Szentimentális nosztalgiázás

Lassan három hete próbálok eljutni odáig, hogy megírjam a Futótűz bejegyzésemet, de néha időm, néha érkezésem nincs rá. Márpedig ilyenkor a legjobb, ha parkolópályára teszem, és írok helyette valami teljesen mást. Ez a teljesen más pedig egy olyan dolog lesz, amit ezen a blogon még nem láttatok tőlem, kicsit olyan, mint egy féltve őrzött titok, amit csak kevesen ismernek, vagy legalábbis kevesen kötik hozzám. 

Egyszer, még évekkel ezelőtt tagja voltam egy oldalnak, amit mára már magam mögött hagytam. Ezen az oldalon volt egy "kihívás", egy játék, aminek kapcsán írni kellett egy történetet. De nem csak úgy bele a vak világba, ugyanis meg volt adva egy halom idézet, amiket valahogy bele kellett szőni, lehetőleg persze úgy, hogy a novella szerves részét képezzék. Hogy sikerült-e, azt majd ti eldöntitek, szándékosan nem jelöltem a kötelező idézeteket, hogy lehessen találgatni, melyikek voltak azok - annyit segítek, hogy öt van belőlük. Nem ez volt az egyetlen történet, amit írtam. Nem az első, és nem is az utolsó. Nem tökéletes, és nem is túl hosszú. Mégis valamiért ez áll hozzám a legközelebb. Fogadjátok szeretettel!

Nalana

Még mindig tisztán emlékszem arra a napra, amikor először találkoztam Nalanával. A tanács elől bujkáltam a kinevezésem napján. A tanácselnök úgy határozott, egyszerű szűcsként kell szolgálnom kis falumat, én azonban nem voltam hajlandó elfogadni ezt a megalázó sorsot. Azóta edzettem és készültem a bosszúra, mióta azok a mocskos félelf mágusok elhurcolták az édesanyám. Nem fogadhattam el a kijelölt hivatást. Fogtam hát az íjam és tegezem, és elindultam a rengetegbe. A tanács zsoldosokat küldött utánam, ezért elrejtőztem egy üresnek vélt viskó pincéjében.

A viskó azonban korántsem volt üres. A pince egy félreeső szegletéből furcsa hangokat hallottam, hát odalopóztam megnézni, kitől erednek. Egy fiatal, kamasz félelf lány mereven, mozdulatlanul állt egy állványra helyezett, nyitott könyv előtt. Úgy tűnt, csak a száját tudja mozgatni, ám ezt ki is használta. Elnyomva a mellettem egyenletesen csöpögő vízvezeték hangját szakadatlanul szidta az előtte fekvő könyvet, mintha az volna felelős szorult helyzetéért. Ezzel azonban a legkevésbé sem törődtem. Amint megláttam a lányt, ismeretlenül is felizzott bennem a gyűlölet iránta. Előugrottam rejtekemből és kifeszített íjjal, bosszúra éhesen ordítottam neki:

- Teeee undorító teremtmény! Légy átkozott, halál rád és minden félszerzetre!

Erre aztán kaptam egy akkora balegyenest tőle, hogy cuppanva elterültem a szeretettel magához ölelő pocsolya kellős közepén.

- Köszönöm - mondta pár másodpercnyi szünet után. - Hála neked, végre sikerült elvonnom a figyelmemet az átokról és így megtörni azt. Most viszont nem érek rá cseverészni, úgyhogy…

A mondatot azonban már nem tudta befejezni, mert a nyitott könyv felől hirtelen vörös fénysugár lövellt ki, s a lány hangos puffanással csapódott a falnak. A döbbenettől szóhoz se jutottam. Nagy nehezen feltápászkodtam a tócsából, s remegő lábakkal elindultam a könyv felé, de a következő pillanatban ijedtemben akkorát ugrottam, hogy csaknem bevertem a fejem a pince plafonjába. A könyv ugyanis rám kiáltott:

- Lapozz belém!

- Te-tessék?!

- Lapozz belém és tiéd lehet minden hatalmam! - A könyv hangja rémisztően visszhangzott a tágas pincében.

- Miféle hatalomról beszélsz? - kérdeztem kíváncsian.

- Mágiáról, melynek segítségével bármit elérhetsz, amit csak kívánsz.

- Ne hallgass rá! - A lánynak még nem volt ereje felállni, s amikor hátrafordultam, hogy megvetően csendre utasítsam, legnagyobb meglepetésemre a velejéig rossz, mocskos félvér helyett egy kétségbeesett, már-már legyőzött kamasz nézett vissza rám. Egyszerűen nem tudtam gyűlölni. Némán bólintottam, jelezve, hogy várom a magyarázatot.

- Ha megérinted, elszívja az életerőd - mondta halkan. - Életerő nélkül nem használhatja a mágiáját és egy idő után hétköznapi könyvvé válik. Viszont ha elég életerőt szív magába, a benne lakozó ártó szellem önálló életre kel és megtámad mindent, ami él és mozog.

- Honnan tudjam, hogy nem hazudsz? - kérdeztem bizalmatlanul, ám hamar meg is bántam, mert a lány szemei dühösen megvillantak, mintha azt akarnák mondani, hogy már a feltételezés is sértő. Nagyot nyeltem, majd bocsánatkérően folytattam. - Rendben, hiszek neked, de akkor mégis mit tehetünk ellene?

- Csak segíts felállni, a többit majd én elintézem. Nem hiszem, hogy ezek után lenne elég életereje egy újabb átok használatához…

Amint talpra állítottam, lehunyta a szemét, s ujjaival különböző alakzatokat formált gyors egymásutánban. Ezzel egy időben a könyv körül halvány, kék kristályok jelentek meg a semmiből és lassan forogni kezdtek. A könyv panaszosan nyögdécselt, de úgy tűnt, nincs ereje védekezni. A lány hirtelen kinyitotta a szemét és egy szót suttogott: „Shallur”. Abban a pillanatban a kék kristályok felizzottak, a könyv pedig egy utolsó kiáltás kíséretében porig égett. 

- Nalana. - A fiatal mágus barátságosan nyújtotta felém a kezét.

- Ne haragudj... - válaszoltam rövid csend után szégyenkezve, mert eszembe jutott, hogy támadtam rá, amikor először megláttam.

- Ez a neved? - kérdezte szemöldökét olyan magasra húzva, hogy szinte eltűnt a kócos, szőke frufru alatt.

- Nem… A nevem Lastor...

***

- Nalana…

- Tessék?

- Köszönöm, hogy akkor elfogadtál annak ellenére, hogy olyan durván „üdvözöltelek”…

- Az embert az különbözteti meg az állattól, hogy képes a dolgokban többet látni, mint amennyi nyilvánvaló bennük. Ez velem is így van, tehát nincs mit köszönnöd.

Hogy ne lenne mit köszönnöm? Badarság… Öt éve valaki azt mondta: "Veled is megtörténhet, amikor nem is gondolnád, hogy a szerencse rád néz részegen, és dob pár morzsát. Még ha akkor nem is érzed szerencsének, egy napon belátod, milyen fontos szerepet játszott az életedben.” Nem hittem neki, sőt, fel sem fogtam a szavai értelmét. Ma már tudom, hogy igaza volt. Nalana lett az egyetlen, igazi társam. Ő az én morzsányi szerencsém.