Odin fárasztó vikingje

Köztudott rólam - ha eddig nem tudtad, szégyelld is össze magad -, hogy erősen érdeklődöm a különböző népek mitológiája iránt, ennél fogva igen csak kedvelem azokat a történeteket, amelyekben mindenféle istenek, világfák, természetfeletti hatalommal bíró hősök és egyéb finomságok bújnak meg. Valószínűleg erre a tényre alapozva ajándékozta nekem egy kedves ismerősöm A Viking sorozat első kötetét, ami az Odin gyermeke címet viseli. Bizonyára azt remélte, jó lesz. Bizonyára én is azt reméltem, ezért is merészeltem feltenni a könyvet a párbajlistámra, méghozzá B lista nélkül. Tévedtünk... De ne szaladjunk ennyire előre az időben, kezdjük a szokásos küllem fejtegetéssel.

A könyv kemény borítós, ami számomra szokás szerint tetszetős tulajdonság, mert így nem kell attól tartanom, hogy széthullik a kezemben olvasás közben, ahogy az egy-egy vaskosabb példány esetében gyakran megesik. A levehető borító - ami a képen is látható - szép barna, a középen látható sisak és az alatta meghúzódó vikingalakok pedig egyértelműen utalnak rá, hogy a történet során nem egy csatában lesz részünk. A cím és az író igényes, aranyszínű, domború betűi hívogatóak, egész jól felkeltik az érdeklődést. Ám amint levesszük ezt a tetszetős külső borítót, alatta láthatóvá válik az egyszerű, fekete alapon fehér betűkkel írt, mindenféle mintát nélkülöző, meglehetősen unalmas és számomra kifejezetten riasztóan gyászos külső. A belsejéről nem sok mondanivaló akad, az elején lévő térképeken kívül, amik kétségkívül segítik a tájékozódást a későbbiekben, egyetlen illusztráció vagy fejezetdísz sem található, csupán egy-egy szövegrészt választanak el Odin fekete hollói. Ez utóbbi tényleg jó ötlet volt a szerkesztőtől, egy kicsit feldobja az olvasó hangulatát, amikor rájön, hogy nem véletlenül néznek ki így a szövegelválasztó karakterek. No, de elég is a külsőből, lássuk a tartalmat!

A történet egy Thorgils nevű férfi életét követi végig, aki A Viking sorozat három kötetének megírásával emlékszik vissza kalandozásaira. Annak érdekében, hogy nehogy akár egy aprócska részletről is lemaradjunk, rögtön csecsemőkorával kezdi az elbeszélést, mellyel az első kötet végére 19 éves koráig jut. Thorgils, mint azt sejthettük, nem átlagos gyerek, anyja, Thorgunna seidr hatalommal bírt, amit továbbörökített egy szem fiacskájára, így az más seidr hatalommal bírók jelenlétében gyakran képes látni a jövőt vagy éppenséggel kicsit kiszálldogálni a testéből, hogy körülnézzen messzi tájakon, emellett pedig kivételesen fogékony mindenféle ismeretre, különösen az idegennyelvek terén. Természetesen kiskorától tartó utazásai során számos tanítómestere akad, akik a régi hit minél erősebb képviselőjét próbálják faragni belőle, és remélik, így fenntarthatják hitüket az egyre szaporodó Fehér Krisztus-hívőkkel szemben. 

Ez eddig egész érdekesen hangzik, ugye? Csakhogy a történetnek több szépséghibája is van. Az első ilyen, hogy elképesztően unalmasan van megírva. Alig 300 oldal az egész, mégis csigalassúsággal haladtam vele, mert annyira untatott, hogy még az is jobban érdekelt, ha megláttam egy bogarat mászni a falon. Az író minduntalan kitért teljesen fölösleges dolgok hosszú részletezésére, mint például a hajóról leszállva megpillantott ló kapcsán kb. három különböző lófajta tulajdonságainak ecsetelésére. Ugyan az említett állatokról soha többet nem volt szó, a történet szempontjából abszolút lényegtelenek voltak, mégis legalább fél oldalon keresztül róluk mesélt. Ez a részletezés egyébként több helyen számomra az unalmasból átváltott gyomorforgatóvá. Nem tudom, más ezt hogy éli meg, de én nem kifejezetten szívesen olvasok egy teljes bekezdésen keresztül kifakadó tályogról és hagyomány szerinti belezésekről. 

A második ilyen szépséghiba az időbeli ugrálás. Egy-egy részlet elbeszélésének kellős közepén a szerző fogta magát, és átugrott egy teljesen más időbe és esetleg helyszínre, csupán azért, mert szerinte azon a ponton feltétlenül el kellett mesélni a szóban forgó harmad- vagy épp negyedrangú szereplő néhány irtózatosan fontos (= teljességgel jelentéktelen) cselekedetét. Ezeket aztán addig húzta, míg a végére már arra se emlékeztem, hol tartottunk a főszálban. 

De mivel három a magyar igazság, következzen a harmadik szépséghiba: a fordítás. A nyelvezettel általánosságban nem volt gond, elég jól illeszkedett a történethez, ennek ellenére tele volt bődületes baromságokkal. A szemléletesség kedvéért idézek néhányat:

• "Ennek így semmi értelme nem volt, és kezdtem megint arra gondolni, hogy az öregasszonynak nincs ki mind a négy kereke." - Igen, tulajdonképpen teljesen valószínű, hogy egy középkori tizenpár éves vikinggyerek, aki hajón kívül semmilyen járművet nem látott még (és nem is nagyon létezett más), ezt a kifejezést használja.
• "- Persze, hogy itt vagyok, te seggfej! - jött a válaszkiáltás a nagykirály seregéből." - Megint csak tipikus viking szitokszó a seggfej, ugyebár.
• "E percben, úgy emlékszem, felsírtam." - Na, ez a kedvencem. Amikor egy 70 éves öregember azt mondja, úgy EMLÉKSZIK, hogy csecsemő korában az anyja karjában felsírt. Akármilyen kivételes emlékezőtehetséggel is áldjon meg az ég valakit, ez azért elég durva túlzás.

Ennyi, azt hiszem, elég is bemutatónak, több is akad ott, ahonnan ezek jöttek. A fordítás egyébként nem csak ezen a téren katasztrofális, tele van ugyanis mondatszerkezeti hibával, az egyes- és többesszám, valamint a múlt és jelen idő keverésével egy mondaton belül.

Kellene róla valami pozitívat is írnom, de az a helyzet, hogy nem tudok. Akármi is jut eszembe a könyvvel kapcsolatban, az mind-mind negatív gondolat. Nem szerettem a főszereplőt, aki Odin segítsége nélkül már rég hulla volna, idegesített, hogy minden második embernek Thorral kezdődik a neve, így megjegyezhetetlenek, zavart, hogy a boldog életnek szikráját se láttam sehol. Számomra az egyetlen pozitívuma a történetnek, hogy egyszer szót ejtettek benne Lokiról egy fél oldal erejéig, de ha nem ő lenne a kedvenc germán istenem, még ennyi örömöm se lett volna. Nekem rendkívül nagy csalódás volt a könyv, egész biztosan nem is olvasom el a maradék két kötetet, de mivel az első rész Molyos értékelései közül  az enyémet leszámítva szinte mind legalább 4 csillagos, akit érdekelnek az ilyen jellegű történetek, bátran tegyen vele egy próbát.