2009. február 23., hétfő

Jog VS Kötelesség 1

Állandóan megy a vita, hogy a diákoknak/tanároknak mihez van joguk és mik a kötelességeik. Erről természetesen nekem is megvan a véleményem...

Kezdjük a diákokkal.
A diákoknak régebben nem voltak jogaik, csak kötelességeik. Ez így természetesen nem volt jó. Vegyük csak példának 'drága jó édesanyámat' (Hajdú Sógornak üzenem, hogy véleményem szerint ez a kifejezés is illene a listájába), aki magyarból világ életében jeles volt. Elment érettségizni, mire a magyartanár meghúzta. Amikor rákérdezett, miért, az azt válaszolta, hogy "az első fele tökéletes, a 2. fele rossz". És hiába volt felháborodva akár ő, akár a szülei, akár az osztályfőnöke, nem tehettek semmit. Fellebbezésnek helye nem volt. Tehát ebből is látjuk, hogy a régi rendszer rossz.

Ha viszont a mai rendszert nézzük, azt figyelhetjük meg, hogy az egész tökéletesen ellentétesen működik. Bár kötelességeik természetesen vannak, a jogaik oly mértékben megnövekedtek, hogy lassan nincs miért elvégezzék a kötelességeiket. Ha folytatódik ez a tendencia, előbb-utóbb jogukban áll majd nem elvégezni a kötelességeiket - ami valljuk be, elég érdekes paradoxon.
Erre is példa: egyik volt gimnáziumi évfolyamtársam nyelvórán nem kívánt aktívan részt venni a tanulásban, és igyekezett mind a tanárt, mind a társait hangos zenehallgatással és kiabálásokkal zavarni. Amikor a tanár kiküldte óráról, leb*zdmegezte, valamint közölte, hogy neki jogában áll részt venni az órán, tehát nem megy ki. Ezen kívül még ki tudja hány hasonló "rendbontást" követett el. A gyerek ma egyetemista, az ügynek semmilyen következménye nem lett egy nevelőtestületi intőn kívül, ami persze eltűnt a süllyesztőben, mintha nem is lett volna.
Tehát ez a rendszer sem jó. Valahol a kettő között kellene megtalálni a hangsúlyt.

Még egy picit a kötelességeket nézve: ha lebontjuk csak a tantárgyi kötelezettségekre, úgy gondolom nem ártana csökkenteni az egyes tantárgyak követelményeit, helyettük pedig más, sokkal hasznosabb tárgyakat oktatni. Pl: Ha a diákoknak nem kellene megtanulniuk Amerika, vagy Németország, esetleg Oroszország történelmét A-Z-ig, talán maradna idő, hogy megtanítsák őket szavazni, vagy csekket kitölteni, esetleg még arról is értesülhetnének, hogy mint állampolgárok - nem mint diákok - milyen jogaik vannak. Ha nem kellene nekik egy rakat teljesen fölösleges képletet és bizonyítást benyalniuk, talán tanulhatnának helyette Kreszt. És még sorolhatnám...

Ezeken kívül még egészen biztosan van egy csomó minden, amit javítgatni, finomítani kellene, de mivel most csak ennyi jutott eszembe, itt be is fejezem a diákok részéről. Remélhetőleg a hozzászólásokban majd mindenki sok okosságot fog írni, amiket kifelejtettem, vagy korábban eszembe se jutottak.

2009. január 30., péntek

Helyes út?

Én világ életemben óvónéni szerettem volna lenni. Sajnos egy félreértés miatt, amit most nem fejtek ki bővebben, a tanító szakon kötöttem ki másfél éve az ELTE-n. Nem volt vele semmi problémám, lelkesen kezdtem bele abba is. Fél évvel később különböző okok miatt átmentem a Szegedi Tudományegyetemre, de maradtam tanító szakon. Érdekelt a szak és komolyan úgy gondoltam, hogy én ezt végig fogom csinálni és jó tanító leszek. Az első hospitálást még nagyjából élveztem is.

Aztán 2. évre elveszett minden lelkesedésem. Hiába igyekeztem, voltak dolgok, amik egyszerűen nem mentek. És kezdtem rájönni, hogy nem, belőlem nem lenne jó tanító. Nem tudnám többféleképp elmagyarázni egy kisgyereknek amit nem ért, hiszen még magamnak sem sikerül sokszor. 2. év őszének közepére eljutottam odáig, hogy ezt nekem nem szabad befejeznem. Átjelentkeztem óvodapedagógus szakra. Bár az egyetemi tanárok többsége úgy gondolta, hülyeséget csinálok, javasolták, hogy inkább végezzem párhuzamosan a 2 szakot, nem tágítottam a döntésemtől. Szerintük nagyon jó tanító lett volna belőlem. Szerintem nem.

Tulajdonképpen ha belegondolok, sosem akartam tanítani. Csak azt akartam bebizonyítani, hogy én nem olyan vagyok, aki feladja félúton és évekig úgymond "keresi önmagát", ahogy a fél világ teszi. Meg voltam győződve róla, hogy az a helyes, ha becsülettel végigcsinálom, amit elkezdtem. Most pedig meg vagyok róla győződve, hogy így volt helyes. Soha nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha miattam utálná meg egy kisgyerek az iskolát.

Sajnos ahogy észrevettem az eddigi csoporttársaim nem úgy gondolkoznak ahogy én. Többségüknek csak egy diploma kell. Nagyon nagyon kevesen akarnak ténylegesen tanítani. Egyikük sem gondol bele, hogy ha nem kapnak olyan helyen állás, ahol tényleg szeretnének, akkor "kénytelenek lesznek" tanítani. És ha ezt nem csinálják szívvel-lélekkel, annak rengeteg kisgyerek láthatja kárát. Egyszerűen nem értem, hogy képesek ennek ellenére folytatni a szakot, és majd később szemrebbenés nélkül elfogadni a diplomát. Szerintem ez szomorú... És az is szomorú, hogy semmi, a világon semmi és senki nem gátolja meg őket abban, hogy ilyen felfogással tanítói diplomához jussanak. A 60 emberből egy kezemen meg tudnám számolni, hány emberre bíznám rá a saját gyerekemet. Ennek ellenére legalább 40 biztosan diplomát fog kapni. És ez csak egy évfolyam.

Február 2-tól már óvodapedagógus szakon folytatom a tanulmányaimat. Remélem ott tényleg olyanok lesznek többségében, akik jó helyen vannak.

Szeret, nem szeret

Ma reggel olvastam egy cikket, amiben egy nő nyilatkozott arról, hogy nem szereti a saját lányát. Azt írta, semmi probléma nem volt a szülésnél sem, mégis amikor a kezébe vette elsőszülött lányát, nem érzett semmit. Ezek után sem tett semmi komolyabb lépést, hogy megoldja a problémát. Egyszerűen úgy hagyta... Később megszületett a kisebbik lánya, akit első pillanattól kezdve szeretett. A kilóméteres cikk kb fele arról szólt, hogy a nő mennyire szégyellte magát ezért és hogy nem tudja mit tegyen, de szeretne rajta változtatni. Mindezt amikor a nagyobbik lány már 11 éves! (Aki kíváncsi a teljes cikkre, itt található: http://metropolita.hu/?p=11632)

Első gondolatom az volt, hogy hogy fordulhat elő ilyen? Egyáltalán tényleg, komolyan létezik az, hogy valaki ne szeresse a saját gyerekét? Ezek szerint igen... Ezek után elolvastam a cikkhez tartozó hozzászólásokat, ahol láttam, hogy nem is egy ilyen ember van a világon. És csodálkoztam. A hozzászólok, akik hasonló cipőben járnak, megbeszélték, hogy talán össze kéne ülniük beszélgetni, hátha akkor megoldódik a probléma. Ezen a ponton teljesen elképedtem, hogy az emberi hülyeség mennyire hatalmas méreteket tud ölteni. Ha ők ezt eddig is tudták, érezték, hogy probléma van, akkor MIÉRT nem voltak képesek elmenni szakemberhez? Mire találták ki a pszichomókusokat, ha nem erre? Egy ilyen cikk kellett nekik ahhoz, hogy egyáltalán felmerüljön a lehetőség, hogy tegyenek ellene valamit? És ezek az emberek komolyan felelősségteljes, törődő anyáknak gondolják magukat??

Egyet kell értenem azokkal a hozzászólókkal, akik szerint ilyen esetben nevelőszülőkhöz kellene adni a gyereket. Annyi nő van a világon, aki kezét-lábát odaadná, csakhogy lehessen egy egészséges, boldog gyermeke. A fent említett anyák pedig saját magukat sajnálják, hogy nem képesek szeretni valakit, aki mindennél jobban vágyik a szeretetükre. Ha lenne bennük egy cseppnyi törődés is a nem szeretett gyerekeik iránt, megtennének mindent, hogy boldog életet biztosítsanak nekik. Ha tényleg nem szeretik őket, miért nem válnak meg tőlük és bízzák rá olyan szülőkre, akiknek nem lehetne saját gyerekük? Bár én el sem tudom képzelni, hogy ne szeressem majd a gyerekeimet, ha létezik ilyen, akkor miért ragaszkodik mégis ahhoz a gyerekhez? Hiszen ha jól belegondol, rájön, hogy így csak szenvedést okoz neki...

Lehet, hogy velem van a hiba, de gyakran nem értem ezt az idióta világot...