2018. július 10., kedd

Hogyan ne írjunk szakdolgozatot?

Igen, jól látjátok, több mint egy év kihagyás után megint elkezdtem blogolni. Hiányzik az írás, és a blogolás kellőképp rendszertelen tud lenni ahhoz, hogy pont akkor csináljam, amikor épp kedvem szottyan hozzá. Ezen a blogon volt már az évek során minden: élménybeszámoló, filozofálgatás, könyv-, film-, anime- és mangaajánló, novella, fanfiction, stb. Ezúttal a "dolgok, amik épp foglalkoztatnak" vonalat viszem tovább, szóval lehetne-e tökéletesebb téma ehhez, mint a mumusfeladatok?

Mik is ezek?
A mumusfeladatok olyan teendők, amik valamilyen oknál fogva rendkívüli mértékű halogatásra késztetnek, de valahol mégis folyamatosan a fejünkben vannak, egyfajta kísértetként lebegnek körülöttünk, és időnként mindennapos ténykedéseink közben a fülünkbe súgják: "Ugye tudod, hogy most nem ezzel kéne foglalkoznod?". És mennyire igazuk van! Tudjuk ezt mi is, mégis valahogy nem visz rá a lélek, hogy komolyan nekifeszüljünk, inkább csak kerülgetjük, hitegetjük magunkat, hogy majd holnap, majd ha túléltük ezt vagy azt a megpróbáltatást, miközben pontosan tudjuk, hogy nem lesz ideális pillanat, előbb-utóbb kénytelenek leszünk magunkra erőszakolni, hogy belevágjunk. Addig viszont kitartóan gyártjuk a kifogásokat, mint például:

  • Rengeteg más apró dolgom van, azokat gyorsan megcsinálom, utána foglalkozok a "mumussal".
  • Borzasztó ez a meleg, így nem lehet dolgozni!
  • Ettől az esős, felhős, szomorú időtől teljesen levert leszek, így nem lehet dolgozni!
  • A horoszkópom szerint a bolygók együttállása ma nem alkalmas komoly feladatok hatékony elvégzésére.
  • Nagyon kimerített ez az edzés/bevásárlás/ügyintézés/házimunka, igazán megérdemlek egy kis pihenést!
  • Nagyon aggaszt ez a [szabadon választott probléma behelyettesítése], nem tudok a komoly feladatokra koncentrálni, amíg ez nem oldódik meg.
  • Nahát, ma még nem is reggeliztem! Majd utána nekiállok.
  • Olyan szépen süt a nap, muszáj kivinni most a gyereket/kiskutyát/vadászgörényt, hátha délutánra elromlik az idő...
  • Az utóbbi időben rengeteget dolgoztam, most már tényleg ki kell pihennem magam.
  • Csak még ezt az egy cuki videót/klipet megnézem, csak még ezt az egy hírt/cikket/blogbejegyzést elolvasom, megírom (oh, wait...)...
Végtelenségig lehetne sorolni. Nyilvánvalóan előfordul, hogy egy-egy kifogás tényleg nem csak kifogás, hisz ha felhív minket a kivitelezőnk, hogy döntsük el, hol milyen kapcsolók és lámpatestek legyenek, lehetőleg tegnapelőttre, köszi, vagy éppenséggel beidéznek minket bírósági tárgyalásra, esetleg kiderül, hogy műteni kell minket köldöksérvvel, akkor valóban kevés az esély rá, hogy két pánikroham közt pont a mumusfeladatnak fogunk nekiülni. De valljuk be, akármennyire is sajnáljuk magunkat, a hét napjainak jelentős részét nem ezek a krízishelyzetek teszik ki, még akkor sem, ha a megszokotthoz képest aránytalanul sok van belőlük. Marad tehát az, hogy tagadhatatlanul halogatunk. De miért? Ennyire utálatosak ezek a feladatok?

Néha igen. Néha csak annyiról van szó, hogy fel kellene hívni egy szakrendelést, meg kéne mondani valakinek, hogy nem tudunk segíteni, le kellene mondani egy találkozót vagy ki kéne vasalni három inget úgy nagyjából egy hónapja. És mi utálunk telefonálni, utáljuk, ha nem tudunk segíteni, utáljuk, ha csalódást kell okoznunk és utálunk vasalni. Azonban van egy másik kategória is. Ebbe azok a teendők tartoznak, amikkel amúgy szívesen foglalkozunk, amik érdekelnek, de azáltal, hogy kötelezővé váltak, egyfajta megmagyarázhatatlan falat emeltünk magunk és a feladat közé. Nem igazán tudjuk megindokolni, miért nem akarunk vele foglalkozni, hiszen alapvetően szeretjük, mégis kerülgetjük, halogatjuk, minden porcikánkkal tiltakozunk ellene. Ilyen típusú mumusfeladat nálam a szakdolgozat.

A kommunikációs szakdolgozatom témája már az első félévem után körvonalazódni kezdett. Nagyon lelkesen, energiával és ambíciókkal telve tervezgettem, csiszolgattam az ötletet, második év első félévében ezzel a lendülettel fel is vettem a szakdolgozati konzultáció első kurzusát. Félév elején még ment is minden, mint a karikacsapás, félév közepén azonban egy ezúttal tényleges krízishelyzet miatt a lendület és a lelkesedés derékba tört, néhány hónapra teljesen félretettem a szakdolgozatot, még a gondolataimból is száműztem. Aztán elkezdődött a tavaszi félév, és újra megpróbáltam felvenni a kesztyűt. Visszavettem a tempóból, de apránként azért alakult, olvasgattam, jegyzeteltem, ott volt a fejemben, de a kezdeti lendület nem akarta megmutatni magát. Nem úgy és nem annyit haladtam a félév során, ahogy és amennyit elterveztem, ami miatt folyamatosan mérges voltam mindenre: a világra, a körülményekre, a váratlan problémákra és persze elsősorban magamra. Próbáltam határidőket szabni, mert a határidők köztudottan segíteni szoktak nekem; menthetetlen utolsó pillanatos vagyok, így ha nincs határidő, nincs utolsó pillanat sem. De ezúttal ez sem vált be, egyetlen határidőmet se voltam képes betartani. És így van ez a mai napig. Június közepe, június vége, július eleje, mind mind elmúlt, és azon kívül, hogy elhasználtam az összes kifogásom, szemernyit sem jutottam előre. Pedig tervek szerint mostanra már a kutatás gyakorlati részén kéne dolgoznom. Pedig még mindig érdekel a témám. Pedig lenne rá időm. Pedig őszi félév végéig be akarom fejezni az egészet. 

Akkor mégis mi a baj?
Aki ettől a bejegyzéstől várja a Szent Grált, azt el kell keserítsem. Fogalmam sincs. Nem tudom, hova tűnik a kezdeti lelkesedés, és hogyan lehet visszaszerezni. Nem tudom, van-e tökéletes módszer a mumusfeladatok elvégzésére. Azt se tudom, hogyan lehet egy feladatra nem mumusként tekinteni. Abban viszont biztos vagyok, hogy amit eddig csináltam, az nem visz előrébb. Nem fog varázslatos módon eljönni a pillanat, amikor érzem, hogy minden a helyén van, tökéletesen tudok koncentrálni, kipihent vagyok és tettre kész. Nem lesz olyan, hogy nincs kifogásom - ha valamiben, hát ebben szerintem minden ember igazán kreatív -, és nem fogom jobban érezni magam attól se, ha a tényleges krízishelyzetek után napokig vagy hetekig azzal takarózom, hogy nekem még ezen túl kell tennem magam. Sok mindent próbáltam már, hogy visszaszerezzem a motivációm és nekiálljak dolgozni, egyet azonban ezidáig nem.

Úgyhogy ezennel segítséget kérek. Mindenkitől, aki idáig eljutott a bejegyzés olvasásában. Azt kérem tőletek, hogy törjétek darabokra a kifogásaim. Ha beszéltek velem, ha én beszélek hozzátok, ha találkozunk az utcán, ha felhívjuk egymást telefonon, minden helyzetben szúrjátok oda: "Ma mennyit haladtál a szakdolgozatoddal?". Nem fogok neki mindig örülni. Sőt, lehet, hogy időnként kifejezetten morcos és ellenséges leszek a kérdés hallatán. De zavarni fog. Zavarni fog annyira, hogy tegyek ellene. Annyira, hogy jobban utáljam a kérdést, mint a gondolatot, hogy nekiálljak dolgozni. És akkor, higgyétek el nekem, egy igazán király szakdolgozatot fogok írni. Most viszont előbb még muszáj ebédelnem... ;)

2017. március 13., hétfő

Murphy játszik - Avagy altatás, amikor senki nincs hozzászokva

Az ember, ha kisgyerekes ismerőse van, gyakran hallja az ominózus mondatot: "Nagyon nehezen aludt ma el.", vagy "Megőszülök, mire elaltatom...". Ezeket én eddig meghallgattam, együttéreztem az anyukákkal, biztattam őket, hogy ne aggódjanak, biztos jobb lesz idővel. Közben pedig örültem, mint majom a farkának, hogy nekem nincs ilyen gondom, az én fiamat beteszem az ágyába, és elalszik magától. Ez az idill teljesen pontosan tegnap estig tartott. Akkor ugyanis az történt, hogy betettem az ágyába, ő meg felkelt és ordított, amiért én ki akartam menni a szobából. Ottmaradtam hát mellette, röpke 20 perc alatt el is aludt úgy, hogy ki tudjak osonni. Gondoltam, biztos a teliholdat érzi, jön a foga, trauma, hogy elmentek a mamák, vagy hasonló olyan dolog, amire a szülők a szokatlan viselkedést fogni szokták, mint a második kakaót a Nesquick-nyuszira, de majd elmúlik. Aztán eljött a mai este. És ma sem aludt el nélkülem. Az előző alkalommal ellentétben azonban ma mi voltunk fáradtak, mi éreztük a teliholdat, így "altatás" címszó alatt a következő események zajlottak le:

  • Szomszéd kopog, kislányuk összeállított egy névnapi csomagot, amikor megtudta, hogy azt ünnepeltük tegnap, onnan maradt a torta, amit átvittünk, mert sok lett. Baba a beszűrődő fényre felül és ki akar menni üdvözölni az ajtóban állót. Akárki is az.
  • Apa készülődik edzésre, pakolássza az edzőcuccát. Baba az ajtónyitás hangjára felül és beszélni kezd.
  • Apa elmegy edzésre, csend lenne, de kiderül, hogy nyitva maradt az ablak. Elmegy a ház előtt 4 autó, 1 motor, 1 mentőautó, 1 focizó nagyfiú, 1 visító kislány az anyukájával, akinek a hangokból ítélve nem sok ép idegszála maradt már, 1 ugató kutya, és elszáll a ház fölött 1 repülő. Baba minden zajra fészkelődni kezd, majd megkeresi a kezemet, hogy megvagyok-e még.
  • Elzsibbad a lábam, amin ülök, ezért pozíciót váltok, kinyújtom őket. Baba azt hiszi, el akarok menni, ezért felül és beszélni kezd.
  • Jön egy e-mailem, a telefon felpittyeg. Baba most nem ül fel, de hangadással jelzi, hogy érzékelte.
  • Megpróbálom lehalkítani a telefonom. Baba a képernyő világítására felül, körülnéz, honnan jön a fény. Nem halkítom le a telefonom.
  • Cica úgy dönt, eleget volt már egyedül, a behajtott ajtót szélesre tárva besétál a szobába. Baba felül, menne játszani vele, de még épp azelőtt sikerül kipenderítenem a szobából a betolakodót, hogy rálépett volna a zenélő szőnyegre. Becsukom az ajtót és az ablakot.
  • További 10 perc elteltével a gyomrom korogni kezd. Baba átfekszik a hasáról a hátára, és azt játssza, hogy horkol. Nagyon nehéz nem nevetni. Nagyon.
  • Végre úgy tűnik, elaludt. Lassan és óvatosan előbb felguggolok, aztán felállok. Minden mozdulatnál az összes testrészem ropog egy kicsit a biztonság kedvéért. Baba nem ébred fel, hálát adok ezért.
  • 5 perccel később felhív öcsi, felköszöntené keresztfiát névnapja alkalmából. Már alszik? Elmesélem neki a fentieket, és tájékoztatom, hogy ha pár perccel korábban hív, valószínűleg sírva fakadok. Mindketten örülünk, hogy nem így történt.

2017. március 8., szerda

Pokémonos nosztalgiatörténet

A dokumentumaim közt kutakodva előtaláltam egy régi történetet még a fanfiction-versenyes korszakomból. És mivel a Pokémon úgyis mostanság éli újra reneszánszát a GO miatt, gondoltam felteszem ide is, mert miért ne. :) Fogadjátok szeretettel!

A randevú

- Hol rontottam el? – sóhajtott fel Brock, s behúzott egy apró strigulát a jegyzetfüzetébe. – Már a 423. Joy nővér utasított vissza.
- Pikachu… - fűzte hozzá Pikachu gondterhelt arccal.
- Hmm… - tűnődött Ash sárga kedvencét vizsgálgatva, de mivel nem jutott dűlőre, úgy döntött, megkérdezi a Pokédexet. – Miért nincs a pikachuknak szemöldöke?

A Pokédex azonban nem válaszolt, helyette egy sor hibaüzenettel hálálta meg a 3 évesek értelmi szintjét megközelítő kérdést. Ash megnyomta a Hibajelentés küldése gombot, mire szinte abban a pillanatban bejövő hívás érkezett Oak Professzortól.

- Mi újság, Ash?
- Oak Professzor! Miért hívott?
- Hibajelentést kaptam egy Pokédextől, és amint megláttam a hiba okát, rögtön tudtam, hogy a tiéd volt az. Nos, kedves Ash, a pikachuk azért nem rendelkeznek szemöldökkel, mert a pokémonok evolúciója során így fejlődtek ki. Ugyanezért van pici, fekete gombszemük, és ugyanezért van olyan nagy, formás farkuk, amiről mi, egyszerű emberek álmodni se mernénk.
- De Professzor… - szólt közbe Misty, akinek a neve találóbb nem is lehetne. – Ha a pikachuknak nincs szemöldöke, mit mondjunk, amikor olyan gondterhelten és szemöldök ráncolva ülnek, mint most Pikachu? – Azzal a képernyőt az említett pokémon felé irányította, hogy Oak Professzor is szemügyre vehesse.
- Egyszerűen mondjátok azt, hogy ráncolja a homlokát. Homloka van, tehát abból nem lehet probléma.
- Nahát, hogy maga milyen okos, Oak Professzor! – kiáltotta Ash lenyűgözve.
- Végtére is ezért vagyok professzor, nemde?

S a professzor egy kacsintás kíséretében eltűnt.

- Probléma megoldva – jelentette ki Ash.
- Még hogy megoldva?! – förmedt rá Brock. – 423 Joy nővér kosarazott ki, és holnap találkozom a 424-el! Mi ez, ha nem probléma?!

Brock elkeseredetten lapozgatta a jegyzeteit, hátha talál valami összefüggést a 423 eset között. Misty úgy döntött, csatlakozik a kutatáshoz, és figyelmesen elolvasta az összes feljegyzést. Az utolsó eset áttanulmányozása után elégedetten csapta össze a tenyerét.
- Megvan az összefüggés! – Brock szeme reményteljesen csillant fel. – Mindegyik esetben te és Joy nővér szerepeltetek!

Brock megsemmisülten a kezébe temette az arcát. Úgy döntött, inkább nem veszi a fáradságot, hogy elmagyarázza a lényeget Mistynek, mert ezek után nem volt benne biztos, hogy megértené. 

Másnap egykedvűen rótta az utcákat, s már épp ott tartott, hogy lemondja a tervezett randevút, amikor egy méretes plakátra lett figyelmes. A plakáton a következő hirdetés állt:

„Nem elég sikeres a nőknél? R-omantika a megoldás! Ingyenes szerelmi tanácsadás!”

A plakát melletti üzletben egy férfi és egy nő várakozott, gyanúsan ismerős frizurával, akik belépésekor gyanúsan ismerős hangon köszöntötték Brockot. A fiúnak ez azonban nem tűnt fel, mivel szinte azonnal a lényegre tértek, és nekiláttak a tanácsadásnak. Azt állították, hogy a nők szívéhez vezető leggyorsabb út, ha kisállatot visz magával a randevúra. Minél helyesebb és jól neveltebb a pokémon, annál nagyobb az esély az imádott hölgy meghódítására, s természetesen a legalkalmasabb minden szempontból egy pikachu. Ezek után részletesen beszámoltak róla, hogyan kell felöltöztetni a választott kisállatot, hogy a lehető legjobb benyomást tegye, s az ehhez szükséges kellékeket borsos áron el is adták Brocknak.

Hősünk pontban fél 5-kor meg is érkezett a találkára az Ash-től kölcsönkért és cseppet feldíszített Pikachuval. Joy nővér odavolt a gyönyörűségtől, ahogy azt a tanácsadók megjósolták.

- Istenem, milyen édes! – lelkendezett. – Sosem láttam még pikachut így felöltöztetve! Ez az aranyos, rózsaszín kis ruhácska, és az apró cicafülek, egyszerűen mesés összeállítás!
- Hello Pikachu! – A Rakéta Csapat hatalmas robajjal érkezett a helyszínre legújabb pokémon-fogó szerkezetük kíséretében. – Tetszik az öltözéked? Ez most a legújabb divat!
- Ahogy mondod, Jessy! És ahogy látom, a tanácsadás is tökéletesen bevált! – folytatta James.
- Ti voltatok azok a R-omantika üzletben! – csapott a homlokára Brock.
- Bizony, mi voltunk! Hát nem zseniális? Rakéta – Romantika!

Jessy elégedett mosolyát Brock és Joy nővér kínos csenddel hálálta meg. Miután egy lágy fuvallat elsöpört előttük egy western filmből szökött, száraz ördögszekeret, Jessy mérgesen vágta földhöz a R-omantika logós plakátját.

- Ha ezt akarjátok, akkor… Készüljetek a harcra!
- És vele a kudarcra!
- Megmentjük a világot a pusztulástól!
- Zászlónk alatt egyesül majd minden ember!
- Legyőzzük az igazság és a szeretet szellemét!
- Birodalmunk határa a kék ég!
- Jessy!
- James!
- A Rakéta Csapat fénysebességgel csap le az áldozatra!
- Add meg magad most, rögtön, vagy készülj a biztos halálra!

A szokásos lezáró mondat azonban már nem hangzott el. Meow megkövülten meredt Brock, Joy nővér, és Pikachu hűlt helyére, akik a kis folklór műsor kellős közepén egyszerűen elsétáltak a helyszínről. Jessy dühösen ugrálni kezdett az ismét feltűnő ördögszekéren, ám nem számolt a növény tüskés mivoltával, s a következő pillanatban már mindhárman csak apró, fénylő pontként suhantak az alkonyodó égbolton.

Brock visszaadta az immár eredeti színében pompázó Pikachut gazdájának, majd első sikeres randevújának lezárásaképp elindult a Pokémon Központba a piruló Joy nővérrel. De ez már egy másik műfajba tartozó történet…