Az utolsó népmesék

Hát, ide is elérkeztem. Elolvastam az utolsó párbajkönyvem, a Jokert, ami eredetileg nem ez a könyv lett volna, de végül főként időhiány miatt változtatásra kényszerültem. Talán senki nem fog megkövezni, amiért az utolsó darab ilyen kis rövidke, de ha már időszűkében gyorsan olvashatót kellett választanom, azt a könyvet vettem elő, amiről a kibontását követően megígértették velem, hogy bejegyzést írok. Így esett tehát, hogy a Népek meséi sorozatomból az utolsó, 18-as kötettel kezdtem, ami a Négy égtáj népmeséi.

A Népek meséi sorozatot valamikor talán 2012-ben kezdtem gyűjteni, amikor nem sokkal a megjelenés után a Kossuth kiadó Facebook oldalán belefutottam és megtetszett. Vadásztam rájuk a Rukkolán, lestem az akciókat, és úgy gyarapítottam a sorozatom, hogy még egyetlen kötetet sem olvastam belőle. De muszáj volt, mert a borítók egyszerűen elvarázsoltak. Nincs ez másképp a Négy égtáj kötettel sem, egyszerűen jó ránézni, már azért érdemes beszerezni, hogy a polcon díszelegjen. Nagyon igényes kiadásnak tartom, sokakkal ellentétben nekem az illusztrációk is tetszenek, viszont azért két negatívumot én is találtam. Az egyik a rendkívül nagy betűméret. Nem baj, hogyha nagyobb betűs, de ennyire szerintem már túlzás. A másik a szövegbuborékok egy-két rajzon. Valahogy nekem azok nem illettek bele az egész hangulatába. Ettől eltekintve tényleg imádom.

Külön-külön nem írom le mindegyik mese történetét, helyette egy pár fontosabb dolog:

A kötetben hat népmese található, mind a hat más néptől, ahogy ezt a cím is sejteti. Egy nicaraguai, egy polinéz, egy skót, egy eszkimó, egy kínai és egy örmény történetet ismerhetünk meg. A kínain kívül egyiknek sincs saját kötete, így valószínűnek tartom, hogy ez az egyik legváltozatosabb kötete a sorozatnak. A könyv nem hosszú, nagyjából fél óra alatt elolvasható, de ha szeretünk minden mese után gondolkodni kicsit, akkor sem fog elvenni túl sok időt az életünkből, így nyugodtan kézbe vehető egy-egy rövidebb utazás, strandolás vagy akár egy lyukasóra alkalmával.

Ha általánosan akarom véleményezni a történeteket, leginkább talán érdekesnek találtam őket. Nem magukat az eseményeket, inkább az egyes népek meglátásait, értékrendjét, szokásait. Például szinte mindben teljesen természetes módon jelent meg a vér és a halál, ami számunkra kicsit szokatlan, esetleg még visszatetsző is lehet, pedig nyilván ennek is megvan az oka. Mi, főként európaiak, nem annyira szeretünk tudomást venni a halálról, nem szeretjük látni a vért, míg máshol olyan természetes könnyedséggel említik őket, mint azt, hogy kész az ebéd. Ezt alátámasztja, hogy a skót népmesét találtam az egyetlen olyannak, amit biztosan nyugodtan el mernék mesélni az ovisaimnak, mert stílusban igencsak hasonlított az általunk megszokottakra. Tulajdonképpen az eszkimó mesében sem volt semmi különösebb "megbotránkoztató" dolog, de az meg egyszerűen nem tetszett annyira. Amit különösen szerettem, az a polinéz mese, annak számomra kicsit varázslatos, megnyugtató hangulata volt.

Ez alapján a kötet alapján úgy gondolom, a sorozat célcsoportja elsősorban nem a kisgyerekek, és valószínűleg nem is a néprajzkutatók. Inkább azoknak tudom ajánlani, akiket érdekel más népek kultúrája, gondolkodásmódja, és el is tudja fogadni őket, még ha megérteni nem is mindig. Komoly, nagyon elgondolkodtató történeteket ne várjon tőle senki, de felnőtt esti mesének tökéletesen megfelel.