2011. november 15., kedd

Atra nosu waíse fricai


Nem hiszem, hogy akad még olyan ember, aki számára Eragon neve ne csengene ismerősen. Mindenki vagy már látta a filmet, vagy már olvasta a könyvet, vagy csak tudomásul vette a létezését, de egy dolgot mindenki stabilan és megingathatatlanul tud róla: vannak benne sárkányok. 

És valóban! Elmés megállapítás, amire nyilvánvalóan rendkívül nehéz rájönni, amennyiben figyelembe vesszük a tényt, hogy már a kékségesen kék borítóról is egy kékségesen kék sárkány… kéklik ránk. Aki először látja a borítót, talán még azt is gondolhatná, hogy ez a kötet a Hupikék Törpikék egy furcsa, mutáns változatát tárja elénk, de természetesen erről szó sincs. 

A történet dióhéjban: 
Eragon, a 15 éves tanyasi fiú, Carvahallban, Alagaёsia egy távoli kis falujában él nagybátyjával – aki „Olyan emberre hasonlított, akit félig-meddig mumifikáltak, mire észrevették, hogy még él” - és unokaöccsével. Egy napon vadászat közben rálel egy furcsa, tojás alakú, kék kavicsra, s az eladhatóságában reménykedve hazaviszi. Ebből a kavicsnak hitt dologból aztán váratlanul előbukkan egy sárkány, amit annak rendje és módja szerint Eragon meg kíván tartani. Tenyerén a kis lénytől kapott furcsa jellel nevelgetni kezdi a közeli erdőben, ám ahogy az lenni szokott, az idilli élet nem tarthat örökké. Amikor a zsarnok uralkodó, Galbatorix, által küldött teremtmények romba döntik addigi világát, a fiú bosszútól vezérelve a nyomukba ered sárkányával, Saphirával, és Brommal, a szokatlanul bölcs és sokat tudó mesemondóval az oldalán. Így kezdődik meg Eragon, az új nemzedék első Sárkánylovasának hosszú, kalandokkal, varázslattal és ármánykodással teli utazása. 


A könyv olvasásának úgy vágtam neki, hogy elsődlegesen arra voltam kíváncsi, tényleg annyiban különbözik-e a film az alapjául szolgáló műtől, mint sokaktól már hallottam. Hát, tényleg. Úgy is mondhatnám, hogy a kettőnek az égegyadta világon semmi köze nincs egymáshoz, csak néhány szereplő neve azonos. Talán a legmegfelelőbb meghatározás az volna, hogy a készítők a könyvből vették az alapötletet egy érdekes, sárkányos filmhez. Ha így nézi az ember, akkor nem háborog, mindkettőt élvezi külön-külön. Visszakanyarodva a könyvhöz, a hasonlítgatási szándékom már a legelején elveszett, egyrészt mert már akkor világosan látszott, hogy nincs alapja, másrészt mert annyira érdekes és magával ragadó volt a történet, hogy nem volt közben időm holmi filmekkel törődni. Amikor csak tehettem, olvastam, mérgelődtem, ha valamiért meg kellett szakítani, és morcos voltam azon a két napon, amikor egyáltalán nem volt időm rá. Így tehát tulajdonképpen, ha nem számoljuk az említett kényszerpihenőket, három nap alatt be is fejeztem a könyvet, ami szerintem mindent elmond. 

Összességében imádtam, imádom, izgulok a kedvenc szereplőimért, és igyekszem türelmesen várni, míg befejezem a többi párbajkönyvem, és nekiláthatok a folytatásnak. Alaposan kitoltam saját magammal, de legalább van remény, hogy mire eljutok odáig, az utolsó kötetet is kiadják. Aki még nem tette, az pedig mindenképp olvassa el. Wiol pömnuria ilian. A kedvemért. 


 *A cím jelentése: Legyünk barátok

2011. október 4., kedd

Könyvmoly párbaj 2.0


Ahogy azt mindenki észrevehette, közel se sikerült befejezne a párbajos könyveim. Ennek ellenére továbbra is jó kezdeményezésnek tartom, és még így is többet sikerült olvasnom, mint korábban, tehát még sikeresnek is mondható. Node, lényeg a lényeg, hogy a párbaj folytatódik, és ezúttal ismét megkísérlem teljesíteni a feladatot. A november 8-án kezdődő 2. forduló ezúttal 10 hónapig fog tartani, viszont ugyanúgy lehetőség van csupán 7 könyvvel indulni a 10 helyett, amit én ki is használok, hátha így sikerül majd elolvasnom mindet. Nem is szaporítom tovább a szót, lássuk az idei listám:


  • J. R. R. Tolkien - A Gyűrűk Ura I. - A Gyűrű Szövetsége
  • Christopher Paolini - Eragon
  • Tim Severin - A Viking - Odin gyermekei
  • A tűzmanó - Japán mesék (Összeállította: Szántai Zsolt)
  • Neil Gaiman - Sosehol
  • Elizabetta Gnone - Fairy Oak II. - A Sötétség Bűvölete
  • Susanna Clarke - Búcsúbáj Hölgyei

Mint látható, a korábbi listámból el nem olvasott könyveket továbbra is szándékomban áll elolvasni, ezért is kerültek fel most ide. (A Rúnajeleket már elolvastam, csak bejegyzést nem kapott, mert lusta disznó voltam.) A Vikinget és a Búcsúbáj Hölgyeit ajándékba kaptam a nyáron, tehát alap, hogy a listán is helyük van, a Fairy Oak II. része meg időközben meglett, és mivel az első tetszett, természetesen elolvasom ezt is.

B listát szándékosan nem írtam ezúttal, ugyanis a korábbi B listámon csupán egyetlen olyan könyv szerepelt, ami ténylegesen helyettesítő szerepet szolgált volna, és rájöttem, hogy ezen a listán csak és kizárólag olyan könyvek szerepelnek, amiket tűzön-vízen át is el akarok olvasni, tehát értelmetlen volna magamnak kiskaput hagyni.

Zárásként minden könyvmolynak sok sikert a párbajhoz, és sok türelmet a kezdésig! ;)

2011. szeptember 19., hétfő

Valahová tartozni


Rájöttem, hogy nagyon régen írtam már a blogomon megszokott, filozofikus bejegyzést, és ahogy a régieket olvastam, egyre inkább kedvem támadt hozzá. Következzék hát most egy kis elmélkedés arról a problémáról, amivel úgy gondolom, mindenkinek egyformán meg kell küzdenie.

Azt hiszem, nem nagyon létezik olyan ember, aki ne vágyna arra, hogy tartozhasson valahová. Egy közösségbe, egy családba, egy munkahelyre vagy akár egyetlen emberhez. Még a legelszigeteltebbek, a legkülöncebbek is szeretnének egy olyan körbe tartozni, ahol elfogadják őket. Nem mint megváltoztatható, formálható, gyúrható alapanyagokat, hanem mint egyedi, teljes értékű személyiségeket, akik úgy jók egytől egyig, ahogy vannak. Persze soha nem lesz egyetlen olyan hely sem, ahol feltétel nélkül, súrlódásoktól és vitáktól mentesen mindenki szeret vagy legalábbis elfogad mindenkit, hisz nézeteltérések, egy-egy ember számára szimpatikus és ellenszenves társak mindig lesznek. Mégis valahol, titkon mindenki ezt keresi. A pici gyerekek szeretnék, ha állandó részesei lehetnének a többiek játékának. Az iskolások szeretnék, ha az osztálytársaik befogadnák őket. A felnőttek szeretnék, ha a munkahelyen felszabadultan, stresszmentesen dolgozhatnának együtt a munkatársaikkal, nem találkoznának ellenségeskedésekkel és áskálódásokkal. Az idősek pedig szeretnék, ha minél több emléket gyűjthetnének a családjukkal.

A legtöbb embernek kétféle problémája lehet ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy úgy érzi, nem tartozik sehová. Ha nem találjuk a helyünket a világban, elég könnyen padlóra kerülhetünk. Nincs, aki támogasson, nincs, akitől tanácsot kérjünk, nincs, aki megakadályozna a hülyeségekben. Lázasan kutatunk egy olyan hely után, ahol mindezt végre megkaphatjuk, mindegy, mi az ára. Sokan ezért szoknak rá a dohányzásra vagy az italra. Ezért szabálytalankodnak. Ezért csinálnak hülyeségeket. Reménykednek, hogy valaki észreveszi a vészjelzéseiket, és végre megtalálják azt vagy azokat, akik kiemelhetik ebből a hullámvölgyből. Pedig lehetne ezt sokkal egyszerűbben is megoldani. Kiszemelni egy-egy közösséget, és megpróbálni csatlakozni. Ha nem megy, megpróbálni másikat. Ha megy, végiggondolni, tényleg jól érezzük-e magunkat itt, tényleg azt kapjuk-e, amire szükségünk van, és nem kényszerítenek-e olyan dolgokra a közösség szabályai, amiket magunktól nem tennénk meg. Nem szabadna görcsösen ragaszkodni egyetlen elképzeléshez, se feladni, mielőtt megpróbálnánk, mondván, úgyse fogadnak be, úgyse kellek senkinek. Ha hússzor padlóra küldtek, meg kell próbálni huszonegyedszer is.

A másik problémalehetőség, hogy nem tudjuk eldönteni, a sok, minket körülvevő csoportból hová is tartozunk valójában. Mindegyikbe belekóstolunk, mindegyikben egy kicsit részt veszünk, mindegyikben egy keveset megmutatunk magunkból. De nem tudjuk eldönteni, melyikhez legyünk igazán hűségesek, melyikben nyíljunk ki leginkább, melyikben számítunk a legtöbbet. Aztán próbálkozni kezdünk. Megnézzük, melyik csoportban ér többet a véleményünk, melyik hogyan reagál rá, ha többet foglalkozunk vele. Végül szép lassan észrevesszük, hogy kezdünk kétszínűvé válni. Ha az egyik csoport nem kedveli a másikat, a mi véleményünk is aszerint változik, hogy épp melyik féllel beszélünk. Elveszítjük a saját gondolatainkat, mert annyira szeretnénk, ha szeretnének, hogy mindig azt válaszoljuk, amit elvárnak tőlünk. Úgy viselkedünk, ahogy a csoport többi tagja is, hátha így mi is teljes értékű, megbecsült tagok lehetünk. Ugyanakkor nem gondolunk bele, hogy ezzel elveszítjük a valahová tartozás lényegét: hogy úgy szeressenek, ahogy vagyunk.

De tulajdonképpen miért csináljuk ezt? Miért ne lehetne egyszerre több helyre tartozni ugyanúgy? És miért kéne ehhez megjátszani magunkat? Attól, hogy én tagja vagyok egy fordítócsapatnak, nem kell, hogy a gondolataim csak a fordítás körül forogjanak. Attól, hogy én tagja vagyok egy íróportálnak, nem kell, hogy én minden nap órákon keresztül csak írjak. Attól, hogy tagja vagyok egy játékcsoportnak, nem kell, hogy egész nap csak játsszak. Viszont kell, hogy mindegyik csoport szokásait tiszteletben tartsam. Kell, hogy amit megígértem, azt be is tartsam. Kell, hogy a személyes konfliktusokat kezeljem. Kell, hogy ne azért csináljak valamit, mert elvárják tőlem, hanem azért, mert én csinálni akarom. És bár nem kell feltétlenül hangoztatni a véleményemet, kell, hogy az ne a csoport várható reakciójától, hanem csakis tőlem függjön.

Bár sokszor nehéz mindegyikre kellő figyelmet fordítani, sokszor vannak nézeteltérések, és nem nyilván nem kedvelhetek mindenkit egyformán, én szeretem a közösségeket, ahova tartozom. Akkor is, ha nem számítok bennük "kulcsembernek", ők az én 2., 3., sokadik családom, és büszke vagyok arra, aki velük vagyok.

2011. július 7., csütörtök

...És megint egy listás könyv, avagy Én a vízilovakkal vagyok

Nagyon rég volt már, hogy megírtam az első listás könyvem beszámolóját. Azóta túl vagyok egy zárófoglalkozáson, megírtam egy szakdolgozatot, és lediplomáztam. Ezen teendőhalmoknak köszönhetően sokáig nélkülöznöm kellett a betervezett olvasást, de most, hogy végre vége, ismét volt időm nekiugrani, és a hatalmas lemaradás behozásának első lépéseként gyorsan el is olvastam a második könyvet, ami tőlem szokatlan módon egy életrajzi kötet. Egy olyan emberé, aki - szőke, kék szemű társával karöltve - minden túlzás nélkül meghatározta az egész gyerekkoromat.




"Gondolkodom, tehát vagyok."
Descartes

"Eszem, tehát vagyok."
Bud Spencer


Nagy várakozásokkal és még nagyobb tisztelettel vágtam bele ennek a könyvnek az olvasásába. A borítóról kedvenc pofonmesterem nézett vissza rám, és ez, valamint a westerneket idéző címrész már azóta hívogatott, hogy először megláttam. Ennél is nehezebb volt azonban, hogy a beszerzés után csaknem fél évet kellett várnom az egyetem miatt az olvasással. Talán részben ez lehetett az oka, hogy a szokásosnál is nagyobbak voltak az elvárásaim, mire belekezdtem.

A kerettörténet igencsak meglepett. Bár tudtam, hogy Bud nem egyedül írta a kötetet, nem számítottam ilyen meseszerű kezdésre. Viszont egészen tetszett, ötletes indítás volt, és valamelyest megadta az alaphangulatot is. Az is jó választás volt, hogy az egyes fejezeteket helyszínekhez kötötte, a fejezetcímek alatt található idézetek, és azok Bud Spencer átirata pedig az egyik legjobb húzás volt, amit bevethettek, hiszen az ember alig várta, hogy a következő fejezethez érjen, és elolvashassa az egyes "átértelmezéseket".

"Az kellene feltételeznem, hogy valaki odafent nagyon szeret engem, ám ez azt is jelentené, hogy ez a valaki nem szerette az összes többi embert, akik odavesztek."

Sajnos azonban a tartalomról nem tudok teljes mértékben pozitívan nyilatkozni, bármennyire is szeretnék. Az elmesélt nosztalgikus részletek persze érdekesek voltak, és a humoros megjegyzésekben sem volt nagy hiány, viszont a történetvezetés igencsak szaggatott volt. Sokszor úgy éreztem, csapong az események közt, egy szösszenetről valami teljesen más jut eszébe, ami időben teljesen máshol helyezkedik el, így időnként elég nehéz volt követni az elbeszélést. Gyakrabban utalt előre, mint egy már elmondott történetre, így még csak a friss emlékek sem segíthettek a megértésben. Hogy azért a pozitívumokat is kellőképpen kiemeljem, a nagyjából a kötet közepén található képek nagyon feldobták a hangulatot, és ügyesen rávettek, hogy én is egy pár percre elnosztalgiázzak a családi filmnézések tekintetében.

"A pisztolyok és sarkantyúk inváziója közepette mit csinált vajon Carlo Pedersoli? Hízott!"

Maga az életrajz viszont összességében tényleg nagyon érdekes volt, olyan részleteket mesélt el benne, amik meg se fordultak volna a fejemben. Nem mondom, hogy ettől megkedveltem az önéletrajzi regény műfaját, de úgy éreztem, ennyivel mindenképp tartozom azért a rengeteg vidám percért, amit Carlo Pedersoli és Mario Girotti filmjei nyújtottak. És bár valószínűleg nem ez a világ legjobb életrajzi könyve, bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti a Puffin lekvárt vagy a hagymás babot, a hozzám hasonló rajongók pedig ajánlás nélkül is olvassák szépen el. Különben dühbe jövök... :)

2011. február 23., szerda

Tündér - Mese

Mivel túl vagyok a zárófoglalkozásomon (nagyon jól sikerült :D), végre van időm megírni az első olvasónaplóm! Töredelmesen bevallom, már múlt hét elején elolvastam a könyvet, ezzel is kicsit erőt merítve, nehogy még jobban lebetegedjek. Nem is baj, hogy ennyit vártam a naplóval, mert így legalább nagyjából kialakult a fejemben, mit is fogok róla írni. Íme:

"A tündérek törvénye így szól: ha valaki a teljes neveden szólít, és nem hibázza el, engedelmeskedned kell. Ezért is választunk hosszú és kacifántos neveket."

A Fairy Oak könyvek tipikusan azok a fajta olvasmányok, amikkel borzasztó könnyen rá lehet szoktatni a gyerekeket az olvasásra. Bár, talán a rászoktatás nem is jó szó, hiszen mi pusztán odaadjuk nekik a könyvet, ők maguk fedezik fel általa az olvasás élményét. No, de miért is írtam, amit írtam? Egyrészt azért, mert a könyv csaknem 300 oldalas, mégis nagyon hamar elolvasható, mivel nagyobb fajta betűkkel van szedve, és néhány helyen képek is díszítik. Persze nem utolsó sorban maga a történet is sok szerepet játszik az olvashatóságban, de erről picit később.

Először vizsgáljuk meg a kötetet külalak szempontjából. Manapság elterjedt, hogy a könyveket külső, levehető borító védi, ami egyrészt a dombornyomás miatt fényesebbé teszi a rajta lévő képet, másrészt egész praktikus, mert könyvjelzőként is használható. Ez itt sincs másképp, viszont nekem külön tetszett, hogy a levehető borító alatt nem ugyanazt a grafikát látjuk. A borító belső oldalán lévő virágok ugyancsak nagyon szépek és hívogatóak - bár meg kell jegyezni, ebben a kérdésben elég elfogult vagyok, mint valószínűleg más, virágimádó embertársaim -, és külön piros pont, amiért ezek a virágok a fejezetcímek alatt is megjelennek. A könyvben található illusztrációk nagyon szépek, a színes képek, amik bemutatják Fairy Oak lakóit és a történet színtereit pedig valahogy közelebb hozzák az egész történetet az olvasóhoz. És az az ötlet, hogy ezeket a képeket Fairy Oak egyik lakója festette... Zseniális!

Azt hiszem, ennyi áradozás a külsőről elég is, mindenki amúgy is inkább a tartalomra kíváncsi. :) A történetet sajátos módon nem az író, és nem is az alcímben is említett főszereplők szemszögéből kísérhetjük végig. Feli, az apró dajkatündér meséli el nekünk a különös ikerpár, Vanília és Pervinka történetét. Hogy miért különösek? Bár ikrek, 12 óra eltéréssel születtek. Pervinka, az idősebb lány, pontban éjfél után 1 másodperccel született, Vanília pedig délben, amikor a Nap a legmagasabban jár az égen. Nagynénjük, Lalla Tomelilla, a Fény Boszorkáinak egyik leghíresebbike, joggal várnánk tehát, hogy unokahúgai is bámulatos képességekkel rendelkeznek majd. Ugyanakkor a törvény kimondja: a varázserőt ikrek nem örökölhetik. Kérdés tehát: vajon a lányok ikreknek számítanak-e 12 óra eltéréssel is? Milyen különös jelentősége lehet annak, hogy egyikük éjjel, másikuk nappal született? És vajon mi az a borzasztó hatalom, a Rettenetes 21, amiről mindenki beszél, és amitől még maga Tomelilla is tart? Olvassátok el, és megtudjátok! ;)

Előzetesként itt egy kis "trailer" főként azoknak, akik tudnak angolul:

(Nem, tényleg nem készítenek belőle filmet, legalábbis egyelőre, ez csak különböző filmekből összevágott kis videó, ami bemutatja a történetet. Ettől függetlenül szerintem elég jól sikerült.)

Azt hiszem, ennél többet nem is szükséges írnom a történetről. Minden benne van, ami egy jó meséhez kell. Tündérek, varázslók, boszorkányok, egy beszélő tölgy, és persze a legfontosabb: gyerekek. Hiszen van-e annál jobb, mintha saját magunkat is el tudnánk képzelni egy-egy szereplő helyébe? És bár eddig csak gyerekekről beszéltem - elnézést, szakmai ártalom -, bátran ajánlom azoknak a felnőtteknek is, akikbe szorult egy kis varázslat, vagy a lelkük mélyén legalább egy kicsit még gyerekek. :)

2011. február 8., kedd

Könyvmoly - Mit, miért?


Bár kicsit megkésve, de gondoltam én is firkantok egy rövidke bejegyzést arról, miért is választottam a "párbajra" azokat, amiket. Bár az olvasást még a sok gyakorlat, zárófoglalkozás és egyebek miatt nem tudom, mikor tudom elkezdeni, azért addig se árválkodjon a blog egy szem könyvmolyos bejegyzéssel. Tehát íme:


Bud Spencer - Különben dühbe jövök
Ezt a könyvet azért választottam, mert úgy gondoltam, számomra alapműnek számít. Bud Spencer filmjeink nevelkedtem, a mai napig imádom őket, meg persze a hagymás babot is. :)) Nagyon kíváncsi vagyok rá, és remélem, az életrajzi kötete is lesz legalább olyan szórakoztató, mint a pofonjai.




Christopher Paolini - Eragon
Az Eragont már elég régóta szeretném elolvasni. Anno osztálytársaim elvittek megnézni a filmet, majd a végén döbbenten ültünk mindannyian, mivel egyikünk se tudta, hogy folytatásos. Ettől függetlenül nem volt rossz film, viszont nem az a kategória, amit sokszor megnéznék. Ugyanakkor párom már jóval a megfilmesítés előtt olvasta a könyvet, majd természetesen annak folytatásait is beszerezte. Állítása szerint a könyv sokkal élvezetesebb, tehát reménykedve abban, hogy egyet fogok érteni vele, végre rászántam magam, hogy elolvassam.


Joanne Harris - Rúnajelek
Öcsém kapta ezt a könyvet a közelmúltban, ő ajánlotta nekem még a párbaj meghirdetése előtt. Alapvetően érdekel a mitológia, de - valószínűleg a régi Ragnarokos mivoltomból kifolyólag - a skandináv mitológiáról már nagyon régóta terveztem olvasni. Most itt a lehetőség. :)


Elisabetta Gnone - Fairy Oak I. - Az ikrek titka
A Fairy Oak egy olyan könyv, amit szintén régebb óta kinéztem már magamnak, de valahogy sose vettem meg. Aztán nemrég húgom születésnapjára mégis begyűjtöttem, mivel úgy gondoltam, az ő korosztályának pont megfelelő lehet. És mivel neki nagyon elnyerte a tetszését, így végül én is csak elolvasom. (Meg persze mióta ő elolvasta, azzal nyuvaszt, hogy olvassam el én is. :D)


J. R. R. Tolkien - A Gyűrűk Ura I. - A Gyűrű Szövetsége
A legnehezebb választásom. Megmondom őszintén, soha nem állt szándékomban elolvasni A Gyűrűk Urát, mert nem érdekelt. Láttam mindhárom filmet, jók voltak, de egyszer elég volt mindegyik. Igen ám, de párom és a családja oda meg vissza van érte, páromnak még esti meseként is ezt olvasták, és az egész család olyan szinten fanatikus, hogy egyszerűen nem tudják megérteni azokat, akiknek nem tetszik, vagy nem érdeklődnek iránta. Mivel non-stop azt hallgatom, ha szóba kerül, hogy nyilván azért nem rajongok érte, mert nem olvastam a könyveket, úgy döntöttem, ideje tiszta vizet önteni a pohárba: elolvasom, és kiderül, kinek volt igaza. ;)


Neil Gaiman - Sosehol
A Sosehol egy olyan könyv, amit a barátaim közül szinte mindegyik olvasott már, csak én nem. Viszont mindenkinek, aki olvasta, pozitív véleménye volt róla, sőt, Brigi azt mondta, szerinte nekem is tetszene. Nincs is több története a dolognak. Javasolták, elolvasom, hátha tetszik. :)


A tűzmanó - Japán mesék (Összeállította: Szántai Zsolt)
A tűzmanó tulajdonképpen e-book formájában van letöltve a gépemre már elég régóta. Alapvetően nem szoktam szeretni a japán népmeséket, mert számomra a "boldogan reinkarnálódott cserebogárrá, amit 2 hét múlva agyontapostak, ezért újra reinkarnálódhatott" nem számít boldog befejezésnek. Nyilván sarkítok, de lényeg a lényeg, nem kifejezetten a hagyományos értelemben vett boldog befejezésnek örvendhetünk a japán mesék esetében. Mivel azonban szokásom második esélyt adni mindennek és mindenkinek, úgy döntöttem, elolvasom A tűzmanót, hátha ez éppen a kivételesen boldog végű japán mesék kötetének bizonyul.

Ennyit hát arról, hogyan született meg a listám. Legközelebb remélhetőleg már a Fairy Oak beszámolójával érkezem. Addig is nagyon jó olvasást minden kedves molytársnak!

2011. február 2., szerda

7 próba

Jó régen írtam már megint, de büszkén jelenthetem, hogy azóta meg is kaptam a friss, ropogós, felsőfokú nyelvvizsgám, és anatómiából is átmentem. Bár helyettük van egy kupac más gondom, most senkit se fogok ezekkel untatni, inkább írok arról a játékról, amire nemrég neveztem be.

Ugyanis Brigi felhívta a figyelmem egy nagyon jópofa kezdeményezésre, amit a Könyvmolyosok eszeltek ki. A lényege, hogy 7 hónap alatt 7 általunk előre kiválasztott könyvet kell elolvasnunk, és ezekről egyfajta olvasónaplót vezetnünk. A biztonság kedvéért lehetőség van B lista készítésére is, ha esetleg olyan könyvbe botlanánk, ami nem igazán nyerte el a tetszésünket, ezért nem akarjuk folytatni/végigolvasni. Mivel az utóbbi időben hol a lustaságnak, hol az egyetemnek köszönhetően pofátlanul keveset olvastam, úgy gondoltam, épp itt az ideje kicsit gatyába rázódni, tehát beneveztem. A játék részletes leírását itt mindenki megtalálja: Könyvmoly párbaj

Végül íme az én listám:

A lista:
Bud Spencer - Különben dühbe jövök
Christopher Paolini - Eragon
Joanne Harris - Rúnajelek
Elisabetta Gnone - Fairy Oak I. - Az ikrek titka
J. R. R. Tolkien - A Gyűrűk Ura I. - A Gyűrű Szövetsége
Neil Gaiman - Sosehol
A tűzmanó - Japán mesék (Összeállította: Szántai Zsolt)

B lista:
Christopher Paolini - Elsőszülött
Christopher Paolini - Brisingr
J. R. R. Tolkien - A Gyűrűk Ura II. - A Két Torony
J. R. R. Tolkien - A Gyűrűk Ura III. - A Király Visszatér
Elisabetta Gnone - Fairy Oak II. - A Sötétség Bűvölete
Elisabetta Gnone - Fairy Oak III. - A Fény Hatalma
Osho - A nők könyve

Február 8-ig még van idő csatlakozni, tehát aki kedvet kapott, bátran vágjon neki!

Jó olvasást minden játékostársnak! :)