Lassan, de biztosan rátalálok magamra, ennek egyik jeleként pedig meghoztam az idei Párbaj első értékelését. Ugyan egy B listásomat már korábban elolvastam, bejegyzést nem sikerült írni róla, és nem is biztos, hogy később fogok. A mostani viszont egy A listás olvasmány, amit az első szemponthoz választottam, vagyis: "Olvass egy könyvet olyan szerzőtől, akinek ugyanazzal a betűvel kezdődik a keresztneve, mint neked!". Ennek eredményeképpen ismerkedtem meg Kleinheincz Csilla: Ólomerdő kötetével.
Bár e-bookban olvastam, szokás szerint meglestem a hozzá tartozó borítókat. Hát, hogy őszinte legyek, egyiktől se voltam elájulva. A régebbi, Delta Vision verzió olyan, mintha csak egy fanart lenne, nem rendes borító, a jobb oldalon is látható Gabo változat pedig számomra túlcsicsázott, bár tény, hogy fényévekkel jobb a másiknál. Értem én, hogy szerették volna hangsúlyozni a magyar mondavilág jelenlétét, de nekem ez a rengeteg tulipántos cirkalmasság már egyszerűen túl sok volt. A cím betűtípusa viszont tetszik, az jól illik a könyvhöz.
Történetünk Gödöllőn indul, itt lakik Emese szüleivel, Lónával és Istvánnal, míg nem egy napon Lóna váratlanul elhagyja családját, így Emese anya nélkül kénytelen felnőni. Bár látszólag átlagos tinédzserré cseperedik, mégis más szabályok kötik, mint kortársait. A kislány ugyanis félig tündér, ennek köszönhetően pedig egy be nem tartott ígéretnek például számára sokkal nagyobb ára van. Mégis amikor megsejti, hogy édesapja éjjelente egy titokzatos erdőbe próbál bejutni, megszegi neki tett ígéretét, felmegy a tiltott padlásra, és a rárohanó emlékek hatására elszökik otthonról, csak hogy egy különös lovasnak hála egyik pillanatról a másikra a már említett erdőben találja magát. Megkezdődik a hajsza túlélésért, szabadságért, és az igazság felderítéséért.
Csapjunk is rögtön a közepébe: ez a könyv egyáltalán nem tetszett. Nagyon nyögvenyelősen olvastam, borzasztóan untam, úgy általába véve nagyon ritkán történt olyan, ami tényleg lekötött. Ennek fő oka pedig az volt, hogy a konfliktusok 90%-a abból adódott, hogy a szereplők nem kommunikáltak egymással a problémáikról. Emesét még aránylag meg lehet érteni, hisz kamasz, a kamaszok pedig ritkán beszélnek a családjukkal a gondjaikról és az érzéseikről, de a felnőttek egyszerűen kriminálisan viselkedtek. Adél tudott fontos dolgokról, és persze, István engedélye nélkül nem akart róluk beszélni, de azért egészen sokféle módon meg tudta volna nyugtatni Emesét anélkül is, hogy elárul titkokat. Lóna az ég világon semmit nem mondott el Emesének, amíg még otthon volt, a legalapabb dolgokat sem, pedig tündérként az ő felelőssége lett volna már egészen kis korától felkészíteni a lányát a szabályokra és úgy egyáltalán magára Héterdőre. Egy 7 évesnek azért már elég sok mindent meg lehet tanítani, szóval az, hogy kicsi volt, nem magyarázat. István konkrétan minden létező dolgot titkolt Emese elől, amire rá lehetne sütni, hogy jaj, csak védeni akarta, de ez a szöveg már 2012-ben is elcsépelt volt, ráadásul minden épeszű felnőtt ember tudja, hogy minél többet titkolózik egy kamasz előtt, az annál jobban el fog távolodni tőle. Rabonbánnál, a lovagnál pedig örülnék, ha valaki el tudná magyarázni, ugyan mi hátránya származhatott volna abból, hogy mások megtudják, milyen átok sújtja.
Ha már ennyit emlegettem a karaktereket, nem árt, ha kimondom: az egész könyvben egyetlen egy szimpatikus karaktert találtam, és az Firene, Lóna mostohatestvére volt. Az ő cselekedeteit végig logikusnak és érthetőnek találtam, a személyisége is egészen kedvelhető volt, ellentétben pl. Lónával, akinél unszimpatikusabb szereplőt nem fedeztem fel a történetben. Apropó, nevek. Nem szokott gondom lenni a magyar nevekkel, de egyrészt még ha értem is a funkcióját, akkor is zavart a magyar és a fantasy nevek keveredése, másrészt kövezzetek meg, de nekem egy fantasy történetbe egyszerűen semmilyen körülmények közt nem illik az István név. Persze ez egyéni szociális probléma, de akkor se tudtam elsiklani felette.
Írhatnék még egy kupac dolgot, ami nem tetszett, vagy épp nem találtam logikusnak, de azért a pozitívumokról is meg akarok emlékezni. Tetszett, hogy az ígéreteknek súlya van, nem lehet következmények nélkül megszegni őket, mert manapság úgy veszem észre, gyakran csak üres szavakká váltak, amikkel dobálózni lehet, csak hogy végre leszálljanak rólunk. Ez pedig baj. Tetszett a Héterdő világa is, különösen az a része, hogy az erdők tükrözik azt, ahogy benne élnek. Magát a világot szívesen megismerném jobban, csak talán inkább valaki más történetén keresztül.
Ajánlani most nem igazán tudom, kinek lehetne, szóval talán inkább azt mondanám, tegyetek vele egy próbát. Biztosan lesz, akit magával ragad az Ólomerdő, és lesznek olyanok, mint én, akik csak álruhában, az Őrfákat átejtve tudnak körülnézni. De hogy Te épp melyikbe tartozol, azt csak a végzetnők tudhatják.
