Egy soha-könyv mind felett

Szóljon most e bejegyzés ama könyvről, melyet korunk egyik legnagyobb fantasy írója alkotott, mely megszámlálhatatlan rajongót szerzett magának az évek során, s melyről nem is oly rég még úgy véltem, ez az a mű, melynek elolvasására engem biztos nem visz rá a lélek ebben az életben.

Kötve hiszem, hogy van olyan olvasó a világon, akinek semmit nem mond Tolkien neve, azt pedig még kevésbé, hogy létezik, aki még ne hallott volna A Gyűrűk Uráról. Számomra ez volt az a könyv, amit nem akartam közelebbről megismerni. Évekkel ezelőtt láttam a belőle készült filmeket, és nem mondom, hogy nem tetszettek, de azt sem, hogy igen. Olyan egyszer nézhetőnek ítéltem őket. Ezek után a legkevésbé sem voltam kíváncsi a könyvekre, nem bíráltam őket, nem alkottam róluk negatív véleményt, de nem is érdekeltek. Azonban az élet úgy hozta, hogy lett nekem egy vőlegényem, aki családjával együtt hatalmas rajongója ennek a trilógiának, és szakadatlanul ostromolt azzal az elméletével, hogy a film nem tudja visszaadni a könyv nyújtotta élményt, és engem csak ezért nem érdekel a könyv. Miután jóformán az egész családot rám uszította, hogy nyaggassanak, úgy éreztem, ez ellen tenni kell, és természetesen a leghatékonyabb módja a visszavágásnak, ha mély levegőt veszek, és elolvasom A Gyűrű Szövetségét. Így került fel a párbajlistámra.

A borítóról néhány szóban:

Az általam olvasott, 2003-as kiadás (jobbra fent látható) borítója nekem nagyon tetszik, az egyik legjobbnak találom. A kemény kötéses könyveket amúgy is szeretem, de ez szerintem különösen igényesen van megoldva. A borítót szegélyező aranyszínű rúnák megadják az alaphangulatot, és a borítókép színvilága is passzol a történethez. Az egyedüli, amin változtatnék, hogy a képen ne csak Gandalf szerepeljen, hanem mondjuk Frodó és Samu is, de legalább Frodó. De mindent egybevetve szerintem ez egy olyan kiadás, amire igazán büszke lehet az Európa kiadó.

Bár, mint mondtam, nem hinném, hogy akad, akinek szüksége lenne rá, mégis pár mondatban megemlékezek a történetről is, hátha az utókornak még hasznára válik:

Bilbó, az idős, kalandvágyó hobbit békében éldegél a középföldei Megyében, Hobbitfalván, mígnem úgy dönt, születésnapján elhagyja hazáját, és újra vándorútra indul, ezúttal örökre, házát és egyéb ingóságait pedig unokaöccsére, Frodóra hagyja. Az örökség része egy aranygyűrű is, amiről hamarosan kiderül, hogy a Hatalom Gyűrűje, amit Szauron, maga a megtestesült gonoszság kovácsolt. Mivel fennáll a veszélye, hogy Szauron tudomást szerez a gyűrű hollétéről, Frodó Szürke Gandalf, a mágus tanácsára útra kel Völgyzugolyba barátaival Samuval, Trufával és Pippinnel, hogy a tündék segítségét kérje a gyűrű sorsát illetően. Az út során sok kalandban van részük, megismerik Vándort, a kószát, és kiderül, hogy a Középföldére leselkedő veszély sokkalta nagyobb, mint azt valaha is gondolták volna.

Nem is tudom, hogy kezdjek hozzá a véleményírásnak. Először úgy gondoltam, jól elolvasom, és jól a többiek orra alá dörgölöm, hogy én megmondtam! Aztán mielőtt olvasni kezdtem, a család másik női tagja, aki eddig osztozott velem a hozzáállásomban, szintén elolvasta a kötetet, és szintén rajongóvá vált. Ezek után elbizonytalanodtam, és kezdtem úgy érezni, velem is biztosan ez fog történni, én is rajongó leszek, és én is milliószor látni akarom majd a filmet, és mindenki boldog lesz. De nem így történt. Viszonylag lelkesen kezdtem bele, és viszonylag hamar elveszítettem a lelkesedésem. Nem tudom megmondani, hogy azért-e, mert már láttam a filmet, így nem volt benne sok újdonság, vagy azért-e, mert egyszerűen nem nekem való ez a történet, mindenesetre tény, hogy elejétől a végéig untam. Szenvedtem. Elképesztően lassan haladtam, egyetlen egyszer nem éreztem késztetést rá, hogy folytassam, és ha van B listám, egészen biztos, hogy nem olvasom végig. Lassú volt a történet folyása, számomra túl sokáig botorkáltak a hobbitok, és a végén már idegesített, hogy állandóan eltévednek, szóval kifejezetten fellélegeztem, amikor Bríbe értek. Völgyzugolyban a Tanács alatt kezdett zúgni a fejem, egyszerűen túl sok volt a név, a helyiségnév, túl kusza és hirtelen az információáradat, amivel elhalmoztak. 

Apró vigaszt jelentett, hogy a szereplőket sokkal jobban szerettem, mint a filmben, számomra semmi hasonlóságot nem mutatott a könyvbéli és filmbéli jellemük, sőt, ezek után még haragudtam is, hogy így eltorzították a főszereplőt a mozivásznon. És nem csak őt. Frodó értelmes, józan gondolkodású hobbit, és közel sem nyavalyog annyit, mint Elijah Wood, szóval egészen szerettem. Meglepő módon azonban a kedvencem Samu lett. A filmben őt utáltam, nem tudtam elviselni az állandó hisztijeit és szánalmas ábrázatát. A könyvben viszont egy komoly, a látszattól eltérően elképesztően éles eszű hobbitot ismerhettem meg, aki meglátja a rejtett dolgokat a felszín alatt. 

Ettől függetlenül nem tudtam megszeretni a történetet. Nem gondolom, hogy rossz, nem mondom, hogy nem ajánlom, de valamiért engem nem tudott lekötni és megmozgatni. Nagyon valószínű, hogy a maradék két kötetet nem is fogom elolvasni, de úgy gondolom, ez egy olyan trilógia, amit mindenkinek magának kell megismernie, mert száz vagy ezer vélemény után sem fogja tudni egyértelműen eldönteni, hogy neki való-e vagy sem.