Angol tündérnovellák

Aki ismer - és sokszor az is, aki nem -, tudja rólam, hogy oda meg vissza tudok lenni a kicsiny, áttetsző szárnyú, pajkos, de szerethető tündérektől. Ezért aztán időről időre akad valaki, aki meglep egy-egy hozzájuk kapcsolódó ajándékkal. Van már plüssöm, akad polcdíszem, és nem meglepő módon kaptam egy tündérekről szóló könyvet is. Így esett meg, hogy felkerült a listámra Susanna Clarke: Búcsúbáj hölgyei és más történetek című novelláskötete.

A könyvet meglátva rögtön beleszerelmesedtem a borítóba, az Agave Kiadó véleményem szerint igazán kitett magáért. Általában jobban szeretem a színes, vidám dolgokat, de ez a fehér alapon lilás virágokkal teleszőtt borító a hozzáillő indaszerű betűkkel egyszerre tükröz eleganciát és titokzatosságot, ami remekül illik a könyvhöz. A levehető borító alatt ugyanez az illusztráció fogad, de szerintem ez így van jól. A kemény kötésen nagyon szépen mutatnak a virágok, és talán még el sem hervadnak. :) A belső illusztrációk szintén nagyon igényesek, úgyhogy e tekintetben sincs rá panaszom.

A novellák gyűjtések nyomán íródtak, így nem kell meglepődni rajta, hogy a stílusuk is teljesen eltérő. Mivel nem túl hosszú novellák - sőt, némelyikük kifejezetten rövid -, szokásomtól eltérően nem írom le a történetüket, viszont az említett eltérő stílus miatt mindegyiket külön-külön értékelem, mielőtt összegezném a benyomásaim.

Búcsúbáj hölgyei:

A címadó novella legnagyobb sajnálatomra eléggé kiábrándított. Azon túl, hogy a történet köszönőviszonyban se volt az én elképzeléseimmel, mintegy ráadásként még kissé horrorisztikus kezdetnek is bizonyult. Annak ellenére, hogy képes voltam a történéseket fantáziából kiegészíteni, nagyon zavaros volt, és nem tetszett az sem, hogy a nevek egy része le van fordítva, más része pedig nincs. Ami le volt fordítva, sokszor teljesen bugyutának hatott, ráadásul nem egyszer előfordult, hogy egy helységet ____shire névvel illettek, ami szintén nem jelentett nálam jó pontot (ez egyébként a többi novellánál is előfordult). Egy szó, mint száz: egyáltalán nem szerettem.

Torkos-hegyről:

Ez a novella régies stílusban íródott, amit akár jól is megoldhattak volna, de ez inkább röhejes lett. A nevek fordítása pedig ennél is röhejesebb. A történet bugyuta volt így, ebben a formában, és erősen emlékeztetett a Koponyányi Monyókra, csak azt tudtam szeretni, ezt pedig nem. Egyszerűen fogtam a fejem, és magamban fohászkodtam, hogy ne legyen ilyen az összes novella. Komolyan elszomorított a gondolat, hogy azután a sok kedves szó után, amit a kötet elejébe kaptam emlékül, azt kell majd mondanom, utáltam.

Mrs. Mabb:

Imáim meghallgatásra találtak, ez a történet végre tényleg jó volt. Kellően titokzatosra és mesésre sikerült, emellett nem hiányzott belőle egy leheletnyi humor sem. Lekötött, a megfogalmazással sem volt gondom, és a vége is épp olyan sejtelmes lett, amilyennek lennie kellett. Nem mondom, hogy minden kételyem és rossz előérzetem elszállt, és nem is volt olyan ütős, hogy hirtelen égető vágyat érezzek a folytatásra, mégis leheletnyit megkönnyebbültem.

Wellington hercege elveszti a lovát:

Az egyik legrövidebb novella, aminél már attól kissé fellelkesültem, hogy a bevezetője szerint Gaiman Csillagporjának világában játszódik (bár a Csillagport nem olvastam, de Gaimant szeretem). Olvastam volna kicsit részletesebben is a történetet, jó lett volna, ha kiderül egy-két homályban maradt dolog, de összességében tetszett, a vége is olyanra sikerült, amin ha akar, gondolkodhat kicsit az ember lánya.

Mr. Simonelli, avagy a tündérözvegy:

Nem mondanám, hogy maradéktalanul tetszett, főleg a tündérek ábrázolása (amit egyébként az egész kötetben makacsul elutasítottam) és a sok helyen nem épp gusztusos részletek miatt, mégis érdekes volt. Tetszett a napló stílus, kíváncsi voltam a történet alakulására, és tulajdonképpen a végkifejlettel is elégedett voltam.

Lángszél Timót, avagy hogyan épült a tündérhíd Thoresbynél:

Humoros, érdekes történet volt, amiben akadt egy kis varázslat és tetemes mennyiségű lábjegyzet is. Jó volt olvasni, mert végre kaptam egy kis információt is a tündérekről, nem csak a puszta tetteiket láttuk. Mondjuk lehet, hogy apró túlzás volt, amikor a három mondatnyi történet alatt az oldal maradékát a lábjegyzet foglalta el, de én azt is szerettem olvasni, úgyhogy nem vettem különösebben zokon. :D

Bestiák és rácsok:

Ahogy a korábbi novellákban is előfordult, itt is megjelent a nők mágiája hímzés segítségével. Ez számomra teljesen újszerű gondolat, de végül is, "miért ne?" alapon elfogadtam. Érdekes volt, hogy létező történelmi személyekről szólt, és bár az én történelmi ismereteim igen hiányosak, szerintem érdemes volna utánanézni, van-e bármennyi hitelesség ezekben a mesékben (pl.: Mária valóban ott szállt-e meg, ahol a könyv írta).

John Uskglass és a cumbriai szénégető:

Ez volt számomra az egyik legviccesebb novella. Meseszerű volt, ugyanakkor tele volt groteszk, sok mindent és mindenkit kifigurázó humorral. Kicsit sajnáltam a Hollókirályt, de azt hiszem, ez a történet méltó lezárása volt a kötetnek.

Összegzésként annyit tudok elmondani, hogy végül nem bántam meg, hogy elolvastam, és bár az elején igen csak megijedtem, a többi novella maradéktalanul kárpótolt a nem épp szívmelengető kezdésért. Szeszélyes ez a könyv, mint maguk a tündérek, gőgös és határozott, és ha ránézek, szinte érzem, hogy önelégülten mosolyognak rám a borító virágai, miközben azt mondják: "tudtuk, hogy te sem szegülhetsz ellen a hatalmunknak". És hogy hol vannak az én kicsiny, áttetsző szárnyú, pajkos, de szerethető tündéreim? Valószínűleg egy másik könyvben... :)