Manga: Special A

A héten betegség miatt itthon kényszerültem maradni, és mivel betegen az ember lánya nem takaríthat, nem pakolhat, és úgy általánosságban véve a pihenésen kívül nem nagyon van hitelesítve más elfoglaltságra, így elérkezettnek láttam az időt, hogy belekezdjek egy manga olvasásába, mivel már régen tettem. A keresőben csupán három dolgot adtam meg szempontként: legyen befejezett, legyen benne romantika és semmiképp ne legyen 18+-os. Így találtam rá a Special A-re.

Special A

Műfaj: Romantikus, Humor

Írta: Minami Maki

Rajzolta: Minami Maki
Kötetek száma: 17

Megjelenés: 2003. ápr. 1 - 2009. márc. 19.

Ismertető:

Hanazono Hikari a kihívások megszállottja, mindenben törekszik rá, hogy a legjobb legyen. Okos, jó sportoló, és szinte legyőzhetetlen. Szinte. Gyerekkori riválisa, Takishima Kei ellen ugyanis képtelen nyerni, mióta csak megismerkedtek, a fiú mindig mindenben egy lépéssel előtte jár. Hikari azonban nem adja fel, követi Keit a gimnáziumba is, ahol öt társukkal együtt mindketten a Special A osztály tagjai lesznek. Ide kerülnek ugyanis az elit iskola legjobb tanulmányi eredménnyel rendelkező tanulói, akik külön épületben tanulnak, külön iskolai egyenruhát hordanak, és idejük nagy részét a számukra kijelölt üvegházban töltik nyugodt teázgatással és pihenéssel. Természetesen Hikari itt is kitartóan dolgozik, tanul és edz célja eléréséért, míg Kei minden erőfeszítés nélkül nyeri a párbajaikat. Ez azonban koránt sem jelenti azt, hogy félvállról venné Hikari kihívásait, hisz ki akarna csalódást okozni egyetlen szívszerelmének...?

Főbb karakterek:

Hanazono Hikari - A történet főhősnője, Kei riválisa, aki soha semmilyen kihívást nem utasít vissza

Takishima Kei - A történet főhőse, Hikari riválisa, aki bármit megtesz a lány boldogságáért

Yamamoto Jun - Az S·A 3. helyezettje, Megumi zenész ikertestvére

Yamamoto Megumi - Az S·A 4. helyezettje, Jun énekes ikertestvére

Karino Tadashi - Az S·A 5. helyezettje, az iskola igazgatójának kissé vadóc fia

Toudou Akira - Az S·A 6. helyezettje, aki imádja a teákat és Hikarit

Tsuji Ryuu - Az S·A 7. helyezettje, aki vonzza az állatokat és Junt és Megumit, akikkel együtt nőttek fel

Vélemény:

Valamivel kevesebb, mint másfél nap alatt olvastam el a mangát, szóval igen, mondhatjuk, hogy nagyon tetszett. :) Pontosan ilyen történetre volt szükségem, amikor rákerestem, tehát nyilván sokat számít, hogy jó időben talált meg, de ha ezt félretesszük is nagyszerű mangának tartom. Végig pörgős, persze amennyire egy romantikus történet az tud lenni, egy percig se unatkoztam, és nem is láttam előre a dolgokat. Jó, minden ilyen mangában vannak alap dolgok, amiket tudunk előre, mint a főszereplők egymásra találása, de a többi szereplőpárost például egy kivételével nem láttam előre, csak amikor már kezdett alakulni. Újdonság volt számomra az is, hogy annak ellenére, hogy kb. a manga második felétől már együtt vannak a főszereplők, nem arról szólt az egész, hogy hányszor vesznek össze, mennyire nehéz megszokni egymást, milyen félreérthető helyzetekbe keverednek. Végig éreztem köztük a bizalmat és a szeretetet, és pont ettől nyújtott nekem többet az átlag romantikus sorozatoknál. A félreérthető helyzeteket sem értették félre, teljesen természetesen és normálisan kezelték őket, mert meg sem fordult a fejükben, hogy a másik már nem szereti őket. Ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna soha féltékenyek, mérgesek vagy szomorúak, egyszerűen csak mindezt úgy tették, hogy egy pillanatra se kellett félteni a kapcsolatukat. Ezt egyébként - bár nyilván sokkal kevésbé hangsúlyosan - a többi párnál is lehetett érzékelni.

És akkor most ejtsünk pár szót az animéről is, mivel ezek után természetesen kíváncsi voltam rá. Kezdésnek a rajzolás. Nem tudom, ki követte el ezt a merényletet, de azon túl, hogy az összes szereplő kb. úgy néz ki, mintha gólyalábakon járna, még csak nem is hasonlítanak a manga figuráira. Talán még a legjobban Akirát találták el, de tényleg olyan az egész, mintha egy másik szereplőgárdát néznénk. Azt végképp nem tudom, ki találta ki, hogy ez a zsírkrétához hasonló effekt jól néz ki, vagy esetleg romantikus, mindenesetre én a hajamat téptem tőle. Az openingek és endingek kivétel nélkül katasztrofálisak. Önmagukban sem hallgatnám őket szívesen, de számomra a történethez sem illenek. Viszont ha túllépünk a zenén és a rajzoláson, még mindig lehetne jó a történet, mint ahogy a mangában az is. Csak hát, itt meg nem. Tudom, hogy a sorozat még nem fejeződött be, amikor az anime készült - bár azt az egy évet már igazán megvárhatták volna vele -, de ez nem jelenti azt, hogy addig a pontig, amíg feldolgozták, ne lehetett volna jól, hitelesen és élvezhetően megcsinálni. Ehelyett kiszedtek belőle jeleneteket, amik ugyan nem voltak életbevágóak, mégis bőven befértek volna a rengeteg elnyújtott, érthetetlen és logikátlan változtatás helyére, és ha már emlegettem a karakterek kinézetét, a személyiségük se maradjon ki, mert hogy azt sem sikerült normálisan adaptálni. Az animében Kei elképesztően bamba tud lenni, sokszor csak tátott szájjal bámul Hikarira, mint egy birka, és a szerelmét is inkább megszállottsággá rondították. A mangában Megumi és Jun nem gyűlölik az állatokat amiért közel állnak Ryuu-hoz, csak simán Ryuu nyakán lógnak mindig, utóbbi pedig nem tartja ezt fárasztónak. Egy szóval az összes karakter eltúlzott, amitől kifordultak mangabeli önmagukból. Ha nem akarjuk a mangához hasonlítgatni (de, akarjuk, mert grrr), az anime akkor is tele van logikátlansággal és zavaró dolgokkal. Ugyanakkor mindezek ellenére is azt mondom, hogy nézhető és egészen élvezhető. Bizony, egészen addig, míg nem nézzük az utolsó részt. Mert, gyerekek, erre a lezárásra egyszerűen nem találok szavakat. Nem arról van szó, hogy logikátlan, eltúlzott, túlcukrozott vagy túlnyújtott, nem, ennek egyszerűen nincs értelme. SPOILER: Amikor a virág után ugrottak és lebegtek a Big Ben előtt, csak néztem, hogy ez mégis MI?! Utána meg semmi megoldás, csak simán mindenki heppi és az élet szép, Kei hazament, mert azt akarta, és amúgy is milyen kitartó volt már szegény Hikari?! Aoi meg fittyet hány a főnöke utasítására, eldönti maga?! Úr Isten....

Egy szó, mint száz, az animét ne nézzétek meg, elképesztően igénytelen lett, a mangát viszont bátran ajánlom, nagyon jól felépített és tényleg maximálisan élvezhető darab.

Kedvencek:

Karakter: Kei (imádnivaló. pont. már persze a mangában.)

Anti-kedvencek:

Karakter: Kei apja (valami elképesztően idegesítő)

Ending: Yuku Goto - Special Gyutto Good Luck (2. ending)

Anime: Yamato Nadeshiko Shichi Henge

Animék terén gyakran találkozunk olyan művekkel, amik manga alapján készültek. A következő anime is ilyen, azzal a különbséggel, hogy ebből a történetből még doramát is készítettek. Népszerű és sokak által ismert darabról van tehát szó, lássuk is bővebben:

Yamato Nadeshiko Shichi Henge

Műfaj: Romantika, Humor

Rendezte: Watanabe Shinichi

Stúdió: Nippon Animation 

Epizódok száma: 25

Megjelenés: 2006. okt. 3 - 2007. márc. 27.

Ismertető:

Négy tökéletes fiú éli egy fedél alatt tökéletes életét egy tökéletes, kastélyméretű és eleganciájú villában. Ám ezt a fajta tökéletességet már a sors sem bírja hosszútávon elviselni, ezért kompenzálja a dolgokat. A villa tulajdonosa, aki bármikor a frászt hozza az emberekre váratlan felbukkanásával, üzletet ajánl a fiúknak. Ha sikerül igazi hölgyet faragniuk imádott unokahúgából, elengedi a lakbérüket, azonban ha nem, megtriplázza az összeget. Természetesen a tökéletes fiúk tökéletes önbizalommal és egóval vannak felruházva, így elfogadják az ajánlatot. Szinte el is könyvelik már a biztos sikert, amikor felbukkan a fogadás alanya, Sunako, aki a tökéletesség fogalmával teljesen ellentétben álló lény, nem bírja elviselni a fényt, legjobb barátja egy anatómiai bábu, és orrvérzést kap a szép dolgoktól. Mindezt annak köszönhetően, hogy egyszer egy fiú, akinek szerelmet vallott, rondának nevezte. A feladat tehát adott, a tét nem kicsi. Vajon ki nyeri a fogadást?

Főbb karakterek:

Nakahara Sunako - A történet női főhőse, aki utálja magát és a szép dolgokat
Takano Kyouhei - A "legszebb" és legagresszívebb fiú, az egyetlen, aki úgy látja jónak Sunakót, ahogy van
Oda Takenaga - A legokosabb és legkifinomultabb fiú

Morii Ranmaru - A legnagyobb nőcsábász
Tohyama Yukinojo - A "legcukibb" fiú

Vélemény:

Nem sok animére szoktam azt mondani, hogy pocsék, de ez pocsék volt. Igen, tudom, hogy befejezetlen, és el kéne olvasni a mangát a teljes sztorihoz, de alapvetően nem a végével volt problémám, hanem úgy általában az egésszel. 25 rész alatt egészen konkrétan semmi nem történik, ami előrevinné a történetet, a poénokon kezdetben még nevettem, aztán pár rész után már baromi erőltetettnek éreztem őket. Idegesített, hogy a szereplőkön semmiféle jellemfejlődést nem láttam, még Sunakón is csak egészen minimálisat, azt is csak az utolsó egy-két résznél. A túlzott SD forma is nagyon zavart. Értem én, hogy elsősorban azt próbálták vele érzékeltetni, milyennek látja saját magát Sunako, de az, hogy jóformán sehogy máshogy nem látjuk, és abszolút elképzelni nem lehet, milyennek látják a külső szemlélők, baromi zavaró volt nekem. Mindenki csak félreugrik előle, hogy jaj, milyen ijesztő, jaj, ez nem is ember, de hogy valójában milyennek látják, arról lövésünk sincs. Azok a részek, amiket paródiának szántak, megint csak nem voltak viccesek. SPOILER: A vége felé Kyouhei szüleinél ez a "miért kellett ilyen szép gyereket szülnöm" dráma hihetetlenül rossz volt. A rajzolásról még nem ejtettem szót, pedig valami elképesztően csúnya. Az összes srác úgy néz ki, mintha ki lenne rúzsozva, és úgy alapból rossz rájuk nézni. Mindenki oda meg vissza van tőlük, hogy mennyire gyönyörűségesek, de nekem ez abszolút nem jött át a rajzolásból, az egyetlen még nagyjából elfogadható kinézete Takenagának van, de ő is csak súrolja a lécet.
Ha valaki idáig eljutott az olvasásban, nem hiszem, hogy bármennyire is kedvet kapott volna hozzá, úgyhogy az ajánlást most hanyagolom, mindenki döntse el, megéri-e számára a 25x22 percet ez az anime. Személy szerint a mangának talán egyszer még adok egy esélyt, de mivel még túl friss az élmény, nem vagyok benne teljesen biztos.

Kedvencek:

Karakter: Kyouhei (mert egész normálisan állt a dolgokhoz)

Anti-kedvencek:

Karakter: Sunako (idegesített végig) és Hiroshi-kun (egyszerűen gusztustalan volt)

Film: Tintaszív és Rurouni Kenshin

Sosem írtam még filmes bejegyzést, mivel rendszerint kevés filmet nézek, és eddig eszembe se jutott, hogy bármelyikről is blogoljak, mert hát minek. Viszont most valamilyen rejtélyes oknál fogva kedvet kaptam hozzá, úgyhogy rögtön két filmet is hoztam - egy frisset meg egy kevésbé frisset. Kezdjük is az öregebbel:

Tintaszív

Műfaj: német-angol-amerikai családi kalandfilm

Rendező: Iain Softley

Író: Cornelia Funke

Forgatókönyvíró: David Lindsay-Abaire

Zeneszerző: Javier Navarrete

Hossz: 106 perc

Megjelenés: 2008.

Ismertető:

Mo különleges képességgel rendelkezik: ha felolvas egy könyvet, annak szereplői életre kelnek. Ám ez az áldás egyben átok is, ugyanis a könyvekből kilépő szereplők helyére a való világból kerülnek át az emberek. Ez történt Mo feleségével is, akit a Tintaszív című könyv nyelt el. Mo azóta megszállottan keresi a regényt, hogy végre kiszólíthassa őt a könyvből, és kislányával, Maggie-vel együtt boldogan élhessék régi életüket. Azonban a dolgot megnehezíti Capricornus, a könyvből érkezett haramia és csatlósai, akik magukénak akarják tudni a férfi képességét. Szerencsére Mo sincs egyedül, segítőtársai Porkéz és Farid, akik szintén könyvszereplők, illetve Elinor, Maggie nagynénje, aki él-hal a könyvekért.

Vélemény:

Ezzel a filmmel először a szegedi villamosreklámban találkoztam, nem is egyszer. Már akkor is felkeltette az érdeklődésem, de valamiért mindig kimaradt az életemből, hogy utánanézzek, megkeressem, mikor jelenik meg, aztán szépen el is felejtettem. Viszont amikor legutóbb filmet kerestem egy közös, barátos filmnézésre, valahogy szembejött velem, és szinte kérte, hogy nézzem meg. Így is lett. És milyen jó, hogy így lett! Nem mondom, hogy elképesztően nagy izgalmakat és követhetetlenül csavaros történetet kell tőle várni, de mi nagyon jól szórakoztunk rajta. A sztori érdekes, maga az alapötlet is nagyon tetszett, a szereplők zseniálisak, a humora pedig igazán feldobja az egészet. A zene is nagyon illett a történethez, szóval teljesen elégedett voltam. Olvastam, hogy a film - juj, de meglepő! - könyvadaptáció, méghozzá egy trilógia első kötetéé, ha minden igaz. Ugyanakkor sajnos úgy láttam, Magyarországon már nem kapható, a második és harmadik kötetet meg ki sem adták itthon, szóval ha valaki el szeretné olvasni, az első részt még talán megkaparinthatja antikváriumból, a többit viszont eredeti nyelven kénytelen beszerezni. Mivel ez már 2008-as film, és azóta semmit nem hallottam róla, jó eséllyel annak sem lesz folytatása, bár ez nem jelenti azt, hogy az első rész ne lenne teljesen kerek és lezárt. Kár, hogy mindig a jó történeteket hagyják félbe, a mozikat és könyvesboltokat meg elárasztják sablonos tucattermékekkel. Nyilván tisztelet a kivételeknek, azért szerencsére azokból is van még jó pár.

Összességében tehát mindenkinek ajánlom a filmet, aki könnyed, szórakoztató kikapcsolódásra vágyik, vagy csak simán unja a televíziós műsorkínálatot (nem nehéz).

És ugorjunk is a másik filmre, ami egy teljesen más stílust és kultúrát képvisel:

Rurouni Kenshin

Műfaj: japán történelmi akciófilm

Rendező: Ohtomo Keishi

Író: Watsuki Nobuhiro

Forgatókönyvíró: Fujii Kiyomi, Ohtomo Keishi

Zeneszerző: Sato Naoki

Hossz: 134 perc

Megjelenés: 2012.

Ismertető:

Mivel annak ellenére, hogy olvastam a film alapját képező mangaköteteket, a japán történelemhez jóformán semmit nem konyítok, így egy ezt tökéletesen mellőző ismertető következik.
Himura Kenshint a forradalom idején Himura Battousai-ként, vagyis a legendás emberölőként ismerték. Nem ismert kegyelmet, érzelmek nélkül megölt mindenkit, aki a forradalmárok által vágyott béke eljövetelének útjába állt. Most, évekkel az új korszak kezdete után egyszerű vándorként tengeti az életét, emberölő kardját pedig sakabatora, visszafelé élezett kardra cserélte, ezzel jelképezve fogadalmát, miszerint soha többé nem fog gyilkolni. A béke azonban sokszor csak látszat. Egy magát Battousai-nak hívó szamuráj kegyetlen mészárlásokat hajt végre a kamiya kardstílus nevében. Kenshin megismerkedik a Kamiya doujo vezetőjével, Kaoruval, akinek feltett szándéka bosszút állni az apja által alapított stíluson csorbát ejtő emberölőn. Mindeközben a háttérben komoly és veszélyes drogügyleteket bonyolít a város legtehetősebb földesura.

Vélemény:

Szeretem Kenshin történetét, és tulajdonképpen ez a film sok mindent visszaadott belőle, de valahogy nekem nem ütött akkorát, mint vártam. Kétségtelen, hogy a főszereplő színész elképesztően harcol, minden mozdulata tökéletesen a helyén van, és tényleg élvezetes nézni a változatos kardpárbajokat, ugyanakkor maga a történet elég lassan csordogál. Persze van benne egy rakás vér meg gyilkosság, de valahogy ezek önmagukban nem teszik kellőképp pörgőssé a sztorit. Sok a filozofálás, a lassított jelenetek, és több - szerintem igen fontos - szereplőnek nem ismerjük meg mindeközben elég mélyen a jellemét. Yahiko például fájdalmasan keveset szerepel, és bár elképesztően aranyos az őt játszó kisfiú, az igazi, minden áron győzni akaró, idegesítően kotnyeles és szemtelen, ugyanakkor jószívű személyiségét nem igazán bontják ki. Ugyanez igaz Sanóra is, benne is sokkal több van, mint amennyit a film megmutat, pedig szerintem 134 percben azért lett volna rá idő. Az egyik főgonosz, Takeda Kanryuu viszont tökéletesen visszahozta azt a gyáva, pénzéhes, kegyetlen, mocsok férget, akit alakított, úgyhogy vele teljesen elégedett voltam. A zene a másik, ami nagyon tetszett, feldobta a harcokat.

Összességében azt tudom mondani, hogy a Kenshin rajongók nagy része valószínűleg élvezni fogja, aki viszont kíváncsi a történetre, de még nem ismeri igazán, az ne a filmmel kezdje.