Erdő, erdő van idebenn

Lassan, de biztosan rátalálok magamra, ennek egyik jeleként pedig meghoztam az idei Párbaj első értékelését. Ugyan egy B listásomat már korábban elolvastam, bejegyzést nem sikerült írni róla, és nem is biztos, hogy később fogok. A mostani viszont egy A listás olvasmány, amit az első szemponthoz választottam, vagyis: "Olvass egy könyvet olyan szerzőtől, akinek ugyanazzal a betűvel kezdődik a keresztneve, mint neked!". Ennek eredményeképpen ismerkedtem meg Kleinheincz Csilla: Ólomerdő kötetével.

Bár e-bookban olvastam, szokás szerint meglestem a hozzá tartozó borítókat. Hát, hogy őszinte legyek, egyiktől se voltam elájulva. A régebbi, Delta Vision verzió olyan, mintha csak egy fanart lenne, nem rendes borító, a jobb oldalon is látható Gabo változat pedig számomra túlcsicsázott, bár tény, hogy fényévekkel jobb a másiknál. Értem én, hogy szerették volna hangsúlyozni a magyar mondavilág jelenlétét, de nekem ez a rengeteg tulipántos cirkalmasság már egyszerűen túl sok volt. A cím betűtípusa viszont tetszik, az jól illik a könyvhöz.

Történetünk Gödöllőn indul, itt lakik Emese szüleivel, Lónával és Istvánnal, míg nem egy napon Lóna váratlanul elhagyja családját, így Emese anya nélkül kénytelen felnőni. Bár látszólag átlagos tinédzserré cseperedik, mégis más szabályok kötik, mint kortársait. A kislány ugyanis félig tündér, ennek köszönhetően pedig egy be nem tartott ígéretnek például számára sokkal nagyobb ára van. Mégis amikor megsejti, hogy édesapja éjjelente egy titokzatos erdőbe próbál bejutni, megszegi neki tett ígéretét, felmegy a tiltott padlásra, és a rárohanó emlékek hatására elszökik otthonról, csak hogy egy különös lovasnak hála egyik pillanatról a másikra a már említett erdőben találja magát. Megkezdődik a hajsza túlélésért, szabadságért, és az igazság felderítéséért.

Csapjunk is rögtön a közepébe: ez a könyv egyáltalán nem tetszett. Nagyon nyögvenyelősen olvastam, borzasztóan untam, úgy általába véve nagyon ritkán történt olyan, ami tényleg lekötött. Ennek fő oka pedig az volt, hogy a konfliktusok 90%-a abból adódott, hogy a szereplők nem kommunikáltak egymással a problémáikról. Emesét még aránylag meg lehet érteni, hisz kamasz, a kamaszok pedig ritkán beszélnek a családjukkal a gondjaikról és az érzéseikről, de a felnőttek egyszerűen kriminálisan viselkedtek. Adél tudott fontos dolgokról, és persze, István engedélye nélkül nem akart róluk beszélni, de azért egészen sokféle módon meg tudta volna nyugtatni Emesét anélkül is, hogy elárul titkokat. Lóna az ég világon semmit nem mondott el Emesének, amíg még otthon volt, a legalapabb dolgokat sem, pedig tündérként az ő felelőssége lett volna már egészen kis korától felkészíteni a lányát a szabályokra és úgy egyáltalán magára Héterdőre. Egy 7 évesnek azért már elég sok mindent meg lehet tanítani, szóval az, hogy kicsi volt, nem magyarázat. István konkrétan minden létező dolgot titkolt Emese elől, amire rá lehetne sütni, hogy jaj, csak védeni akarta, de ez a szöveg már 2012-ben is elcsépelt volt, ráadásul minden épeszű felnőtt ember tudja, hogy minél többet titkolózik egy kamasz előtt, az annál jobban el fog távolodni tőle. Rabonbánnál, a lovagnál pedig örülnék, ha valaki el tudná magyarázni, ugyan mi hátránya származhatott volna abból, hogy mások megtudják, milyen átok sújtja.

Ha már ennyit emlegettem a karaktereket, nem árt, ha kimondom: az egész könyvben egyetlen egy szimpatikus karaktert találtam, és az Firene, Lóna mostohatestvére volt. Az ő cselekedeteit végig logikusnak és érthetőnek találtam, a személyisége is egészen kedvelhető volt, ellentétben pl. Lónával, akinél unszimpatikusabb szereplőt nem fedeztem fel a történetben. Apropó, nevek. Nem szokott gondom lenni a magyar nevekkel, de egyrészt még ha értem is a funkcióját, akkor is zavart a magyar és a fantasy nevek keveredése, másrészt kövezzetek meg, de nekem egy fantasy történetbe egyszerűen semmilyen körülmények közt nem illik az István név. Persze ez egyéni szociális probléma, de akkor se tudtam elsiklani felette.

Írhatnék még egy kupac dolgot, ami nem tetszett, vagy épp nem találtam logikusnak, de azért a pozitívumokról is meg akarok emlékezni. Tetszett, hogy az ígéreteknek súlya van, nem lehet következmények nélkül megszegni őket, mert manapság úgy veszem észre, gyakran csak üres szavakká váltak, amikkel dobálózni lehet, csak hogy végre leszálljanak rólunk. Ez pedig baj. Tetszett a Héterdő világa is, különösen az a része, hogy az erdők tükrözik azt, ahogy benne élnek. Magát a világot szívesen megismerném jobban, csak talán inkább valaki más történetén keresztül.

Ajánlani most nem igazán tudom, kinek lehetne, szóval talán inkább azt mondanám, tegyetek vele egy próbát. Biztosan lesz, akit magával ragad az Ólomerdő, és lesznek olyanok, mint én, akik csak álruhában, az Őrfákat átejtve tudnak körülnézni. De hogy Te épp melyikbe tartozol, azt csak a végzetnők tudhatják.

A perverz, a törpe és a szemüveges gazfickó

Elérkeztem végül az utolsó Párbajkönyvem értékeléséhez, ami a bejegyzéscím alapján akár egy Romana füzet is lehetne, de helyette inkább egy light novel, méghozzá egy általam igen kedvelt anime alapjául szolgáló darab. Mamare Touno: Log Horizon 1. - The Beginning of Another World.

A Log Horizon sok társához hasonlóan olyan light novel, ami webcomic-ként kezdte, ám a rajongók annyira szerették, hogy a képregény szeletkéket az író végül egybegyúrta, és bumm, így lett a jelenleg 9 kötetet számláló sorozat! Borító tekintetében sokat nem várhatunk rendszerint ebben a műfajban, így itt sem különösebben fordítottak rá nagy gondot. Kicsit olyan az egész, mintha nem lett volna pénz színes tintára, de azért a zöld hátteret összespórolták volna a rajongók, hátha javít valamit az összképen. Pedig nem. Én mindenesetre e-bookban olvastam, szóval nem éltem meg nagy tragédiaként a nem túl hívogató küllemet, de annyi biztos, hogy nem ez az a sorozat, amit beszereznék csak azért, hogy szépen mutasson a polcomon. Viszont az egy-egy fejezet elején található karakterdizájnok hangulatosak.

Történetünk főhőse Shiroe, az Elder Tales nevű híres online játék nagy tudású veterán játékosa. Shiroe az Elder Tales legújabb kiegészítőjének telepítése után rengeteg másik játékossal egyetemben egyik pillanatról a másikra a játék világában találja magát, karakterének bőrébe bújva. Senkinek semmi információja nincs róla, mi történt pontosan, ezért természetesen mindenki pánikol vagy épp magába zuhan. Shiroe rövidesen felfedezi, hogy akad azért barátja, aki hasonló cipőben jár, így a megbízható, bár kissé perverz Naotsuguval együtt elhatározzák, hogy megpróbálják kitapasztalni ennek a világnak a szabályait, és keresnek valami célt a céltalanságban.

Visszaolvasva a sztori leírását nem tűnik túl izgalmasnak. Ennek valószínűleg az az oka, hogy tényleg nem az. Említettem, hogy szeretem az animét, ugye? Ugye. Na, hát ez azért van, mert ott történik is valami, itt meg nem igazán. Majdnem a teljes kötet összesen arról szól, hogy Shiroe, Naotsugu, és a később hozzájuk csapódó Akatsuki próbálnak hozzászokni a világhoz, amibe csöppentek. Információt gyűjtenek róla, megtanulnak harcolni, és időnként aggódnak. A csaknem 400 oldal összesen az anime első 4 részét öleli fel, annyira vontatott az egész. Sajnos mind az elnyújtott történeten, mind a stíluson meglátszik, hogy ez az író nem regényekre szakosodott, jobb lett volna, ha megmarad a webcomic formátumnál.

Hogy mi a gond a stílussal? Több minden. Egyrészt rengeteget ismétel. Nem szavakat, sokkal inkább egész részleteket. Ha lett volna hozzá türelmem, lehet, hogy megérte volna szemléltetésként összeszámolni például, hányszor írja le, hogy a táj mohás, saras, gazos, itt-ott kandikál csak ki egy kis beton, és szanaszét elhagyatott, gazzal benőtt autók hevernek. De ugyanígy említhettem volna a képességek vagy kasztok jellemzését, vagy épp Shiroe egy-egy aggodalmát. Egy másik probléma, hogy az író ide-oda ugrál jelen és múlt idő között, ami számomra nagyon zavaró volt sok helyen, mintha egy kisiskolás első szárnypróbálgatásait olvastam volna fogalmazás terén.

Karakterek tekintetében szintén kicsit csalódnom kellett. Azt reméltem a light noveltől - ezért is tettem fel a listámra -, hogy kicsit mélyebben megismerhetem azokat, akiket az animében már megkedveltem, ez azonban leginkább csak Shiroe esetében volt így, viszont az ő megítélésének meg nem tett jót ez a tudás. Shiroe az animében egy elég zárkózott, de nagyon intelligens, elképesztő taktikai érzékkel rendelkező fiú. Ezt itt is valamelyest megpendíti az író, viszont sokkal többet kapunk az aggodalmaskodó, önbizalomhiányos és kicsit túlságosan is félénk vonásokból, amik jócskán eltiporják a "szemüveges gazfickó" becenév adta elvárásokat. Naotsugu egészen megkedvelhető, Akatsukiról viszont összesen annyit tudunk meg, hogy alacsony, nagyon szép és általában szótlan.

Összességében nagyot csalódtam a könyvben, sokkal több és sokkal minőségibb tartalomra számítottam, szóval nem igazán tudom ajánlani senkinek. Inkább nézzétek meg az animét. Ugyan az sem befejezett még, és mivel a második sorozat együtt haladt a rendkívül lassú folyású light novellel, így az sem sikerült olyan lendületesre, mint az első, azért szerintem mindenképp megéri annak, akit érdekel az ilyen "bekerülünk a játékba" típusú történet.

Végül a kérdés: Van-e olyan film, anime vagy mese, aminél úgy éreztétek, jobban sikerült, mint a könyv, ami alapján készült?

Delfinekkel suttogó

Az ember lánya azt gondolná, hogy nyáron a legkönnyebb behozni mindenféle lemaradást, legyen szó házimunkáról, bevásárlásról vagy épp olvasásról. Idén nyáron azonban úgy döntöttem, inkább túlélni próbálom a hőséget, így abba a szorult helyzetbe hoztam magam, hogy egy hónap alatt kellene bepótolnom az eddig halogatott Párbajos könyveket. Ennek első lépéseként egy újabb angol nyelvű olvasmányt hoztam, mégpedig egy olyan szerzőtől, akinek egy könyvét korábban már értékeltem a Párbaj keretein belül. Lássuk tehát, mit tudunk Michelle Paver: Gods and Warriors c. művéről!

Borítóját tekintve elsősorban azt, hogy gyönyörű. A színei, a grafikája, egyszerűen minden részlet tetszik rajta. Normál méretű, puhaborítós, jó kézbe venni és kényelmes olvasni. Belül sok illusztrációval nem találkozunk, nincs is rá szükség túlzottan, csupán az egyes nézőpontváltásokat jelző kis figurák teszik hangulatosabbá. Plusz az elején találunk egy térképet, amire nagyjából a kötet felétől lehet szükségünk, addigra viszont jó eséllyel elfelejtjük, hogy van. Ha valaha valamelyik magyar kiadó itthon is gondozásába veszi a sorozatot - mert természetesen ez is sorozat -, remélem, nem változtatnak a Puffin-féle verzión, ez egyszerűen így jó és kész.

Történetünk igen csak in medias res kezdődik, főhősünk, a 12 éves Hylas ugyanis épp halálos veszélyben van. Maga se tudja, miért, üldözik az általa csak "Varjaknak" hívott félelmetes harcosok. Előlük menekülve elszakad egyetlen húgától, szeretett kutyáját is megölik, így a sehová sem tartozó, kívülálló kecskepásztor fiú teljesen magára marad. Miközben kétségbeesve próbál húga nyomára bukkanni és egyúttal a Varjak elől is végleg meglépni, rátalál egy sírhelyre, benne egy haldokló férfival, aki utolsó szavaival rábízza bronztőrét, és bizarr utazást jósol számára a tengeren át, amit Hylas még sosem látott. S miközben a hegyekben a fiú az életéért küzd, a tengeren túlról érkező lány a szabadságra áhítozik, az addig gondtalan delfin pedig érzi, hogy komoly küldetés vár rá. Hármuk sorsa aztán lassacskán összefonódik...

Milyen szép és milyen klisés is volt ez az utolsó mondat, nem igaz? De koránt sem annyira, amennyire igaz! Nagyon-nagyon sokáig tartott elolvasni ezt a könyvet, pedig igazán nem hosszú, azonban van vele egy hatalmas gondom: csaknem a feléig elképesztően lassú. És a lassúságot itt nem úgy kell érteni, hogy a főszereplőnk nem mozdul, Hylas mást se csinál, mint fel-alá rohangál a hegyekben, de maga a fő cselekmény nem kifejezetten halad előre. A srác menekül egyik helyről a másikra, innen-onnan lopkod egy kis kaját vagy ruházatot, egyszer-kétszer belebotlik valakibe, akivel válthat három mondatot, majd menekül tovább. Borzasztóan elnyújtottnak és fölöslegesnek éreztem a történet ezen részét - annak ellenére, hogy Paver leírásai továbbra is fantasztikusak -, és pont emiatt nehezen vettem rá magam, hogy folytassam.

Pedig megérte. Nagyjából 120 oldal leküzdése után ugyanis, amikor megjelenik Spirit, a delfin és Pirra, a főpapnő lánya, végre beindulnak az események. A könyv második felét egyetlen délután alatt elolvastam, annyira felpörgött. Akkor tényleg megkaptam, amire egész addig vártam: egyszerre zúdult a nyakamba az akció, lettek igazi rejtélyek, a karakterek kinyíltak, mint a tubarózsa, és már nem azért vártam a végét, hogy túllegyek rajta, hanem azért, mert kíváncsi voltam rá. 

Ha már az imént említettem a karaktereket, pár szóban ki is térek rájuk. Hylas nagyon szokatlan főhős számomra. Olyan, mintha két emberből gyúrták volna össze, akik egymás ellentétei. Néha önző, néha önfeláldozó, néha bátor, néha mindentől fél, néha annyi idősnek tűnik, amennyi valójában, néha pedig jóval idősebbnek. Vele szemben Pirra sokkal tisztább karakter, könnyebb kiismerni, és talán ezért volt szimpatikusabb is nekem. Őt végig meg tudtam érteni, mit miért cselekszik, róla bármikor meg tudnám mondani, melyik helyzetben mit fog tenni. Hylasnál ez valahogy nem egyértelmű. Vannak ugyanakkor olyan karakterek is a történetben, akikről úgy érzem, a folytatásban jóval nagyobb szerepet fognak kapni, és izgalmas fordulatokat hozhatnak. Ilyen Pirra anyja, a főpapnő és Hylas barátjának, Telamonnak az apja. Rájuk nagyon kíváncsi vagyok.

No, de összegezzünk! Ha tehetném, el is felejteném azt a vontatott kezdést, de sajnos nem megy, úgyhogy bármennyire is szeretném, nem felhőtlen az élmény. Nem is javaslom ezzel kezdeni Paver megismerését, a Farkastestvér erre szerintem sokkal alkalmasabb, ráadásul az magyarul is elérhető. Ez pedig azért nem hátrány, mert bár az előbb említett kötetet angolul nem olvastam, a Gods and Warriors minden, csak nem kezdő angolosoknak való. Haladóknak szókincsbővítéshez remek, de készüljenek fel egy vaskos szótárral, és tartsanak ki azon az első ~120 oldalon, mert ami utána jön, azért tényleg megéri!

És hogy Párbajos kérdés nélkül se maradjunk:

Michelle Paver főhőseinek jól bevett szokása, hogy állati kísérőt szereznek maguk mellé, aki aztán nem csak vezetőjük, hanem barátjuk is lesz. Ha kalandos küldetésre indulnátok egy számotokra ismeretlen vidéken, ti milyen állatot választanátok magatok mellé tudva, hogy akármilyen is legyen az alaptermészete, hozzátok mindvégig hűséges marad?

Hát én immár kit válasszak...?

Nem vagyok továbbra sem az aktivitás mestere, pedig nem arról van szó, hogy nem olvastam semmit az elmúlt időszakban. Viszont a bejegyzéseknek nagyon nehezen állok neki, pláne ha olyan könyvről van szó, aminek időközben megfogyasztottam a folytatásait is. Így történt ez a soron következő Párbajos darabomnál, Kiera Cass: A Párválasztójánál.

A Párválasztóval nagyjából azóta szemezek, hogy először megláttam a borítóját. Nem vagyok a habos-babos ruhák rendszeres és fanatikus viselője, de nézni mindig is nagyon szerettem őket, szóval nálam a sorozat külleme ilyen szempontból telitalálat volt. Azt mondjuk hozzá kell tennem, hogy a pózok nem igazán tűntek számomra túl természetesnek, így könnyen el tudom képzelni, hogy sokaknak egyáltalán nem tetszenek a borítók. Mindenesetre az én esetemben ez a sorozat egyike azoknak, amiket kizárólag a borító miatt tettem várólistára.

A történetnek ugyan utánalestem, de különösebben nem foglalkoztam vele, és igazság szerint nincs is különösebben túlbonyolítva, úgyhogy csak pár mondatban:

Az általunk jól ismert Amerika rég a múlté, a sorozatos háborúskodások és hatalmi harcok eredményeképp a hajdani nagyhatalomból már csak egy kis ország, Illéa maradt, ahol a béke fenntartása érdekében a társadalom kasztokra osztott. Az 1-esek a legtehetősebbek, ide tartozik a királyi család és vallási vezetők, míg egyre lejjebb érve egyre szegényebbeket találunk. Főhősnőnk, America Singer 5-ös, vagyis művész, ám szívszerelme, Aspen alacsonyabb kasztú, ami miatt csak titokban találkozgatnak. A fiú szégyelli szegénységét, ezért ráveszi Americát, hogy nevezzen be a Párválasztóra, ahol 35 kiválasztott lány fog harcolni a koronaherceg kegyeiért és egyben egy jobbnak remélt életért. Americát az olvasó legnagyobb meglepetésére kiválasztják, amitől addigi békés kis élete egy csapásra felfordul, így ő lesz az egyetlen versenyző, akinek esze ágában sincs meghódítani Maxon herceget. De vajon a herceg is egyetért ezzel?

A Párválasztót egészen addig halogattam, míg egy betegség következtében az egyik hétvégémet ágyban nem kellett töltenem. A sok közbeiktatott alvás ellenére nagyon hamar elolvastam, vittek magukkal az események, főleg onnantól, hogy Mer a palotába ért. Előtte egy picikét döcögősnek éreztem, soknak találtam a fölösleges körítést, de mivel tényleg könnyen olvasható, hamar túllendültem ezen az apróságon. Történet szempontjából nincs sok mondanivalóm, mert ebben a sorozatban a karakterek sokkal lényegesebb szerepet játszanak, így még ha nem is lehet rá azt mondani, hogy nem történik semmi, egyértelműen nem olyan akciódús, hogy az olvasó ide-oda kapkodja a fejét az események közepette, ráadásul a "csavarok" többsége is jó előre kitalálható.

Karakterekből viszont aztán tényleg nincs hiány. Nyilván lehetetlen mind a 35 lányt, plusz Mer családját, plusz a királyi családot, plusz az egyéb személyzetet átfogóan bemutatni, de mivel a 35 igen hamar leredukálódik, nincs is erre szükség. Persze helyenként azért így is sok a rengeteg név, de mivel többségük felejthető, megnyugodhatunk: el is fogjuk felejteni őket. Akiket viszont nem, azok között rögtön ki is fog alakulni egy szimpátiasorrendünk. Lesz, akit megkedvelünk, lesz, akiről úgy gondoljuk, nem sok vizet zavar, és lesz persze főellenségünk is, hogy azért is szurkolhassunk, mikor csapja már arcon valaki egy nagy büdös ponttyal. Főhősünket mondjuk nem mindig fogjuk annyira szeretni, sőt, az esetek jó részében eléggé fog idegesíteni a viselkedése, de mivel aránylag gyakran fut bele imádott hercegünkbe, ezért nagyvonalúan meg tudjuk neki bocsájtani a ballépéseit.

Összességében tehát nagyon tetszett A Párválasztó, és ha ezt az értékelést a folytatások ismerete nélkül írtam volna meg, bátran ajánlanám is ország-világnak. DE! Az a sajnálatos balszerencse, hogy azóta olvastam Az elitet és Az igazit is, és szomorúan tapasztaltam, hogy egyik sem volt az igazi (ha-ha). Az elit kifejezetten idegesített, gyakorlatilag nem szólt semmiről a világon Mer döntésképtelenségét kivéve, Az igaziban pedig annyi logikai baki volt, hogy ha felsoroljuk, végigér a Tejúton. Szóval - bár maga a bejegyzés alapvetően csak A Párválasztóra szorítkozik - kénytelen vagyok az ajánlást ennek fényében megfogalmazni. Azoknak ajánlom a sorozatot, akik a.) képesek az első kötet után abbahagyni az olvasást, b.) vannak annyira elvetemült romantika-rajongók, hogy képesek legyenek túltenni magukat a fenti zavaró tényezőkön. Mindenki más inkább ne ebbe a sorozatba ölje a felesleges idejét.

Viszont! Azoknak, akik idáig eljutottak az olvasásban, azért felteszem a kérdést: Ha úgy hozná a sors, hogy szívetek kuglófjának egyetlen mazsolája történetesen épp egy herceg/hercegnő, vállalnátok-e érte azt a felelősséget, teendőhegyeket és persze veszélyt, ami egy ország irányításával jár, vagy inkább lemondanátok a lehetőségről, és elhitetnétek magatokkal, hogy úgysem titeket választott volna?

Játssz az életedért!

Eltelt már több, mint három hónap azóta, hogy elolvastam a második párbajkönyvem. Mondhatnám, hogy azért nem írtam róla eddig, mert nem volt időm, ami részben fedné is a valóságot, a teljes igazság azonban az, hogy egyszerűen nem tudtam, hogy fogjak hozzá. Ugyanis erről a történetről egyszer már írtam egy bejegyzést. Most mégis megpróbálkozom vele ismét, szóval lássuk, miben is különbözik könyv és anime Kawahara Reki: Sword Art Online-ja esetében.

Mivel ezt a könyvet tudtommal nem lehet kapni Magyarországon, maradt az e-book lehetősége. Így nem tudtam igazából a borítót nézegetni, de azért persze rákerestem, és meg kell állapítanom, hogy egészen semmilyen. Valahogy egyáltalán nem adja vissza a történet hangulatát, egyedül a cím színe tetszik. Persze a light novelek borítójától alapvetően nem kell sokat várni, de kicsit akkor is méltánytalannak érzem ezt a történettel szemben.

2022. november 6-a. 10 000 ember próbálja ki a frissen megjelent virtuális valóság alapú online játékot, a Sword Art Online-t, ahol a Nerve Gear nevű készülék segítségével az agyukkal irányíthatják virtuális karakterüket. A fantasztikus játékvilág megízlelését követően 10 000 ember fedezi fel, hogy nem tud kijelentkezni. A kezdőváros főterén 10 000 ember hallgatja végig a játék fejlesztőjének bejelentését, miszerint addig nem jutnak ki a játékból, amíg el nem érik a 100 szintes kastély legtetejét, és le nem győzik az ott várakozó főellenséget. Mindezt úgy, hogy ha a játékbeli karakterük meghal, a valóságban a testük is, akár csak ha bárki megpróbálja őket lecsatlakoztatni a Nerve Gear-ről. Az első hónap végére 2000 ember veszti életét, az első szintet pedig még nem sikerült kitisztítani...

Ha valaki kicsit kutakodik a bejegyzéseim közt, megtalálhatja az animéről szólót, amiben elég lelkesen ecseteltem, mennyire tetszett. Ennek fényében azt gondolhatnánk, a könyv majd egész biztosan még jobban fog. Hát, nem igazán. Nem lett rossz a könyv, sőt, nagyon is élvezhető, ugyanakkor én arra számítottam, hogy itt majd kicsit jobban belemélyedünk Aincrad világába, több apró részletet megtudunk, több érdekes szintet ismerünk meg. Ehhez képest itt úgy éreztem, az anime túlragyogta az eredeti művet. Egyetlen olyan rész volt a könyvben, ami az animében nem szerepelt, egy extra fél fejezet, ami gyakorlatilag egy teljesen fölösleges, a legkevésbé sem odaillő 18 karikás jelenet, szóval hálát kellett adnom az égnek, hogy ez az animéből kimaradt.

A másik dolog, amin meglepődtem, hogy egy rakás szereplő, akiknek a felbukkanását vártam, nem jelent meg az első kötetben. Mint kiderült, a Sword Art Online eredetileg egyetlen kötetesnek készült, de az olvasók annyira megszerették, hogy ennek hatására Kawahara elkezdett írni több és több kötetet. A második kötet rögtön egy kiegészítő volt az első világához, és csupán ebben tűntek fel azok a szereplők, akiket én hiányoltam. Az első kötet tehát, ha így vesszük, egészen rövid, bár sok idő telik el a történet során, nagyon kevés dolog van igazán részletesen kifejtve.

A két főszereplőt továbbra is kedvelem, bár a kedvencem itt nem Kirito, az abszolút főhős, hanem Klein, a legjobb barátja volt, annak ellenére, hogy Klein nem szerepelt olyan sokat a történetben.

Összegezve a tapasztalatokat, azoknak tudom ajánlani, akik érdeklődnek a virtuális világok iránt, és még nem látták az animét, mert aki már látta, annak sajnos semmi pluszt nem fog adni a könyv.

Végezetül jöjjön a Párbajos kérdés:
Kipróbálnál-e egy ilyen játékot? Ha igen, milyen típusú világban, milyen karakterrel játszanál szívesen?

Időutazó ékkövek

Elstartolt az ötödik Párbaj, ami egyben azt is jelenti, hogy újult lelkesedéssel vetettem bele magam az olvasásba. Valahogy időről időre meg kell küzdenem az "annyi mindent olvasnék, de nem olvasnék inkább semmit se" szindrómával, és ez rendszerint nincs túl jó hatással a blogolási kedvemre. Ilyenkor vagy erőszakkal ráveszem magam, hogy belekezdjek valamibe, amiről úgy érzem, biztosan tetszeni fog, vagy az önsajnálat bűzös mocsarába süllyedve siránkozok a lét elviselhetetlen könnyűségén, és akár hónapokig nem olvasok egyetlen valamirevaló könyvet sem, maximum mangát vagy magazinokat. Az üdén és frissen induló Párbajok viszont különös mágiával bírhatnak, mert mindig meggyógyítják ezeket a csúnya betegségeket, így ez alkalommal is csupán egyetlen nap kellett hozzá, hogy elolvassam az idei első választottamat. Furcsa könyv volt ez, mert az alatt a 10 perc alatt, míg végigértem a felén, eltelt nagyjából 4 óra. Talán nem véletlen, hogy Kerstin Gier Rubinvöröse az Időtlen szerelem sorozatcímet kapta.

Ezzel a trilógiával már nagyjából a megjelenése óta szemmel tartjuk egymást, aminek elsősorban a fantasztikus borító a fő oka. A betűtípustól elkezdve a stíluson át a hihetetlenül aprólékos kidolgozottságig mindent szeretek benne. Ízléses, a történethez szerintem nagyon jól illik, szóval örülök, hogy a Könyvmolyképző megtartotta az eredetit. És hogy miért vártam vele ilyen sokat? Csúnya indok, szóval elnézést érte, de egyszerűen valamiért taszított a vörös pöttyös kategória. Magam se tudom igazán megmagyarázni, viszont a jelek szerint ennyi idő - és egy hirtelen könyvnyeremény - kellett ahhoz, hogy legyőzzem az előítéleteimet, és átessek a pötty-keresztségen. Nem bántam meg. Lássuk is a szerencsés kiválasztottat!

Gwen gondtalanul élvezi 16 éves, teljesen normális, londoni tiniéletét, miközben nem teljesen normális családja egy egyáltalán nem normális esemény bekövetkeztét várja tűkön ülve. Unokatestvére, Charlotte spontán időutazása bármelyik pillanatban megtörténhet...ett volna, ha történetesen épp nem Gwen örökölte volna az időutazó gént. Ez a hirtelen és cseppet sem kellemes fordulat óriási felfordulást kavar, aminek végére a lány már szinte semmit nem ért, és senkiben nem mer megbízni. Persze nehéz közömbösnek maradni egy igazán jó képű, zöld szemű fiúval szemben, mégha a szóban forgó Gideon egy kicsit arrogáns és egy kicsit bunkó is. De tényleg csak egy kicsit...

Mire belekezdtem a Rubinvörös olvasásába, anyukám már túlvolt mindhárom köteten, és szakadatlanul ostromolt, hogy vágjak már neki én is, mert nagyon jó. Kitartottam és megvártam a Párbaj indulását, majd amint időm engedte, én is engedtem a nyomásnak. A véleményem jelen pillanatban az, hogy mivel csak az első kötet van meg nekem, most majd kénytelen leszek megvásárolni a másodikat és harmadikat is, hogy szép legyen a könyvespolcom, és egyúttal üres a pénztárcám. KÖSSZ, ANYA! :D Viccet félretéve ahogy korábban is említettem, nagyon gyorsan elolvastam a könyvet, mert könnyed, olvasmányos, humoros, és nem akar több és mélyebb lenni, mint ami: egy ifjúsági romantikus fantasy.

Szereplők tekintetében egész sokszínű a paletta, még ha sokukat csak igen felületesen is ismerjük meg. Később azért biztos sokkal árnyaltabb képet kapunk mindenkiről. Gwen szimpatikus főhős, külön tetszett, hogy ez az írónő végre nem magasztos életbölcsességeket adott egy tini szájába, hanem merte megmutatni, hogy a 16 éves lány, viselkedjen bármilyen éretten, igenis még gyerek. Így Gwen azon ritka esetek közé tartozik, akit jobban kedvelek, mint az ügyeletes szívtiprót, Gideont. Valahogy egyelőre a fiú karakterét még nem érzem igazán erősnek, és bízni se tudok benne különösebben, úgyhogy a könyv végére egész szép kis elméleteket gyártottam a továbbiakra nézve. Kíváncsian várom, mennyit találok el belőlük.

Sokat gondolkoztam, kinek is ajánlhatnám a Rubinvöröst, de olyan széles a paletta, hogy nehéz lenne felsorolni, szóval inkább csak azt mondom: aki utál nevetni, a romantikus érzelmeknek még az írmagját se hagyná meg, és úgy általában el se tudja képzelni, hogy egy könyv könnyed szórakozást kínáljon a szellemi megvilágosodást elhanyagolva, elég valószínű, hogy nem fogja szeretni ezt a trilógiát. Mindenki más nyugodtan tehet vele egy próbát, ahogy én is tettem. Nem lett életem legmeghatározóbb olvasmányélménye, viszont nagyon jól kikapcsolt, és elég meggyőző volt ahhoz, hogy nyavalyogjak a folytatásért.

A végére pedig egy kis extra. Úgy gondoltam, ezentúl az értékeléseim lezárása egy kérdés lesz az olvasók felé, ami valamilyen módon kapcsolódik az adott könyvhöz, de megválaszolható azoknak is, akik nem olvasták. És akkor az első:

Annak ellenére, hogy sosem vonzott vagy érdekelt az időutazás téma, néha elgondolkozom azon, ha valahogy szert tennék egy időgépre, hova utaznék. Eddig nem sikerült dűlőre jutnom, szóval most Titeket kérdezlek: Ha visszamehetnétek a múltba, de csak a születésetek előtti múltba, hova utaznátok és miért?

Egy régi-új bundás barát

Mostanában elég passzív voltam mind olvasás, mind írás szempontjából, sok más dolog kötötte le a szabadidőmet. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a könyv, amit eredetileg elkezdtem, egyáltalán nem fogott meg, úgyhogy 2-3 hét próbálkozás után félretettem, és elkezdtem helyette egy olyat, amit pár éve már olvastam, de mivel végre kijött a második része, ildomos volt felidézni az eseményeket. Ezért vettem tehát kézbe Michelle Paver: Farkastestvér c. regényét.

A Farkastestvér először 2004-ben jelent meg a Cephalion kiadó gondozásában, de sajnos nem volt jóformán semmilyen hírverése, így a feledés homályába merült, és előbb-utóbb már beszerezni is nehézkessé vált, nem hogy a folytatásban reménykedhettünk volna. Aztán 2013-ban a Ciceró kiadó váratlanul úgy döntött, ez a sorozat megérdemli a külföldi elismerést, és gyors egymásutánban kiadta ezt, és az Ősidők krónikái sorozat második részét is. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy amint tudomást szereztem róla, ment is az előrendelés. A fordító nem változott, a borító viszont igen. Míg a régi keménykötéses és egészen minimalista volt, az új puhaborítós és kifejezetten mozgalmas lett. Bevallom őszintén, nekem a régi stílusa jobban tetszett, számomra valahogy jobban illett a könyv hangulatához. Ráadásul a főszereplő is idősebbnek néz ki a borítón, mint amennyi valójában. De persze nem reklamálok, háromszoros hurrá a Cicerónak, amiért eszébe jutott ez a sorozat. De miről is szól tulajdonképpen?

Torak, a Farkas törzs fiatal tagja, egész életében apjával kettesben járta az erdőt. Tőle tanult mindent, vele vadászott, a törzs többi tagját nem is ismerte. Most, hogy őt is elveszítette, egyedül kell boldogulnia a világban, és egyedül kell megbirkóznia a hatalmas feladattal, melyet apja halála előtt rábízott: meg kell találnia a Világszellem hegyét, akár az élete árán is. Természetesen minden jóérzésű ember megígéri, hogy teljesíti haldokló szerette utolsó kívánságát, csakhogy kivitelezni annál nehezebb a dolgot, főként ha az ember fia egy olyan hegyet keres, amit előtte még senki nem talált meg, és nagyjából halvány fogalma sincs, merre induljon. Toraknak azonban váratlan segítsége akad, méghozzá törzsi állata, egy elárvult farkaskölyök személyében. Bár kezdetben úgy tűnik, csak a gond van vele, Farkas nem csak a vadászatban bizonyul hasznos társnak, hisz valamilyen különös oknál fogva ösztönösen tudja, merre kell menniük. És ha ez nem volna elég, annak a félelmetes fenevadnak a közelségét is megérzi, ami rettegésben tartja az egész erdőt, és ami felelős Torak apjának haláláért.

Szerintem az eddigiekből elég egyértelműen látszik, hogy nagyon szeretem ezt a könyvet. 2008-ban olvastam először, amikor is csak 4 csillagot adtam rá, de sajnos arra már nem emlékszem, miért. Mindenesetre az újraolvasással egyértelműen 5 csillagossá vált. Félelmetes, hogy hat év alatt mennyire el tudok felejteni egy könyvet, konkrétan a főszereplő nevére sem emlékeztem már, csak néhány apróbb jelenet maradt meg a könyvből. A Farkastestvér egyébként nem mondható humorosnak, de túlzottan drámainak sem, talán inkább egy izgalmas ifjúsági kalandregény, nem csak ifjaknak. Egyszerűen szórakoztató, lebilincselő, és számomra egyáltalán nem kiszámítható története van. Viszont elég rövid, tehát egy hetes szabadságra nem vinném magammal a második kötet nélkül.

A főszereplők, Torak és Farkas is nagyon szerethető karakterek. Valahogy úgy éreztem olvasás közben, hogy az a természetes, ha ők együtt vannak. Amikor valamiért elválasztották őket, folyton azt vártam, mikor találkoznak ismét. Nem csak azért, mert együtt voltak igazán erősek, inkább talán mert tényleg olyanok voltak, mint a testvérek. A Holló törzs tagjait viszont nem igazán kedveltem meg. Persze, Renn, aki központibb figura, azért kicsit közelebb került hozzám, de nem kifejezetten érdekelt a sorsa.

A befejezés egyértelműen abból a fajtából van, ami ordít a folytatásért, szóval már csak azért is javaslom, hogy legyen elérhető közelségben a Szellemvándor. Én mondjuk kifejezetten ügyesnek érzem magam, hogy két olvasást is kibírtam anélkül, hogy rögtön a második kötet után kapnék, szóval kommentben jöhetnek a gratulációk, a virágokat pedig az öltözőmbe kérem.

De hogy az ajánlás se maradjon el: szerintem mindenkinek tetszeni fog, aki kicsit is szereti a természetet, és kicsit is nyitott a szellemek világa felé. Aki pedig krónikus farkasmániában szenved, annak egyenesen kötelező darab. 

A könyv, ami lángra lobbant

Sokáig gondolkodtam, mit válasszak első párbajkönyvemnek, főleg mivel idén tényleg olyan listát sikerült összeállítanom, amiből legszívesebben egyszerre olvasnám az összeset. Végül azért esett erre a választásom, mert november végén jön a mozikba a sorozat második részének filmváltozata, és úgy gondoltam, ha tetszik, talán érdemes megnézni, viszont semmiképp se szeretném ezt a könyv ismerete nélkül tenni. Tehát megállapodtam magammal, és kezdődhetett Az Éhezők Viadala.

Suzanne Collins nagy sikerű trilógiájával már régóta kinéztük egymást magunknak, de valahogy mégis volt bennem némi bizonytalanság, ami miatt az eddigi párbajok során még a B listámra sem került fel. Aztán idén nyáron az Alexandra tartott egy Agave kiadós akciót, ami remek lehetőséget kínált az ajándékutalványaim elköltésére, szóval hirtelen felindulásból megvettem mindhárom részt, és azóta a könyvek türelmesen várták, hogy sorra kerüljenek.

Az Éhezők Viadala borítója szerintem kifejezetten szépre sikerült. Bár nem sok különbség van köztük, a levehető borító nekem egy picivel kevésbé tetszik, mint ami alatta van, talán mert inkább a sorozathoz illőnek találom a matt hátteret, és a kitűző is jobb úgy, hogy nem lángol. Ugyan nem célom most a másik két részt is elemezni, azt mindenképp ki akartam emelni, hogy nagyon ötletesnek tartom a borítók fő motívumának "életre kelését", szóval örülök, hogy az Agave nem változtatott a külföldi verziókon.

A történetről:

A jövőben járunk, amikor is az egykori Amerika területét a 12 egymástól távol helyezkedő körzetből és az őket irányító Kapitóliumból álló Panem foglalja el. Az ország nagy részében éhínség uralkodik, a Kapitólium pedig gondoskodik róla, hogy a körzetek ne érintkezhessenek egymással egyetlen alkalmat kivéve. Egy korábbi lázadás leverésének emlékére minden évben megrendezik az Éhezők Viadalát, ahova a körzetek kötelesek egy-egy 12 és 18 év közötti fiút és lányt küldeni, hogy aztán a 24 gyerek Hegylakó módon élet-halál harcot vívhasson az arénában, ahol csak egy maradhat. Ezt a brutális küzdelmet pedig Panem minden lakójának néznie kell, akár akarják, akár nem. Amikor a 12. kerületben élő Katniss Everdeen húgát kiválasztják, a lány önként jelentkezik a helyére, hogy részt vegyen a Viadalon. Bár Katniss az örök vesztesek körzetéből származik, makacssága és éleseszűsége segíti, hogy elszántan küzdjön az életben maradásért, vagyis a győzelemért.

Mindig azokról a dolgokról a legnehezebb írni, amik tetszettek, mert olyankor szeretném minél hatékonyabban átadni az olvasóknak, hogy erre igenis érdemes időt szánni. Most is ez a helyzet. Összesen egyetlen napot vett igénybe az első kötet elolvasása, és csaknem egy teljes hétbe telt, mire eljutottam a blogbejegyzés megírásáig, mert egyszerűen nem akartak előjönni a megfelelő kifejezések. No, de térjünk rá a véleményre. Első gondolatom, amikor elkezdtem, az volt, hogy milyen furcsa E/1-ben jelen időben olvasni. Eddig még nem volt hozzá szerencsém, úgyhogy az első 1-2 oldal elég szokatlan volt, de hamar túlléptem rajta, és végül is úgy ítéltem meg, hogy egy ilyen történethez valóban ez az elbeszélésmód illik a legjobban. A cselekmény nagyon pörgős, nagyon tartalmas, rengeteg információval bombáznak minket, de mégse kezd tőle zsongani a fejünk. Ahhoz hasonlítanám a könyv olvasását, amikor 1000 vagy 2000 darabos puzzle-t rakosgatok, a kerete már kész, és hirtelen találok egy részt, amiből pillanatok alatt egy egész nagy darabkát ki tudok rakni. A teljes kép ugyan még messze nincs összeállítva, mégis elégedett vagyok, és alig várom, hogy egy másik részén is ugyanilyen sikerrel dolgozhassak.

Az izgalmas történetvezetés mellett Az Éhezők Viadala másik nagy erőssége a karakterek. Katniss végre nem egy hisztis, ügyetlen, szerencsétlen főhős, hanem egy talpraesett, okos és határozott lány, egy igazi női MacGyver. Márpedig MacGyvert mindenki szereti. A két fiú, Peeta, a 12. kerület fiú küldöttje és Gale, Katniss régi barátja egész sok ideig hidegen hagytak, nem volt velük bajom, de nem is szurkoltam nekik. Peetát aztán a végére egy hangyányit jobban meg tudtuk ismerni, így kicsit közelebb került hozzám, Gale-ről pedig gyanítom, a második részben fog több szó esni. Érdekes volt még Haymitch, a gyerekek mentora, akiről kezdetben még egyáltalán nem feltételeztem volna, hogy meg fogom kedvelni. Kíváncsi lennék az ő történetére is, mert egészen titokzatosnak tűnik. A kedvencem mindezek mellett mégis Cinna és Ruta volt. Cinna Katniss stílustanácsadója, akiről végig úgy éreztem, őszintén szeretné segíteni a lányt, és annak ellenére, hogy a Kapitólium lakosa, nem ért egyet a jelenlegi helyzettel. Szimpatikus és intelligens ember, remélem, a továbbiakban is ilyen marad majd. Ruta pedig a 11. kerület egyik kiválasztottja, aki amellett, hogy nagyon kedves, még okos is.

Összességében nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, a tőlem rendszerint szokatlan komolyabb témája ellenére van benne kellő mennyiségű humor, de sok értékes gondolatot is megfogalmaz. Szerintem mindenkinek érdemes elolvasni, akár vevő a témára, akár nem, viszont mindenképp javaslom rá a minimum 12-es, de inkább valamivel nagyobb karikát. Ha a filmre is kíváncsiak vagytok, én javaslom, hogy a könyv előtt nézzétek meg, aki így csinálta, azoktól eddig jórészt pozitív visszajelzéseket hallottam, nekem viszont a könyv után egyáltalán nem tetszett, pedig általában igyekszem külön kezelni a kettőt. De akárhogy is döntötök végül, boldog Viadalt mindenkinek, és sose hagyjon el benneteket a remény! ;)

Tündehajsza

Ahogy korábban ígértem, vettem egy nagy levegőt, és elolvastam a Bűbájösvény sorozat második részét, a Varázsütést. Nem mondanám, hogy túl sokat vártam tőle az első rész csúfos szereplése után, és ez azt hiszem, teljesen jól is van így.

A Varázsütés borítója pontosan olyan szépre sikerült, mint a címe. Egy igazán érdekes, mágiával teli fantasy regényre számít tőle az ember lánya. Hívogató és elegáns, olyan, ami felkelti az érdeklődésem, és szívesen leemelném a polcról, hogy közelebbről is megnézzem - a továbbra is előnytelen betűtípus ellenére. A fülszöveg még mindig borzalmas, nem értem, miért kell novellákat írni bele, ráadásul az elején lévő "félelmetes testőre még az engedélyezett randikról is elijeszti az iránta érdeklődő fiúkat" nem is értem, honnan jött, mert a könyvben ilyen nincs. Egyetlen randiról van szó még a legelején, vele egyetlen fiúról, aki pont nem ijedős fajta. Mivel ez már a sokadik fülszöveg, ami nem sikerült túl fenomenálisra, javasolnám a Kelly kiadónak, hogy bárki is írja őket, mást kérjenek fel a feladatra, mert szemlátomást az illetőnek nem ez az erőssége.

Nézzük azért pár mondatban, mi is a második kötet lényege:

Dana az őt ért támadások miatt immár egy föld alatti bunkerben kénytelen tengetni testőrökkel fűszerezett életét, amiért jó lázadó kamaszként továbbra sem lelkesedik. Mindent megtesz, hogy aránylag normális napjai legyenek: szerelmi bizonytalanságban örlődik, önvédelmi edzéseken vesz részt, és ellóg a barátnője születésnapi bulijára az edzője segítségével. Csakhogy ez a már-már idilli világ nem tart sokáig. Felbukkan egy újabb ellenség, a Rémkirály, akinek - ki nem találjátok - épp Danára fáj a foga. Kész szerencse, hogy ez az Avalont és Tündeföldét egyaránt rettegésben tartó szörnyeteg kivételesen nem megölni szeretné a lányt. Vagy ez talán nem is akkora szerencse?

Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, egész kellemesen csalódtam. Az első kötet után olyan borzalmakra számítottam, hogy gyakorlatilag talán ez mentette meg az egészet. Persze kellett, hogy legyen más is, különben nem végeztem volna vele ilyen gyorsan. Egyrészt a Varázsütés végre valahára nem egy helyben toporgott. Tele volt akcióval, ami pörgőssé tette, így nem Dana nyafogása volt a középpontban. Másrészt nem az elsőben már agyonhasznált "csinálok valamit, de utána rögtön megbánom" sémát láttuk, ami üdítő volt a sok "hülye voltam, bocsáss meg" sírás után. Sajnos Keane szívfájdítóan keveset szerepelt a várakozásaimhoz képest, és mostanra már egész egyértelmű, hogy nem lesznek egy pár Danával, ami szomorú, de végül is elfogadható. Kaptunk viszont egy számomra elég érdekes új szereplőt, Arawn-t, a Rémkirályt. Annak ellenére, hogy nagyon manipulatív és a világot fenyegető legnagyobb gonoszként írják le, nekem elég szimpatikus, és egyelőre nem igazán tudok rá úgy tekinteni, mint ellenségre. Bár valószínűleg jelleméből adódóan halálra van ítélve, remélem, az írónő nem csinál belőle szánalmas, Dana-függő kis nyámnyilát, mert azzal az egyik legígéretesebb karaktert buktatná meg.

Az, hogy eddig jóformán csak a pozitívumokat soroltam, nem jelenti azt, hogy megtértem, és Bűbájösvény-rajongó lettem. Mert azért volt itt negatívum is bőven. Kezdjük azzal, hogy amikor az első pár oldalt elolvastam, nemes egyszerűséggel becsuktam és behajítottam a táskámba a könyvet. Alapvetően nincs bajom a könyvekben megjelenő erotikával - egészséges mértékben -, de ez számomra gusztustalan volt. Nem rajongok Ethanért, ez tény, de más szereplőről sem szívesen olvastam volna, hogy hogyan nyalogatja le Dana ujjáról a vajat és a sót popcorn után, és ez mennyire izgató a lány számára. Fujj. És még egyszer: fujj. Aztán rendkívül zavart, hogy Dana számára továbbra is minden hímnemű tünde elképesztően szexi, gyönyörűséges és kívánatos. Elhiszem, hogy a tündék alapból szépek, de hogy egy féltünde lány még azt is izgatónak találja, aki történetesen üldözi... Sorolhatnám még a hibáit, mert van bőven, de csak egyet emelnék még ki, ami szerintem egyértelműen lektori baklövés. Az első kötetben volt egy ital, amit Kimber kevert folyton, egy mézes, tejes, alkoholos, sűrű lötyi, amit possetnek hívtak (egyébként létező dolog), és Kimber szerint gyógyír minden bajra. Ez a kutyulmány a második kötet vége felé is megjelent, de valami számomra elképzelhetetlen oknál fogva madártej néven. Egy dolog, hogy ennek a löttynek az ég világon semmi köze a madártejhez, de könyörgöm, ha már egyszer posset volt a neve, ne írjuk át teljesen fölöslegesen! Mivel a fordító mindkét kötetben ugyanaz, csak a lektor változott, jó okom van feltételezni, hogy ezt ő követte el, tehát ezúton üzenném neki: mielőtt indokolatlan átírásokba kezd, legyen kedves elolvasni az előző kötetet alaposan. Köszöntem.

Ahogy Szirmai Gergely szokta mondani: értékeljünk! Bár a sorozat lényegesen sokat javult a második kötettel, továbbra sem tartom olyan jónak, hogy bárkinek is jó szívvel ajánljam. Valószínű, hogy én folytatni fogom, mert érdekel, mit kezd - vagy egyáltalán kezd-e valamit - az írónő azokkal a lehetőségekkel, amiket most megnyitott. Szóval ha a kezembe kerül valamikor a harmadik kötet, arról is születik majd bejegyzés, de elég esélyes, hogy erre még jó darabig várni kell.

Tündepolitika

Elképzelhetőnek tartom, bár nem néztem utána az archívumomban, hogy ez csupán a második olyan könyves bejegyzésem, ami nem párbajnapló. Szóval ünnepeljünk, ilyen is van! Jenna Black Bűbájösvény sorozatát egy-két éve ismertem meg - ki nem találjátok - az egyik párbaj során. A bejegyzés akkor a sorozat második kötetéről szólt, és igen csak pozitív véleménnyel volt róla, ezért nem csoda, ha felkerült a várólistámra. Aztán nagyjából fél éve a Kelly kiadó tartott egy akciót, aminek keretein belül óriási kedvezménnyel lehetett megvásárolni többek közt a Bűbájösvény első két részét is. Azóta a polcon pihentek, és most jött el az ideje, hogy nekivágjak a Káprázatnak.

A kötet borítója alapvetően sosem tetszett. Nem különösebben kedvelem azokat a borítókat, amiket egy-egy arc tölt ki, itt ráadásul a számomra teljesen oda nem illő ezüst pöttyök is rontották az összhatást. A fülszöveg nem árul el sok mindent, ettől függetlenül nekem túl hosszú és nem igazán kelti fel az érdeklődésem. Ha nincs az a bizonyos olvasónapló, valószínűleg eszembe se jutott volna próbát tenni vele. A könyv egyébként puha borítós, ami jelen esetben nem tűnt rossz választásnak.

Történetünk főhőse egy 16 éves lány, Dana, aki megelégelve anyja alkoholizmusát sosem látott tünde apjához menekül Avalonba, az emberek világát a mágikustól elválasztó "köztes" városba. A dolgok azonban természetesen nem mennek olyan könnyedén, ahogy azt Dana szerette volna: még szinte át se lépi Avalon határát, amikor az életére törnek, és egy csapásra mindenki célpontjává válik, pedig ő maga még tudatában sincs különleges képességének. Ellenségei mellett természetesen segítőtársai is akadnak, bár ebben a városban semmi sem az, aminek elsőre látszik, és nem könnyű kiigazodni a hazugságok végtelennek tűnő labirintusában.

Sok mindent vártam ettől a könyvtől. Hogy varázslatos lesz, hogy fantáziadús lesz, hogy stílusban hasonlítani fog a Tündérkrónikákra... Hát, ezt erősen benéztem. Stílus tekintetében igazából nem is tudok pozitívumot kiemelni. Nem volt humoros, nem volt gördülékeny, a szereplőket - beleértve Danát is -, egyszerűen nem tudtam normálisan elképzelni a leírás alapján, mert vagy kevés volt az információ, vagy abszolút nem illett a külső a karakter jelleméhez. Ezen kívül többször is ellentétbe került önmagával, amiről nem tudtam eldönteni, hogy fordítói vagy írói hiba-e. Példának okáért még valamikor az elején Dana gondolatban megjegyzést tesz a nagynénje szóhasználatára, mert szerinte manapság már nem használnak ilyen kifejezéseket. Pár oldallal később egy elalélunk-olyan-jóképű srácról megállapítja, hogy "dögös". Mert az bizonyára a mai fiatalok által szinte minden nap használt, trendi kifejezés. 

No de ha túllépünk a stíluson, még mindig lehetett volna ez egy jó történet. De nem lett. A kötetcím alapján én több mágiát, több fantáziát, több varázslatos elemet vártam volna. Ehelyett akár meg is változtathatnánk a címet "Fel-alá rohangálás Avalonban"-ra. Más ugyanis nem igazán történik. Dana megérkezik, hirtelen mindenkinek ő kell, az egész város körülötte forog, és mindenki elől menekül. Néha egyedül, néha társaságban. Amikor végre nem menekül, akkor se nyugszik meg, mert akkor meg azt nézi, ki hazudik neki épp. Aztán rájön, hogy mindenki, és tovább menekül. Mindeközben jóformán semmit nem tanul, semmiben nem fejlődik, egyszerűen csak szaladgál, mint pók a falon.

Utolsó mentsvára a csalódott olvasónak, aki már előre megvette a második kötetet, mi más lehetne, mint a karakterek. Én is már-már kétségbeesetten kerestem egy olyan karaktert, aki miatt érdemes folytatni a sorozatot. Dana kiesett, mert annyira jellegtelen, hogy az már fájdalmas. Ethan, a mágiazseni kezdetektől nem volt szimpatikus. Kimber, Ethan húga, nem rossz karakter, de túl kevés szerepe van, és túlságosan elpuhult a végére, a kezdeti Jégkirálynő árnyéka se maradt meg benne. A többiek nem elég kidolgozottak ahhoz, hogy megszeressem őket. Szinte el is vesztettem a reményt, amikor az utolsó pillanatban az író behozott még egy karaktert, egy - remélem - esélyes pasijelöltet (utálom ezt a szót, de nem találtam jobbat hirtelen), Keane-t. Keane azért lett első pillanattól szimpatikus, mert végre valahára lett egy ember, akinek az élete nem Dana körül forog. És annak ellenére, hogy szurkolok, hogy a jövőben ez változzon, üdítő volt végre látni, hogy valaki tényleg nem azért van a közelében, mert ki akarja nyírni vagy meg akarja nyerni magának. A kinézetével mondjuk nem vagyok megbékélve, mert nem igazán tudom összeegyeztetni a stílusával, de ettől függetlenül ő egy olyan karakter, aki miatt igen is el fogom olvasni a második kötetet.

Ezek után nem tudom, hány embernek hozhattam meg a kedvét az olvasáshoz, mindenesetre én állom a szavam, elolvasom a Varázsütést, és remélem, ha megtettem, írhatok egy olyan bejegyzést, ami arról szól majd, hogy megérte.

(A sorozat "népszerűségét" mutatja, hogy hiába próbáltam fanartot keresni róla, egy felet nem találtam, így jobb híján beraktam egy képet egy tünde tiniről.)

Az utolsó népmesék

Hát, ide is elérkeztem. Elolvastam az utolsó párbajkönyvem, a Jokert, ami eredetileg nem ez a könyv lett volna, de végül főként időhiány miatt változtatásra kényszerültem. Talán senki nem fog megkövezni, amiért az utolsó darab ilyen kis rövidke, de ha már időszűkében gyorsan olvashatót kellett választanom, azt a könyvet vettem elő, amiről a kibontását követően megígértették velem, hogy bejegyzést írok. Így esett tehát, hogy a Népek meséi sorozatomból az utolsó, 18-as kötettel kezdtem, ami a Négy égtáj népmeséi.

A Népek meséi sorozatot valamikor talán 2012-ben kezdtem gyűjteni, amikor nem sokkal a megjelenés után a Kossuth kiadó Facebook oldalán belefutottam és megtetszett. Vadásztam rájuk a Rukkolán, lestem az akciókat, és úgy gyarapítottam a sorozatom, hogy még egyetlen kötetet sem olvastam belőle. De muszáj volt, mert a borítók egyszerűen elvarázsoltak. Nincs ez másképp a Négy égtáj kötettel sem, egyszerűen jó ránézni, már azért érdemes beszerezni, hogy a polcon díszelegjen. Nagyon igényes kiadásnak tartom, sokakkal ellentétben nekem az illusztrációk is tetszenek, viszont azért két negatívumot én is találtam. Az egyik a rendkívül nagy betűméret. Nem baj, hogyha nagyobb betűs, de ennyire szerintem már túlzás. A másik a szövegbuborékok egy-két rajzon. Valahogy nekem azok nem illettek bele az egész hangulatába. Ettől eltekintve tényleg imádom.

Külön-külön nem írom le mindegyik mese történetét, helyette egy pár fontosabb dolog:

A kötetben hat népmese található, mind a hat más néptől, ahogy ezt a cím is sejteti. Egy nicaraguai, egy polinéz, egy skót, egy eszkimó, egy kínai és egy örmény történetet ismerhetünk meg. A kínain kívül egyiknek sincs saját kötete, így valószínűnek tartom, hogy ez az egyik legváltozatosabb kötete a sorozatnak. A könyv nem hosszú, nagyjából fél óra alatt elolvasható, de ha szeretünk minden mese után gondolkodni kicsit, akkor sem fog elvenni túl sok időt az életünkből, így nyugodtan kézbe vehető egy-egy rövidebb utazás, strandolás vagy akár egy lyukasóra alkalmával.

Ha általánosan akarom véleményezni a történeteket, leginkább talán érdekesnek találtam őket. Nem magukat az eseményeket, inkább az egyes népek meglátásait, értékrendjét, szokásait. Például szinte mindben teljesen természetes módon jelent meg a vér és a halál, ami számunkra kicsit szokatlan, esetleg még visszatetsző is lehet, pedig nyilván ennek is megvan az oka. Mi, főként európaiak, nem annyira szeretünk tudomást venni a halálról, nem szeretjük látni a vért, míg máshol olyan természetes könnyedséggel említik őket, mint azt, hogy kész az ebéd. Ezt alátámasztja, hogy a skót népmesét találtam az egyetlen olyannak, amit biztosan nyugodtan el mernék mesélni az ovisaimnak, mert stílusban igencsak hasonlított az általunk megszokottakra. Tulajdonképpen az eszkimó mesében sem volt semmi különösebb "megbotránkoztató" dolog, de az meg egyszerűen nem tetszett annyira. Amit különösen szerettem, az a polinéz mese, annak számomra kicsit varázslatos, megnyugtató hangulata volt.

Ez alapján a kötet alapján úgy gondolom, a sorozat célcsoportja elsősorban nem a kisgyerekek, és valószínűleg nem is a néprajzkutatók. Inkább azoknak tudom ajánlani, akiket érdekel más népek kultúrája, gondolkodásmódja, és el is tudja fogadni őket, még ha megérteni nem is mindig. Komoly, nagyon elgondolkodtató történeteket ne várjon tőle senki, de felnőtt esti mesének tökéletesen megfelel.

Dublin gonosz tündérei

Úgy esett, hogy bár nem terveztem cserét, mégis kénytelen voltam felhasználni a 'B' listám, ráadásul egy olyan könyv miatt, amit a nagy többség kedvencek közt tart számon. Hiába próbálkoztam, a Galaxis útikalauz egész egyszerűen nem kötött le, összesen másfél részen jutottam csak túl. Hosszú kínlódás után végül félretettem, és elővettem helyette Karen Marie Moning: Keserű ébredés c. könyvét.

A Tündérkrónikák első részének borítója lehetne akár semmitmondó is, a történet ismeretében nekem mégis tetszik. Korábban sem utáltam, bár nehezen tudtam összefüggésbe hozni a címmel, és megmondom őszintén, fogalmam sincs, megragadná-e a figyelmemet a könyvesboltban teljesen ismeretlenül. Ettől függetlenül örülök, hogy a Kelly kiadó ezt a borítót választotta, mert a másik, amit láttam, nem jött be annyira. A fülszöveg nekem már egy kicsit túl sok, nem hiszem, hogy szükség lett volna ilyen bőven kifejtett ismertetőre ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést. A rövid, sejtelmes fülszövegek szerintem sokkal hatékonyabbak tudnak lenni, főleg ha fantasy könyvről van szó.

Lássunk egy szedett-vedett példát:

MacKayla Lane tipikus gondtalan kisvárosi Barbie-lány, akinek élete a randik és divat körül forog. Ez az idilli helyzet azonban egy csapásra megváltozik egyetlen telefonhívástól. Az elszánt Mac Dublinba utazik, hogy megtalálja imádott nővére gyilkosát, ám a város sokkal több titkot rejt, mint azt elsőre gondolná, és rövidesen döntenie kell, hogy a józan eszére vagy a képtelen tündér-mesékre hallgat. Esetleg Jericho Barrons-re, aki bár hatalmas tudással rendelkezik, koránt sem biztos, hogy a lány oldalán áll.

Régóta szerettem volna elolvasni ezt a könyvet, méghozzá épp egy párbajos bejegyzés miatt, de valahogy sose jött ki úgy a lépés, hogy meg is tegyem. Igazán örülök, hogy most mégis sikerült, mert nagyon jól szórakoztam. Ritkán látok olyan E/1-ben íródott történetet, ahol a főhős ennyire kis pláza-Barbie, és ezt még tudja is magáról. Tetszett, hogy nem tipikus főszereplő volt, annak ellenére, hogy nyilván megvolt a maga különleges tulajdonsága, ami senki másnak nincs. Barrons karakteréről sokat olvastam, tudtam, hogy millió meg egy rajongója van, és most már kicsit értem is az okát. Én is imádtam a stílusát, még ha tudom is, mennyire idegesítene egy ilyen ember a való életben. A legellenszenvesebb karaktere a történetnek számomra V'lane volt, akinek nem csak a személyével voltak gondjaim, egyszerűen az ő részeit nem szerettem annyira olvasni. Gondolkoztam, vajon miért, de nem jutottam előbbre, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy remélem, hamar kiiktatódik ez a történetszál a folytatásban.

Összességében tetszett a Keserű ébredés, jól szórakoztam rajta, és csak szurkolni tudok, hogy a többi kötet is elérje az első színvonalát, mert akkor jó eséllyel nem most olvastam ezt utoljára. Ajánlani nem igazán tudom, kinek tudnám, mert nagyon változatos lehet a paletta, de talán elég hozzá az, hogy utánam a férjem is elolvasta, és ő azóta túlvan már a folytatáson is. ;)

A kortalan gimi története

Sokféle ifjúsági sorozat van a világon. Van, ami fiatalabbaknak szól, van, ami kicsit idősebbeknek. Van, ami tele van varázslattal, és van, ami tele van realitással. Van, ami szórakoztat, van, ami elgondolkodtat. És van A Szent Johanna gimi.

Leiner Laura sorozatával először egy önkéntes munkám során találkoztam, ahol a felsős gyerekek szinte megállás nélkül erről beszélgettek, ebből idézgettek. Aztán hirtelen moly.hu-n is egyre gyakrabban kezdtem látni a címét, hol észlelés, hol értékelés formájában. Kicsit utánanéztem, utánakérdeztem, végül úgy döntöttem, kiveszem a könyvtárból, és odaadom húgomnak, hátha ez jobban meghozza a kedvét az olvasáshoz. Korábban is olvasott már, de elég keveset, és túlnyomó részt inkább mangákat. Félreértés ne essék, nem volt ezzel semmi problémám, csak kicsit bántott a gondolat, hogy annyi jó neki való könyvet utasít vissza pusztán azért, mert nem tetszik a címe, régiesnek néz ki, vagy túl hosszúnak látszik elsőre. Tehát a kezébe nyomtam az első kötetet, és mellékeltem egy kisebb szónoklatot arról, hogy az ő korosztálya most épp ezért van oda meg vissza, úgyhogy mindenképp tegyen vele egy próbát, és persze mivel könyvtári, lehetőleg ne három hónapig szemezzen vele a polcon. Nyilván meg tudtam volna hosszabbítani a kölcsönzést szükség esetén, de erről neki akkor még nem kellett tudnia. :) Aztán ebből a "bírjuk olvasásra a hugit" projektből valahogyan lett egy fogadás láncolat. Brigi barátosném ugyanis kijelentette, hogy neki is felkeltette az érdeklődését a könyv, de még nem tudott dönteni, bezsúfolja-e az amúgy is túlcsorduló olvasmánylistája elejére avagy sem. Ezért hát kitűzte, ha húgomnak tetszik, ő is elolvassa. Én meg ezen felbuzdulva hozzáfűztem: ha húgomnak és Briginek is tetszik, akkor kegyesen megengedem, hogy elém járuljon ez az ifjúsági szösszenet, ami akkor egyébként hat kötetet számlált. Így indult hát el közös életünk.

A kissé hosszúra nyúlt bevezető után lássuk a szokásos külalak "elemzést"! Amikor először megláttam a köteteket, két dolog jutott eszembe. Az egyik az volt, hogy mennyire nehéz észrevenni a könyvtár polcán a sorozatot ezzel a terepszínű gerinccel, és igazán csinálhattak volna neki feltűnőbbet. A másik, hogy az első kötet borítójára valami elképesztően előnytelenül sikerült lefényképezni szegény lányt, akárki is legyen az. Épp ezért tehát az első kötet borítója egyáltalán nem tetszett. A másodiké inkább csak az "elmegy" kategóriába tartozott. Aztán jött a harmadik, és megtört a jég. Imádtam, gyönyörű színe, jó képei vannak. Azonnal favorit lett. A sorozatból végül a hármas és ötös kötet borítói lettek a számomra legkedvesebbek - bár hozzáteszem, az ötös elég szétesős kötetre sikerült -, de ha az össz stílust akarom nézni, egészen jól eltalált koncepciójuk lett, a gerincet leszámítva hívogatóak és felkeltik az érdeklődést. A fülszövegekhez nem sok hozzáfűzni valóm van, a kötetek elején lévő adatlap részletekhez viszont annál inkább. Mert ez elképesztően jó ötlet volt. Nem csak tiniközeli, de ráadásként olyan jól sikerültek ezek a gyakorlatilag semmit el nem áruló sorocskák, hogy időnként jobban vártam, mint a történet folytatását. De mi is ez a történet?

Rentai Reni 14 éves, rendkívül átlagos kamaszlány, aki költözésük utáni újdonsült gimnazista életének egy rendkívül nem átlagos iskolában kezd neki: a Szent Johanna Francia Tagozatos Alapítványi Gimnáziumban. 12 főt számláló osztályában igen változatos személyiségek fordulnak elő: Reni a szófogadó, stréber könyvmoly szerepben tündököl, frissen szerzett barátai, Virág, a butácska, de fantasztikus művészi tehetséggel megáldott emo, és Arnold, a kimagasló intelligenciájú, de magának való zseni pedig szintén nem a népszerűségükről híresek. De akad itt szép és kegyetlen az enyhén őrült, diktátor hajlamú Kinga személyében, osztály bohóca a mindig éhes Zsolti személyében, vagy mindent megúszó lustaság a laza Ricsi személyében. És persze akad - már hogy ne akadna! - minden szempontból tökéletes, jóképű és megközelíthetetlennek tűnő szerelem-első-látásra az ultramenő Cortez személyében. Ennek a nem mindennapi társaságnak a nem mindennapi gimnáziumi életét követhetjük végig Reni naplóján keresztül kilencediktől tizenkettedik végéig.

És most jöjjön a várva várt véleményezés! Biztos rendkívül meglepő és hihetetlen lesz, ha elárulom, hogy imádtam. Elejétől a végéig az egész sorozatot. Azon olvasók közé tartozom, akik nem akarnak mindenáron szétcincálni egy könyvet, apró darabokra elemezni és hosszasan fejtegetni az irodalmi értékét. Én ha olvasok valamit, egyetlen dolgot szeretnék csupán: élvezni az olvasmányt. Ezt pedig maximálisan megkaptam az SzJG-től. Hangosan és sokat nevettem a köteteken, Laurának fergeteges humora van, és persze szomorkodtam a szomorú részeken. Nem sírtam, mert azt nem igazán szoktam, de ahol kellett, ott szomorú voltam. Szerencsére nem sok helyen kellett. :) Mindenesetre annyira sikerült megszeretnem a sorozatot, hogy el is kezdtem "terjeszteni az igét", áradoztam róla itt-ott-amott, végül húgommal - akinek természetesen szintén kedvenc lett - elértük, hogy párom, anyukám, anyósom és a teljes baráti köröm nekivágjon. Volt, aki egész sokáig ellenállt, de végül mindenki megtört. :D Ez a történet 2012 nyarán esett meg, pont az Útvesztő megjelenése előtt, így egészen egyértelmű volt, hogy a frissen megjelenő kötet már nem könyvtári tulajdonként kerül hozzánk. Azóta nem csak egy dedikált Útvesztőm, de egy dedikált Örökkém, egy idézetes kitűzőm és egy fekete SzJG karkötőm is van. A Cortezesre még mindig várok, hátha valaki megszán. :)

No, nem szaporítom tovább a szót, hisz a kötetekről külön-külön úgy is írtam molyos értékelést. Összességében A Szent Johanna gimi az egyik kedvenc ifjúsági sorozatommá vált rendkívül rövid idő alatt, és azt hiszem, ez az az olvasmány, amiből a legtöbbet tudok fejből idézni. Teljes mellszélességgel - na jó, esetemben inkább csak lelkesedéssel - ajánlom mindenkinek, aki szeret nevetni, együttérezni, nosztalgiázni, esetleg szándékában áll megszeretni az olvasást. Mert ezzel menni fog. :)

SzJG 8. - A dedikálás

Először úgy gondoltam, ha hazaérek, majd írok róla egy jó kis blogbejegyzést. Aztán másnap úgy gondoltam, mégse írok semmit. A rákövetkező napon pedig úgy döntöttem, mégis írok. Szóval ím olvashatjátok határozott személyem beszámolóját a Szent Johanna gimi 8. kötetének dedikálásáról:

A bejelentés óta próbáltuk úgy alakítani a dolgainkat, pénzügyeinket, hogy március 9-én mindenképp fel tudjunk menni a Pesti Magyar Színházban megrendezett eseményre. Egyetlen dedikáláson sem voltam még, de úgy éreztem, erre most szeretnék eljutni. Az eredeti elképzelésünk, miszerint majd a barátokkal megyünk autóval és megosztozunk a költségeken, akkor borult fel, amikor a barátoknak bejelentették, hogy tömbösített órán kell lenniük aznap, így végül hárman, párommal és húgommal vágtunk neki az útnak.

Szombat hajnali 5-kor keltünk, és gyors készülődés és reggelit követően 3/4 7-kor indultunk el Budapestre. 10-re fel is értünk a helyszínre, és rögtön sorba is álltunk. Már akkor elképesztő tömeg volt, a nép körbekígyózott a színház körül, illetve a kiindulópontnál, ami a bejárat volt, egész szabályos kis gömb alakult ki. Nem baj, gondoltuk, előbb-utóbb csak bejutunk, álltunk mi már sorba hosszan (köszönjük a Magyar Anime Társaságnak a tapasztalatszerzési lehetőséget), így derűsen és lelkesen sorakoztunk, vagyis inkább váltunk a gombóc részévé. Tulajdonképpen viszonylag hamar, nagyjából 10 perc alatt eljutottunk oda, hogy már nem a gombócban álltunk, hanem az abból kibontakozott, színház körüli sorban. Pár perccel később megérkezett az egyik pesti barátnőnk (Barbi), aki már előző nap megvette a saját példányát, így beállt a dedikálós sorba, ami valahonnan a gömb közepéből vált ki, és egyenesen a színházba vezetett, azon belül is fel a lépcsőn az emeletre. Úgy beszéltük meg, hogy ha mi beértünk és megszereztük a könyveket, csatlakozunk hozzá. Ekkor még ugyanis szentül meg voltuk róla győződve, hogy olyan másfél-két óra alatt biztosan kész leszünk. Hát, majdnem.

Nagyjából talán dél környékén jutottunk el oda, hogy egyáltalán körbemásztuk a színházat, és beértünk az ajtón. Nem sokkal az Izabella utcába történő bekanyarodásunk után egyébként csatlakozott hozzánk másik pesti barátnőnk (Szandi), így már négyen álltunk sorba. Bent az épületben minden volt, csak sor nem. Leginkább úgy nézhettünk ki, mint a szardíniák a feldolgozóüzemben. Barbival többször telefonáltunk a várakozás során, jelentettük egymásnak a helyzetünket, végül egy idő után oda jutottunk, hogy ő már ott állt Leiner Laura mellett, kiállt a sorból, és minket várt, miközben engedte előre a többi várakozót. Mi a "lassú" sorban álltunk - legalábbis elvileg -, ahol ajándéktárgyat is lehetett kapni. Húgom szeretett volna egy táskát, én egy karkötőt, bár utóbbit már az elején elkönyveltem, hogy esélytelen próbálkozás. Még közel se jártunk a pultként funkcionáló ruhatárhoz, amikor ismét telefonált Barbi, hogy negyed óránk van beszerezni a könyveket és feladni neki, különben annyi a dedikálásnak, mert ő az utolsó, a sort lezárták. Ezen felbuzdulva Szandi úgy gondolta, cselekedni kell, és hősiesen előresietett, elképzelésem sincs hova, mert a tömegtől nem láttam, mindenesetre visszatért a könyveinkkel, elkérte a cetlit, amire a kívánt idézeteket írtuk, és felrohant, hogy átadja őket Barbinak. 

Ezután tovább vártunk. A hangulat borzasztóan feszült volt, aminek csak részben volt oka a tömeg és a hangulatkeltő zene hiánya. A másik, igen nagy része az a néhány elképesztően kulturálatlan, minősíthetetlen viselkedésű felnőtt, akik miatt szégyelltem, hogy már én sem vagyok gyerek. A gyerekek komolyan kivétel nélkül türelmesen, kitartóan várták, hogy sorra kerüljenek, ha rossz hírt kaptak (pl. elfogyott valami), persze lehangolódtak vagy elszomorodtak, de eszükbe sem jutott hisztizni. Ellenben a felnőttek... Páran ordítottak, hol az eladókkal, hol egymással, hol úgy általában a világgal. Szitkozódtak, káromkodtak, lökdösődtek, és konkrétan mindenhogy viselkedtek, csak példamutatóan nem. Alapvetően nem volt rossz kedvem a dolgok alakulása ellenére sem, nem voltam ideges, maximum egy picit csalódott, de amikor ezeket a felnőtteket hallgattam, azért rendkívül szívesen nyakon csaptam volna őket egy nagy büdös ponttyal, hogy észrevegyék, hány száz (vagy ezer?) gyerek veszi őket körbe, miközben fröcsögnek. Szóval ha ezen rétegből bármelyikük is olvasná valamilyen fatális véletlen folytán ezt a bejegyzést, ezúton is üzenem neki, hogy baromira szégyellje el magát, és lehetőleg soha a büdös életben ne jöjjön el több ilyen eseményre, vagy amennyiben mégis, vegyen példát a körülötte lévő gyerekektől.

No, de ezt félretéve továbbra is ott tartottunk, hogy sorbaállás az ajándéktárgyakért. Nagyjából negyed 3-fél 3 környékén Szandi előrement, és belesett a pult mögé, hogy lássa, milyen a termés. Ennek következtében ki is álltunk a sorból, ugyanis nem hogy karkötő és táska, jóformán semmi nem maradt már. Néhány könyvjelző, órarend és poszter, meg talán 2 póló. Semmi, ami minket érdekelt volna. Elég csalódottan ültünk le a lépcsőre, húgomat Szandi próbálta lelkisegélyezni, hogy ne legyen teljesen depressziós, amiért nem találkozhatott Laurával. A sorokat közben mindenhol lezárták, a tömeg kint várakozott a zárt ajtók előtt, a szervezők pedig mérgezett egérként rohangáltak fel-alá, ugyanis megtörtént, amire senki nem számított: nem volt elég könyv. Számolgatták, hány példány van még, hogy annyi embert engedhessenek be, az ajándéktárgyas részleg eközben teljesen kiürült. Persze a napnak itt még nem volt vége. Alig 5-10 perce ücsörögtünk, amikor csörgött Szandi telefonja. Barbi az emeleten rosszul lett, szóval Szandi rekordsebességgel és ninja tehetséggel ugrotta át a szervezőket és tinilányokat, mi meg lent toporogtunk tovább. Az eredmény végül az lett, hogy Barbit mindenki jól megápolta az orvosiban, Laura pedig végig ott volt vele, míg jobban nem lett, és természetesen aláírta mindegyikünk könyvét. Igaz, nem az idézetek kerültek bele, mert a papír sajnos elkeveredett, de dedikált könyvünk lett. Húgom persze így is szomorú volt, hisz se táska, se Laura, de nap végén azért azt mondta, nem érezte rosszul magát, jól elhülyéskedtünk a sorban.

Ennyi lenne tehát az élménybeszámoló, de röviden azért mindenképp szót akarok ejteni arról, miért is döntöttem a megírása mellett. Az indok igen egyszerű: elképesztően sajnálom Laurát. Senkinek nem kívánom azt, amit ő átélt ebben a két napban, és amit átél ez a két nap visszhangja miatt. Egyértelműen ez lett volna az eddigiek közül a legfontosabb dedikálása, készült rá, várta, izgult érte, és végül az egész tönkrement. És ennek tetejében még elárasztották temérdek negatív véleménnyel, rengetegszer minősíthetetlen, unintelligens stílusban. Azt az embert, aki ezt az egészet az olvasók mellett a legeslegjobban várta, és aki a legkevésbé tehet róla, hogy így alakult. Szóval ezért írtam egy beszámolót, mert szeretném, ha amellett, hogy mindenki látná, valóban nem indokolatlan az emberek felháborodása, meglátnák azt is, hogy emberekkel van dolguk, akik igen is hibáznak időnként, és azt is, hogy minden negatívum ellenére mindenki maga dönti el, elrontja-e a saját és a körülötte lévők kedvét azzal, hogy idegeskedik és háborog egy meg nem változtatható tényen, vagy megpróbálja megtalálni mindenben azt az apró pozitívumot, ami valahogy mindenhol jelen van. Én utóbbit választottam, így sokkal felszabadultabban tudok örülni a vasárnap bejelentett vidéki dedikáló körútnak is, és igazán hálás vagyok Laurának, hogy ennyire szívén viseli az olvasói véleményét és igényeit.

Zárásként Laurának - még ha nem is olvassa ezt a bejegyzést - ezúton küldök egy óriási nagy ölelést. Köszönöm neked, hogy megírtad ezt a sorozatot, és köszönöm, hogy olyan író vagy, akire tényleg felnézhet az olvasóközönsége.

"Long live Laura Leiner and St. Johanna's High School!" ♥

Odin fárasztó vikingje

Köztudott rólam - ha eddig nem tudtad, szégyelld is össze magad -, hogy erősen érdeklődöm a különböző népek mitológiája iránt, ennél fogva igen csak kedvelem azokat a történeteket, amelyekben mindenféle istenek, világfák, természetfeletti hatalommal bíró hősök és egyéb finomságok bújnak meg. Valószínűleg erre a tényre alapozva ajándékozta nekem egy kedves ismerősöm A Viking sorozat első kötetét, ami az Odin gyermeke címet viseli. Bizonyára azt remélte, jó lesz. Bizonyára én is azt reméltem, ezért is merészeltem feltenni a könyvet a párbajlistámra, méghozzá B lista nélkül. Tévedtünk... De ne szaladjunk ennyire előre az időben, kezdjük a szokásos küllem fejtegetéssel.

A könyv kemény borítós, ami számomra szokás szerint tetszetős tulajdonság, mert így nem kell attól tartanom, hogy széthullik a kezemben olvasás közben, ahogy az egy-egy vaskosabb példány esetében gyakran megesik. A levehető borító - ami a képen is látható - szép barna, a középen látható sisak és az alatta meghúzódó vikingalakok pedig egyértelműen utalnak rá, hogy a történet során nem egy csatában lesz részünk. A cím és az író igényes, aranyszínű, domború betűi hívogatóak, egész jól felkeltik az érdeklődést. Ám amint levesszük ezt a tetszetős külső borítót, alatta láthatóvá válik az egyszerű, fekete alapon fehér betűkkel írt, mindenféle mintát nélkülöző, meglehetősen unalmas és számomra kifejezetten riasztóan gyászos külső. A belsejéről nem sok mondanivaló akad, az elején lévő térképeken kívül, amik kétségkívül segítik a tájékozódást a későbbiekben, egyetlen illusztráció vagy fejezetdísz sem található, csupán egy-egy szövegrészt választanak el Odin fekete hollói. Ez utóbbi tényleg jó ötlet volt a szerkesztőtől, egy kicsit feldobja az olvasó hangulatát, amikor rájön, hogy nem véletlenül néznek ki így a szövegelválasztó karakterek. No, de elég is a külsőből, lássuk a tartalmat!

A történet egy Thorgils nevű férfi életét követi végig, aki A Viking sorozat három kötetének megírásával emlékszik vissza kalandozásaira. Annak érdekében, hogy nehogy akár egy aprócska részletről is lemaradjunk, rögtön csecsemőkorával kezdi az elbeszélést, mellyel az első kötet végére 19 éves koráig jut. Thorgils, mint azt sejthettük, nem átlagos gyerek, anyja, Thorgunna seidr hatalommal bírt, amit továbbörökített egy szem fiacskájára, így az más seidr hatalommal bírók jelenlétében gyakran képes látni a jövőt vagy éppenséggel kicsit kiszálldogálni a testéből, hogy körülnézzen messzi tájakon, emellett pedig kivételesen fogékony mindenféle ismeretre, különösen az idegennyelvek terén. Természetesen kiskorától tartó utazásai során számos tanítómestere akad, akik a régi hit minél erősebb képviselőjét próbálják faragni belőle, és remélik, így fenntarthatják hitüket az egyre szaporodó Fehér Krisztus-hívőkkel szemben. 

Ez eddig egész érdekesen hangzik, ugye? Csakhogy a történetnek több szépséghibája is van. Az első ilyen, hogy elképesztően unalmasan van megírva. Alig 300 oldal az egész, mégis csigalassúsággal haladtam vele, mert annyira untatott, hogy még az is jobban érdekelt, ha megláttam egy bogarat mászni a falon. Az író minduntalan kitért teljesen fölösleges dolgok hosszú részletezésére, mint például a hajóról leszállva megpillantott ló kapcsán kb. három különböző lófajta tulajdonságainak ecsetelésére. Ugyan az említett állatokról soha többet nem volt szó, a történet szempontjából abszolút lényegtelenek voltak, mégis legalább fél oldalon keresztül róluk mesélt. Ez a részletezés egyébként több helyen számomra az unalmasból átváltott gyomorforgatóvá. Nem tudom, más ezt hogy éli meg, de én nem kifejezetten szívesen olvasok egy teljes bekezdésen keresztül kifakadó tályogról és hagyomány szerinti belezésekről. 

A második ilyen szépséghiba az időbeli ugrálás. Egy-egy részlet elbeszélésének kellős közepén a szerző fogta magát, és átugrott egy teljesen más időbe és esetleg helyszínre, csupán azért, mert szerinte azon a ponton feltétlenül el kellett mesélni a szóban forgó harmad- vagy épp negyedrangú szereplő néhány irtózatosan fontos (= teljességgel jelentéktelen) cselekedetét. Ezeket aztán addig húzta, míg a végére már arra se emlékeztem, hol tartottunk a főszálban. 

De mivel három a magyar igazság, következzen a harmadik szépséghiba: a fordítás. A nyelvezettel általánosságban nem volt gond, elég jól illeszkedett a történethez, ennek ellenére tele volt bődületes baromságokkal. A szemléletesség kedvéért idézek néhányat:

• "Ennek így semmi értelme nem volt, és kezdtem megint arra gondolni, hogy az öregasszonynak nincs ki mind a négy kereke." - Igen, tulajdonképpen teljesen valószínű, hogy egy középkori tizenpár éves vikinggyerek, aki hajón kívül semmilyen járművet nem látott még (és nem is nagyon létezett más), ezt a kifejezést használja.
• "- Persze, hogy itt vagyok, te seggfej! - jött a válaszkiáltás a nagykirály seregéből." - Megint csak tipikus viking szitokszó a seggfej, ugyebár.
• "E percben, úgy emlékszem, felsírtam." - Na, ez a kedvencem. Amikor egy 70 éves öregember azt mondja, úgy EMLÉKSZIK, hogy csecsemő korában az anyja karjában felsírt. Akármilyen kivételes emlékezőtehetséggel is áldjon meg az ég valakit, ez azért elég durva túlzás.

Ennyi, azt hiszem, elég is bemutatónak, több is akad ott, ahonnan ezek jöttek. A fordítás egyébként nem csak ezen a téren katasztrofális, tele van ugyanis mondatszerkezeti hibával, az egyes- és többesszám, valamint a múlt és jelen idő keverésével egy mondaton belül.

Kellene róla valami pozitívat is írnom, de az a helyzet, hogy nem tudok. Akármi is jut eszembe a könyvvel kapcsolatban, az mind-mind negatív gondolat. Nem szerettem a főszereplőt, aki Odin segítsége nélkül már rég hulla volna, idegesített, hogy minden második embernek Thorral kezdődik a neve, így megjegyezhetetlenek, zavart, hogy a boldog életnek szikráját se láttam sehol. Számomra az egyetlen pozitívuma a történetnek, hogy egyszer szót ejtettek benne Lokiról egy fél oldal erejéig, de ha nem ő lenne a kedvenc germán istenem, még ennyi örömöm se lett volna. Nekem rendkívül nagy csalódás volt a könyv, egész biztosan nem is olvasom el a maradék két kötetet, de mivel az első rész Molyos értékelései közül  az enyémet leszámítva szinte mind legalább 4 csillagos, akit érdekelnek az ilyen jellegű történetek, bátran tegyen vele egy próbát.