Film: Tintaszív és Rurouni Kenshin

Sosem írtam még filmes bejegyzést, mivel rendszerint kevés filmet nézek, és eddig eszembe se jutott, hogy bármelyikről is blogoljak, mert hát minek. Viszont most valamilyen rejtélyes oknál fogva kedvet kaptam hozzá, úgyhogy rögtön két filmet is hoztam - egy frisset meg egy kevésbé frisset. Kezdjük is az öregebbel:

Tintaszív

Műfaj: német-angol-amerikai családi kalandfilm

Rendező: Iain Softley

Író: Cornelia Funke

Forgatókönyvíró: David Lindsay-Abaire

Zeneszerző: Javier Navarrete

Hossz: 106 perc

Megjelenés: 2008.

Ismertető:

Mo különleges képességgel rendelkezik: ha felolvas egy könyvet, annak szereplői életre kelnek. Ám ez az áldás egyben átok is, ugyanis a könyvekből kilépő szereplők helyére a való világból kerülnek át az emberek. Ez történt Mo feleségével is, akit a Tintaszív című könyv nyelt el. Mo azóta megszállottan keresi a regényt, hogy végre kiszólíthassa őt a könyvből, és kislányával, Maggie-vel együtt boldogan élhessék régi életüket. Azonban a dolgot megnehezíti Capricornus, a könyvből érkezett haramia és csatlósai, akik magukénak akarják tudni a férfi képességét. Szerencsére Mo sincs egyedül, segítőtársai Porkéz és Farid, akik szintén könyvszereplők, illetve Elinor, Maggie nagynénje, aki él-hal a könyvekért.

Vélemény:

Ezzel a filmmel először a szegedi villamosreklámban találkoztam, nem is egyszer. Már akkor is felkeltette az érdeklődésem, de valamiért mindig kimaradt az életemből, hogy utánanézzek, megkeressem, mikor jelenik meg, aztán szépen el is felejtettem. Viszont amikor legutóbb filmet kerestem egy közös, barátos filmnézésre, valahogy szembejött velem, és szinte kérte, hogy nézzem meg. Így is lett. És milyen jó, hogy így lett! Nem mondom, hogy elképesztően nagy izgalmakat és követhetetlenül csavaros történetet kell tőle várni, de mi nagyon jól szórakoztunk rajta. A sztori érdekes, maga az alapötlet is nagyon tetszett, a szereplők zseniálisak, a humora pedig igazán feldobja az egészet. A zene is nagyon illett a történethez, szóval teljesen elégedett voltam. Olvastam, hogy a film - juj, de meglepő! - könyvadaptáció, méghozzá egy trilógia első kötetéé, ha minden igaz. Ugyanakkor sajnos úgy láttam, Magyarországon már nem kapható, a második és harmadik kötetet meg ki sem adták itthon, szóval ha valaki el szeretné olvasni, az első részt még talán megkaparinthatja antikváriumból, a többit viszont eredeti nyelven kénytelen beszerezni. Mivel ez már 2008-as film, és azóta semmit nem hallottam róla, jó eséllyel annak sem lesz folytatása, bár ez nem jelenti azt, hogy az első rész ne lenne teljesen kerek és lezárt. Kár, hogy mindig a jó történeteket hagyják félbe, a mozikat és könyvesboltokat meg elárasztják sablonos tucattermékekkel. Nyilván tisztelet a kivételeknek, azért szerencsére azokból is van még jó pár.

Összességében tehát mindenkinek ajánlom a filmet, aki könnyed, szórakoztató kikapcsolódásra vágyik, vagy csak simán unja a televíziós műsorkínálatot (nem nehéz).

És ugorjunk is a másik filmre, ami egy teljesen más stílust és kultúrát képvisel:

Rurouni Kenshin

Műfaj: japán történelmi akciófilm

Rendező: Ohtomo Keishi

Író: Watsuki Nobuhiro

Forgatókönyvíró: Fujii Kiyomi, Ohtomo Keishi

Zeneszerző: Sato Naoki

Hossz: 134 perc

Megjelenés: 2012.

Ismertető:

Mivel annak ellenére, hogy olvastam a film alapját képező mangaköteteket, a japán történelemhez jóformán semmit nem konyítok, így egy ezt tökéletesen mellőző ismertető következik.
Himura Kenshint a forradalom idején Himura Battousai-ként, vagyis a legendás emberölőként ismerték. Nem ismert kegyelmet, érzelmek nélkül megölt mindenkit, aki a forradalmárok által vágyott béke eljövetelének útjába állt. Most, évekkel az új korszak kezdete után egyszerű vándorként tengeti az életét, emberölő kardját pedig sakabatora, visszafelé élezett kardra cserélte, ezzel jelképezve fogadalmát, miszerint soha többé nem fog gyilkolni. A béke azonban sokszor csak látszat. Egy magát Battousai-nak hívó szamuráj kegyetlen mészárlásokat hajt végre a kamiya kardstílus nevében. Kenshin megismerkedik a Kamiya doujo vezetőjével, Kaoruval, akinek feltett szándéka bosszút állni az apja által alapított stíluson csorbát ejtő emberölőn. Mindeközben a háttérben komoly és veszélyes drogügyleteket bonyolít a város legtehetősebb földesura.

Vélemény:

Szeretem Kenshin történetét, és tulajdonképpen ez a film sok mindent visszaadott belőle, de valahogy nekem nem ütött akkorát, mint vártam. Kétségtelen, hogy a főszereplő színész elképesztően harcol, minden mozdulata tökéletesen a helyén van, és tényleg élvezetes nézni a változatos kardpárbajokat, ugyanakkor maga a történet elég lassan csordogál. Persze van benne egy rakás vér meg gyilkosság, de valahogy ezek önmagukban nem teszik kellőképp pörgőssé a sztorit. Sok a filozofálás, a lassított jelenetek, és több - szerintem igen fontos - szereplőnek nem ismerjük meg mindeközben elég mélyen a jellemét. Yahiko például fájdalmasan keveset szerepel, és bár elképesztően aranyos az őt játszó kisfiú, az igazi, minden áron győzni akaró, idegesítően kotnyeles és szemtelen, ugyanakkor jószívű személyiségét nem igazán bontják ki. Ugyanez igaz Sanóra is, benne is sokkal több van, mint amennyit a film megmutat, pedig szerintem 134 percben azért lett volna rá idő. Az egyik főgonosz, Takeda Kanryuu viszont tökéletesen visszahozta azt a gyáva, pénzéhes, kegyetlen, mocsok férget, akit alakított, úgyhogy vele teljesen elégedett voltam. A zene a másik, ami nagyon tetszett, feldobta a harcokat.

Összességében azt tudom mondani, hogy a Kenshin rajongók nagy része valószínűleg élvezni fogja, aki viszont kíváncsi a történetre, de még nem ismeri igazán, az ne a filmmel kezdje.