Retro Kocka-Biblia

A tervezettekkel ellentétben végül nem csak a Futótűzről nem írtam bejegyzést, de a Kiválasztottról és a Tündérkrónikák sorozatról sem, amiket azóta elolvastam. Valahogy úgy éreztem, hiába lenne róluk mit írnom, nem tudnám spoilermentesen megtenni, így inkább csak akkor beszélgetek róluk, ha valaki konkrétan rákérdez. Viszont mivel a két megkezdett sorozatot letudtam, ismét visszatérhettem a párbajkönyveimhez, egész pontosan ahhoz, amit már Az éhezők viadala elkezdésekor gondolatban feljegyeztem, mint következő listás olvasmányt. Egy olyan könyvről van itt szó, ami nem csak az érdeklődésem keltette fel már nagyon régen, de számomra olyan alapműnek számít, mint Bud Spencer Különben dühbe jövökje. Következzék tehát a kockák Szent Grálja, Ernest Cline: Ready Player One.

A cím senkit ne tévesszen meg, a könyvet magyar nyelven olvastam, az Agave kiadó viszont - nagyon helyesen - úgy döntött, nem fordítja le az eredeti címet, mint ahogy a régi játékgépeken se fordította le senki. A Ready Player One borítója minden részletében tökéletesen tükrözi a könyv hangulatát, sokkal jobban tetszik, mint az eredeti, ami számomra elég semmitmondó. Ugyanakkor a könyv méreteivel nem vagyok megelégedve, olyan, mint a puha borítós Trónok harca: nagyon pici és nagyon vastag. Ez pedig azt eredményezi, hogy elég nehéz asztalnál olvasni, folyton ide-oda kell forgatni, ráadásul vastagságából adódóan nem fogja túl sokáig bírni a strapát. Eddig ketten olvastuk, de már most látszik, hogy a harmadik vagy negyedik olvasás közben ki fog esni egy-két lap, ami a mai könyvek árát nézve szerintem elég durva. Persze nem ez az egyetlen ilyen könyv, manapság rengeteg hasonló van, ami csak még jobban elgondolkoztatja az ember lányát, hogy érdemes-e egyáltalán megvenni, ha nem bírja ki még azt se, míg a családtagok elolvassák. No, de további filozofálás helyett térjünk rá a történetre.

"2044-et írunk, és a valóság elég ronda egy hely." - áll a fülszövegben. És ez így is van. A Föld energiakészlete a végéhez közeledik, az emberek pedig két csoportra szakadtak: a mélyszegénységben élőkre és a dúsgazdagokra. A fejlett technológia ellenére a világ képtelen megoldást találni az energiaválságra, az emberek pedig próbálnak menekülni a zord valóságból. És mi lenne ideálisabb hely számukra, mint egy virtuális valóság, ami ráadásul a szebb jövővel kecsegtető OASIS nevet viseli? Wade Watts 18 éves, nincstelen srác, aki szintén az OASIS-t tekinti otthonának. Ám sokakkal egyetemben ő sem csak lógatja a lábát. Wade nyest, vagyis olyan ember, aki életét egy bizonyos tárgy megtalálásának szentelte. Ez a tárgy pedig nem más, mint Halliday Húsvéti Tojása, az OASIS készítője, James Halliday hagyatéka. Halála napján ugyanis Halliday elindított egy versenyt, amelyben a tét a teljes vagyona, és természetesen maga az OASIS. A Tojás megtalálásához három kulcsot kell megszerezni, amik mind egy-egy kaput nyitnak, ám az indulást mindössze egyetlen rejtvény segíti. Öt éve már, hogy a nyestek beleásták magukat a 80-as évek popkultúrájába és Halliday életrajzába annak reményében, hogy ezek közelebb viszik őket a megfejtéshez. Az érdeklődés alább hagyott, sokan a Tojás létezését is megkérdőjelezik. Egészen addig, míg egy napon egy 18 éves nyest váratlanul meg nem szerzi az első kulcsot...

Nagyon vártam már, hogy elolvashassam ezt a könyvet, bár egy picit tartottam tőle, hogy úgy járok vele, mint a Galaxis Útikalauzzal. Szerencsére nem így történt. A Ready Player One tényleg nekem való, amellett, hogy egy olyan jövőképet vázol fel, ami számomra sajnos elég hiteles, összegyűjti a legtöbb dolgot, ami érdekel: rejtvények, mmo, blog, zene, animék és persze retro játékok egész serege. Igazi kocka-egyveleg. A történet izgalmas volt és elég pörgős, leszámítva néhány leíró részt, ami számomra kicsit már sok volt. Szerencsére ezek nem sűrűn bukkantak fel, és könnyen lehet, hogy csak engem zavartak, mivel nem igazán érdekelnek a technikai magyarázatok, mint pl. hogy milyen típusú és funkciójú fantasztikus kütyüket szerzett be egy-két szereplő. Mindenesetre nem igazán akasztották meg a történet lendületét, úgyhogy ezt az apró negatívumot félre tudtam tenni.

A stílus is nagyon rendben volt, szerintem jó munkát végzett a fordító, és kifejezetten örültem neki, hogy nem akarták mindenáron cenzúrázni az ebben a közegben és korosztályban egyébként természetes kifejezéseket. Mert hát lehetünk álszentek, és mondhatjuk, hogy "jaj, én nem szeretek káromkodást olvasni", de valljuk be, nem sokan vannak manapság - ha egyáltalán vannak ilyenek -, akik soha nem káromkodják el magukat, akár indokolatlanul is. Szóval a megfelelő közegben és a megfelelő mértékben engem nem szokott zavarni.

A szereplőket szintén nagyon szerettem, nem is tudnék hirtelen kedvencet választani. Érdekes viszont, hogy miután kiderült az igazi nevük, Art3misnél és H-nál is azt éreztem, hogy sokkal jobban illik hozzájuk az avatárjuk neve. Sőt, időnként még Wade-nél is ez volt a benyomásom, pedig neki az elejétől kezdve lehetett tudni. Kíváncsi lennék, vajon mások is így gondolkodnak-e rólam. Ha már a neveknél tartunk, nagyon ötletesnek találtam Wade monogramját, elképesztő, hogy az író minden kis apróságban utalásokat rejtett el.

Összességében nagyon élveztem az olvasást, lelkes voltam, amikor olyan játékokról volt szó, amiket nem csak ismertem, de játszottam is velük, és tökéletesen azonosulni tudtam a szereplőkkel a Hatosok elleni küzdelemben. Szívből ajánlom tehát minden kockának ezt a könyvet, de tényleg csak nekik, mert nehezen tudnám elképzelni, hogy olyannak is tetsszen, aki az utalások 90%-át nem érti. Ha esetleg nem tudnád eldönteni, melyik kategóriába tartozol, íme egy kis összeállítás, ami ugyan 90-es évek, de ha ezt élvezed, a könyvet is fogod. ;)