Először úgy gondoltam, ha hazaérek, majd írok róla egy jó kis blogbejegyzést. Aztán másnap úgy gondoltam, mégse írok semmit. A rákövetkező napon pedig úgy döntöttem, mégis írok. Szóval ím olvashatjátok határozott személyem beszámolóját a Szent Johanna gimi 8. kötetének dedikálásáról:
A bejelentés óta próbáltuk úgy alakítani a dolgainkat, pénzügyeinket, hogy március 9-én mindenképp fel tudjunk menni a Pesti Magyar Színházban megrendezett eseményre. Egyetlen dedikáláson sem voltam még, de úgy éreztem, erre most szeretnék eljutni. Az eredeti elképzelésünk, miszerint majd a barátokkal megyünk autóval és megosztozunk a költségeken, akkor borult fel, amikor a barátoknak bejelentették, hogy tömbösített órán kell lenniük aznap, így végül hárman, párommal és húgommal vágtunk neki az útnak.
Szombat hajnali 5-kor keltünk, és gyors készülődés és reggelit követően 3/4 7-kor indultunk el Budapestre. 10-re fel is értünk a helyszínre, és rögtön sorba is álltunk. Már akkor elképesztő tömeg volt, a nép körbekígyózott a színház körül, illetve a kiindulópontnál, ami a bejárat volt, egész szabályos kis gömb alakult ki. Nem baj, gondoltuk, előbb-utóbb csak bejutunk, álltunk mi már sorba hosszan (köszönjük a Magyar Anime Társaságnak a tapasztalatszerzési lehetőséget), így derűsen és lelkesen sorakoztunk, vagyis inkább váltunk a gombóc részévé. Tulajdonképpen viszonylag hamar, nagyjából 10 perc alatt eljutottunk oda, hogy már nem a gombócban álltunk, hanem az abból kibontakozott, színház körüli sorban. Pár perccel később megérkezett az egyik pesti barátnőnk (Barbi), aki már előző nap megvette a saját példányát, így beállt a dedikálós sorba, ami valahonnan a gömb közepéből vált ki, és egyenesen a színházba vezetett, azon belül is fel a lépcsőn az emeletre. Úgy beszéltük meg, hogy ha mi beértünk és megszereztük a könyveket, csatlakozunk hozzá. Ekkor még ugyanis szentül meg voltuk róla győződve, hogy olyan másfél-két óra alatt biztosan kész leszünk. Hát, majdnem.
Nagyjából talán dél környékén jutottunk el oda, hogy egyáltalán körbemásztuk a színházat, és beértünk az ajtón. Nem sokkal az Izabella utcába történő bekanyarodásunk után egyébként csatlakozott hozzánk másik pesti barátnőnk (Szandi), így már négyen álltunk sorba. Bent az épületben minden volt, csak sor nem. Leginkább úgy nézhettünk ki, mint a szardíniák a feldolgozóüzemben. Barbival többször telefonáltunk a várakozás során, jelentettük egymásnak a helyzetünket, végül egy idő után oda jutottunk, hogy ő már ott állt Leiner Laura mellett, kiállt a sorból, és minket várt, miközben engedte előre a többi várakozót. Mi a "lassú" sorban álltunk - legalábbis elvileg -, ahol ajándéktárgyat is lehetett kapni. Húgom szeretett volna egy táskát, én egy karkötőt, bár utóbbit már az elején elkönyveltem, hogy esélytelen próbálkozás. Még közel se jártunk a pultként funkcionáló ruhatárhoz, amikor ismét telefonált Barbi, hogy negyed óránk van beszerezni a könyveket és feladni neki, különben annyi a dedikálásnak, mert ő az utolsó, a sort lezárták. Ezen felbuzdulva Szandi úgy gondolta, cselekedni kell, és hősiesen előresietett, elképzelésem sincs hova, mert a tömegtől nem láttam, mindenesetre visszatért a könyveinkkel, elkérte a cetlit, amire a kívánt idézeteket írtuk, és felrohant, hogy átadja őket Barbinak.
Ezután tovább vártunk. A hangulat borzasztóan feszült volt, aminek csak részben volt oka a tömeg és a hangulatkeltő zene hiánya. A másik, igen nagy része az a néhány elképesztően kulturálatlan, minősíthetetlen viselkedésű felnőtt, akik miatt szégyelltem, hogy már én sem vagyok gyerek. A gyerekek komolyan kivétel nélkül türelmesen, kitartóan várták, hogy sorra kerüljenek, ha rossz hírt kaptak (pl. elfogyott valami), persze lehangolódtak vagy elszomorodtak, de eszükbe sem jutott hisztizni. Ellenben a felnőttek... Páran ordítottak, hol az eladókkal, hol egymással, hol úgy általában a világgal. Szitkozódtak, káromkodtak, lökdösődtek, és konkrétan mindenhogy viselkedtek, csak példamutatóan nem. Alapvetően nem volt rossz kedvem a dolgok alakulása ellenére sem, nem voltam ideges, maximum egy picit csalódott, de amikor ezeket a felnőtteket hallgattam, azért rendkívül szívesen nyakon csaptam volna őket egy nagy büdös ponttyal, hogy észrevegyék, hány száz (vagy ezer?) gyerek veszi őket körbe, miközben fröcsögnek. Szóval ha ezen rétegből bármelyikük is olvasná valamilyen fatális véletlen folytán ezt a bejegyzést, ezúton is üzenem neki, hogy baromira szégyellje el magát, és lehetőleg soha a büdös életben ne jöjjön el több ilyen eseményre, vagy amennyiben mégis, vegyen példát a körülötte lévő gyerekektől.
No, de ezt félretéve továbbra is ott tartottunk, hogy sorbaállás az ajándéktárgyakért. Nagyjából negyed 3-fél 3 környékén Szandi előrement, és belesett a pult mögé, hogy lássa, milyen a termés. Ennek következtében ki is álltunk a sorból, ugyanis nem hogy karkötő és táska, jóformán semmi nem maradt már. Néhány könyvjelző, órarend és poszter, meg talán 2 póló. Semmi, ami minket érdekelt volna. Elég csalódottan ültünk le a lépcsőre, húgomat Szandi próbálta lelkisegélyezni, hogy ne legyen teljesen depressziós, amiért nem találkozhatott Laurával. A sorokat közben mindenhol lezárták, a tömeg kint várakozott a zárt ajtók előtt, a szervezők pedig mérgezett egérként rohangáltak fel-alá, ugyanis megtörtént, amire senki nem számított: nem volt elég könyv. Számolgatták, hány példány van még, hogy annyi embert engedhessenek be, az ajándéktárgyas részleg eközben teljesen kiürült. Persze a napnak itt még nem volt vége. Alig 5-10 perce ücsörögtünk, amikor csörgött Szandi telefonja. Barbi az emeleten rosszul lett, szóval Szandi rekordsebességgel és ninja tehetséggel ugrotta át a szervezőket és tinilányokat, mi meg lent toporogtunk tovább. Az eredmény végül az lett, hogy Barbit mindenki jól megápolta az orvosiban, Laura pedig végig ott volt vele, míg jobban nem lett, és természetesen aláírta mindegyikünk könyvét. Igaz, nem az idézetek kerültek bele, mert a papír sajnos elkeveredett, de dedikált könyvünk lett. Húgom persze így is szomorú volt, hisz se táska, se Laura, de nap végén azért azt mondta, nem érezte rosszul magát, jól elhülyéskedtünk a sorban.
Ennyi lenne tehát az élménybeszámoló, de röviden azért mindenképp szót akarok ejteni arról, miért is döntöttem a megírása mellett. Az indok igen egyszerű: elképesztően sajnálom Laurát. Senkinek nem kívánom azt, amit ő átélt ebben a két napban, és amit átél ez a két nap visszhangja miatt. Egyértelműen ez lett volna az eddigiek közül a legfontosabb dedikálása, készült rá, várta, izgult érte, és végül az egész tönkrement. És ennek tetejében még elárasztották temérdek negatív véleménnyel, rengetegszer minősíthetetlen, unintelligens stílusban. Azt az embert, aki ezt az egészet az olvasók mellett a legeslegjobban várta, és aki a legkevésbé tehet róla, hogy így alakult. Szóval ezért írtam egy beszámolót, mert szeretném, ha amellett, hogy mindenki látná, valóban nem indokolatlan az emberek felháborodása, meglátnák azt is, hogy emberekkel van dolguk, akik igen is hibáznak időnként, és azt is, hogy minden negatívum ellenére mindenki maga dönti el, elrontja-e a saját és a körülötte lévők kedvét azzal, hogy idegeskedik és háborog egy meg nem változtatható tényen, vagy megpróbálja megtalálni mindenben azt az apró pozitívumot, ami valahogy mindenhol jelen van. Én utóbbit választottam, így sokkal felszabadultabban tudok örülni a vasárnap bejelentett vidéki dedikáló körútnak is, és igazán hálás vagyok Laurának, hogy ennyire szívén viseli az olvasói véleményét és igényeit.
Zárásként Laurának - még ha nem is olvassa ezt a bejegyzést - ezúton küldök egy óriási nagy ölelést. Köszönöm neked, hogy megírtad ezt a sorozatot, és köszönöm, hogy olyan író vagy, akire tényleg felnézhet az olvasóközönsége.
"Long live Laura Leiner and St. Johanna's High School!" ♥
Talán most már kezditek érteni, miért volt olyan nehéz nekiállni ennek a bejegyzésnek. Elvégre hogy a bánatba írjak tartalmas és élvezhető beszámolót valamiről, amiben nincs tartalom és élvezhetőség? Az első oldaltól az utolsóig szenvedés volt, komolyan hősnek érzem magam, hogy végig tudtam olvasni, még ha hónapokba is telt. Pedig nem kellett volna bele sok minden, hogy legalább egy icipicit érdekeljen, elég lett volna valami kis rejtvény, egy hosszabb történetszál, amiből minden levélben kapunk egy puzzle-darabot, de nem, ebben tényleg semmi nem volt. Egy rakás üres fecsegés, amiben még a poénnak szánt részek is olyan erőltetettek voltak, hogy nem tudtam eldönteni, fakadjak-e sírva, vagy esetleg körömmel kaparjam a falat/táblát, hogy más is szenvedjen, ne csak én. A magyar-angol váltakozás kifejezetten idegesítő és fárasztó volt, nem beszélve arról, hogy ha ennél szájbarágósabbra írták volna, simán feladhatnák kötelezőnek az elmegyógyintézetben. Nem tudom elképzelni, mi késztethette az Európa kiadót arra, hogy gondozásába vegye ezt a könyvet, azt meg végképp nem, miért adták ki a folytatásait is, amikor annyi más, tényleg jó könyv van a világban, ami a helyére kerülhetett volna, mindenesetre komolyan szeretnék találni valakit, bárkit, aki elolvasta ezt a förmedvényt és még szerette is.
