Tündehajsza

Ahogy korábban ígértem, vettem egy nagy levegőt, és elolvastam a Bűbájösvény sorozat második részét, a Varázsütést. Nem mondanám, hogy túl sokat vártam tőle az első rész csúfos szereplése után, és ez azt hiszem, teljesen jól is van így.

A Varázsütés borítója pontosan olyan szépre sikerült, mint a címe. Egy igazán érdekes, mágiával teli fantasy regényre számít tőle az ember lánya. Hívogató és elegáns, olyan, ami felkelti az érdeklődésem, és szívesen leemelném a polcról, hogy közelebbről is megnézzem - a továbbra is előnytelen betűtípus ellenére. A fülszöveg még mindig borzalmas, nem értem, miért kell novellákat írni bele, ráadásul az elején lévő "félelmetes testőre még az engedélyezett randikról is elijeszti az iránta érdeklődő fiúkat" nem is értem, honnan jött, mert a könyvben ilyen nincs. Egyetlen randiról van szó még a legelején, vele egyetlen fiúról, aki pont nem ijedős fajta. Mivel ez már a sokadik fülszöveg, ami nem sikerült túl fenomenálisra, javasolnám a Kelly kiadónak, hogy bárki is írja őket, mást kérjenek fel a feladatra, mert szemlátomást az illetőnek nem ez az erőssége.

Nézzük azért pár mondatban, mi is a második kötet lényege:

Dana az őt ért támadások miatt immár egy föld alatti bunkerben kénytelen tengetni testőrökkel fűszerezett életét, amiért jó lázadó kamaszként továbbra sem lelkesedik. Mindent megtesz, hogy aránylag normális napjai legyenek: szerelmi bizonytalanságban örlődik, önvédelmi edzéseken vesz részt, és ellóg a barátnője születésnapi bulijára az edzője segítségével. Csakhogy ez a már-már idilli világ nem tart sokáig. Felbukkan egy újabb ellenség, a Rémkirály, akinek - ki nem találjátok - épp Danára fáj a foga. Kész szerencse, hogy ez az Avalont és Tündeföldét egyaránt rettegésben tartó szörnyeteg kivételesen nem megölni szeretné a lányt. Vagy ez talán nem is akkora szerencse?

Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, egész kellemesen csalódtam. Az első kötet után olyan borzalmakra számítottam, hogy gyakorlatilag talán ez mentette meg az egészet. Persze kellett, hogy legyen más is, különben nem végeztem volna vele ilyen gyorsan. Egyrészt a Varázsütés végre valahára nem egy helyben toporgott. Tele volt akcióval, ami pörgőssé tette, így nem Dana nyafogása volt a középpontban. Másrészt nem az elsőben már agyonhasznált "csinálok valamit, de utána rögtön megbánom" sémát láttuk, ami üdítő volt a sok "hülye voltam, bocsáss meg" sírás után. Sajnos Keane szívfájdítóan keveset szerepelt a várakozásaimhoz képest, és mostanra már egész egyértelmű, hogy nem lesznek egy pár Danával, ami szomorú, de végül is elfogadható. Kaptunk viszont egy számomra elég érdekes új szereplőt, Arawn-t, a Rémkirályt. Annak ellenére, hogy nagyon manipulatív és a világot fenyegető legnagyobb gonoszként írják le, nekem elég szimpatikus, és egyelőre nem igazán tudok rá úgy tekinteni, mint ellenségre. Bár valószínűleg jelleméből adódóan halálra van ítélve, remélem, az írónő nem csinál belőle szánalmas, Dana-függő kis nyámnyilát, mert azzal az egyik legígéretesebb karaktert buktatná meg.

Az, hogy eddig jóformán csak a pozitívumokat soroltam, nem jelenti azt, hogy megtértem, és Bűbájösvény-rajongó lettem. Mert azért volt itt negatívum is bőven. Kezdjük azzal, hogy amikor az első pár oldalt elolvastam, nemes egyszerűséggel becsuktam és behajítottam a táskámba a könyvet. Alapvetően nincs bajom a könyvekben megjelenő erotikával - egészséges mértékben -, de ez számomra gusztustalan volt. Nem rajongok Ethanért, ez tény, de más szereplőről sem szívesen olvastam volna, hogy hogyan nyalogatja le Dana ujjáról a vajat és a sót popcorn után, és ez mennyire izgató a lány számára. Fujj. És még egyszer: fujj. Aztán rendkívül zavart, hogy Dana számára továbbra is minden hímnemű tünde elképesztően szexi, gyönyörűséges és kívánatos. Elhiszem, hogy a tündék alapból szépek, de hogy egy féltünde lány még azt is izgatónak találja, aki történetesen üldözi... Sorolhatnám még a hibáit, mert van bőven, de csak egyet emelnék még ki, ami szerintem egyértelműen lektori baklövés. Az első kötetben volt egy ital, amit Kimber kevert folyton, egy mézes, tejes, alkoholos, sűrű lötyi, amit possetnek hívtak (egyébként létező dolog), és Kimber szerint gyógyír minden bajra. Ez a kutyulmány a második kötet vége felé is megjelent, de valami számomra elképzelhetetlen oknál fogva madártej néven. Egy dolog, hogy ennek a löttynek az ég világon semmi köze a madártejhez, de könyörgöm, ha már egyszer posset volt a neve, ne írjuk át teljesen fölöslegesen! Mivel a fordító mindkét kötetben ugyanaz, csak a lektor változott, jó okom van feltételezni, hogy ezt ő követte el, tehát ezúton üzenném neki: mielőtt indokolatlan átírásokba kezd, legyen kedves elolvasni az előző kötetet alaposan. Köszöntem.

Ahogy Szirmai Gergely szokta mondani: értékeljünk! Bár a sorozat lényegesen sokat javult a második kötettel, továbbra sem tartom olyan jónak, hogy bárkinek is jó szívvel ajánljam. Valószínű, hogy én folytatni fogom, mert érdekel, mit kezd - vagy egyáltalán kezd-e valamit - az írónő azokkal a lehetőségekkel, amiket most megnyitott. Szóval ha a kezembe kerül valamikor a harmadik kötet, arról is születik majd bejegyzés, de elég esélyes, hogy erre még jó darabig várni kell.