New-See ül a fűben

Azt hiszem, még sose álltam neki ilyen nehezen egy bejegyzésnek. Mondanám, hogy azért van, mert ajándékkönyvről kell most párbajos naplót írnom, de a tavalyi párbajban két ilyen könyvem is volt, mégse akadtak hasonló gondjaim. Ez viszont most más, mint az a kettő, sőt, tulajdonképpen semmilyen kategóriába nem lehet besorolni. Vessük tehát figyelő pillantásainkat Werner Lansburgh: Drága New-See!-jára.

Külsejét tekintve egészen barátságos, számomra már-már hívogató ez a drágaság, a maga élénksárga, kemény kötéses borítójával, és a rajta szálldosó szerelmetes varjakkal együtt. (Szerintem legalábbis varjak, de ha madárbarát bloggerek is idetévednének, és szerintük hollókkal van dolgunk, feltétlenül jelezzék!) Szóval egy szó, mint száz, a borító tetszetős, a fülszövegből meg jó magyar szokás szerint semmi nem derül ki, azt leszámítva, hogy az író igen multinacionális, a podger meg nem jelent semmit. Az Európa kiadó mindig is adott a küllemre, tehát nem meglepő, hogy ez itt sincs másként.

És akkor a történet...

Na, az nincs. Akárhogy is erőlködtem, akárhogy is próbáltam belelátni valami mélyebb tartalmat, ez a könyv egész egyszerűen nem szól semmiről. Az író leveleket ír egy képzeletbeli személynek, New-See-nak. Ezek volnánk mi, az olvasók. Minden levélben van egy vagy két apróbb sztori az író életéből, amiket részben magyarul, részben angolul oszt meg velünk. A levelek végén természetesen utóirat is van, ami tulajdonképpen a röpdolgozat, többségében egyszerű fordítás az adott levélben használt kifejezésekkel, de néha itt is előfordul egy-egy ultrarövid sztori.

Talán most már kezditek érteni, miért volt olyan nehéz nekiállni ennek a bejegyzésnek. Elvégre hogy a bánatba írjak tartalmas és élvezhető beszámolót valamiről, amiben nincs tartalom és élvezhetőség? Az első oldaltól az utolsóig szenvedés volt, komolyan hősnek érzem magam, hogy végig tudtam olvasni, még ha hónapokba is telt. Pedig nem kellett volna bele sok minden, hogy legalább egy icipicit érdekeljen, elég lett volna valami kis rejtvény, egy hosszabb történetszál, amiből minden levélben kapunk egy puzzle-darabot, de nem, ebben tényleg semmi nem volt. Egy rakás üres fecsegés, amiben még a poénnak szánt részek is olyan erőltetettek voltak, hogy nem tudtam eldönteni, fakadjak-e sírva, vagy esetleg körömmel kaparjam a falat/táblát, hogy más is szenvedjen, ne csak én. A magyar-angol váltakozás kifejezetten idegesítő és fárasztó volt, nem beszélve arról, hogy ha ennél szájbarágósabbra írták volna, simán feladhatnák kötelezőnek az elmegyógyintézetben. Nem tudom elképzelni, mi késztethette az Európa kiadót arra, hogy gondozásába vegye ezt a könyvet, azt meg végképp nem, miért adták ki a folytatásait is, amikor annyi más, tényleg jó könyv van a világban, ami a helyére kerülhetett volna, mindenesetre komolyan szeretnék találni valakit, bárkit, aki elolvasta ezt a förmedvényt és még szerette is.

Gondolom ezek után nem meglepő, hogy a Drága New-See-t nem ajánlom senkinek, de még a legádázabb ellenségeimnek sem. Ha valaki "könnyen, gyorsan" szeretne megtanulni angolul, ne ezzel próbálkozzon, mert egyrészt erősen kétlem, hogy menni fog, másrészt rengeteg olyan könyvet találni szerte a könyvtárakban és az interneten, ahol tisztességes történeteket írnak le, a teljesen kezdők számára egyik oldalon angolul, másikon magyarul. Ezerszer többet érnek ennél a tákolmánynál.