Hát én immár kit válasszak...?

Nem vagyok továbbra sem az aktivitás mestere, pedig nem arról van szó, hogy nem olvastam semmit az elmúlt időszakban. Viszont a bejegyzéseknek nagyon nehezen állok neki, pláne ha olyan könyvről van szó, aminek időközben megfogyasztottam a folytatásait is. Így történt ez a soron következő Párbajos darabomnál, Kiera Cass: A Párválasztójánál.

A Párválasztóval nagyjából azóta szemezek, hogy először megláttam a borítóját. Nem vagyok a habos-babos ruhák rendszeres és fanatikus viselője, de nézni mindig is nagyon szerettem őket, szóval nálam a sorozat külleme ilyen szempontból telitalálat volt. Azt mondjuk hozzá kell tennem, hogy a pózok nem igazán tűntek számomra túl természetesnek, így könnyen el tudom képzelni, hogy sokaknak egyáltalán nem tetszenek a borítók. Mindenesetre az én esetemben ez a sorozat egyike azoknak, amiket kizárólag a borító miatt tettem várólistára.

A történetnek ugyan utánalestem, de különösebben nem foglalkoztam vele, és igazság szerint nincs is különösebben túlbonyolítva, úgyhogy csak pár mondatban:

Az általunk jól ismert Amerika rég a múlté, a sorozatos háborúskodások és hatalmi harcok eredményeképp a hajdani nagyhatalomból már csak egy kis ország, Illéa maradt, ahol a béke fenntartása érdekében a társadalom kasztokra osztott. Az 1-esek a legtehetősebbek, ide tartozik a királyi család és vallási vezetők, míg egyre lejjebb érve egyre szegényebbeket találunk. Főhősnőnk, America Singer 5-ös, vagyis művész, ám szívszerelme, Aspen alacsonyabb kasztú, ami miatt csak titokban találkozgatnak. A fiú szégyelli szegénységét, ezért ráveszi Americát, hogy nevezzen be a Párválasztóra, ahol 35 kiválasztott lány fog harcolni a koronaherceg kegyeiért és egyben egy jobbnak remélt életért. Americát az olvasó legnagyobb meglepetésére kiválasztják, amitől addigi békés kis élete egy csapásra felfordul, így ő lesz az egyetlen versenyző, akinek esze ágában sincs meghódítani Maxon herceget. De vajon a herceg is egyetért ezzel?

A Párválasztót egészen addig halogattam, míg egy betegség következtében az egyik hétvégémet ágyban nem kellett töltenem. A sok közbeiktatott alvás ellenére nagyon hamar elolvastam, vittek magukkal az események, főleg onnantól, hogy Mer a palotába ért. Előtte egy picikét döcögősnek éreztem, soknak találtam a fölösleges körítést, de mivel tényleg könnyen olvasható, hamar túllendültem ezen az apróságon. Történet szempontjából nincs sok mondanivalóm, mert ebben a sorozatban a karakterek sokkal lényegesebb szerepet játszanak, így még ha nem is lehet rá azt mondani, hogy nem történik semmi, egyértelműen nem olyan akciódús, hogy az olvasó ide-oda kapkodja a fejét az események közepette, ráadásul a "csavarok" többsége is jó előre kitalálható.

Karakterekből viszont aztán tényleg nincs hiány. Nyilván lehetetlen mind a 35 lányt, plusz Mer családját, plusz a királyi családot, plusz az egyéb személyzetet átfogóan bemutatni, de mivel a 35 igen hamar leredukálódik, nincs is erre szükség. Persze helyenként azért így is sok a rengeteg név, de mivel többségük felejthető, megnyugodhatunk: el is fogjuk felejteni őket. Akiket viszont nem, azok között rögtön ki is fog alakulni egy szimpátiasorrendünk. Lesz, akit megkedvelünk, lesz, akiről úgy gondoljuk, nem sok vizet zavar, és lesz persze főellenségünk is, hogy azért is szurkolhassunk, mikor csapja már arcon valaki egy nagy büdös ponttyal. Főhősünket mondjuk nem mindig fogjuk annyira szeretni, sőt, az esetek jó részében eléggé fog idegesíteni a viselkedése, de mivel aránylag gyakran fut bele imádott hercegünkbe, ezért nagyvonalúan meg tudjuk neki bocsájtani a ballépéseit.

Összességében tehát nagyon tetszett A Párválasztó, és ha ezt az értékelést a folytatások ismerete nélkül írtam volna meg, bátran ajánlanám is ország-világnak. DE! Az a sajnálatos balszerencse, hogy azóta olvastam Az elitet és Az igazit is, és szomorúan tapasztaltam, hogy egyik sem volt az igazi (ha-ha). Az elit kifejezetten idegesített, gyakorlatilag nem szólt semmiről a világon Mer döntésképtelenségét kivéve, Az igaziban pedig annyi logikai baki volt, hogy ha felsoroljuk, végigér a Tejúton. Szóval - bár maga a bejegyzés alapvetően csak A Párválasztóra szorítkozik - kénytelen vagyok az ajánlást ennek fényében megfogalmazni. Azoknak ajánlom a sorozatot, akik a.) képesek az első kötet után abbahagyni az olvasást, b.) vannak annyira elvetemült romantika-rajongók, hogy képesek legyenek túltenni magukat a fenti zavaró tényezőkön. Mindenki más inkább ne ebbe a sorozatba ölje a felesleges idejét.

Viszont! Azoknak, akik idáig eljutottak az olvasásban, azért felteszem a kérdést: Ha úgy hozná a sors, hogy szívetek kuglófjának egyetlen mazsolája történetesen épp egy herceg/hercegnő, vállalnátok-e érte azt a felelősséget, teendőhegyeket és persze veszélyt, ami egy ország irányításával jár, vagy inkább lemondanátok a lehetőségről, és elhitetnétek magatokkal, hogy úgysem titeket választott volna?