Történet a semmiről

Nagyon elhallgattam az utóbbi időben - bár a havi egy bejegyzést nagyjából azért tartom -, pedig több mindenről akartam írni. Csak hát valahogy vagy időm vagy hangulatom nem volt hozzá. Ehhez hozzájárult az a tény is, hogy az aktuális párbajkönyvemmel nem olyan kapcsolatot sikerült kialakítanom, amilyet szerettem volna. A kedvenc magyar ifjúsági sorozatom szerzőjének soron következő alkotását ugyanis kíváncsian vártam. A téma a legkevésbé sem passzolt az érdeklődési körömbe, viszont ismerve az írónőt úgy gondoltam, biztosan tud majd szórakoztatni. És hogy sikerült-e? Nos, rajongók meneküljetek, és következzék Leiner Laura Bábeljének kritikája!

Amikor 2013 elején elkezdték kipakolni a különböző információkat a Bábelről, egészen lelkes voltam. A cím nagyon tetszett, a borító pedig szerintem az egyik legjobban sikerült az azévi felhozatalból. Tetszik a színe, tetszenek a képei - a tornacipő a tetején különösen -, és szerintem nagyon jól mutat ez a szanaszét spriccelt fehér festék. Amivel problémám van, az ugyanaz, mint az SzJG 5-6. esetében: a méretek. A könyv vaskos és puhafedeles, ami azt eredményezi, hogy nehéz lesz kibírnia 3-4 olvasásnál többet széthullás nélkül. Azért nem olyan omlós, mint a Ready Player One vagy anyósom süteményei, de nem is túl stabil darab.

A történetet tulajdonképpen egyetlen mondatban meg lehet fogalmazni. Öt barát elmegy egy egy hetes zenei fesztiválra, és ott vannak. Na jó, nem leszek ilyen gonosz, írok egy normálisabbat is:

Latter Zsófi 17 éves kamaszlány, aki betegesen rajong a Red Hot Chilli Peppers zenekarért, szívszerelme pedig az együttes frontembere, Anthony Kiedis. Mint jóravaló, eszelős rajongó, rajongói blogot is vezet, és természetesen arról álmodik, hogy egy napon Anthony majd feleségül veszi. Amikor négy barátjával karöltve nekivág élete első egy hetes zenei fesztiváljának, ahol utolsó napon élőben is találkozhat imádott bandájával, biztosra veszi, hogy álma annak rendje és módja szerint beteljesedik majd. Ám addig még van pár nap, és pár nap alatt sok minden változhat egy tini világában...

Ezt is, akár csak a Szent Johanna Gimi sorozatot, közösen kezdtük olvasni párommal. Csakhogy amíg ott alig vártuk, hogy folytathassuk, itt alig tudtuk rávenni magunkat az olvasásra. Aztán nagyjából a felénél párom azt mondta, inkább olvassam tovább egyedül. Én nagyon akartam szeretni ezt a könyvet, de tényleg. Az utolsó pillanatig reménykedtem benne, hogy lesz benne valami, ami kicsit is felkelti az érdeklődésem, de mindhiába. Olyan szinten nem szólt semmiről, hogy az elő-előbukkanó poénok ellenére sem tudott lekötni. Talán cselekmény terén Jenna Black Káprázatához tudnám hasonlítani. A főszereplő ide-oda rohangál, és nagyrészt nem csinál semmit, csak történnek vele a dolgok. Amikor meg csinál, akkor hülyeséget. A sztori olyan szinten kiszámítható, hogy miután párom abbahagyta az olvasást, szinte teljesen pontosan el tudta mondani, mi hogyan fog alakulni a továbbiakban.

Ám attól, hogy a történet nulla, még lehetnének jó szereplők. Csakhogy nincsenek. Illetve csak elvétve. Zsófiék társaságából egyetlen szimpatikus vagy különösebben érdekes karaktert sem sikerült találnom. Zsófi hihetetlenül idegesítő, Napsi, Abdul és Szasza egyszerűen semmilyenek, Hipó pedig valószínűleg komikusnak lett szánva, csak épp helyette fárasztó. Három mellékszereplő volt, akiket aránylag elfogadhatónak találtam. Kolost főképp az elején kedveltem, amíg még nem voltak jóban Zsófival, de később ő is kicsit elsikkadt. Boldi és a punk voltak számomra azok, akik egy kis színt vittek a tömény unalomba, bennük láttam némi egyediséget.

Ami még borzasztóan zavart, az Zsófi blogja. Maga az ötlet, hogy ezúttal nem napló, hanem blogbejegyzések formájában követhetjük az eseményeket, egészen egyedi és menő. Ugyanakkor végig az járt a fejemben, hogy ha Zsófi ezt folyamatosan publikálja a fesztivál alatt, mint ahogy ez egy-két mondatból kiderül, hogy lehetséges, hogy még Kolos, aki megállás nélkül a neten lóg, és saját bevallása szerint is járt a fesztivál alatt ezen a blogon, sem szúrta ki a róla szóló részeket? Azt hiszem, ez örök rejtély marad.

Összességében azt tudom mondani, egyáltalán nem tetszett a könyv, valószínűleg sosem fogom újra elolvasni, és talán soha nem kedvelem meg a zenei fesztiválokat. A Bábel elrendezését egyébként nagyon jó ötletnek tartom, amennyiben ez egy kulturális rendezvény lenne, egész biztosan felkeltené az érdeklődésem, így, könyv formájában viszont maximum azoknak tudom ajánlani, akik rendszeres Sziget-látogatók és/vagy szeretnének azok lenni.