Időutazó ékkövek

Elstartolt az ötödik Párbaj, ami egyben azt is jelenti, hogy újult lelkesedéssel vetettem bele magam az olvasásba. Valahogy időről időre meg kell küzdenem az "annyi mindent olvasnék, de nem olvasnék inkább semmit se" szindrómával, és ez rendszerint nincs túl jó hatással a blogolási kedvemre. Ilyenkor vagy erőszakkal ráveszem magam, hogy belekezdjek valamibe, amiről úgy érzem, biztosan tetszeni fog, vagy az önsajnálat bűzös mocsarába süllyedve siránkozok a lét elviselhetetlen könnyűségén, és akár hónapokig nem olvasok egyetlen valamirevaló könyvet sem, maximum mangát vagy magazinokat. Az üdén és frissen induló Párbajok viszont különös mágiával bírhatnak, mert mindig meggyógyítják ezeket a csúnya betegségeket, így ez alkalommal is csupán egyetlen nap kellett hozzá, hogy elolvassam az idei első választottamat. Furcsa könyv volt ez, mert az alatt a 10 perc alatt, míg végigértem a felén, eltelt nagyjából 4 óra. Talán nem véletlen, hogy Kerstin Gier Rubinvöröse az Időtlen szerelem sorozatcímet kapta.

Ezzel a trilógiával már nagyjából a megjelenése óta szemmel tartjuk egymást, aminek elsősorban a fantasztikus borító a fő oka. A betűtípustól elkezdve a stíluson át a hihetetlenül aprólékos kidolgozottságig mindent szeretek benne. Ízléses, a történethez szerintem nagyon jól illik, szóval örülök, hogy a Könyvmolyképző megtartotta az eredetit. És hogy miért vártam vele ilyen sokat? Csúnya indok, szóval elnézést érte, de egyszerűen valamiért taszított a vörös pöttyös kategória. Magam se tudom igazán megmagyarázni, viszont a jelek szerint ennyi idő - és egy hirtelen könyvnyeremény - kellett ahhoz, hogy legyőzzem az előítéleteimet, és átessek a pötty-keresztségen. Nem bántam meg. Lássuk is a szerencsés kiválasztottat!

Gwen gondtalanul élvezi 16 éves, teljesen normális, londoni tiniéletét, miközben nem teljesen normális családja egy egyáltalán nem normális esemény bekövetkeztét várja tűkön ülve. Unokatestvére, Charlotte spontán időutazása bármelyik pillanatban megtörténhet...ett volna, ha történetesen épp nem Gwen örökölte volna az időutazó gént. Ez a hirtelen és cseppet sem kellemes fordulat óriási felfordulást kavar, aminek végére a lány már szinte semmit nem ért, és senkiben nem mer megbízni. Persze nehéz közömbösnek maradni egy igazán jó képű, zöld szemű fiúval szemben, mégha a szóban forgó Gideon egy kicsit arrogáns és egy kicsit bunkó is. De tényleg csak egy kicsit...

Mire belekezdtem a Rubinvörös olvasásába, anyukám már túlvolt mindhárom köteten, és szakadatlanul ostromolt, hogy vágjak már neki én is, mert nagyon jó. Kitartottam és megvártam a Párbaj indulását, majd amint időm engedte, én is engedtem a nyomásnak. A véleményem jelen pillanatban az, hogy mivel csak az első kötet van meg nekem, most majd kénytelen leszek megvásárolni a másodikat és harmadikat is, hogy szép legyen a könyvespolcom, és egyúttal üres a pénztárcám. KÖSSZ, ANYA! :D Viccet félretéve ahogy korábban is említettem, nagyon gyorsan elolvastam a könyvet, mert könnyed, olvasmányos, humoros, és nem akar több és mélyebb lenni, mint ami: egy ifjúsági romantikus fantasy.

Szereplők tekintetében egész sokszínű a paletta, még ha sokukat csak igen felületesen is ismerjük meg. Később azért biztos sokkal árnyaltabb képet kapunk mindenkiről. Gwen szimpatikus főhős, külön tetszett, hogy ez az írónő végre nem magasztos életbölcsességeket adott egy tini szájába, hanem merte megmutatni, hogy a 16 éves lány, viselkedjen bármilyen éretten, igenis még gyerek. Így Gwen azon ritka esetek közé tartozik, akit jobban kedvelek, mint az ügyeletes szívtiprót, Gideont. Valahogy egyelőre a fiú karakterét még nem érzem igazán erősnek, és bízni se tudok benne különösebben, úgyhogy a könyv végére egész szép kis elméleteket gyártottam a továbbiakra nézve. Kíváncsian várom, mennyit találok el belőlük.

Sokat gondolkoztam, kinek is ajánlhatnám a Rubinvöröst, de olyan széles a paletta, hogy nehéz lenne felsorolni, szóval inkább csak azt mondom: aki utál nevetni, a romantikus érzelmeknek még az írmagját se hagyná meg, és úgy általában el se tudja képzelni, hogy egy könyv könnyed szórakozást kínáljon a szellemi megvilágosodást elhanyagolva, elég valószínű, hogy nem fogja szeretni ezt a trilógiát. Mindenki más nyugodtan tehet vele egy próbát, ahogy én is tettem. Nem lett életem legmeghatározóbb olvasmányélménye, viszont nagyon jól kikapcsolt, és elég meggyőző volt ahhoz, hogy nyavalyogjak a folytatásért.

A végére pedig egy kis extra. Úgy gondoltam, ezentúl az értékeléseim lezárása egy kérdés lesz az olvasók felé, ami valamilyen módon kapcsolódik az adott könyvhöz, de megválaszolható azoknak is, akik nem olvasták. És akkor az első:

Annak ellenére, hogy sosem vonzott vagy érdekelt az időutazás téma, néha elgondolkozom azon, ha valahogy szert tennék egy időgépre, hova utaznék. Eddig nem sikerült dűlőre jutnom, szóval most Titeket kérdezlek: Ha visszamehetnétek a múltba, de csak a születésetek előtti múltba, hova utaznátok és miért?

Párbaj, az egyetlen

Kedves maroknyi olvasóm!

Örömmel jelentem, hogy feltámadni látszom hamvaimból. Április vége óta kicsit kibővített nyári álmomat aludtam, ami olyan jól sikerült, hogy nem csak írni nem írtam egy sort se, de még az olvasást is igen komolyan elhanyagoltam. Ez ugyebár rendkívül szégyenletes, különösképp ha azt vesszük alapul, hogy szervező létemre illett volna befejezni a saját játékomat. De nem tettem, aminek számos oka volt, viszont hála ennek, az elmúlt hetekben kicsit újraértékeltem magamban néhány dolgot. Ennek eredményeképpen pedig megszületett az idei Párbajlistám, ami ezúttal csupán 7 könyvet tartalmaz, viszont az eddigi körökkel ellentétben most feltett szándékom a B listát is maradéktalanul teljesíteni - értékelésekkel együtt. Reméljük, ez a koncepció sikeresebb lesz tavalyi elődjénél. Íme tehát a gondosan megválogatott termés:

A lista:

Kerstin Gier: Rubinvörös

Kelley Armstrong – Melissa Marr: Loki farkasai 

Michelle Paver: Gods and Warriors

Kiera Cass: The Selection – A Párválasztó 

Joanne Harris: Bársony és keserű mandula

Kawahara Reki: Sword Art Online 1.

Mamare Touno: Log Horizon 1.

B lista:

Neil Gaiman: The Graveyard Book

Neil Gaiman: Óceán az út végén

Lewis Caroll: Alice Tükörországban

Vavyan Fable: Nászjelentés

Catherynne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldét

Diana Wynne Jones: A vándorló palota

Fekete István: Tüskevár

Aki esetleg itt járva értetlenül meredne a bejegyzésre azon morfondírozva, mi is lehet ez a Párbaj, itt hagyom ezt a linket, ahonnan mindent megtudhat: http://konyvmolyparbaj.blogspot.hu/2014/10/az-otodik.html

Hát, akkor olvassunk!

Történet a semmiről

Nagyon elhallgattam az utóbbi időben - bár a havi egy bejegyzést nagyjából azért tartom -, pedig több mindenről akartam írni. Csak hát valahogy vagy időm vagy hangulatom nem volt hozzá. Ehhez hozzájárult az a tény is, hogy az aktuális párbajkönyvemmel nem olyan kapcsolatot sikerült kialakítanom, amilyet szerettem volna. A kedvenc magyar ifjúsági sorozatom szerzőjének soron következő alkotását ugyanis kíváncsian vártam. A téma a legkevésbé sem passzolt az érdeklődési körömbe, viszont ismerve az írónőt úgy gondoltam, biztosan tud majd szórakoztatni. És hogy sikerült-e? Nos, rajongók meneküljetek, és következzék Leiner Laura Bábeljének kritikája!

Amikor 2013 elején elkezdték kipakolni a különböző információkat a Bábelről, egészen lelkes voltam. A cím nagyon tetszett, a borító pedig szerintem az egyik legjobban sikerült az azévi felhozatalból. Tetszik a színe, tetszenek a képei - a tornacipő a tetején különösen -, és szerintem nagyon jól mutat ez a szanaszét spriccelt fehér festék. Amivel problémám van, az ugyanaz, mint az SzJG 5-6. esetében: a méretek. A könyv vaskos és puhafedeles, ami azt eredményezi, hogy nehéz lesz kibírnia 3-4 olvasásnál többet széthullás nélkül. Azért nem olyan omlós, mint a Ready Player One vagy anyósom süteményei, de nem is túl stabil darab.

A történetet tulajdonképpen egyetlen mondatban meg lehet fogalmazni. Öt barát elmegy egy egy hetes zenei fesztiválra, és ott vannak. Na jó, nem leszek ilyen gonosz, írok egy normálisabbat is:

Latter Zsófi 17 éves kamaszlány, aki betegesen rajong a Red Hot Chilli Peppers zenekarért, szívszerelme pedig az együttes frontembere, Anthony Kiedis. Mint jóravaló, eszelős rajongó, rajongói blogot is vezet, és természetesen arról álmodik, hogy egy napon Anthony majd feleségül veszi. Amikor négy barátjával karöltve nekivág élete első egy hetes zenei fesztiváljának, ahol utolsó napon élőben is találkozhat imádott bandájával, biztosra veszi, hogy álma annak rendje és módja szerint beteljesedik majd. Ám addig még van pár nap, és pár nap alatt sok minden változhat egy tini világában...

Ezt is, akár csak a Szent Johanna Gimi sorozatot, közösen kezdtük olvasni párommal. Csakhogy amíg ott alig vártuk, hogy folytathassuk, itt alig tudtuk rávenni magunkat az olvasásra. Aztán nagyjából a felénél párom azt mondta, inkább olvassam tovább egyedül. Én nagyon akartam szeretni ezt a könyvet, de tényleg. Az utolsó pillanatig reménykedtem benne, hogy lesz benne valami, ami kicsit is felkelti az érdeklődésem, de mindhiába. Olyan szinten nem szólt semmiről, hogy az elő-előbukkanó poénok ellenére sem tudott lekötni. Talán cselekmény terén Jenna Black Káprázatához tudnám hasonlítani. A főszereplő ide-oda rohangál, és nagyrészt nem csinál semmit, csak történnek vele a dolgok. Amikor meg csinál, akkor hülyeséget. A sztori olyan szinten kiszámítható, hogy miután párom abbahagyta az olvasást, szinte teljesen pontosan el tudta mondani, mi hogyan fog alakulni a továbbiakban.

Ám attól, hogy a történet nulla, még lehetnének jó szereplők. Csakhogy nincsenek. Illetve csak elvétve. Zsófiék társaságából egyetlen szimpatikus vagy különösebben érdekes karaktert sem sikerült találnom. Zsófi hihetetlenül idegesítő, Napsi, Abdul és Szasza egyszerűen semmilyenek, Hipó pedig valószínűleg komikusnak lett szánva, csak épp helyette fárasztó. Három mellékszereplő volt, akiket aránylag elfogadhatónak találtam. Kolost főképp az elején kedveltem, amíg még nem voltak jóban Zsófival, de később ő is kicsit elsikkadt. Boldi és a punk voltak számomra azok, akik egy kis színt vittek a tömény unalomba, bennük láttam némi egyediséget.

Ami még borzasztóan zavart, az Zsófi blogja. Maga az ötlet, hogy ezúttal nem napló, hanem blogbejegyzések formájában követhetjük az eseményeket, egészen egyedi és menő. Ugyanakkor végig az járt a fejemben, hogy ha Zsófi ezt folyamatosan publikálja a fesztivál alatt, mint ahogy ez egy-két mondatból kiderül, hogy lehetséges, hogy még Kolos, aki megállás nélkül a neten lóg, és saját bevallása szerint is járt a fesztivál alatt ezen a blogon, sem szúrta ki a róla szóló részeket? Azt hiszem, ez örök rejtély marad.

Összességében azt tudom mondani, egyáltalán nem tetszett a könyv, valószínűleg sosem fogom újra elolvasni, és talán soha nem kedvelem meg a zenei fesztiválokat. A Bábel elrendezését egyébként nagyon jó ötletnek tartom, amennyiben ez egy kulturális rendezvény lenne, egész biztosan felkeltené az érdeklődésem, így, könyv formájában viszont maximum azoknak tudom ajánlani, akik rendszeres Sziget-látogatók és/vagy szeretnének azok lenni.

Egy régi-új bundás barát

Mostanában elég passzív voltam mind olvasás, mind írás szempontjából, sok más dolog kötötte le a szabadidőmet. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a könyv, amit eredetileg elkezdtem, egyáltalán nem fogott meg, úgyhogy 2-3 hét próbálkozás után félretettem, és elkezdtem helyette egy olyat, amit pár éve már olvastam, de mivel végre kijött a második része, ildomos volt felidézni az eseményeket. Ezért vettem tehát kézbe Michelle Paver: Farkastestvér c. regényét.

A Farkastestvér először 2004-ben jelent meg a Cephalion kiadó gondozásában, de sajnos nem volt jóformán semmilyen hírverése, így a feledés homályába merült, és előbb-utóbb már beszerezni is nehézkessé vált, nem hogy a folytatásban reménykedhettünk volna. Aztán 2013-ban a Ciceró kiadó váratlanul úgy döntött, ez a sorozat megérdemli a külföldi elismerést, és gyors egymásutánban kiadta ezt, és az Ősidők krónikái sorozat második részét is. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy amint tudomást szereztem róla, ment is az előrendelés. A fordító nem változott, a borító viszont igen. Míg a régi keménykötéses és egészen minimalista volt, az új puhaborítós és kifejezetten mozgalmas lett. Bevallom őszintén, nekem a régi stílusa jobban tetszett, számomra valahogy jobban illett a könyv hangulatához. Ráadásul a főszereplő is idősebbnek néz ki a borítón, mint amennyi valójában. De persze nem reklamálok, háromszoros hurrá a Cicerónak, amiért eszébe jutott ez a sorozat. De miről is szól tulajdonképpen?

Torak, a Farkas törzs fiatal tagja, egész életében apjával kettesben járta az erdőt. Tőle tanult mindent, vele vadászott, a törzs többi tagját nem is ismerte. Most, hogy őt is elveszítette, egyedül kell boldogulnia a világban, és egyedül kell megbirkóznia a hatalmas feladattal, melyet apja halála előtt rábízott: meg kell találnia a Világszellem hegyét, akár az élete árán is. Természetesen minden jóérzésű ember megígéri, hogy teljesíti haldokló szerette utolsó kívánságát, csakhogy kivitelezni annál nehezebb a dolgot, főként ha az ember fia egy olyan hegyet keres, amit előtte még senki nem talált meg, és nagyjából halvány fogalma sincs, merre induljon. Toraknak azonban váratlan segítsége akad, méghozzá törzsi állata, egy elárvult farkaskölyök személyében. Bár kezdetben úgy tűnik, csak a gond van vele, Farkas nem csak a vadászatban bizonyul hasznos társnak, hisz valamilyen különös oknál fogva ösztönösen tudja, merre kell menniük. És ha ez nem volna elég, annak a félelmetes fenevadnak a közelségét is megérzi, ami rettegésben tartja az egész erdőt, és ami felelős Torak apjának haláláért.

Szerintem az eddigiekből elég egyértelműen látszik, hogy nagyon szeretem ezt a könyvet. 2008-ban olvastam először, amikor is csak 4 csillagot adtam rá, de sajnos arra már nem emlékszem, miért. Mindenesetre az újraolvasással egyértelműen 5 csillagossá vált. Félelmetes, hogy hat év alatt mennyire el tudok felejteni egy könyvet, konkrétan a főszereplő nevére sem emlékeztem már, csak néhány apróbb jelenet maradt meg a könyvből. A Farkastestvér egyébként nem mondható humorosnak, de túlzottan drámainak sem, talán inkább egy izgalmas ifjúsági kalandregény, nem csak ifjaknak. Egyszerűen szórakoztató, lebilincselő, és számomra egyáltalán nem kiszámítható története van. Viszont elég rövid, tehát egy hetes szabadságra nem vinném magammal a második kötet nélkül.

A főszereplők, Torak és Farkas is nagyon szerethető karakterek. Valahogy úgy éreztem olvasás közben, hogy az a természetes, ha ők együtt vannak. Amikor valamiért elválasztották őket, folyton azt vártam, mikor találkoznak ismét. Nem csak azért, mert együtt voltak igazán erősek, inkább talán mert tényleg olyanok voltak, mint a testvérek. A Holló törzs tagjait viszont nem igazán kedveltem meg. Persze, Renn, aki központibb figura, azért kicsit közelebb került hozzám, de nem kifejezetten érdekelt a sorsa.

A befejezés egyértelműen abból a fajtából van, ami ordít a folytatásért, szóval már csak azért is javaslom, hogy legyen elérhető közelségben a Szellemvándor. Én mondjuk kifejezetten ügyesnek érzem magam, hogy két olvasást is kibírtam anélkül, hogy rögtön a második kötet után kapnék, szóval kommentben jöhetnek a gratulációk, a virágokat pedig az öltözőmbe kérem.

De hogy az ajánlás se maradjon el: szerintem mindenkinek tetszeni fog, aki kicsit is szereti a természetet, és kicsit is nyitott a szellemek világa felé. Aki pedig krónikus farkasmániában szenved, annak egyenesen kötelező darab. 

Retro Kocka-Biblia

A tervezettekkel ellentétben végül nem csak a Futótűzről nem írtam bejegyzést, de a Kiválasztottról és a Tündérkrónikák sorozatról sem, amiket azóta elolvastam. Valahogy úgy éreztem, hiába lenne róluk mit írnom, nem tudnám spoilermentesen megtenni, így inkább csak akkor beszélgetek róluk, ha valaki konkrétan rákérdez. Viszont mivel a két megkezdett sorozatot letudtam, ismét visszatérhettem a párbajkönyveimhez, egész pontosan ahhoz, amit már Az éhezők viadala elkezdésekor gondolatban feljegyeztem, mint következő listás olvasmányt. Egy olyan könyvről van itt szó, ami nem csak az érdeklődésem keltette fel már nagyon régen, de számomra olyan alapműnek számít, mint Bud Spencer Különben dühbe jövökje. Következzék tehát a kockák Szent Grálja, Ernest Cline: Ready Player One.

A cím senkit ne tévesszen meg, a könyvet magyar nyelven olvastam, az Agave kiadó viszont - nagyon helyesen - úgy döntött, nem fordítja le az eredeti címet, mint ahogy a régi játékgépeken se fordította le senki. A Ready Player One borítója minden részletében tökéletesen tükrözi a könyv hangulatát, sokkal jobban tetszik, mint az eredeti, ami számomra elég semmitmondó. Ugyanakkor a könyv méreteivel nem vagyok megelégedve, olyan, mint a puha borítós Trónok harca: nagyon pici és nagyon vastag. Ez pedig azt eredményezi, hogy elég nehéz asztalnál olvasni, folyton ide-oda kell forgatni, ráadásul vastagságából adódóan nem fogja túl sokáig bírni a strapát. Eddig ketten olvastuk, de már most látszik, hogy a harmadik vagy negyedik olvasás közben ki fog esni egy-két lap, ami a mai könyvek árát nézve szerintem elég durva. Persze nem ez az egyetlen ilyen könyv, manapság rengeteg hasonló van, ami csak még jobban elgondolkoztatja az ember lányát, hogy érdemes-e egyáltalán megvenni, ha nem bírja ki még azt se, míg a családtagok elolvassák. No, de további filozofálás helyett térjünk rá a történetre.

"2044-et írunk, és a valóság elég ronda egy hely." - áll a fülszövegben. És ez így is van. A Föld energiakészlete a végéhez közeledik, az emberek pedig két csoportra szakadtak: a mélyszegénységben élőkre és a dúsgazdagokra. A fejlett technológia ellenére a világ képtelen megoldást találni az energiaválságra, az emberek pedig próbálnak menekülni a zord valóságból. És mi lenne ideálisabb hely számukra, mint egy virtuális valóság, ami ráadásul a szebb jövővel kecsegtető OASIS nevet viseli? Wade Watts 18 éves, nincstelen srác, aki szintén az OASIS-t tekinti otthonának. Ám sokakkal egyetemben ő sem csak lógatja a lábát. Wade nyest, vagyis olyan ember, aki életét egy bizonyos tárgy megtalálásának szentelte. Ez a tárgy pedig nem más, mint Halliday Húsvéti Tojása, az OASIS készítője, James Halliday hagyatéka. Halála napján ugyanis Halliday elindított egy versenyt, amelyben a tét a teljes vagyona, és természetesen maga az OASIS. A Tojás megtalálásához három kulcsot kell megszerezni, amik mind egy-egy kaput nyitnak, ám az indulást mindössze egyetlen rejtvény segíti. Öt éve már, hogy a nyestek beleásták magukat a 80-as évek popkultúrájába és Halliday életrajzába annak reményében, hogy ezek közelebb viszik őket a megfejtéshez. Az érdeklődés alább hagyott, sokan a Tojás létezését is megkérdőjelezik. Egészen addig, míg egy napon egy 18 éves nyest váratlanul meg nem szerzi az első kulcsot...

Nagyon vártam már, hogy elolvashassam ezt a könyvet, bár egy picit tartottam tőle, hogy úgy járok vele, mint a Galaxis Útikalauzzal. Szerencsére nem így történt. A Ready Player One tényleg nekem való, amellett, hogy egy olyan jövőképet vázol fel, ami számomra sajnos elég hiteles, összegyűjti a legtöbb dolgot, ami érdekel: rejtvények, mmo, blog, zene, animék és persze retro játékok egész serege. Igazi kocka-egyveleg. A történet izgalmas volt és elég pörgős, leszámítva néhány leíró részt, ami számomra kicsit már sok volt. Szerencsére ezek nem sűrűn bukkantak fel, és könnyen lehet, hogy csak engem zavartak, mivel nem igazán érdekelnek a technikai magyarázatok, mint pl. hogy milyen típusú és funkciójú fantasztikus kütyüket szerzett be egy-két szereplő. Mindenesetre nem igazán akasztották meg a történet lendületét, úgyhogy ezt az apró negatívumot félre tudtam tenni.

A stílus is nagyon rendben volt, szerintem jó munkát végzett a fordító, és kifejezetten örültem neki, hogy nem akarták mindenáron cenzúrázni az ebben a közegben és korosztályban egyébként természetes kifejezéseket. Mert hát lehetünk álszentek, és mondhatjuk, hogy "jaj, én nem szeretek káromkodást olvasni", de valljuk be, nem sokan vannak manapság - ha egyáltalán vannak ilyenek -, akik soha nem káromkodják el magukat, akár indokolatlanul is. Szóval a megfelelő közegben és a megfelelő mértékben engem nem szokott zavarni.

A szereplőket szintén nagyon szerettem, nem is tudnék hirtelen kedvencet választani. Érdekes viszont, hogy miután kiderült az igazi nevük, Art3misnél és H-nál is azt éreztem, hogy sokkal jobban illik hozzájuk az avatárjuk neve. Sőt, időnként még Wade-nél is ez volt a benyomásom, pedig neki az elejétől kezdve lehetett tudni. Kíváncsi lennék, vajon mások is így gondolkodnak-e rólam. Ha már a neveknél tartunk, nagyon ötletesnek találtam Wade monogramját, elképesztő, hogy az író minden kis apróságban utalásokat rejtett el.

Összességében nagyon élveztem az olvasást, lelkes voltam, amikor olyan játékokról volt szó, amiket nem csak ismertem, de játszottam is velük, és tökéletesen azonosulni tudtam a szereplőkkel a Hatosok elleni küzdelemben. Szívből ajánlom tehát minden kockának ezt a könyvet, de tényleg csak nekik, mert nehezen tudnám elképzelni, hogy olyannak is tetsszen, aki az utalások 90%-át nem érti. Ha esetleg nem tudnád eldönteni, melyik kategóriába tartozol, íme egy kis összeállítás, ami ugyan 90-es évek, de ha ezt élvezed, a könyvet is fogod. ;)