Csacsi öreg medvém

Egy korábbi bejegyzésemben említettem, hogy az egyik párbajkönyvet egyszerűen nem tudtam beszerezni. Így is volt, a könyv szabályosan menekült előlem, pedig úton-útfélen belebotlottam az idézeteibe, borítójába, illusztrációiba. Az egész család tudta, hogy megvan otthon, meg kell lennie, mégse találtuk. Párom is biztos volt benne, hogy nekik is megvan, de ők se tudták előkeríteni. Két kolléganőm szintúgy esküdözött, hogy náluk is fellelhető, ám nem jártak sikerrel. Aztán két olvasmánnyal később, amikor végre volt időm elmenni a könyvtárba, megkaparinthattam a Micimackót, hogy aztán az esküvőm előtt - mert miért ne akkor - olvasni kezdjem.

A példány, amit a Tudásközpontból beszereztem, egy kötetben tartalmazza a Micimackót és a Micimackó kuckóját, amit nem bántam, mert jobban szeretek normál méretű könyveket olvasni, és a sima Micimackó elég vékonyka darab. Ennek a kiadásnak ráadásul számomra sokkal szimpatikusabb a borítója, mint a többinek, olyan vidám, gyerekbarát ez a lufiban a szereplők megoldás, és a színei is tetszenek. A borító belső oldalán egy kis térkép található az erdőről, ahol szereplőink laknak, ezen kívül a könyv tele van szebbnél szebb fekete-fehér illusztrációval. Tehát nagyon igényes kiadásnak tartom, a Móra kiadó igazán megérdemli érte a dicséretet.

Bár elég közismert darabról van szó, azért vannak dolgok, amikkel én se voltam tisztában, úgyhogy pár szóban a történetről:

Micimackó Róbert Gida plüssmackó barátja, aki a kisfiú állítása szerint a leginkább saját magáról szeret történeteket hallani. Írónk, Alan Alexander Milne, természetesen nem hagyja cserben őket, kedves kis meséket kerekít Micimackóról és barátairól: Malackáról, Nyusziról, Fülesről, Bagolyról, Kangáról és Zsebibabáról, meg persze Róbert Gidáról, aki mindig minden problémára tudja a helyes megoldást. Az erdő kis lakói korban sem túl nagyok, így tulajdonképpen gyerekszemmel figyelhetjük az eseményeket, amik nekünk, "nagyoknak" sokszor talán furcsának, komikusnak vagy egyszerűen butácskának tűnhetnek, de mindenképpen mosolyt csalnak az arcunkra.

Több olyan könyvet is tettem idén a párbajlistámra, amik sokak számára alapműnek számítanak, én viszont még nem olvastam őket. A Micimackó is ilyen. Nagyon sokáig halogattam, mert a mesesorozatért nem voltam soha oda, és úgy éreztem, egyszerűen nekem ez túl bugyuta. Egyébként magával a sorozat megvalósításával nincs semmi gondom, aranyos és kedves mese, ami elé nyugodt szívvel odaültetném a gyerekeim, csak épp nekem személy szerint nem tetszik. Részben nem változott a véleményem, részben viszont igen. A szereplőkről alkotott képem majdnem teljes egészében ellentétére változott a könyv olvasásától: akit a mesében szerettem, itt nagyon nem, akit ott nem igazán, itt viszont igen. A mesében Füles volt számomra az egyik legszerethetőbb karakter, a könyvben viszont egyszerűen nem tudtam elviselni azt a stílust, amit képvisel. Idegesítő volt és zavaró. Micimackó viszont nagyon pozitív csalódás volt. A mesében őt kedveltem legkevésbé, a könyvben ugyanakkor csupa szív, kedves, egyáltalán nem is olyan buta szereplő volt, ráadásul nekem valahogy a meséből nem rémlett, hogy ő verseket ír. Nagy csalódás volt vele szemben Kanga karaktere. Korábban én úgy gondoltam, Kanga egy okos, szelíd, bölcs, mindenki szerető anyukája típus. Olvasás közben viszont végig azt éreztem, hogy túlféltő, kifejezetten buta és Zsebibabán kívül a világon semmi és senki nem érdekli. Ez kicsit elszomorított. Akikről nem változott a véleményem, az Malacka és Bagoly. Malackát egyik helyen se tudtam megszeretni, Bagoly pedig amolyan semleges karakter volt és maradt is számomra.

De hogy ne ragadjunk le a karaktereknél, pár szót írok a sztoriról is. A legtöbb történetet aranyosnak és kellemesen üdének találtam, kis epizódok az állatkák életéből, amik többnyire megmosolyogtatnak, de nehéz rájuk egyenként visszaemlékezni. Voltak benne olyan részek is - különösen a Micimackó kuckójában -, ahol egy-egy okfejtéstől kedvem lett volna időnként lefejelni az asztalt, de legalább már tudom, mit érezhetnek azok, akik a szóvicceimet hallgatják. :) Sajnáltam, hogy Tigris az alap Micimackóban meg se jelenik, a mesében ugyanis ő volt a kedvencem, de legalább amikor megjelent, benne nem kellett csalódnom. Bár örültem volna, ha ő és Zsebibaba egy kicsivel több szerepet kapnak. De ha már a rajzfilm-könyv összehasonlítgatásánál tartunk, muszáj megemlítenem egy számomra teljesen újszerű tényt: Bagoly lakhelyét. Ugyanis - bár tény, hogy nem sok részt láttam a meséből - én végig abban a hitben voltam, hogy az erdőt, ahol az összes állat lakik, hívják Százholdas Pagonynak. Most, a könyv olvasása során pedig kiderült, hogy valójában a Százholdas Pagony csak Bagoly otthonának neve. Szóval kíváncsian várom a hozzászólásokat ezzel kapcsolatban, mert nagyon szeretném tudni, hogy csak én emlékeztem rosszul a rajzfilmre, vagy tényleg rosszul adaptálták a könyv ezen részét.

Mindent összevetve úgy érzem, megérte elolvasni; még ha nem is lesz a kedvencem, valószínűleg a gyerekeimnek fogom olvasgatni, és talán így már a mesét is kicsit más, elfogadóbb szemmel tudom majd nézni.

Rajzolj magadnak!

A most következő értékelés egy olyan könyvről fog szólni, amit talán többen olvastak már, mint a Bibliát, de legalább annyian ismerik, nekem viszont egész idáig kimaradt az életemből - legalább is olvasás tekintetében.

A kis herceget kivételesen régebbi kiadásban olvastam, mint ahány éves vagyok, ennek megfelelően igen viharvert példánnyal álltam szemben. A Móra kiadó gondozásában 1971-ben megjelent könyvünk gyakorlatilag lapjaira hullott már, és a gerince is csak középen tart egy picikét, szóval igen csak résen kellett lennem, hogy ne szórjam szét, mikor egyszer-kétszer helyezkedtem kicsit olvasás közben. A borítót nem mondanám tetszetősnek, olyan első osztályos olvasmány kinézete van számomra. Ez a fajta sokkal jobban tetszik. A benne lévő illusztrációk jók, a betűk könnyen olvashatók, úgyhogy más gondom nincs a külalakkal.

Bár kötve hiszem, hogy túl sokan lennének, akik nem ismerik a történetet, azért a rend kedvéért megírom, mert sose lehet tudni. ;) Elbeszélőnk egy pilóta, aki miután kényszerleszállást hajt végre a Szaharában, találkozik egy aranyszőke kisfiúval. A fiúcska, akit a pilóta kis hercegnek szólít, a B-612-es kisbolygóról érkezett, ám ettől még ugyanolyan, mint bármely földi kisgyerek: kíváncsi és szereti a történeteket. Ahogy ő megismeri a bolygónkat, mi is megismerkedünk az ő történetével és kalandjaival.

Nem mondanám, hogy nagy elvárásaim voltak a könyv felé, nem véletlenül halogattam eddig az olvasását, de még így is csalódtam egy kicsit. Titkon reméltem, hogy majd ha végre rászánom magam, megvilágosodok és én is beállok a rajongói táborba, lelkesen idézem, hogy jól csak a szívével lát az ember, és büszkén mondhatom, hogy igen, bizony, erre tényleg meg kellett érni. Valamilyen szinten meg is kell. Viszont azt hiszem, én ezen már rég túlestem, és ez volt a legnagyobb probléma. Olyan volt számomra A kis herceg, mint az interneten ezrével hemzsegő, nagy életbölcsességekkel ellátott képek. Szép, szép, de nem mond újat. És azt a régit is úgy adja elő, mint amikor a mama a negyvenhetedik süteményszeletet is megpróbálja belém tuszkolni, majd csodálkozva néz rám a tiltakozáskor, hogy "Nem szereted?!". De, imádom, csak már nem vagyok édeséhes. Ezekkel a gondolatokkal, amiket a könyv átadni próbál, szinte mind egyetértek, csak éppen már régóta tisztában vagyok velük, így nem volt szükségem arra, hogy ebben megerősítést kapjak. Eddig úgy gondoltam, nem szabad túl korán elolvasni. Most már úgy gondolom, túl későn se. Persze, hogy mi a túl késő, nyilván egyénenként változik. 

A lényeg tehát, hogy számomra ez a könyv csak egy volt a sok közül, nem tudott semmi pluszt adni, ennek ellenére nem gondolom, hogy rossz vagy hanyagolható. A leginkább talán a középiskolás korosztálynak ajánlanám, nekik tökéletes kapaszkodó lehet, amikor elveszve érzik magukat a gyerek- és felnőttvilág határátkelőjén, ahol a gondolataikat csak ők maguk értik meg, és ahol nem akad egy teremtett lélek se, aki rajzolna nekik egy bárányt.

Pestist vegyenek!

Elég régen írtam már bejegyzést, és még régebben blogoltam párbajkönyvről. Ennek az volt az oka, hogy a következőnek kiszemelt "áldozatot" egyszerűen sehol nem találtam. Végül meguntam a várakozást, és hirtelen felindulásból szinte a legnagyobb teendőhalom közepén lekaptam a polcról az Édességek kicsiny boltját, és belekezdtem.

A matt papírborítóról a főszereplő hölgyeményt ábrázoló fotó néz le ránk némi vadvirág kíséretében. Nem mondanám túl eredeti vagy különösen hívogató illusztrációnak, de nem is tart vissza az olvasástól. Olyan egy a sok közül benyomása van. A levehető borító alatt egy elképesztően ronda, világoslilás vagy rózsaszínes borzadály vár (nem vagyok színszakértő), ami viszont már igen csak tűzre vetendő kinézetet kölcsönöz szegény könyvnek, tehát javasolt rajtahagyni a jótékony takarást. Annál is inkább, mivel a történet nem egy rózsaszín felhőbe burkolt cukormáz. Csak simán cukormáz. Felhő nélkül.

Hannah, a vidéki parasztlány Londonba indul nővéréhez, Sarah-hoz, hogy segítsen neki kis édességboltjának igazgatásában. Nagy lelkesedéssel és még nagyobb elvárásokkal vág neki az útnak, megérkezve azonban kiderül, hogy nem kifejezetten szerencsés időpontot választott arra, hogy megváltoztassa unalmas életét. A város egyes egyházközségeiben ugyanis felütötte fejét az egyik legrettegettebb betegség: a pestis. Hannah ennek ellenére úgy dönt, Londonban marad, kitanulja az édességkészítést, és megpróbálja átvészelni az egyre terjedő járványt Sarah nővére, Abby barátnője és újdonsült udvarlója, Tom segítségével. 

Tudom, hogy már többször írtam ilyet, de ezt a könyvet se könnyű értékelni. Először is leszögezném, hogy egyáltalán nem erre számítottam. Ha valaki elolvassa a fülszöveget, most elég furcsán nézhet rám, de az a helyzet, hogy én nem olvastam. Szoktam, de most valahogy eszembe se jutott. Ajándékba kaptam a könyvet még valamikor nagyon régen, és mivel sok mindenben hasonlóak voltunk azzal, akitől kaptam, fel sem merült bennem, hogy esetleg nem fog tetszeni. Egy könnyed, romantikus, derűs regényre számítottam. Ehelyett kaptam egy korhű leírást a 17. századi angol életről és az 1665-ös nagy pestisjárványról, amibe ugyan vegyült némi romantika, de épp csak annyi, hogy legyen egy hímnemű szereplő is, akiért izgulhattam. Nehéz ügy, kiváltképp ha figyelembe vesszük, hogy alapvetően két dolog van, amiről soha, semmilyen körülmények közt nem olvasnék önszántamból: a politika és a betegségek. Viszont semmi sem véletlen, a fülszöveget nem olvastam, ennek hála a könyvet igen. És nem bántam meg. Azt se mondanám, hogy életre szóló élmény volt, sőt, nem is tudom hirtelen, mi volna rá a jó szó. Talán hasznos. Olyan információval látott el több dologgal kapcsolatban is, amik iránt nem érdeklődöm, mégis úgy érzem, nem árt tisztában lenni velük. A sztori maga nem volt nagy szám, nem volt különösebben izgalmas vagy fordulatos, a nagy részét előre kiszámítottam, de valahogy nem is az volt a lényeg. Érdekes volt látni az emberek hozzáállásának változását, ahogy egyre nagyobb méreteket öltött a járvány, és elgondolkodtató volt az is, hogyan próbálnak megélni ebben az élhetetlen pokolban. A kötet végével viszont nem voltam elégedett. Az utolsó egy-két fejezetre számomra kicsit elnyújtott lett, a lezárásból pedig hiányoltam, mi lett Tommal. Tudom, hogy van folytatás, talán egyszer el is olvasom, de azt hiszem, egy katasztrófa egyszerre elég volt most.

Összességében úgy gondolom, egyszer mindenképp érdemes elolvasni még a téma iránt kevésbé érdeklődőknek is, mert tanulságos lehet bárki számára. A gyengébb idegzetűek se rettenjenek vissza, szerencsére nem sok mélyen részletező leírás szerepel a könyvben a pestisről.