.

Főbb karakterek:
Honda Tohru - A történet főszereplője, rendkívül naiv és életvidám
Sohma Yuki - Az iskola "hercege", akit a Patkány szelleme ural
Sohma Kyou - Yuki esküdt ellensége, akit a Macska szelleme ural
Sohma Shigure - Yuki nagybátyja, akit a Kutya szelleme ural
Hanajima Saki - Tohru egyik barátnője, akinek furcsa, természetfeletti képességei vannak
Uotani Arisa - Tohru másik barátnője, aki korábban bandatag volt
Honda Kyouko - Tohru édesanyja, aki egy közlekedési balesetben fiatalon elhunyt
Sohma Akito - A Sohma család feje, akinek minden horoszkóp tag feltétlen engedelmességgel tartozik

Vélemény:


Amikor elkezdtem olvasni a mangát, azt gondoltam, igen, jó lesz ez, csak még kicsit lassú a folyása. Aztán hamar beindult a történet, és jórészt vitt magával a végéig. Izgalmas volt várni az egyes horoszkóp tagok feltűnését, találgatni, hogy ki milyen állattá fog változni, megtudni a szomorúbbnál szomorúbb háttértörténetüket, és várni, hogy mindegyikük megtalálja a saját boldogságát. Voltak benne zavarosabb részek, amikor úgy éreztem, ugrálunk az időben, és nem mindig tudtam elsőre, mi történik, de sok esetben ez azt hiszem, a fordítás hibája volt, amit sajnos nem mondanék minőséginek (angolul olvastam). Volt egy-egy olyan rész is, amikor úgy éreztem, kicsit leültek az események, kicsit nem haladunk semerre, de összességében élveztem az olvasást. Miután befejeztem, úgy éreztem, az utolsó kötet kicsit szükségtelen volt, kicsit túlnyújtotta már a dolgokat, és jobb lett volna egy kötettel hamarabb befejezni, még ha ahhoz hozzá is kellett volna csapni 1-2 plusz oldalt, de végül is nagyjából olyan végkifejletet kaptam, amilyet vártam. Aztán megnéztem az animét, ami ugyebár jóval a manga befejezése előtt készült, így nem dolgozza fel a teljes cselekményt. Első sokk a zene volt. Nem néztem utána, de valószínűleg ugyanaz a felelős az openingért, aki a Princess Tutu openinget is készítette, csakhogy oda illett, ide meg nem. Olyan megalszik a tej a számban érzésem volt tőle. Az endingtől is, de ott egy fokkal megbocsájthatóbb. Aztán a történet. Az első fele tetszett, majdnem végig hűen követte a mangát, talán csak egy részben tért el nagyon, de ott a poén kedvéért, így nem is volt gond. Aztán a második fele... Először elkezdtek lelassulni a dolgok, olyan volt több helyen is, mintha húzni akarnák az időt. Végül a befejezés... Számítottam rá, hogy ezt a jelenetet fogják választani, mert hosszú ideig az egyik legkatartikusabb rész a mangában is, tehát azon nem lepődtem meg, hogy néhány történést, ami a mangában ezután következne, az animében korábbra tettek. Viszont a lezárást olyan szinten elszúrták, hogy arra nincsen szó. Nyilván ahhoz, hogy hatásosabb legyen, változtattak a mangáén, de ennek következtében sikerült egy olyan befejezést megalkotni, ami elnyújtott, fárasztó, zavaros és számomra hiteltelen. Olyan volt, mintha a szereplők egy részét kifordították volna magukból, és csak azért szerepeltették volna őket, hogy húzzák az időt, és megmutassák, hogy milyen fontosak. Nem csak nekem, de páromnak, aki még nem olvasta a mangát, szintén nagy csalódás volt. Mindent egybevetve mindenkinek tudom javasolni, hogy ha felkeltette az érdeklődését a történet, mindenképp inkább a mangát olvassa el. Nem kell tőle lélegzetelállító harcokat és felülmúlhatatlan izgalmakat várni, de kedves humort, megható történeteket és romantikát minden további nélkül.

Kedvencek:
Karakter: Kyou (szerintem nem kell magyarázni), Hatsuharu (menő és kész), Momiji (számomra az ő története a legmeghatóbb és amúgy is cuki) és Kisa (a cukiság teteje)

Anti-kedvencek:
Karakter: Akito (hiába értem, miért lett ilyen, megbocsájtani nem tudok neki), Ritsu (rém idegesítő és amúgy is utálom a majmokat)

2012. június 17., vasárnap

Múzeumok Éjszakája 2012 - Pécs


Sok évnyi sikertelen próbálkozás után idén végre eljutottunk a Múzeumok Éjszakájára. E jeles esemény kapcsán - meg mert régen írtam élménybeszámolót - úgy döntöttem, elmesélem, milyen is volt ez az éjszaka, ami ugyebár más, mint a többi...

Kezdeném ott, hogy a programot előre megnéztük a http://muzej.hu oldalon, és össze is állítottunk egy csinos kis listát azokról, amiket látogatni kívántunk. Ez pediglen így nézett ki:

16:00 - 19:30 Napfoltok távcsöves megfigyelése. Klimo Könyvtár
18:00 - 23:00 Fotózkodás korhű jelmezben. Várostörténeti Múzeum, Pécs, Felsőmalom u. 9.
19:00 - 19:45 A misztikus Csontváry Csontváry Múzeum
20:30 - 21:15 Séta a Zsolnayak „virágoskertjében” Zsolnay Múzeum (Pécs, Káptalan utca 2.)
22:30 - 23:00 Középkori kanonoki pincék titkai Káptalan u. 4. Janus Múzeum
23:30 - 24:00 Szent Iván éji zenés tűzugrás Janus Múzeum

Állandó és folyamatos programok:
A Klimo Könyvtár megtekintése
Relax Padlás. Várostörténeti Múzeum, Pécs, Felsőmalom u. 9.
Póksimogató és kígyósál. Természettudományi Múzeum, Pécs, Szabadság u. 2.
Elfeledett tárgyaink: A legyező. Janus Múzeum
Állatok és más lények papírból. Természettudományi Múzeum, Pécs, Szabadság u. 2.

Nohát ennek megfelelően délután 5-kor találkoztunk is a csapattal, beugrottunk megnézni a II. Aszpik alkotói piacot a Csinos Presszóban, végigsétáltunk a Sétatéren, hogy felmérjük a Sétatér Fesztivál kirakodóit, majd egy-egy hókristály kíséretében mind a hatan felkerekedtünk a nagy múzeumozásra. Az első meglepetés még a Sétatéren ért minket, ahol is kaptunk egy szórólapot, miszerint csak ezen a napon, Múzeumok Éjszakája alkalmából a Zsolnay negyed kiállításai, a Bóbita Bábmúzeum, a Pécsi Nagygaléria és Galéria, valamint a világörökségi helyszínek kedvezményesen csupán 2000 forintért megtekinthetőek. Vagyis ezen helyszínek csináltak maguknak egy saját kis Múzeumok Éjszakáját, ami független a hivatalos Múzeumok Éjszakájától, és az egységes Múzeumok Éjszakája belépővel nem látogathatóak. Ezt személy szerint igen inkorrektnek tartom, nem igazán értem, miért kellett egy ilyen napon még pluszba lehúzni az embereket, de mivel nem kívántam az ilyetén filozofálással elrontani az estémet, így nagyvonalúan túlléptem rajta.

Kezdetnek tehát betértünk a Klimo Könyvtárba Napfoltokat és Napkitöréseket nézni, és ha már ott voltunk, körül is néztünk. Ez a helyszín egyébként nem volt belépős, a tárlatvezetés is ingyenes volt bárki számára, ennek ellenére nagyon érdekes dolgok voltak benn. Az egész kiállítás interaktív volt, az olvasnivalók se olyan tömör szövegek voltak, mint a legtöbb múzeumban, igyekeztek mindent úgy kialakítani, hogy mindenki számára élvezhető és érdekes legyen. Csomó dolgot ki lehetett próbálni, voltak tudásmérő játékok különböző formákban, gyakorlatilag majdnem mindent végig lehetett tapizni, szóval nagyon élveztük. A tárlatvezetést nem tudtuk megvárni, és csak az első két termet tudtuk tüzetesebben átvizsgálni, mert hétkor kezdődött egy vezetés a Csontváryban, amit már beterveztünk, de biztosítottak róla, hogy minden órában indul újabb itt is, úgyhogy megnyugodva távoztunk.

A Csontváry Múzeumban nagyon sokan voltak, és nagyon fülledt volt a levegő nyitott ablak híján. A tárlatvezetés számomra eléggé csalódás volt. Egyetlen képnél álltunk végig (balra látható), miközben az előadó jórészt Csontváry tudatos művész mivoltjáról beszélt, időnként pedig kitért egy kicsit a képen lévő szimbólumokra is. Brigi és Eszter élvezték, viszont számunkra nem igazán nyújtott élményt, mi inkább azt vártuk volna, hogy körbesétálunk az előadóval a múzeumban, és ő elmond nekünk néhány fontosabb háttérinfót, érdekes történetet az egyes képekről. Ennek hiányában a tárlatvezetés utolsó néhány percét már nem is vártuk meg, inkább körbesétáltunk magunk. A két fiatalember egyébként annyira belemerült a képek elemzésébe és tanulmányozásába, hogy miután mi, lányok, végeztünk, még kb. 20 percet vártunk rájuk a múzeum előtt, és utána még meg is szóltak minket, hogy miért "rohantunk" így végig a kiállításon. Pasik... :D

A Csontváry után a Zsolnay Múzeum tárlatvezetése következett. Itt egy hölgy tartotta az előadást, és a Zsolnay porcelánokon megjelenő virágok szimbolikájáról beszélt az egyes termekben. Bár alapvetően a téma engem érdekelt volna, valahogy mégis túl hosszúra nyúlt a dolog, így ismét Brigi és Eszter kivételével hamar elhagytuk a tárlatos csoportot, és magunk indultunk a múzeum felfedezésére. Nekem nagyon tetszett, amúgy is szeretem a Zsolnay motívumokat és színvilágot az eozin kivételével, de a múzeum is nagyon igényesen és érdekesen lett berendezve. A fiúk megint csak lemaradtak elemezni és olvasni, úgyhogy végül Zsófival ketten beszéltük meg az egyes tárgyak kapcsán, melyiket szeretnénk hazavinni a saját étkezőnkbe és melyiket nem. :D Ja, és így ismeretlenül is hatalmas piros pont annak a kisgyereknek, aki a kacsás kút előtt állva megkérdezte anyukáját, hogy "Ezs egy vécsé?". Nagyon feldobta vele a kedvünket. :D

A nézelődés végeztével két csoportra váltunk, Brigi és Eszter visszamentek a Klimoba tárlatvezetésre (elmondásuk szerint nagyon jó volt, végigvezették őket mindenhol, és az előadó nagyon felkészült volt), mi pedig elindultunk a Várostörténeti Múzeumba. Út közben megakadtunk egy Retro Könyvvásáron, de végül csak megérkeztünk a célállomásra. Itt sietősen beszaladtunk korhű öltözékben történő fotózkodásra, mert elméletileg 11-ig volt kiírva. Sikeresen vettük is az akadályt, kétféle ruhában is fotózkodtunk, majd nyugodtan végigmászkáltunk a múzeumon. Nem számítottam rá, hogy ilyen érdekes lesz, sőt, a neve alapján kifejezetten unalmas múzeumra számítottam, de kellemesen csalódtam. Nagyon jó volt végigbogarászni a régi képeket a városról, és olyan dolgokat tudtunk meg egy-egy ma is használt kifejezésről vagy szokásról, amit nem is gondoltunk volna (ilyen volt például a Szegénységi Bizonyítvány, aminek nem voltunk tisztában az eredetével). 

Sajnos egyébként a honlapon nem volt teljes mértékben hiteles minden információ, ugyanis több állandóként vagy folyamatosként megjelölt program is időponthoz volt kötve, így lekéstük például a póksimogató és kígyósál nevezetűt, illetve az interaktív legyezős előadást is. Az, hogy a középkori kanonoki pincék zseblámpás látogatását és a Relax Padlást kihagytuk, már a mi hibánk, mert leragadtunk a könyvvásáron, de majd legközelebb. Összességében nagyon jól éreztem magam, egyáltalán nem érzem kidobott pénznek a belépő árát, és csak remélni tudom, hogy az évek során minél több város minél több múzeumába eljutok majd egy-egy ilyen éjszakán, ami más, mint a többi...

2012. június 6., szerda

Manga: Hana-Kimi


Sokáig gondolkoztam, hogy írjak-e erről a mangáról. Egyrészt azért, mert nem tudom, mennyire tudok elfogulatlanul nyilatkozni róla, másrészt azért, mert a kedvencek felsorolásánál gondban vagyok a kiválasztással, de végül úgy döntöttem, belevágok. Íme:



Hanazakari no Kimitachi e


Műfaj: Shoujo, Romantikus 
Írta: Nakajou Hisaya 
Rajzolta: Nakajou Hisaya
Kiadó: Hakusensha 
Kötetek száma: 23 
Megjelenés: 1996. szept. 20. - 2004. aug. 20.



Ismertető:

Ashiya Mizuki egy japán származású, Amerikában élő lány, aki miután jó tinédzser módjára talál magának egy magasugrót, akit bálványozhat és akinek a puszta látványából erőt meríthet, elhatározza, hogy márpedig ő élőben akarja látni ugrani, sőt még össze is kíván vele barátkozni, ezért aztán ugyanabba az iskolába fog járni, mint imádottja. Ezzel eddig nincs is semmi probléma, de a szóban forgó fiú, Sano Izumi egy fiúiskolába jár, szóval Mizuki fiúnak álcázza magát a nemes cél érdekében. Persze nem ilyen egyszerű az élet, rögtön az átjelentkezése után sikeresen balesetet szenved, és a jó lelkű Izumi persze felkapja, hogy elvigye az iskolaorvoshoz, aminek következtében rögtön rájön az igazságra. Ennek ellenére nem szól semmit, sőt titokban még védelmezni is próbálja Mizuki titkát. A végtelenül naiv lány hamar összebarátkozik mindenkivel, élükön Nakatsuval, aki maga se tudja, mi lehet az oka, hogy csakhamar nem csupán barátként tekint rá, és Umedával, az iskolaorvossal, aki mivel homoszexuális, első pillantásra tisztában van a dolgokkal, ennek ellenére nem jelenti a igazgatónál. Hamarosan Mizuki megtudja, hogy Izumi egy balesete után abbahagyta a magasugrást, ezért fő céljává válik, hogy visszaterelje a fiút az atlétika pályára.

Főbb karakterek:
Ashiya Mizuki - A történet főszereplője, aki fiúnak álcázza magát, hogy közel kerülhessen Izumihoz
Sano Izumi - Magasugró, Mizuki bálványa és szobatársa, aki tisztában van a lány kilétével
Nakatsu Shuuichi - Energikus focista, aki rögtön összebarátkozik Mizukival, de hamar mást is kezd érezni iránta
Umeda Hokuto - Homoszexuális iskolaorvos, aki gyakran jó tanácsokkal látja el Mizukit
Nanba Minami - A kettes számú kollégium nőcsábász vezetője, Umeda unokaöccse
Tennouji Megumi - Az egyes számú kollégium karatemániás vezetője
Oscar M. Himejima - A hármas számú kollégium nárcisztikus vezetője
Yuujirou - A kettes számú kollégiumnál élő kutya, akit Izumi fogadott be, és rajta kívül csak a lányokat engedi közel

Vélemény:

Röviden és tömören: imádtam. Bár az alapötletet sokan hasonlítják az Ouran High School Host Clubéhoz, itt teljesen más a szituáció, Mizuki önszántából öltözik fiúnak, míg az Ouranban Haruhit véletlenül nézik annak, és utána is nagyrészt csak kényszerből tartja ebben a hitben az iskola diákjait. Visszatérve a véleményre, nagyon könnyen magába szippantott a történet, annak ellenére, hogy egy-két éve már olvastam egyszer. Egyetlen részt sem untam, nem éreztem fölöslegesnek, minden a helyén volt, és minden kérdésre választ kaptam. Kellő mennyiségű romantika, kellő mennyiségű humor, és kellő mennyiségű izgalom volt benne, szóval tulajdonképpen nem tudok róla rosszat írni. Ez az első manga a Love*Com óta, ami elérte, hogy miután befejeztem, olyan érzésem legyen, mintha megszállott lennék. Legszívesebben rögtön újraolvastam volna, megnéztem volna még egyszer a doramát, de mivel ezek túl sok időt elvettek volna, helyette lázasan keresgéltem jó képeket, amiket akár háttérképként is használhatok majd. Nagyon sajnálom, hogy nem készítettek belőle animét, egyrészt mert így nagyon kevés jó Hana-Kimis képet lehet találni, másrészt mert szerintem nagyon népszerű és jó animét lehetne belőle kihozni. Mindenesetre valószínűleg nem most olvastam utoljára ezt a mangát, amit ünnepélyesen emelek a Love*Com mellé, mint a kedvencek kedvencét.

Kedvencek:
Karakter: A szereplők háromnegyede, tényleg nem tudok kiemelni néhányat

Anti-kedvencek:
Karakter: Tennouji (mert idióta izomagyú) és Gilbert (nem tudom, miért, de nem szimpi)