Börtönök világa

Még 2012 telének környékén a Molyon közzétették a Pongrác kiadó egy nyereményjátékát, ahol mindössze annyi volt a feladat, hogy kívánságlistára tegyük a nyereményként felkínált könyvet. Utána is néztem ennek az irománynak, és a fülszöveg és borító alapján úgy gondoltam, egész érdekes lehet, tehát részt vettem a játékban. Ugyan nem nyertem, viszont a könyv ott maradt a kívánságlistámon, el is felejtkeztem róla, sőt még magáról a kívánságlista létezéséről is. Aztán eljött az április, vele pedig a névnapom, amikor is kiderült, hogy párom viszont nagyon is észben tartotta a lehetséges ajándékötlet-forrásokat, ennek eredményeképp a könyv, amit nem nyertem meg, végül csak megtalált. Így került a párbajlistámra az Incarceron.

Ahogy már írtam, a borító is közrejátszott abban, hogy érdekesnek véltem a könyvet, ez pedig azért van, mert egészen gyönyörűséges. A külső, levehető borító (bal oldalt) egészen sejtelmes, nagyon szépen, aprólékosan kidolgozott, a cím betűtípusa pedig ötletes és jól néz ki. Az alatta lévő kemény borító fehér, és a szerző-cím pároson kívül csak a leglényegesebb elem (a kulcs) stilizált változata van rajta. Így is szép, de a levehető nekem sokkal jobban tetszik. A könyv hátulján a levehető borítóra Pongrác 15-ös karikát pakolt, amit ezúton is szeretnék hangsúlyozni, nem véletlenül tett, bár szerintem egy fokkal kiemeltebb helyre talán jobb lett volna.

És hogy mi is az Incarceron tulajdonképpen? Maga a szó minden bizonnyal latin eredetű, és valami olyasmit jelenthet, hogy "bebörtönözve" (latinul tudóktól szívesen veszem a megerősítést avagy cáfolást), tehát nem meglepő, hogy a történet tulajdonképpen egyik főszereplője ezt a nevet kapta. Ez a főszereplő pedig nem más, mint a börtön. Az Incarceron ugyanis nem egy egyszerű fegyház, még csak nem is Azkaban, ugyanis ez a börtön él. Figyel, néha beszél, és kegyetlenül játszik a benne lakó fegyencekkel. Ebben a borzalmas világban él Finn, a Csillaglátó, aki 15 éves kora előttről semmire nem emlékszik, de az időnként rátörő rohamok miatt meggyőződése, hogy Odakintről jött. Természetesen senki, még vértestvére, a hiú Keiro sem osztja ezen nézeteit, hisz mindenki tudja, hogy az Incarceronból nincs kiút, de befelé vezető se. Néhányan mégis megpróbálják a lehetetlent, hisznek a legendákban, miszerint egy Sapphique nevű börtönlakónak nagyon régen sikerült kijutnia, és próbálnak a nyomdokaiba lépni. Ilyen Gildas, az öreg Sapient, aki személyes látomásgyárnak használja Finnt, és meggyőződése, hogy a fiú fogja elvezetni a kijárathoz.

Mindeközben a kinti világ már-már édenkertszerű, már-már tökéletes. Legalábbis ez a látszat. A felszín alatt azonban mindenki legalább olyan fogolynak érzi magát, mint az Incarceron lakói, hisz a világuk nem más, mint egy számítógépek segítségével létrehozott díszlet. A törvények értelmében az időt megállították, és nagyjából a 17. század környékére visszaforgatták. Bár a technika valójában már elképesztően fejlett, a Protokoll értelmében tilos kihasználni, kizárólag a legtehetősebbek engedhetnek meg maguknak némi kihágást. Itt, a Protokoll börtönében él Claudia, az Incarceron igazgatójának lánya, aki tanára, Jared segítségével próbál kiszabadulni ebből az ál-világból, és elmenekülni az előre megrendezett házasság elől.

Két különböző élet, két különböző világ, de mindketten kétségbeesetten keresik a kiutat. Mindkettejük előtt felcsillan a remény egy apró, kristályból készült kulcstól, ami összeköti őket. Vagy talán nem is csak az?

Ismét kicsit bajban vagyok az értékeléssel, mert nagyon vegyes érzelmeket hagyott maga után a könyv. Egyik részről tetszett, mert tele volt jó ötlettel, talánnyal, amiket nem mindig tudtam megfejteni, kérdéssel, amiket nem mindig tudtam megválaszolni, egészen egyedi volt a világa, tetszett a nézőpont-váltogatás, és nagyjából a 100. oldaltól kezdve végig lekötött. Másik részről viszont az első 100 oldalon nagyon kényelmetlenül éreztem magam attól, hogy nem köt le, számomra borzasztóan zavaró volt, hogy ilyen sok szerkesztési hiba van a könyvben (sorozatban vessző helyett pont volt, így a következő mondat kis betűvel kezdődött, kimaradtak betűk), és időnként nem voltam biztos abban sem, hogy az a 15-ös karika valóban elég. Persze lehet, hogy csak én nem vagyok hozzászokva ehhez a stílushoz, de számomra sokszor kifejezetten horrorisztikus tudott lenni. A lezárás az, amivel még nem tudtam megbarátkozni. Tudom, hogy lesz folytatás, tudom, hogy sok mindent nem szabadott még megmagyarázni, de az az érzelmi bizonytalanság, amivel véget ért a könyv, nekem olyan benyomást keltett, hogy ebből sehogy sem lehet boldog befejezés, semmi se alakulhat igazán jól a második kötet végére. Mindezek ellenére tényleg érdekes volt a könyv, várom a folytatást, ami elméletileg még idén megjelenik, és ajánlom mindenkinek, aki nem riad vissza egy kicsit sötétebb hangulattól, és persze elmúlt 15 éves. ;)

Anime: Accel World

Régen írtam már animéről beszámolót, mivel régen volt már olyan, hogy valaminek a végére értem. Márpedig addig semmiről nem írok bejegyzést, amíg végig nem néztem. Viszont a napokban befejeztem egyet azon ritka animék sorából, amiket hétről hétre követek kisebb-nagyobb kihagyásokkal, amiket aztán egyszerre szoktam pótolni. A szóban forgó alkotás pedig:

Accel World

Műfaj: Akció, Sci-fi 

Rendezte: Obara Masakazu 

Stúdió: Sunrise 

Epizódok száma: 24 

Megjelenés: 2012. ápr. 6. - 2012. szept. 21.

Ismertető:

2046-ban járunk, a fejlett technika korában, amikor minden ember rendelkezik egy úgynevezett Neuro-linkerrel, ami az idegrendszerükre kapcsolódva lehetővé teszi, hogy minden információforrást és kommunikációs formát elérjenek, sőt, ha egymás linkere közt kábeles kapcsolatot hoznak létre, még gondolatátvitellel is képesek kommunikálni. Ebben a korban él Arita Haruyuki egy alacsony, kövér, az önbizalom terhétől teljes mértékben mentes fiú. Amolyan tökéletes áldozat. Az egyetlen mentsvára az iskola hálózatán játszható online squash játék, ahol rendkívüli sebessége miatt ő a csúcstartó. Erre a sebességre figyel fel a felsőbb éves "Kuroyukihime", a megközelíthetetlennek hitt Ébenhercegnő, aki felajánl Harunak egy lehetőséget, hogy megváltoztassa az életét. Ez a lehetőség pedig a Brain Burst nevű program, aminek segítségével a használói "felgyorsulhatnak", Burst Linkerekké válhatnak, hogy aztán annak rendje és módja szerint péppé verjék egymást a programon belül. Ugyanis a Brain Burst nem más, mint egy harci játék, ahol a játékosok egymás legyőzésével szerezhetnek pontokat. A pontokra pedig igen nagy szükségük van, mivel ha valakinek elfogy az összes, a program törli magát, és minden emléket, ami vele kapcsolatos, újratelepíteni pedig már nem lehet. Márpedig aki egyszer felgyorsult, annak legnagyobb rémálmává válik, hogy elveszíti ezt a lehetőséget, a játék ugyanis a felhasználók vágyai alapján készíti el az avatarjukat, amivel a játékon belül harcolni tudnak. Minél erősebb egy-egy vágy, annál erősebb lesz az avatar. Mivel a Brain Burst telepítési feltétele, hogy a felhasználó születésétől fogva rendelkezzen Neuro-linkerrel, a játékosok mind-mind még iskolás gyerekek. Haru természetesen elfogadja az ajánlatot, és csatlakozik Kuroyukihiméhez, hogy együtt derítsenek fényt a Brain Burst minden titkára.

Főbb karakterek:

Arita Haruyuki - A történet főhőse, avatarja Silver Crow
Kuroyukihime - Haru pártfogója és Brain Burst-beli szülője, avatarja Black Lotus
Takumu Mayuzumi - Haru egyik legjobb barátja, avatarja Cyan Pile
Kurashima Chiyuri - Haru másik legjobb barátja

Vélemény:

Nagyon tetszett a sztori alapötlete és kivitelezése is, pedig általában nem szoktam szeretni a sci-fi dolgokat. Érdekesek voltak az avatarok, és hogy honnan erednek az egyes képességeik, a harcok pedig rendszerint elég izgalmasak és változatosak voltak. A karakterek változatosak, mindnek megvan az oka arra, amit csinál, legyen az jó vagy kevésbé jó. Amit nagyon nehezen tudok a mai napig megemészteni, az Haru és Kuroyukihime párosa, egyszerűen olyan szinten nem passzolnak össze a fejemben, hogy elképzelésem sincs, mi lesz ebből. És most nem csak külsőleg gondolom, hanem egyáltalán személyiségben nem tudom összerakni őket. Aztán majd lehet, ez megoldódik a későbbiekben. Az utolsó egy-két résszel egyébként nem voltam teljes mértékben megelégedve, szerintem kicsit túlhúzták és a lezárás is túl lett dramatizálva, de valószínűleg ez szükséges volt ahhoz, hogy fillermentesen, viszonylag befejezetten tudják megcsinálni az első sorozatot. A grafikát nézve nem volt kifogásom, kellően modern és látványos lett, számomra teljesen helyén volt. Az openingek elég jól illenek az animéhez, bár helyenként elég spoileresre sikerültek. Viszont ha az ember nem a videó elemzésével van elfoglalva, nem zavaró. Az endingek nem valami mozgalmasak, és a második szerintem stílusra se passzol, szóval nem voltak maradandó élmények. Összességében tetszett, és remélem, tényleg lesz második sorozat 2013 őszén, ahogy a nem megerősített pletykák mondják.

Kedvencek:

Karakter: Taku (szerintem ő a legnormálisabb) és Niko (a vörös királynő, ehhez méltóan krúll :D)
Opening: May'n - Chase the world (1. opening)
Ending: Kotoko - Unfinished (1. ending)

Anti-kedvencek:

Karakter: Chiyu (túl sokat vinnyog)

Ending: Sachika Misawa - Unite (2. ending)

Pacákról rímelő pacák

Sok szeretettel ajánlom ezt a bejegyzést Radics Ágnes tanárnőnek, aki lehet, hogy sose talál rá a blogomra, de ha mégis, remélem, eme beszámoló által megbocsátja, hogy azóta se olvastam el Az arany embert. 

Majdnem egy hete már, hogy befejeztem az első párbajkönyvemet, de eddig vagy időm, vagy energiám nem volt bejegyzést írni róla. Pedig nem mindennapi könyv, amivel nem mindennapi utat járhattam be. Voltam én már túl az Óperenciás tengeren, túl az Üveghegyen, túl a sövényen, túl a képzelet határán, de végre-valahára kalandoztam egy kicsit ott is, ahol már legalább hat hosszú éve készülök körülnézni: Túl a Maszat-hegyen.

Varró Dániel verses meséjével először még gimnáziumi éveim alatt találkoztam, épp csak futólag pislantottunk egymásra, amikor a miénkkel párhuzamos osztálynak a kötelező olvasmányos listájára felkerült ez a számomra teljesen ismeretlen ember számomra teljesen ismeretlen műve. Arra már nem emlékszem, hogy kötelező vagy ajánlott olvasmányként szerepelt, csupán arra, hogy néhány évfolyamtársam igen lelkesen sztorizgatott róla. Ám mivel a mi listánkon nyoma sem volt, és a magyartanárnő se ejtett róla szót, hamar száműztem az agyam egy hátsó zugába az egészet. Aztán hogy-hogy nem, emelt magyaros lettem, így a párhuzamos osztályt tanító tanárnő lett az én oktatóm is, és ismét terítékre került Varró Dani. Ez elő is hozta a korábbi emlékeket, amiknek hatására töretlenül ostromoltam a családot, hogy nekem bizony Maszat-hegy kell valamelyik ünnepre. Egészen 2011. karácsonyáig kellett várnom, onnan pedig még egészen a következő Könyvmolypárbajig, hogy neki tudjak látni. És hogy megérte-e? Lássuk!

A Túl a Maszat-hegyen a Magvető kiadó gondozásában jelent meg kemény kötéses könyvként. Az illusztrációkat és a borítóképet Varró Zsuzsa készítette, ami szerintem remek választás volt, ezek a rajzok tökéletesen illenek a történet hangulatához. A külső borítót én jobban szeretem rajta hagyni, tekintettel arra, hogy ha leveszem, nagyjából úgy néz ki a kötet, mint egy ötvenes évekbeli sötétítőfüggöny, viszont az elején és hátulján lévő térkép jópofa, azt mindenképp érdemes átböngészni. Ennyit a külsőségekről, jöjjön a történet!

Muhi Andris, a kerek arcú, barátságos kisfiú a kis budai óvodában összebarátkozik a mindig tetőtől talpig maszatos Johannával, ám legnagyobb szomorúságukra az iskola elválasztja őket egymástól. Három év elteltével aztán Andris váratlanul levelet kap Jankától, amiben meghívja az otthonába, a Szeplő utca 7-be. Hősünk nem kéreti magát, gondolkodás nélkül nekivág a hosszú-hosszú útnak a Maszat-hegyen túlra, ahol Janka lakik. Néhány gyanús alak azonban épp ekkor dönt úgy, hogy elrabolják a kislányt, így a látogatásból fontos küldetés kerekedik, aminek célja természetesen Janka megmentése, és annak felderítése, hogy vajon ki állhat a merénylet, a pacák elszaporodása és a Maszat-hegyet felbolygató kosztalanítások mögött.

Megmondom őszintén, kicsit bajban vagyok az értékeléssel, mert nem szeretnék elfogult, ömlengős bejegyzést írni, aminek ebben az esetben azért erősen fennáll a veszélye. A kedvenc költőm az egyik kedvenc műfajomban írt egy történetet, ami bekerült a kedvencek közé. Már csak azt kéne valahogy kibogozni, miért. Először is talán azért, mert Varró Daninak - bár saját bevallása szerint felhasznált néhány ötletet más szerzőktől - hihetetlenül egyedi világot sikerült alkotnia. Ezeket a szereplőket, ezeket a tájakat öröm elképzelni, mert olyanok, amikhez nincs egy már kész sémánk, nem tudjuk beilleszteni a már elképzelt dolgok közé, így végre leemelhetjük a polcról a porosodó fantáziánkat, hogy ismét használatba vegyük. Második ok lehet, hogy a kötött forma ellenére a mese tele van humorral, külön-külön minden korosztály számára. Máson nevetnek a gyerekek, máson a kamaszok, megint máson a felnőttek, de mind kapnak egy kis csemegét, nem marad ki senki. Harmadik kiemelkedő mozzanat pedig maga a történet. Nem sablonos - sőt, sokszor kifigurázza a sablonokat -, nem unalmas, nem vontatott, nem kiszámítható. Egyszerűen úgy jó, ahogy van.

Őszintén ajánlom tehát ezt a könyvet mindenkinek, akár kedveli a műfajt, akár nem, akár felnőtt, akár gyerek. Én biztosan olvasni fogom majd a saját porontyaimnak, és biztosan a kezembe veszem még nagymamaként is. Zárásként pedig hallgassátok meg Szösz néne dalát Halász Judit előadásában: