Az utolsó népmesék

Hát, ide is elérkeztem. Elolvastam az utolsó párbajkönyvem, a Jokert, ami eredetileg nem ez a könyv lett volna, de végül főként időhiány miatt változtatásra kényszerültem. Talán senki nem fog megkövezni, amiért az utolsó darab ilyen kis rövidke, de ha már időszűkében gyorsan olvashatót kellett választanom, azt a könyvet vettem elő, amiről a kibontását követően megígértették velem, hogy bejegyzést írok. Így esett tehát, hogy a Népek meséi sorozatomból az utolsó, 18-as kötettel kezdtem, ami a Négy égtáj népmeséi.

A Népek meséi sorozatot valamikor talán 2012-ben kezdtem gyűjteni, amikor nem sokkal a megjelenés után a Kossuth kiadó Facebook oldalán belefutottam és megtetszett. Vadásztam rájuk a Rukkolán, lestem az akciókat, és úgy gyarapítottam a sorozatom, hogy még egyetlen kötetet sem olvastam belőle. De muszáj volt, mert a borítók egyszerűen elvarázsoltak. Nincs ez másképp a Négy égtáj kötettel sem, egyszerűen jó ránézni, már azért érdemes beszerezni, hogy a polcon díszelegjen. Nagyon igényes kiadásnak tartom, sokakkal ellentétben nekem az illusztrációk is tetszenek, viszont azért két negatívumot én is találtam. Az egyik a rendkívül nagy betűméret. Nem baj, hogyha nagyobb betűs, de ennyire szerintem már túlzás. A másik a szövegbuborékok egy-két rajzon. Valahogy nekem azok nem illettek bele az egész hangulatába. Ettől eltekintve tényleg imádom.

Külön-külön nem írom le mindegyik mese történetét, helyette egy pár fontosabb dolog:

A kötetben hat népmese található, mind a hat más néptől, ahogy ezt a cím is sejteti. Egy nicaraguai, egy polinéz, egy skót, egy eszkimó, egy kínai és egy örmény történetet ismerhetünk meg. A kínain kívül egyiknek sincs saját kötete, így valószínűnek tartom, hogy ez az egyik legváltozatosabb kötete a sorozatnak. A könyv nem hosszú, nagyjából fél óra alatt elolvasható, de ha szeretünk minden mese után gondolkodni kicsit, akkor sem fog elvenni túl sok időt az életünkből, így nyugodtan kézbe vehető egy-egy rövidebb utazás, strandolás vagy akár egy lyukasóra alkalmával.

Ha általánosan akarom véleményezni a történeteket, leginkább talán érdekesnek találtam őket. Nem magukat az eseményeket, inkább az egyes népek meglátásait, értékrendjét, szokásait. Például szinte mindben teljesen természetes módon jelent meg a vér és a halál, ami számunkra kicsit szokatlan, esetleg még visszatetsző is lehet, pedig nyilván ennek is megvan az oka. Mi, főként európaiak, nem annyira szeretünk tudomást venni a halálról, nem szeretjük látni a vért, míg máshol olyan természetes könnyedséggel említik őket, mint azt, hogy kész az ebéd. Ezt alátámasztja, hogy a skót népmesét találtam az egyetlen olyannak, amit biztosan nyugodtan el mernék mesélni az ovisaimnak, mert stílusban igencsak hasonlított az általunk megszokottakra. Tulajdonképpen az eszkimó mesében sem volt semmi különösebb "megbotránkoztató" dolog, de az meg egyszerűen nem tetszett annyira. Amit különösen szerettem, az a polinéz mese, annak számomra kicsit varázslatos, megnyugtató hangulata volt.

Ez alapján a kötet alapján úgy gondolom, a sorozat célcsoportja elsősorban nem a kisgyerekek, és valószínűleg nem is a néprajzkutatók. Inkább azoknak tudom ajánlani, akiket érdekel más népek kultúrája, gondolkodásmódja, és el is tudja fogadni őket, még ha megérteni nem is mindig. Komoly, nagyon elgondolkodtató történeteket ne várjon tőle senki, de felnőtt esti mesének tökéletesen megfelel.

Lanatie Csodaországban

Fénysebességgel haladva már be is fejeztem a következő párbajkönyvem, ami tulajdonképpen nem az én érdemem, mivel olyan rövid volt, hogy még az is szégyen, hogy eddig tartott. De sajnos nem érek rá egész nap csak olvasni, sőt! Lényeg a lényeg, ezúttal arra voltam kíváncsi, milyen az eredetije annak a történetnek, amit többször dolgoztak már fel, mint a KSH a statisztikai adatokat, azaz mit csinált valójában Aliz Csodaországban.

Amikor bementem a könyvtárba, hogy megkeressem Lewis Carroll alapművét, arra számítottam, hogy egy Micimackóhoz hasonló méretű, régi könyvecskét találok majd. Ehhez képest egy hatalmas, súlyos és egészen friss kiadású darab nézett vissza rám a polcról a következő felirattal: "Varró Dániel és Varró Zsuzsa fordításában". Na, itt felcsillant a szemem, hazaszenvedtem a méretes jószágot, és amikor ő került sorra, alaposan megcsodáltam. Elképesztően szép munka, gyönyörű színekkel, az eredeti rajzokkal, és igazán igényes szerkesztéssel. Eddig nem ismertem a Sziget kiadót, de le a kalappal előttük.

Ez ismét egy olyan történet, amit nem hiszem, hogy be kéne mutatni, de a rend kedvéért mégis megteszem. Aliz, a mindenre kíváncsi kislány egy nap a folyóparton meglát egy igazán különös fehér nyuszit, és mivel ez a nyuszi tényleg nem mindennapi, hiszen még mellénye és zsebórája is van, kénytelen a nyomába eredni. Beugrik utána egy üregbe, amin keresztül hosszadalmas landolást követően egy furcsa, átlagosnak semmiképp sem mondható világba kerül, ahol természetes, hogy beszélnek az állatok, mindenkinek van egy története, és úgy általába véve semmi sem az, aminek elsőre látszik - talán még maga Aliz sem.

Amikor felvettem a könyvet a listámra, úgy gondoltam, ez azon történetek egyike lesz, amiket mindenki ismer, de nekem nem tetszenek. Miután kezembe került a Sziget kiadó változata, ez némiképp változott, és elkezdtem reménykedni. Annyira tetszett a külalakja, hogy szinte akartam, hogy tetsszen a történet is. És tetszett. Rengeteg negatív, csalódott véleményt olvastam már Csodaországról, amik azt firtatták, hogy értelmetlen zagyvaság az egész, ráadásul unalmas is. Ellenben én nagyon jól szórakoztam. Tetszettek Aliz kalandjai, az állatok furcsa, de mégse teljesen logikátlan gondolatai és viselkedése. Nagyon szépen bemutatta a könyv, milyen, amikor egy gyerek már tud dolgokat, és ezekből próbálja összerakni, megfejteni azokat, amikkel még nincs tisztában. A fordítás számomra elsőosztályú volt, tele szójátékkal, amin így, felnőtt fejjel talán még jobban szórakoztam, mint gyerekként tettem volna. Az egyetlen, ami kicsit zavart, az John Tenniel Aliz-ábrázolása volt. Tudom, hogy azért ilyen, mert abban a korban még ez volt az általános, de akkor is zavart, hogy elvette a kislány arcáról a gyerekek minden jellemző vonását. Szóval tulajdonképpen egy felnőtt fejű kisgyereket rajzolt. Minden más viszont nagyon tetszett, úgyhogy el tudok tekinteni ettől az apróságtól. Sajnos az idő szűke miatt csak a listában is elvállalt Csodaországot tudtam elolvasni, de mindenképp szeretném a Tükörországot is, ha majd a maradék két párbajkönyvemet is "kivégeztem".

Ajánlom a könyvet mindenkinek, akiben maradt még kellő fantázia és gyermekiség, hogy megértsék Aliz és Csodaország lakóinak különös, mégis egyszerű gondolkodását. Én biztosan fogom olvasgatni a gyerekeimnek, és abban is biztos vagyok, hogy nem csak ők fogják élvezni a történetet.

Csacsi öreg medvém

Egy korábbi bejegyzésemben említettem, hogy az egyik párbajkönyvet egyszerűen nem tudtam beszerezni. Így is volt, a könyv szabályosan menekült előlem, pedig úton-útfélen belebotlottam az idézeteibe, borítójába, illusztrációiba. Az egész család tudta, hogy megvan otthon, meg kell lennie, mégse találtuk. Párom is biztos volt benne, hogy nekik is megvan, de ők se tudták előkeríteni. Két kolléganőm szintúgy esküdözött, hogy náluk is fellelhető, ám nem jártak sikerrel. Aztán két olvasmánnyal később, amikor végre volt időm elmenni a könyvtárba, megkaparinthattam a Micimackót, hogy aztán az esküvőm előtt - mert miért ne akkor - olvasni kezdjem.

A példány, amit a Tudásközpontból beszereztem, egy kötetben tartalmazza a Micimackót és a Micimackó kuckóját, amit nem bántam, mert jobban szeretek normál méretű könyveket olvasni, és a sima Micimackó elég vékonyka darab. Ennek a kiadásnak ráadásul számomra sokkal szimpatikusabb a borítója, mint a többinek, olyan vidám, gyerekbarát ez a lufiban a szereplők megoldás, és a színei is tetszenek. A borító belső oldalán egy kis térkép található az erdőről, ahol szereplőink laknak, ezen kívül a könyv tele van szebbnél szebb fekete-fehér illusztrációval. Tehát nagyon igényes kiadásnak tartom, a Móra kiadó igazán megérdemli érte a dicséretet.

Bár elég közismert darabról van szó, azért vannak dolgok, amikkel én se voltam tisztában, úgyhogy pár szóban a történetről:

Micimackó Róbert Gida plüssmackó barátja, aki a kisfiú állítása szerint a leginkább saját magáról szeret történeteket hallani. Írónk, Alan Alexander Milne, természetesen nem hagyja cserben őket, kedves kis meséket kerekít Micimackóról és barátairól: Malackáról, Nyusziról, Fülesről, Bagolyról, Kangáról és Zsebibabáról, meg persze Róbert Gidáról, aki mindig minden problémára tudja a helyes megoldást. Az erdő kis lakói korban sem túl nagyok, így tulajdonképpen gyerekszemmel figyelhetjük az eseményeket, amik nekünk, "nagyoknak" sokszor talán furcsának, komikusnak vagy egyszerűen butácskának tűnhetnek, de mindenképpen mosolyt csalnak az arcunkra.

Több olyan könyvet is tettem idén a párbajlistámra, amik sokak számára alapműnek számítanak, én viszont még nem olvastam őket. A Micimackó is ilyen. Nagyon sokáig halogattam, mert a mesesorozatért nem voltam soha oda, és úgy éreztem, egyszerűen nekem ez túl bugyuta. Egyébként magával a sorozat megvalósításával nincs semmi gondom, aranyos és kedves mese, ami elé nyugodt szívvel odaültetném a gyerekeim, csak épp nekem személy szerint nem tetszik. Részben nem változott a véleményem, részben viszont igen. A szereplőkről alkotott képem majdnem teljes egészében ellentétére változott a könyv olvasásától: akit a mesében szerettem, itt nagyon nem, akit ott nem igazán, itt viszont igen. A mesében Füles volt számomra az egyik legszerethetőbb karakter, a könyvben viszont egyszerűen nem tudtam elviselni azt a stílust, amit képvisel. Idegesítő volt és zavaró. Micimackó viszont nagyon pozitív csalódás volt. A mesében őt kedveltem legkevésbé, a könyvben ugyanakkor csupa szív, kedves, egyáltalán nem is olyan buta szereplő volt, ráadásul nekem valahogy a meséből nem rémlett, hogy ő verseket ír. Nagy csalódás volt vele szemben Kanga karaktere. Korábban én úgy gondoltam, Kanga egy okos, szelíd, bölcs, mindenki szerető anyukája típus. Olvasás közben viszont végig azt éreztem, hogy túlféltő, kifejezetten buta és Zsebibabán kívül a világon semmi és senki nem érdekli. Ez kicsit elszomorított. Akikről nem változott a véleményem, az Malacka és Bagoly. Malackát egyik helyen se tudtam megszeretni, Bagoly pedig amolyan semleges karakter volt és maradt is számomra.

De hogy ne ragadjunk le a karaktereknél, pár szót írok a sztoriról is. A legtöbb történetet aranyosnak és kellemesen üdének találtam, kis epizódok az állatkák életéből, amik többnyire megmosolyogtatnak, de nehéz rájuk egyenként visszaemlékezni. Voltak benne olyan részek is - különösen a Micimackó kuckójában -, ahol egy-egy okfejtéstől kedvem lett volna időnként lefejelni az asztalt, de legalább már tudom, mit érezhetnek azok, akik a szóvicceimet hallgatják. :) Sajnáltam, hogy Tigris az alap Micimackóban meg se jelenik, a mesében ugyanis ő volt a kedvencem, de legalább amikor megjelent, benne nem kellett csalódnom. Bár örültem volna, ha ő és Zsebibaba egy kicsivel több szerepet kapnak. De ha már a rajzfilm-könyv összehasonlítgatásánál tartunk, muszáj megemlítenem egy számomra teljesen újszerű tényt: Bagoly lakhelyét. Ugyanis - bár tény, hogy nem sok részt láttam a meséből - én végig abban a hitben voltam, hogy az erdőt, ahol az összes állat lakik, hívják Százholdas Pagonynak. Most, a könyv olvasása során pedig kiderült, hogy valójában a Százholdas Pagony csak Bagoly otthonának neve. Szóval kíváncsian várom a hozzászólásokat ezzel kapcsolatban, mert nagyon szeretném tudni, hogy csak én emlékeztem rosszul a rajzfilmre, vagy tényleg rosszul adaptálták a könyv ezen részét.

Mindent összevetve úgy érzem, megérte elolvasni; még ha nem is lesz a kedvencem, valószínűleg a gyerekeimnek fogom olvasgatni, és talán így már a mesét is kicsit más, elfogadóbb szemmel tudom majd nézni.

Pacákról rímelő pacák

Sok szeretettel ajánlom ezt a bejegyzést Radics Ágnes tanárnőnek, aki lehet, hogy sose talál rá a blogomra, de ha mégis, remélem, eme beszámoló által megbocsátja, hogy azóta se olvastam el Az arany embert. 

Majdnem egy hete már, hogy befejeztem az első párbajkönyvemet, de eddig vagy időm, vagy energiám nem volt bejegyzést írni róla. Pedig nem mindennapi könyv, amivel nem mindennapi utat járhattam be. Voltam én már túl az Óperenciás tengeren, túl az Üveghegyen, túl a sövényen, túl a képzelet határán, de végre-valahára kalandoztam egy kicsit ott is, ahol már legalább hat hosszú éve készülök körülnézni: Túl a Maszat-hegyen.

Varró Dániel verses meséjével először még gimnáziumi éveim alatt találkoztam, épp csak futólag pislantottunk egymásra, amikor a miénkkel párhuzamos osztálynak a kötelező olvasmányos listájára felkerült ez a számomra teljesen ismeretlen ember számomra teljesen ismeretlen műve. Arra már nem emlékszem, hogy kötelező vagy ajánlott olvasmányként szerepelt, csupán arra, hogy néhány évfolyamtársam igen lelkesen sztorizgatott róla. Ám mivel a mi listánkon nyoma sem volt, és a magyartanárnő se ejtett róla szót, hamar száműztem az agyam egy hátsó zugába az egészet. Aztán hogy-hogy nem, emelt magyaros lettem, így a párhuzamos osztályt tanító tanárnő lett az én oktatóm is, és ismét terítékre került Varró Dani. Ez elő is hozta a korábbi emlékeket, amiknek hatására töretlenül ostromoltam a családot, hogy nekem bizony Maszat-hegy kell valamelyik ünnepre. Egészen 2011. karácsonyáig kellett várnom, onnan pedig még egészen a következő Könyvmolypárbajig, hogy neki tudjak látni. És hogy megérte-e? Lássuk!

A Túl a Maszat-hegyen a Magvető kiadó gondozásában jelent meg kemény kötéses könyvként. Az illusztrációkat és a borítóképet Varró Zsuzsa készítette, ami szerintem remek választás volt, ezek a rajzok tökéletesen illenek a történet hangulatához. A külső borítót én jobban szeretem rajta hagyni, tekintettel arra, hogy ha leveszem, nagyjából úgy néz ki a kötet, mint egy ötvenes évekbeli sötétítőfüggöny, viszont az elején és hátulján lévő térkép jópofa, azt mindenképp érdemes átböngészni. Ennyit a külsőségekről, jöjjön a történet!

Muhi Andris, a kerek arcú, barátságos kisfiú a kis budai óvodában összebarátkozik a mindig tetőtől talpig maszatos Johannával, ám legnagyobb szomorúságukra az iskola elválasztja őket egymástól. Három év elteltével aztán Andris váratlanul levelet kap Jankától, amiben meghívja az otthonába, a Szeplő utca 7-be. Hősünk nem kéreti magát, gondolkodás nélkül nekivág a hosszú-hosszú útnak a Maszat-hegyen túlra, ahol Janka lakik. Néhány gyanús alak azonban épp ekkor dönt úgy, hogy elrabolják a kislányt, így a látogatásból fontos küldetés kerekedik, aminek célja természetesen Janka megmentése, és annak felderítése, hogy vajon ki állhat a merénylet, a pacák elszaporodása és a Maszat-hegyet felbolygató kosztalanítások mögött.

Megmondom őszintén, kicsit bajban vagyok az értékeléssel, mert nem szeretnék elfogult, ömlengős bejegyzést írni, aminek ebben az esetben azért erősen fennáll a veszélye. A kedvenc költőm az egyik kedvenc műfajomban írt egy történetet, ami bekerült a kedvencek közé. Már csak azt kéne valahogy kibogozni, miért. Először is talán azért, mert Varró Daninak - bár saját bevallása szerint felhasznált néhány ötletet más szerzőktől - hihetetlenül egyedi világot sikerült alkotnia. Ezeket a szereplőket, ezeket a tájakat öröm elképzelni, mert olyanok, amikhez nincs egy már kész sémánk, nem tudjuk beilleszteni a már elképzelt dolgok közé, így végre leemelhetjük a polcról a porosodó fantáziánkat, hogy ismét használatba vegyük. Második ok lehet, hogy a kötött forma ellenére a mese tele van humorral, külön-külön minden korosztály számára. Máson nevetnek a gyerekek, máson a kamaszok, megint máson a felnőttek, de mind kapnak egy kis csemegét, nem marad ki senki. Harmadik kiemelkedő mozzanat pedig maga a történet. Nem sablonos - sőt, sokszor kifigurázza a sablonokat -, nem unalmas, nem vontatott, nem kiszámítható. Egyszerűen úgy jó, ahogy van.

Őszintén ajánlom tehát ezt a könyvet mindenkinek, akár kedveli a műfajt, akár nem, akár felnőtt, akár gyerek. Én biztosan olvasni fogom majd a saját porontyaimnak, és biztosan a kezembe veszem még nagymamaként is. Zárásként pedig hallgassátok meg Szösz néne dalát Halász Judit előadásában:

A mese meséje

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szépséges fiatal lány, aki szerette a meséket. Annyira szerette őket, hogy válogatás nélkül minden mesét elolvasott, ami a keze ügyébe került. Történt aztán, hogy egy nap olvasgatás közben rálelt egy egészen újszerű, addig nem ismert stílusú mesére: egy japán mesére. Izgatottan vetette bele magát, hisz egy-egy kultúra meséinek felfedezése mindig is nagy kaland volt számára. Azonban csalódnia kellett. A "végtelen lelki nyugalommal reinkarnálódott kedves, szőrös kukaccá" nem éppen az a boldog befejezés, amire számított, és ami számára olyan egyértelmű és fontos egy mesénél. Elolvasott hát még egyet, majd még egyet, mígnem lelombozódva állapította meg, hogy ezek a mesék nem neki íródtak. Ezek után évekig nem vett a kezébe ilyen történetet. Próbálta elfelejteni őket, próbálta győzködni magát, hogy csak csalódás lesz a vége, de sehogy sem tudott beletörődni a dologba. Végül úgy döntött, ad még egy utolsó esélyt, hogy egyszer s mindenkorra eloszlassa a kételyeit, és megtudja a választ az örök kérdésre: Létezik-e boldogan végződő japán mese?

Így jutottam el A Tűzmanóhoz, amit fel is vettem a párbajkönyvek listájára. Egyszerre vártam és féltem tőle. Vártam a csodára, és féltem a csalódástól. Az első néhány mese után azonban rájöttem, hogy a félelmem - nagy megkönnyebbülésemre - alaptalan volt. Lássuk egy kicsit részletesebben a könyvet!

A borító keményfedeles, ami nálam már eleve hatalmas pluszt jelent, de a kép mindent visz. Gyönyörű rajz, ami a témához és címhez tökéletesen illik, a betűtípus tökéletesen eltalált, a színek nagyon szépek, a fülszöveg pedig pont annyi, amennyinek lennie kell. Szépen, igényesen megszerkesztett könyv mind kívülről, mind belülről, szívből gratulálok érte a Novella Könyvkiadónak. A belső lapokon a szöveget alulról hegyvonulatok keretezik, a címek fölött pedig bonsai fákat láthatunk. Maguk a mesék hat nagy fejezetre vannak bontva, és minden fejezetcímhez egy-egy japán szólást vagy haikut társítottak. A fejezetek:

1. Bölcsek és balgák
2. Bátorság és becsület
3. A rossz jutalma
4. A jó jutalma
5. A világ és a család
6. Erény és erénytelenség

Bármilyen hihetetlen is volt számomra, a mesék legnagyobb része állatmese. Nem tudom, mi lehet az oka, hogy eddig egyetlen japán állatmesével sem találkoztam, mert tényleg rengeteg van belőlük. Persze itt az állatok sokszor nem egyszerű állatok, hanem állatformát öltött istenek, akik aztán meghálálják, ha jót tettek velük. A legtöbb mese rendelkezik valamilyen tanulsággal, de vannak köztük keletkezéstörténetek is, amik vagy arról szólnak, hogy hogyan jött létre az adott dolog, vagy arról, mi az oka egy-egy állat viselkedésének. Azt figyeltem meg, hogy valamiért ezek az okok jórészt valamilyen negatív cselekedet következményei, nem igazán találtam köztük olyat, ami jutalmazás eredménye lenne. Megfigyeltem azt is, hogy van egy történettípus, ami többször is előfordul a könyvben, mintha ki akarnák hangsúlyozni, hogy ez az egyik legfontosabb tanulsággal rendelkező. Itt az ember vagy állat mindig megkérdőjelezi a jólétét, és azt kívánja, bárcsak valami mássá válhatna. Ám amint teljesül a kívánsága, rájön, hogy van annál is jobb, ezért addig-addig változik mássá, míg kiderül, hogy valójában úgy volt a legjobb, ahogy eredetileg volt. Ha jól emlékszem, ez a történettípus összesen háromszor jelenik meg a könyvben, ami külön érdekes a hármas szám ismert misztikuma miatt, és megérne egy fejtegetést, hogy vajon szándékos volt-e, de ettől most eltekintek, jöjjön inkább a konklúzió. 

Nehéz értékelni egy mesés könyvet, mert minden meséről külön bejegyzést lehetne írni. Voltak olyan mesék, amikben tetszett a tanulság, olyanok, amiket szívesen felolvasnék majd a gyerekeimnek, olyanok, amikben nem találtam meg a tanulságot, olyanok, amiken jót nevettem, és olyanok, amiken kínomban nevettem. Összességében egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam, úgy érzem, nem csak többet sikerült megtudnom a japán kultúráról és mentalitásról, de a korábbi skatulyámból is sikerült kirángatnom a japán mese fogalmát. És hogy a kerettörténetet is befejezzem:

Elővett egy könyvet, mely telis-tele volt ilyen történetekkel, és napokon, heteken, hónapokon át hosszan olvasta. Nem akarta elhamarkodni, szeretett volna minden egyes mesét végiggondolni, magában kielemezni. Amikor aztán az utolsó történet végére is pont került, nagy sóhajjal, megkönnyebbülten csukta be a könyvet, és halvány mosollyal az arcán mondta ki az egyetlen, rég vágyott szót: Létezik. 

A tündértölgy hanyatlása

Talán még páran emlékeznek a tavalyi első párbajkönyvemre és annak értékelésére. (Akik nem, persze még mindig elolvashatják az említett bejegyzést.) Néhány szóban megemlékeznék az alaptörténetről: Fairy Oak kicsiny, boszorkányok, varázslók és nembűvölők által egyaránt benépesített falujában éldegél egy különös ikerpár. A két gyermek egyazon napon, de pontosan 12 óra eltéréssel született, így eshetett meg, hogy míg Vanília, a kedvesség és szerénység megtestesítője, a Fény boszorkája lett, addig Pervinka, rakoncátlan és minden rosszaságra kapható testvére, a Sötétség boszorkáinak táborát erősíti. Az ő kalandos történetüket meséli el Feli, a kissé szétszórt dajkatündér. A második kötetben Fairy Oakot már javában ostromolja a Rettenetes 21, amiről senki se tudja pontosan, miféle, csak azt, hogy káoszba és pusztulásba akarja taszítani a falut. Tomelilla, a lányok nagy hatalmú nagynénje, egy könyvet ajándékoz Pervinkának, amelyből a lányok esténként felolvasnak egy-egy történetrészt, és felfedezik, hogy a történet szereplői közül sok hasonló egy-egy barátjukhoz vagy ismerősükhöz. Ahogy közeleg a Rettenetes 21 újabb támadása, úgy közeleg a könyv története is a csúcspontjához.

Dióhéjban tehát ennyi lenne a keret. Nagy várakozásokkal álltam neki a Fairy Oak - A sötétség bűvölete könyvnek. Azt reméltem, a kalandok ugyanolyan lendülettel folytatódnak majd, ahogy az első kötetben, ugyanannyi kedves ötlettel és érdekes történettel találkozok itt is. Nem így lett. Habár a külső továbbra is a könyv egyik legnagyobb pozitívuma, a borító még mindig gyönyörű, és színes mellékletek is feldobják, sajnos azt kell mondanom, ezen kívül nem sok jóval tudok megemlékezni a második részről. Míg az első fejezetet olvastam, folyamatosan az járt a fejemben: "Mi ez...? Mi ez? Mi ez?!" A fejezet végére annyira felidegesítettem magam, hogy laza 1 hónapra bedobtam a sarokba a könyvet, és rá se néztem. Aztán sikerült erőt vennem magamon, meggyőztem a kicsiny buksim, hogy csak az első fejezet volt ilyen, utána beindul a sztori, minden a helyére áll, én pedig majd jól megbocsájtom ezt a kis botlást az írónőnek a többi csodálatos élményért. 

Összességében 3 teljes hónapot vett igénybe a ~300 nagy betűs oldal elolvasása. Az utolsó oldalig reménykedtem, hogy valahol, valamikor majd jobb lesz, majd elindul a történet, izgulhatok a folytatás miatt, de azt kell mondanom, ekkorát könyvben még életemben nem csalódtam. Amennyire tetszett az első kötet, annyira szívesen irtanám ki a második emlékének még az írmagját is. De hogy kicsit részletezzem is, miért érzem így:

• Abban a bizonyos első fejezetben az írónőnek sikerült elérnie azt, amit lehetetlennek hittem: megutáltatta velem az én hőn szeretett tündéreimet, akikről azt hittem, nem lehetséges rosszul írni.
• Bár eleinte nagyon tetszett az elképzelés, hogy míg egyik fejezet Fairy Oak történéseiről szól, a másik a lányok által olvasott könyvben lévőkről, egy idő után azt vettem észre, hogy jobban érdekel az utóbbi, mint akár az ikrek, akár a Rettenetes 21.
• A könyv ~300 oldalából kb. 200 oldalon keresztül nem történik semmi. Szó szerint. Apróbb ijedtségek helyenként, egy-két nyugtalanító dolog, amin hamar átsiklik mindenki, de alapvetően a történet egy helyben toporog.
• Azon túl, hogy a kötet vége teljességgel kiszámítható, még igazából végnek se lehet nevezni. Egy lezáratlan valami, ami csak arra való, hogy mindenképp el akarjuk olvasni a harmadik részt.
• És a legfontosabb: az égvilágon semmit nem éreztem abból a varázslatból, amit az első kötetben megtapasztaltam.

Hogy azért ne ássam el teljesen, mindenképp meg kell említenem, hogy a gyerekek 90%-os valószínűséggel ugyanúgy imádnák ezt a kötetet, mint az elsőt, ahogy húgom is imádta, és még sok más gyerek is tette, tehát nem érdemes ezért megfosztani őket a sorozattól, de azt hiszem, sikerült megtalálnom az első olyan gyerekkönyvet, amit én már képtelen vagyok értékelni. Álmomban se gondoltam volna, hogy ha valaha is megbánom, hogy nem készítettem B listát, az emiatt a könyv miatt lesz. Mindenesetre még nagyon-nagyon sokat kell győzködnöm magam ahhoz, hogy el tudjam olvasni a harmadikat, ezzel lezárva a történetet.

Tündér - Mese

Mivel túl vagyok a zárófoglalkozásomon (nagyon jól sikerült :D), végre van időm megírni az első olvasónaplóm! Töredelmesen bevallom, már múlt hét elején elolvastam a könyvet, ezzel is kicsit erőt merítve, nehogy még jobban lebetegedjek. Nem is baj, hogy ennyit vártam a naplóval, mert így legalább nagyjából kialakult a fejemben, mit is fogok róla írni. Íme:

"A tündérek törvénye így szól: ha valaki a teljes neveden szólít, és nem hibázza el, engedelmeskedned kell. Ezért is választunk hosszú és kacifántos neveket."

A Fairy Oak könyvek tipikusan azok a fajta olvasmányok, amikkel borzasztó könnyen rá lehet szoktatni a gyerekeket az olvasásra. Bár, talán a rászoktatás nem is jó szó, hiszen mi pusztán odaadjuk nekik a könyvet, ők maguk fedezik fel általa az olvasás élményét. No, de miért is írtam, amit írtam? Egyrészt azért, mert a könyv csaknem 300 oldalas, mégis nagyon hamar elolvasható, mivel nagyobb fajta betűkkel van szedve, és néhány helyen képek is díszítik. Persze nem utolsó sorban maga a történet is sok szerepet játszik az olvashatóságban, de erről picit később.

Először vizsgáljuk meg a kötetet külalak szempontjából. Manapság elterjedt, hogy a könyveket külső, levehető borító védi, ami egyrészt a dombornyomás miatt fényesebbé teszi a rajta lévő képet, másrészt egész praktikus, mert könyvjelzőként is használható. Ez itt sincs másképp, viszont nekem külön tetszett, hogy a levehető borító alatt nem ugyanazt a grafikát látjuk. A borító belső oldalán lévő virágok ugyancsak nagyon szépek és hívogatóak - bár meg kell jegyezni, ebben a kérdésben elég elfogult vagyok, mint valószínűleg más, virágimádó embertársaim -, és külön piros pont, amiért ezek a virágok a fejezetcímek alatt is megjelennek. A könyvben található illusztrációk nagyon szépek, a színes képek, amik bemutatják Fairy Oak lakóit és a történet színtereit pedig valahogy közelebb hozzák az egész történetet az olvasóhoz. És az az ötlet, hogy ezeket a képeket Fairy Oak egyik lakója festette... Zseniális!

Azt hiszem, ennyi áradozás a külsőről elég is, mindenki amúgy is inkább a tartalomra kíváncsi. :) A történetet sajátos módon nem az író, és nem is az alcímben is említett főszereplők szemszögéből kísérhetjük végig. Feli, az apró dajkatündér meséli el nekünk a különös ikerpár, Vanília és Pervinka történetét. Hogy miért különösek? Bár ikrek, 12 óra eltéréssel születtek. Pervinka, az idősebb lány, pontban éjfél után 1 másodperccel született, Vanília pedig délben, amikor a Nap a legmagasabban jár az égen. Nagynénjük, Lalla Tomelilla, a Fény Boszorkáinak egyik leghíresebbike, joggal várnánk tehát, hogy unokahúgai is bámulatos képességekkel rendelkeznek majd. Ugyanakkor a törvény kimondja: a varázserőt ikrek nem örökölhetik. Kérdés tehát: vajon a lányok ikreknek számítanak-e 12 óra eltéréssel is? Milyen különös jelentősége lehet annak, hogy egyikük éjjel, másikuk nappal született? És vajon mi az a borzasztó hatalom, a Rettenetes 21, amiről mindenki beszél, és amitől még maga Tomelilla is tart? Olvassátok el, és megtudjátok! ;)

Előzetesként itt egy kis "trailer" főként azoknak, akik tudnak angolul:

(Nem, tényleg nem készítenek belőle filmet, legalábbis egyelőre, ez csak különböző filmekből összevágott kis videó, ami bemutatja a történetet. Ettől függetlenül szerintem elég jól sikerült.)

Azt hiszem, ennél többet nem is szükséges írnom a történetről. Minden benne van, ami egy jó meséhez kell. Tündérek, varázslók, boszorkányok, egy beszélő tölgy, és persze a legfontosabb: gyerekek. Hiszen van-e annál jobb, mintha saját magunkat is el tudnánk képzelni egy-egy szereplő helyébe? És bár eddig csak gyerekekről beszéltem - elnézést, szakmai ártalom -, bátran ajánlom azoknak a felnőtteknek is, akikbe szorult egy kis varázslat, vagy a lelkük mélyén legalább egy kicsit még gyerekek. :)