2012. augusztus 16., csütörtök

Seholsincs London

A mesék rendszerint a klasszikus "Egyszer volt, hol nem volt..."-tal kezdődnek, és valami olyasmi a befejezésük, mint "Itt a vége, fuss el véle!", vagy épp "...és boldogan éltek, míg meg nem haltak!", esetleg "Aki nem hiszi, járjon utána!". Van azonban egy mese, amire inkább egy ehhez hasonló kezdőmondat illene: "Sosem volt, sehol sem volt...". Talán ezért is lett a mese címe Sosehol.

Neil Gaiman felnőtteknek szóló fantasymeséje már nagyon régóta szerepelt a várólistámon. Az előző Könyvmolypárbajra is beneveztem, de mivel ott a könyveim felét sem sikerült elolvasnom határidőre, ez is kimaradt. Alapvetően azért került fel a listámra, mert többen, de legfőképp párbajunk egyik lelkes házigazdája is, úgy gondolták, hogy nekem tetszene a történet, és azóta, hogy ezt megemlítették, várják a véleményem róla. Ezúton is köszönöm a türelmüket és kitartásukat, mert hát valljuk be, nem sokan várnak manapság 2 évet egyetlen ember értékelésére. Briginek pedig külön köszönöm, hogy beszerezte nekem a könyvet, ugyanis kerek e Pécsen egyetlen könyvtárban sem sikerült fellelnem. Ha már itt tartunk, Gaimantől igen kevés iromány található meg a pécsi könyvtárakban, amit őszinte megdöbbenéssel konstatáltam, hiszen tudomásom szerint elég népszerű szerzőről van szó. De túllépve ezen apró nehézségen, jöjjön is a szokásos borítómustra.

A Sosehol puha borítós, de mivel elég vékony, és nem is zsebnotesz méretű, így szerencsére nem az a "kinyitom és szétesik" fajta, ahogy azt manapság rengeteg könyvnél tapasztalhatjuk. Bevallom, a rózsaszínes fedőlap számomra nem kifejezetten hívogató, és talán a történethez is jobban illeszkedne, ha a valami kékes-türkizes árnyalatban láthatnánk inkább. Viszont maga a grafika ötletes, a Temzében visszatükröződő London tökéletesen passzol a témához. A cím kezdőbetűjén és a borító tetején és alján lévő kacifántos csicsázást nem igazán értem, de annyi baj legyen. Mindenesetre a konklúzióm, hogy borító alapján nem venném le a polcról. A könyv egyébként belül sem mutat sok mindent, a fejezetek elején lévő patkányrajzok kivételével semmi illusztráció vagy díszítés nincs benne, pedig szerintem hangulatosabbá tenné egy-két pillanatkép amolyan Tim Burton stílusban.

Hogy miről is szól maga a könyv:
Richard Mayhew Londonba költözik, hogy új életet és remélhetőleg sikeres karriert kezdjen, ami kezdetben sikerül is. Stabil állása, munkamániás, akaratos, sárkánytermészetű menyasszonya, rumlis lakása és tökéletesen átlagos papucs élete van. Tulajdonképpen megvan mindene, amire vágyott. Egy napon azonban a semmiből váratlanul elé zuhan egy fiatal, vérző lány, és Richard természetesen faképnél hagyva menyasszonyát és az üzleti vacsorát, hazaviszi jól megmenteni. A lány, aki később Ajtóként mutatkozik be neki, sikeresen el is kerüli üldözőit, és egy magát De Carabas márkinak nevező nem épp udvarias személlyel hamarosan távozik. Persze ennyivel nem ér véget a kapcsolatuk, Richard ugyanis Ajtó elszöktetésével automatikusan átkerül a lány világába, alsó Londonba, amivel egy időben addigi világa számára láthatatlanná válik. Alsó London persze tele van veszéllyel és olyan kalandokkal, amiket Richard a háta közepére se kíván, ahogyan alsó London se kívánja a háta közepére se Richardot. Ám más lehetőség nem lévén főhősünk Ajtó nyomába ered, hogy megtalálja az egyetlen számára biztos pontot ezen az őrült helyen, és együtt kiderítsék, ki és miért ölte meg a lány családját, miközben módot keresnek Richard hazajuttatására.

A történet nagyon vegyes érzelmeket hagyott maga után. Amikor elkezdtem olvasni, érdeklődtem, nagyok voltak az elvárásaim, viszont a legcsekélyebb mértékben sem tudtam, mire számítsak. Az első 10-20 oldalon töretlen volt a lelkesedésem. Aztán valahogy alábbhagyott. Amikor Richard átkerült alsó Londonba, hirtelen annyira zavaros és kusza lett számomra minden, hogy alig akaródzott folytatni. Persze értettem, ez miért fontos, értettem, miért viselkedik Richard úgy, ahogy, de egy idő után nagyon nehezen viseltem az örökös nyavalygását arról, hogy ő haza akar menni, és egyébként is, ami itt történik, az mind lehetetlen. Valószínűleg azért éltem meg ezt ennyire zavaró tényezőként, mert nem nagyon tudom beleképzelni magam egy ilyen szinten földhözragadt ember helyzetébe. Mindenesetre egy ideig nehéz volt folytatni az olvasást, mert úgy éreztem, nem köt le. Aztán valamivel a fele előtt megint beindultak a dolgok, kezdtem érteni, mi folyik itt, Richard is egyre kevesebbet vinnyogott, és lassan sikerült túllépnem azon a számomra sokkoló tényen, hogy a másik főszereplőt Ajtónak hívják. Folyton olyan gondolatok voltak tőle a fejemben, hogy "ez angolul biztosan nem hangzana ennyire hülyén", vagy hogy "akkor a testvéreit Ablaknak és Kapunak hívták?". A szereplők közül egyébként De Carabas volt az abszolút kedvencem, azon túl, hogy a való életben az ilyen emberektől a falnak mennék, a könyvben egyszerűen imádtam, hogy mindenre van valami velős és ütős megjegyzése.

Visszatérve a történetre, tehát nagyjából a felétől kellőképp beindult ahhoz, hogy jórészt egyhuzamban olvassam végig, ami persze a terjedelmet figyelembe véve nem egy nagy szám, mégis pozitívumként értékelem. A végével kapcsolatban nagyjából erre számítottam, tehát elégedett voltam vele. Ami még mindenképp szót érdemel, az a stílus. Nem csak a kuszasága, hanem helyenként a vizualitása és szókimondósága miatt is egyértelműen azt mondom, hogy felnőtteknek való, nem is beszélve arról az angol társadalmat kifigurázó, keserédes humorról, ami végigköveti az egész történetet. Néhány embertől olvastam, hogy ez utóbbi neki erőltetett volt, nekem viszont nagyon tetszett, valószínűleg én alapból fogékonyabb vagyok az angol humorra (számomra a Gyalog Galopp örök klasszikus marad).

Végiggondolva, nem mondanám, hogy a Sosehol tipikusan az a könyv, amiért rajongani fogok, és vagy hússzor újraolvasom, de ha esetleg lesz valaha folytatása, mindenképp pályázom majd rá. Azon kevés könyvek egyike, amik bár nem lesznek a kedvenceim, mégis sokat gondolkozom rajtuk, és a mondanivalójuk mélyebb nyomot hagy bennem, mint azt elsőre gondoltam volna. Ezen kívül meggyőződésem, hogy nekem ezt angolul is el kell olvasnom egyszer, mert úgy érzem, eredeti nyelven még többet adhat. "Aki nem hiszi, az pedig így járt." ;)

2 megjegyzés:

  1. Erre a véleményre megérte 2 évet várni, mert végig mosolyogtam az egészet :) Richard a vernyákolásával szerintem is kurva idegesítő... Ajtó nevével kapcsolatban én is azt mondogattam, hogy ez angolul biztosan nem hangzik ilyen szarul... és nekem is De Carabas márki volt a kedvencem <3

    http://moly.hu/idezetek/52425 :)))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök neki, ha megérte. :D Majd ha valamelyikünk hozzájut még Gaiman könyvekhez, közreadjuk egymásnak olvasásra. :D (Kivéve a Csillagport, attól még mindig félek. xD)

      Törlés