Valahová tartozni

Rájöttem, hogy nagyon régen írtam már a blogomon megszokott, filozofikus bejegyzést, és ahogy a régieket olvastam, egyre inkább kedvem támadt hozzá. Következzék hát most egy kis elmélkedés arról a problémáról, amivel úgy gondolom, mindenkinek egyformán meg kell küzdenie.

Azt hiszem, nem nagyon létezik olyan ember, aki ne vágyna arra, hogy tartozhasson valahová. Egy közösségbe, egy családba, egy munkahelyre vagy akár egyetlen emberhez. Még a legelszigeteltebbek, a legkülöncebbek is szeretnének egy olyan körbe tartozni, ahol elfogadják őket. Nem mint megváltoztatható, formálható, gyúrható alapanyagokat, hanem mint egyedi, teljes értékű személyiségeket, akik úgy jók egytől egyig, ahogy vannak. Persze soha nem lesz egyetlen olyan hely sem, ahol feltétel nélkül, súrlódásoktól és vitáktól mentesen mindenki szeret vagy legalábbis elfogad mindenkit, hisz nézeteltérések, egy-egy ember számára szimpatikus és ellenszenves társak mindig lesznek. Mégis valahol, titkon mindenki ezt keresi. A pici gyerekek szeretnék, ha állandó részesei lehetnének a többiek játékának. Az iskolások szeretnék, ha az osztálytársaik befogadnák őket. A felnőttek szeretnék, ha a munkahelyen felszabadultan, stresszmentesen dolgozhatnának együtt a munkatársaikkal, nem találkoznának ellenségeskedésekkel és áskálódásokkal. Az idősek pedig szeretnék, ha minél több emléket gyűjthetnének a családjukkal.

A legtöbb embernek kétféle problémája lehet ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy úgy érzi, nem tartozik sehová. Ha nem találjuk a helyünket a világban, elég könnyen padlóra kerülhetünk. Nincs, aki támogasson, nincs, akitől tanácsot kérjünk, nincs, aki megakadályozna a hülyeségekben. Lázasan kutatunk egy olyan hely után, ahol mindezt végre megkaphatjuk, mindegy, mi az ára. Sokan ezért szoknak rá a dohányzásra vagy az italra. Ezért szabálytalankodnak. Ezért csinálnak hülyeségeket. Reménykednek, hogy valaki észreveszi a vészjelzéseiket, és végre megtalálják azt vagy azokat, akik kiemelhetik ebből a hullámvölgyből. Pedig lehetne ezt sokkal egyszerűbben is megoldani. Kiszemelni egy-egy közösséget, és megpróbálni csatlakozni. Ha nem megy, megpróbálni másikat. Ha megy, végiggondolni, tényleg jól érezzük-e magunkat itt, tényleg azt kapjuk-e, amire szükségünk van, és nem kényszerítenek-e olyan dolgokra a közösség szabályai, amiket magunktól nem tennénk meg. Nem szabadna görcsösen ragaszkodni egyetlen elképzeléshez, se feladni, mielőtt megpróbálnánk, mondván, úgyse fogadnak be, úgyse kellek senkinek. Ha hússzor padlóra küldtek, meg kell próbálni huszonegyedszer is.

A másik problémalehetőség, hogy nem tudjuk eldönteni, a sok, minket körülvevő csoportból hová is tartozunk valójában. Mindegyikbe belekóstolunk, mindegyikben egy kicsit részt veszünk, mindegyikben egy keveset megmutatunk magunkból. De nem tudjuk eldönteni, melyikhez legyünk igazán hűségesek, melyikben nyíljunk ki leginkább, melyikben számítunk a legtöbbet. Aztán próbálkozni kezdünk. Megnézzük, melyik csoportban ér többet a véleményünk, melyik hogyan reagál rá, ha többet foglalkozunk vele. Végül szép lassan észrevesszük, hogy kezdünk kétszínűvé válni. Ha az egyik csoport nem kedveli a másikat, a mi véleményünk is aszerint változik, hogy épp melyik féllel beszélünk. Elveszítjük a saját gondolatainkat, mert annyira szeretnénk, ha szeretnének, hogy mindig azt válaszoljuk, amit elvárnak tőlünk. Úgy viselkedünk, ahogy a csoport többi tagja is, hátha így mi is teljes értékű, megbecsült tagok lehetünk. Ugyanakkor nem gondolunk bele, hogy ezzel elveszítjük a valahová tartozás lényegét: hogy úgy szeressenek, ahogy vagyunk.

De tulajdonképpen miért csináljuk ezt? Miért ne lehetne egyszerre több helyre tartozni ugyanúgy? És miért kéne ehhez megjátszani magunkat? Attól, hogy én tagja vagyok egy fordítócsapatnak, nem kell, hogy a gondolataim csak a fordítás körül forogjanak. Attól, hogy én tagja vagyok egy íróportálnak, nem kell, hogy én minden nap órákon keresztül csak írjak. Attól, hogy tagja vagyok egy játékcsoportnak, nem kell, hogy egész nap csak játsszak. Viszont kell, hogy mindegyik csoport szokásait tiszteletben tartsam. Kell, hogy amit megígértem, azt be is tartsam. Kell, hogy a személyes konfliktusokat kezeljem. Kell, hogy ne azért csináljak valamit, mert elvárják tőlem, hanem azért, mert én csinálni akarom. És bár nem kell feltétlenül hangoztatni a véleményemet, kell, hogy az ne a csoport várható reakciójától, hanem csakis tőlem függjön.

Bár sokszor nehéz mindegyikre kellő figyelmet fordítani, sokszor vannak nézeteltérések, és nem nyilván nem kedvelhetek mindenkit egyformán, én szeretem a közösségeket, ahova tartozom. Akkor is, ha nem számítok bennük "kulcsembernek", ők az én 2., 3., sokadik családom, és büszke vagyok arra, aki velük vagyok.