Egy régi-új bundás barát

Mostanában elég passzív voltam mind olvasás, mind írás szempontjából, sok más dolog kötötte le a szabadidőmet. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a könyv, amit eredetileg elkezdtem, egyáltalán nem fogott meg, úgyhogy 2-3 hét próbálkozás után félretettem, és elkezdtem helyette egy olyat, amit pár éve már olvastam, de mivel végre kijött a második része, ildomos volt felidézni az eseményeket. Ezért vettem tehát kézbe Michelle Paver: Farkastestvér c. regényét.

A Farkastestvér először 2004-ben jelent meg a Cephalion kiadó gondozásában, de sajnos nem volt jóformán semmilyen hírverése, így a feledés homályába merült, és előbb-utóbb már beszerezni is nehézkessé vált, nem hogy a folytatásban reménykedhettünk volna. Aztán 2013-ban a Ciceró kiadó váratlanul úgy döntött, ez a sorozat megérdemli a külföldi elismerést, és gyors egymásutánban kiadta ezt, és az Ősidők krónikái sorozat második részét is. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy amint tudomást szereztem róla, ment is az előrendelés. A fordító nem változott, a borító viszont igen. Míg a régi keménykötéses és egészen minimalista volt, az új puhaborítós és kifejezetten mozgalmas lett. Bevallom őszintén, nekem a régi stílusa jobban tetszett, számomra valahogy jobban illett a könyv hangulatához. Ráadásul a főszereplő is idősebbnek néz ki a borítón, mint amennyi valójában. De persze nem reklamálok, háromszoros hurrá a Cicerónak, amiért eszébe jutott ez a sorozat. De miről is szól tulajdonképpen?

Torak, a Farkas törzs fiatal tagja, egész életében apjával kettesben járta az erdőt. Tőle tanult mindent, vele vadászott, a törzs többi tagját nem is ismerte. Most, hogy őt is elveszítette, egyedül kell boldogulnia a világban, és egyedül kell megbirkóznia a hatalmas feladattal, melyet apja halála előtt rábízott: meg kell találnia a Világszellem hegyét, akár az élete árán is. Természetesen minden jóérzésű ember megígéri, hogy teljesíti haldokló szerette utolsó kívánságát, csakhogy kivitelezni annál nehezebb a dolgot, főként ha az ember fia egy olyan hegyet keres, amit előtte még senki nem talált meg, és nagyjából halvány fogalma sincs, merre induljon. Toraknak azonban váratlan segítsége akad, méghozzá törzsi állata, egy elárvult farkaskölyök személyében. Bár kezdetben úgy tűnik, csak a gond van vele, Farkas nem csak a vadászatban bizonyul hasznos társnak, hisz valamilyen különös oknál fogva ösztönösen tudja, merre kell menniük. És ha ez nem volna elég, annak a félelmetes fenevadnak a közelségét is megérzi, ami rettegésben tartja az egész erdőt, és ami felelős Torak apjának haláláért.

Szerintem az eddigiekből elég egyértelműen látszik, hogy nagyon szeretem ezt a könyvet. 2008-ban olvastam először, amikor is csak 4 csillagot adtam rá, de sajnos arra már nem emlékszem, miért. Mindenesetre az újraolvasással egyértelműen 5 csillagossá vált. Félelmetes, hogy hat év alatt mennyire el tudok felejteni egy könyvet, konkrétan a főszereplő nevére sem emlékeztem már, csak néhány apróbb jelenet maradt meg a könyvből. A Farkastestvér egyébként nem mondható humorosnak, de túlzottan drámainak sem, talán inkább egy izgalmas ifjúsági kalandregény, nem csak ifjaknak. Egyszerűen szórakoztató, lebilincselő, és számomra egyáltalán nem kiszámítható története van. Viszont elég rövid, tehát egy hetes szabadságra nem vinném magammal a második kötet nélkül.

A főszereplők, Torak és Farkas is nagyon szerethető karakterek. Valahogy úgy éreztem olvasás közben, hogy az a természetes, ha ők együtt vannak. Amikor valamiért elválasztották őket, folyton azt vártam, mikor találkoznak ismét. Nem csak azért, mert együtt voltak igazán erősek, inkább talán mert tényleg olyanok voltak, mint a testvérek. A Holló törzs tagjait viszont nem igazán kedveltem meg. Persze, Renn, aki központibb figura, azért kicsit közelebb került hozzám, de nem kifejezetten érdekelt a sorsa.

A befejezés egyértelműen abból a fajtából van, ami ordít a folytatásért, szóval már csak azért is javaslom, hogy legyen elérhető közelségben a Szellemvándor. Én mondjuk kifejezetten ügyesnek érzem magam, hogy két olvasást is kibírtam anélkül, hogy rögtön a második kötet után kapnék, szóval kommentben jöhetnek a gratulációk, a virágokat pedig az öltözőmbe kérem.

De hogy az ajánlás se maradjon el: szerintem mindenkinek tetszeni fog, aki kicsit is szereti a természetet, és kicsit is nyitott a szellemek világa felé. Aki pedig krónikus farkasmániában szenved, annak egyenesen kötelező darab.