Tündepolitika

Elképzelhetőnek tartom, bár nem néztem utána az archívumomban, hogy ez csupán a második olyan könyves bejegyzésem, ami nem párbajnapló. Szóval ünnepeljünk, ilyen is van! Jenna Black Bűbájösvény sorozatát egy-két éve ismertem meg - ki nem találjátok - az egyik párbaj során. A bejegyzés akkor a sorozat második kötetéről szólt, és igen csak pozitív véleménnyel volt róla, ezért nem csoda, ha felkerült a várólistámra. Aztán nagyjából fél éve a Kelly kiadó tartott egy akciót, aminek keretein belül óriási kedvezménnyel lehetett megvásárolni többek közt a Bűbájösvény első két részét is. Azóta a polcon pihentek, és most jött el az ideje, hogy nekivágjak a Káprázatnak.

A kötet borítója alapvetően sosem tetszett. Nem különösebben kedvelem azokat a borítókat, amiket egy-egy arc tölt ki, itt ráadásul a számomra teljesen oda nem illő ezüst pöttyök is rontották az összhatást. A fülszöveg nem árul el sok mindent, ettől függetlenül nekem túl hosszú és nem igazán kelti fel az érdeklődésem. Ha nincs az a bizonyos olvasónapló, valószínűleg eszembe se jutott volna próbát tenni vele. A könyv egyébként puha borítós, ami jelen esetben nem tűnt rossz választásnak.

Történetünk főhőse egy 16 éves lány, Dana, aki megelégelve anyja alkoholizmusát sosem látott tünde apjához menekül Avalonba, az emberek világát a mágikustól elválasztó "köztes" városba. A dolgok azonban természetesen nem mennek olyan könnyedén, ahogy azt Dana szerette volna: még szinte át se lépi Avalon határát, amikor az életére törnek, és egy csapásra mindenki célpontjává válik, pedig ő maga még tudatában sincs különleges képességének. Ellenségei mellett természetesen segítőtársai is akadnak, bár ebben a városban semmi sem az, aminek elsőre látszik, és nem könnyű kiigazodni a hazugságok végtelennek tűnő labirintusában.

Sok mindent vártam ettől a könyvtől. Hogy varázslatos lesz, hogy fantáziadús lesz, hogy stílusban hasonlítani fog a Tündérkrónikákra... Hát, ezt erősen benéztem. Stílus tekintetében igazából nem is tudok pozitívumot kiemelni. Nem volt humoros, nem volt gördülékeny, a szereplőket - beleértve Danát is -, egyszerűen nem tudtam normálisan elképzelni a leírás alapján, mert vagy kevés volt az információ, vagy abszolút nem illett a külső a karakter jelleméhez. Ezen kívül többször is ellentétbe került önmagával, amiről nem tudtam eldönteni, hogy fordítói vagy írói hiba-e. Példának okáért még valamikor az elején Dana gondolatban megjegyzést tesz a nagynénje szóhasználatára, mert szerinte manapság már nem használnak ilyen kifejezéseket. Pár oldallal később egy elalélunk-olyan-jóképű srácról megállapítja, hogy "dögös". Mert az bizonyára a mai fiatalok által szinte minden nap használt, trendi kifejezés. 

No de ha túllépünk a stíluson, még mindig lehetett volna ez egy jó történet. De nem lett. A kötetcím alapján én több mágiát, több fantáziát, több varázslatos elemet vártam volna. Ehelyett akár meg is változtathatnánk a címet "Fel-alá rohangálás Avalonban"-ra. Más ugyanis nem igazán történik. Dana megérkezik, hirtelen mindenkinek ő kell, az egész város körülötte forog, és mindenki elől menekül. Néha egyedül, néha társaságban. Amikor végre nem menekül, akkor se nyugszik meg, mert akkor meg azt nézi, ki hazudik neki épp. Aztán rájön, hogy mindenki, és tovább menekül. Mindeközben jóformán semmit nem tanul, semmiben nem fejlődik, egyszerűen csak szaladgál, mint pók a falon.

Utolsó mentsvára a csalódott olvasónak, aki már előre megvette a második kötetet, mi más lehetne, mint a karakterek. Én is már-már kétségbeesetten kerestem egy olyan karaktert, aki miatt érdemes folytatni a sorozatot. Dana kiesett, mert annyira jellegtelen, hogy az már fájdalmas. Ethan, a mágiazseni kezdetektől nem volt szimpatikus. Kimber, Ethan húga, nem rossz karakter, de túl kevés szerepe van, és túlságosan elpuhult a végére, a kezdeti Jégkirálynő árnyéka se maradt meg benne. A többiek nem elég kidolgozottak ahhoz, hogy megszeressem őket. Szinte el is vesztettem a reményt, amikor az utolsó pillanatban az író behozott még egy karaktert, egy - remélem - esélyes pasijelöltet (utálom ezt a szót, de nem találtam jobbat hirtelen), Keane-t. Keane azért lett első pillanattól szimpatikus, mert végre valahára lett egy ember, akinek az élete nem Dana körül forog. És annak ellenére, hogy szurkolok, hogy a jövőben ez változzon, üdítő volt végre látni, hogy valaki tényleg nem azért van a közelében, mert ki akarja nyírni vagy meg akarja nyerni magának. A kinézetével mondjuk nem vagyok megbékélve, mert nem igazán tudom összeegyeztetni a stílusával, de ettől függetlenül ő egy olyan karakter, aki miatt igen is el fogom olvasni a második kötetet.

Ezek után nem tudom, hány embernek hozhattam meg a kedvét az olvasáshoz, mindenesetre én állom a szavam, elolvasom a Varázsütést, és remélem, ha megtettem, írhatok egy olyan bejegyzést, ami arról szól majd, hogy megérte.

(A sorozat "népszerűségét" mutatja, hogy hiába próbáltam fanartot keresni róla, egy felet nem találtam, így jobb híján beraktam egy képet egy tünde tiniről.)