Pestist vegyenek!

Elég régen írtam már bejegyzést, és még régebben blogoltam párbajkönyvről. Ennek az volt az oka, hogy a következőnek kiszemelt "áldozatot" egyszerűen sehol nem találtam. Végül meguntam a várakozást, és hirtelen felindulásból szinte a legnagyobb teendőhalom közepén lekaptam a polcról az Édességek kicsiny boltját, és belekezdtem.

A matt papírborítóról a főszereplő hölgyeményt ábrázoló fotó néz le ránk némi vadvirág kíséretében. Nem mondanám túl eredeti vagy különösen hívogató illusztrációnak, de nem is tart vissza az olvasástól. Olyan egy a sok közül benyomása van. A levehető borító alatt egy elképesztően ronda, világoslilás vagy rózsaszínes borzadály vár (nem vagyok színszakértő), ami viszont már igen csak tűzre vetendő kinézetet kölcsönöz szegény könyvnek, tehát javasolt rajtahagyni a jótékony takarást. Annál is inkább, mivel a történet nem egy rózsaszín felhőbe burkolt cukormáz. Csak simán cukormáz. Felhő nélkül.

Hannah, a vidéki parasztlány Londonba indul nővéréhez, Sarah-hoz, hogy segítsen neki kis édességboltjának igazgatásában. Nagy lelkesedéssel és még nagyobb elvárásokkal vág neki az útnak, megérkezve azonban kiderül, hogy nem kifejezetten szerencsés időpontot választott arra, hogy megváltoztassa unalmas életét. A város egyes egyházközségeiben ugyanis felütötte fejét az egyik legrettegettebb betegség: a pestis. Hannah ennek ellenére úgy dönt, Londonban marad, kitanulja az édességkészítést, és megpróbálja átvészelni az egyre terjedő járványt Sarah nővére, Abby barátnője és újdonsült udvarlója, Tom segítségével. 

Tudom, hogy már többször írtam ilyet, de ezt a könyvet se könnyű értékelni. Először is leszögezném, hogy egyáltalán nem erre számítottam. Ha valaki elolvassa a fülszöveget, most elég furcsán nézhet rám, de az a helyzet, hogy én nem olvastam. Szoktam, de most valahogy eszembe se jutott. Ajándékba kaptam a könyvet még valamikor nagyon régen, és mivel sok mindenben hasonlóak voltunk azzal, akitől kaptam, fel sem merült bennem, hogy esetleg nem fog tetszeni. Egy könnyed, romantikus, derűs regényre számítottam. Ehelyett kaptam egy korhű leírást a 17. századi angol életről és az 1665-ös nagy pestisjárványról, amibe ugyan vegyült némi romantika, de épp csak annyi, hogy legyen egy hímnemű szereplő is, akiért izgulhattam. Nehéz ügy, kiváltképp ha figyelembe vesszük, hogy alapvetően két dolog van, amiről soha, semmilyen körülmények közt nem olvasnék önszántamból: a politika és a betegségek. Viszont semmi sem véletlen, a fülszöveget nem olvastam, ennek hála a könyvet igen. És nem bántam meg. Azt se mondanám, hogy életre szóló élmény volt, sőt, nem is tudom hirtelen, mi volna rá a jó szó. Talán hasznos. Olyan információval látott el több dologgal kapcsolatban is, amik iránt nem érdeklődöm, mégis úgy érzem, nem árt tisztában lenni velük. A sztori maga nem volt nagy szám, nem volt különösebben izgalmas vagy fordulatos, a nagy részét előre kiszámítottam, de valahogy nem is az volt a lényeg. Érdekes volt látni az emberek hozzáállásának változását, ahogy egyre nagyobb méreteket öltött a járvány, és elgondolkodtató volt az is, hogyan próbálnak megélni ebben az élhetetlen pokolban. A kötet végével viszont nem voltam elégedett. Az utolsó egy-két fejezetre számomra kicsit elnyújtott lett, a lezárásból pedig hiányoltam, mi lett Tommal. Tudom, hogy van folytatás, talán egyszer el is olvasom, de azt hiszem, egy katasztrófa egyszerre elég volt most.

Összességében úgy gondolom, egyszer mindenképp érdemes elolvasni még a téma iránt kevésbé érdeklődőknek is, mert tanulságos lehet bárki számára. A gyengébb idegzetűek se rettenjenek vissza, szerencsére nem sok mélyen részletező leírás szerepel a könyvben a pestisről.