A mese meséje

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szépséges fiatal lány, aki szerette a meséket. Annyira szerette őket, hogy válogatás nélkül minden mesét elolvasott, ami a keze ügyébe került. Történt aztán, hogy egy nap olvasgatás közben rálelt egy egészen újszerű, addig nem ismert stílusú mesére: egy japán mesére. Izgatottan vetette bele magát, hisz egy-egy kultúra meséinek felfedezése mindig is nagy kaland volt számára. Azonban csalódnia kellett. A "végtelen lelki nyugalommal reinkarnálódott kedves, szőrös kukaccá" nem éppen az a boldog befejezés, amire számított, és ami számára olyan egyértelmű és fontos egy mesénél. Elolvasott hát még egyet, majd még egyet, mígnem lelombozódva állapította meg, hogy ezek a mesék nem neki íródtak. Ezek után évekig nem vett a kezébe ilyen történetet. Próbálta elfelejteni őket, próbálta győzködni magát, hogy csak csalódás lesz a vége, de sehogy sem tudott beletörődni a dologba. Végül úgy döntött, ad még egy utolsó esélyt, hogy egyszer s mindenkorra eloszlassa a kételyeit, és megtudja a választ az örök kérdésre: Létezik-e boldogan végződő japán mese?

Így jutottam el A Tűzmanóhoz, amit fel is vettem a párbajkönyvek listájára. Egyszerre vártam és féltem tőle. Vártam a csodára, és féltem a csalódástól. Az első néhány mese után azonban rájöttem, hogy a félelmem - nagy megkönnyebbülésemre - alaptalan volt. Lássuk egy kicsit részletesebben a könyvet!

A borító keményfedeles, ami nálam már eleve hatalmas pluszt jelent, de a kép mindent visz. Gyönyörű rajz, ami a témához és címhez tökéletesen illik, a betűtípus tökéletesen eltalált, a színek nagyon szépek, a fülszöveg pedig pont annyi, amennyinek lennie kell. Szépen, igényesen megszerkesztett könyv mind kívülről, mind belülről, szívből gratulálok érte a Novella Könyvkiadónak. A belső lapokon a szöveget alulról hegyvonulatok keretezik, a címek fölött pedig bonsai fákat láthatunk. Maguk a mesék hat nagy fejezetre vannak bontva, és minden fejezetcímhez egy-egy japán szólást vagy haikut társítottak. A fejezetek:

1. Bölcsek és balgák
2. Bátorság és becsület
3. A rossz jutalma
4. A jó jutalma
5. A világ és a család
6. Erény és erénytelenség

Bármilyen hihetetlen is volt számomra, a mesék legnagyobb része állatmese. Nem tudom, mi lehet az oka, hogy eddig egyetlen japán állatmesével sem találkoztam, mert tényleg rengeteg van belőlük. Persze itt az állatok sokszor nem egyszerű állatok, hanem állatformát öltött istenek, akik aztán meghálálják, ha jót tettek velük. A legtöbb mese rendelkezik valamilyen tanulsággal, de vannak köztük keletkezéstörténetek is, amik vagy arról szólnak, hogy hogyan jött létre az adott dolog, vagy arról, mi az oka egy-egy állat viselkedésének. Azt figyeltem meg, hogy valamiért ezek az okok jórészt valamilyen negatív cselekedet következményei, nem igazán találtam köztük olyat, ami jutalmazás eredménye lenne. Megfigyeltem azt is, hogy van egy történettípus, ami többször is előfordul a könyvben, mintha ki akarnák hangsúlyozni, hogy ez az egyik legfontosabb tanulsággal rendelkező. Itt az ember vagy állat mindig megkérdőjelezi a jólétét, és azt kívánja, bárcsak valami mássá válhatna. Ám amint teljesül a kívánsága, rájön, hogy van annál is jobb, ezért addig-addig változik mássá, míg kiderül, hogy valójában úgy volt a legjobb, ahogy eredetileg volt. Ha jól emlékszem, ez a történettípus összesen háromszor jelenik meg a könyvben, ami külön érdekes a hármas szám ismert misztikuma miatt, és megérne egy fejtegetést, hogy vajon szándékos volt-e, de ettől most eltekintek, jöjjön inkább a konklúzió. 

Nehéz értékelni egy mesés könyvet, mert minden meséről külön bejegyzést lehetne írni. Voltak olyan mesék, amikben tetszett a tanulság, olyanok, amiket szívesen felolvasnék majd a gyerekeimnek, olyanok, amikben nem találtam meg a tanulságot, olyanok, amiken jót nevettem, és olyanok, amiken kínomban nevettem. Összességében egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam, úgy érzem, nem csak többet sikerült megtudnom a japán kultúráról és mentalitásról, de a korábbi skatulyámból is sikerült kirángatnom a japán mese fogalmát. És hogy a kerettörténetet is befejezzem:

Elővett egy könyvet, mely telis-tele volt ilyen történetekkel, és napokon, heteken, hónapokon át hosszan olvasta. Nem akarta elhamarkodni, szeretett volna minden egyes mesét végiggondolni, magában kielemezni. Amikor aztán az utolsó történet végére is pont került, nagy sóhajjal, megkönnyebbülten csukta be a könyvet, és halvány mosollyal az arcán mondta ki az egyetlen, rég vágyott szót: Létezik.