Helyes út?

Én világ életemben óvónéni szerettem volna lenni. Sajnos egy félreértés miatt, amit most nem fejtek ki bővebben, a tanító szakon kötöttem ki másfél éve az ELTE-n. Nem volt vele semmi problémám, lelkesen kezdtem bele abba is. Fél évvel később különböző okok miatt átmentem a Szegedi Tudományegyetemre, de maradtam tanító szakon. Érdekelt a szak és komolyan úgy gondoltam, hogy én ezt végig fogom csinálni és jó tanító leszek. Az első hospitálást még nagyjából élveztem is.

Aztán 2. évre elveszett minden lelkesedésem. Hiába igyekeztem, voltak dolgok, amik egyszerűen nem mentek. És kezdtem rájönni, hogy nem, belőlem nem lenne jó tanító. Nem tudnám többféleképp elmagyarázni egy kisgyereknek amit nem ért, hiszen még magamnak sem sikerül sokszor. 2. év őszének közepére eljutottam odáig, hogy ezt nekem nem szabad befejeznem. Átjelentkeztem óvodapedagógus szakra. Bár az egyetemi tanárok többsége úgy gondolta, hülyeséget csinálok, javasolták, hogy inkább végezzem párhuzamosan a 2 szakot, nem tágítottam a döntésemtől. Szerintük nagyon jó tanító lett volna belőlem. Szerintem nem.

Tulajdonképpen ha belegondolok, sosem akartam tanítani. Csak azt akartam bebizonyítani, hogy én nem olyan vagyok, aki feladja félúton és évekig úgymond "keresi önmagát", ahogy a fél világ teszi. Meg voltam győződve róla, hogy az a helyes, ha becsülettel végigcsinálom, amit elkezdtem. Most pedig meg vagyok róla győződve, hogy így volt helyes. Soha nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha miattam utálná meg egy kisgyerek az iskolát.

Sajnos ahogy észrevettem az eddigi csoporttársaim nem úgy gondolkoznak ahogy én. Többségüknek csak egy diploma kell. Nagyon nagyon kevesen akarnak ténylegesen tanítani. Egyikük sem gondol bele, hogy ha nem kapnak olyan helyen állás, ahol tényleg szeretnének, akkor "kénytelenek lesznek" tanítani. És ha ezt nem csinálják szívvel-lélekkel, annak rengeteg kisgyerek láthatja kárát. Egyszerűen nem értem, hogy képesek ennek ellenére folytatni a szakot, és majd később szemrebbenés nélkül elfogadni a diplomát. Szerintem ez szomorú... És az is szomorú, hogy semmi, a világon semmi és senki nem gátolja meg őket abban, hogy ilyen felfogással tanítói diplomához jussanak. A 60 emberből egy kezemen meg tudnám számolni, hány emberre bíznám rá a saját gyerekemet. Ennek ellenére legalább 40 biztosan diplomát fog kapni. És ez csak egy évfolyam.

Február 2-tól már óvodapedagógus szakon folytatom a tanulmányaimat. Remélem ott tényleg olyanok lesznek többségében, akik jó helyen vannak.

Szeret, nem szeret

Ma reggel olvastam egy cikket, amiben egy nő nyilatkozott arról, hogy nem szereti a saját lányát. Azt írta, semmi probléma nem volt a szülésnél sem, mégis amikor a kezébe vette elsőszülött lányát, nem érzett semmit. Ezek után sem tett semmi komolyabb lépést, hogy megoldja a problémát. Egyszerűen úgy hagyta... Később megszületett a kisebbik lánya, akit első pillanattól kezdve szeretett. A kilóméteres cikk kb fele arról szólt, hogy a nő mennyire szégyellte magát ezért és hogy nem tudja mit tegyen, de szeretne rajta változtatni. Mindezt amikor a nagyobbik lány már 11 éves! (Aki kíváncsi a teljes cikkre, itt található: http://metropolita.hu/?p=11632)

Első gondolatom az volt, hogy hogy fordulhat elő ilyen? Egyáltalán tényleg, komolyan létezik az, hogy valaki ne szeresse a saját gyerekét? Ezek szerint igen... Ezek után elolvastam a cikkhez tartozó hozzászólásokat, ahol láttam, hogy nem is egy ilyen ember van a világon. És csodálkoztam. A hozzászólok, akik hasonló cipőben járnak, megbeszélték, hogy talán össze kéne ülniük beszélgetni, hátha akkor megoldódik a probléma. Ezen a ponton teljesen elképedtem, hogy az emberi hülyeség mennyire hatalmas méreteket tud ölteni. Ha ők ezt eddig is tudták, érezték, hogy probléma van, akkor MIÉRT nem voltak képesek elmenni szakemberhez? Mire találták ki a pszichomókusokat, ha nem erre? Egy ilyen cikk kellett nekik ahhoz, hogy egyáltalán felmerüljön a lehetőség, hogy tegyenek ellene valamit? És ezek az emberek komolyan felelősségteljes, törődő anyáknak gondolják magukat??

Egyet kell értenem azokkal a hozzászólókkal, akik szerint ilyen esetben nevelőszülőkhöz kellene adni a gyereket. Annyi nő van a világon, aki kezét-lábát odaadná, csakhogy lehessen egy egészséges, boldog gyermeke. A fent említett anyák pedig saját magukat sajnálják, hogy nem képesek szeretni valakit, aki mindennél jobban vágyik a szeretetükre. Ha lenne bennük egy cseppnyi törődés is a nem szeretett gyerekeik iránt, megtennének mindent, hogy boldog életet biztosítsanak nekik. Ha tényleg nem szeretik őket, miért nem válnak meg tőlük és bízzák rá olyan szülőkre, akiknek nem lehetne saját gyerekük? Bár én el sem tudom képzelni, hogy ne szeressem majd a gyerekeimet, ha létezik ilyen, akkor miért ragaszkodik mégis ahhoz a gyerekhez? Hiszen ha jól belegondol, rájön, hogy így csak szenvedést okoz neki...

Lehet, hogy velem van a hiba, de gyakran nem értem ezt az idióta világot...

Visszatekintés

Ezt a bejegyzést még korábban leírtam magamnak, mert úgy gondoltam, ha majd lesz blogom, ezt bele kell írnom. Most tehát bele is írom.

December 18-án voltam húgom karácsonyi előadásán a sulijában. Az eleje jól indult, az elsősök hópelyhekként meg macikként táncikáltak egy übercuki dalocskára.

Utána jöttek a hittanosok egy állítólag hangulatcsináló verssel - ami igazából 2 vers és egy lelkizős szöveg volt - dehát őszintén szólva a végén mikor anyával egymásra néztünk mindketten egyetértettünk, hogy ez inkább lelombozó volt. Az egész arról szólt, hogy emberek, hülyék vagytok, hogy nem fogjátok fel, a Karácsony Jézus születésének az ünnepe, nem a plasztikfenyőké meg a drága ajándékoké. Hát no comment. -_- Sajnálom szerencsétlen gyerekeket, akiknek ezt a maszlagot a szájukba adták.

Aztán következtek a 2. a-sok egy angol rap-mikulás számmal, ami megint csak elég "érdekes" volt. Középen a mikulás nem csinált semmit, körülötte egy gombócban a manók, a nemtomkik meg a fairy-k (magyar fordításban angyalok O.o), akik ütemre mutogattak a mikulásra. És ennyi. Utólag is grat a felkészítő tanárnak, biztos nehéz volt összehozni ezt a bonyolult koreográfiát.

Eztán következett húgomék (2.b) osztálya a Didergő király c. mesével. Nagyon arik voltak, húgom a kuktasapiban úgy nézett ki, mint Hami a Hupikék Törpikékből. :D

Utána németesek 2 német karácsonyi dalra táncikáltak. Ez se volt nagy eresztés, de még mindig jobb volt, mint a rap miki.

Asszem utána angolosok jöttek 3 dallal. (Ja meg előtte egy srác mondott egy verset.) Ők nem táncoltak, csak énekeltek, de olyan hangosan, hogy öröm volt nézni. Közben meg a 2 bemondó csajszi unalmában elkezdett táncikálni a zenére. :D

Utolsó előttinek jöttek az elsősök és a harmadikosok együtt a Fekete bárány meséjével, ami megint csak aranyos volt. A végén körberakták a jászolt mécsesekkel lekapcsolt villanynál, úgyhogy szép volt. :)

Utoljára pedig az iskolakórus énekelte a Nox egyik karácsonyi számát. Irtó jó hangja volt a szólista csajnak, úgyhogy jó befejezés volt.

Összességében jó volt végülis, de 1000x élvezhetőbb lett volna, ha a DJ nem nyomatja úgy a hangerőt, hogy alig halljuk a szerencsétlen éneklő gyerekeket.

Prológus

Ím elkészült ez a blog is. Mindenkinek van, hát nekem miért ne legyen?

Ha szólni kéne pár szót róla, tulajdonképpen azt kell, hogy mondjam, ennek a blognak nincsen megszabott témája. Mindenről szól. Zavart, hogy amikor elgondolkodtatott, esetleg zavart valami, vagy csak volt valami friss, megbeszélni való élményem, nem volt egy hely, ahol ezeket megoszthattam volna másokkal. Vagy csak egyszerűen kiírhattam volna őket magamból. Így hát létrehoztam ezt a kis blogot, ahol mindezt megtehetem. Remélem lesznek lelkes olvasói, akik majd megosztják velem a gondolataikat, véleményüket, esetleg saját élményeiket.

Nos akkor vágjunk bele! :)