2011. szeptember 19., hétfő

Valahová tartozni


Rájöttem, hogy nagyon régen írtam már a blogomon megszokott, filozofikus bejegyzést, és ahogy a régieket olvastam, egyre inkább kedvem támadt hozzá. Következzék hát most egy kis elmélkedés arról a problémáról, amivel úgy gondolom, mindenkinek egyformán meg kell küzdenie.

Azt hiszem, nem nagyon létezik olyan ember, aki ne vágyna arra, hogy tartozhasson valahová. Egy közösségbe, egy családba, egy munkahelyre vagy akár egyetlen emberhez. Még a legelszigeteltebbek, a legkülöncebbek is szeretnének egy olyan körbe tartozni, ahol elfogadják őket. Nem mint megváltoztatható, formálható, gyúrható alapanyagokat, hanem mint egyedi, teljes értékű személyiségeket, akik úgy jók egytől egyig, ahogy vannak. Persze soha nem lesz egyetlen olyan hely sem, ahol feltétel nélkül, súrlódásoktól és vitáktól mentesen mindenki szeret vagy legalábbis elfogad mindenkit, hisz nézeteltérések, egy-egy ember számára szimpatikus és ellenszenves társak mindig lesznek. Mégis valahol, titkon mindenki ezt keresi. A pici gyerekek szeretnék, ha állandó részesei lehetnének a többiek játékának. Az iskolások szeretnék, ha az osztálytársaik befogadnák őket. A felnőttek szeretnék, ha a munkahelyen felszabadultan, stresszmentesen dolgozhatnának együtt a munkatársaikkal, nem találkoznának ellenségeskedésekkel és áskálódásokkal. Az idősek pedig szeretnék, ha minél több emléket gyűjthetnének a családjukkal.

A legtöbb embernek kétféle problémája lehet ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy úgy érzi, nem tartozik sehová. Ha nem találjuk a helyünket a világban, elég könnyen padlóra kerülhetünk. Nincs, aki támogasson, nincs, akitől tanácsot kérjünk, nincs, aki megakadályozna a hülyeségekben. Lázasan kutatunk egy olyan hely után, ahol mindezt végre megkaphatjuk, mindegy, mi az ára. Sokan ezért szoknak rá a dohányzásra vagy az italra. Ezért szabálytalankodnak. Ezért csinálnak hülyeségeket. Reménykednek, hogy valaki észreveszi a vészjelzéseiket, és végre megtalálják azt vagy azokat, akik kiemelhetik ebből a hullámvölgyből. Pedig lehetne ezt sokkal egyszerűbben is megoldani. Kiszemelni egy-egy közösséget, és megpróbálni csatlakozni. Ha nem megy, megpróbálni másikat. Ha megy, végiggondolni, tényleg jól érezzük-e magunkat itt, tényleg azt kapjuk-e, amire szükségünk van, és nem kényszerítenek-e olyan dolgokra a közösség szabályai, amiket magunktól nem tennénk meg. Nem szabadna görcsösen ragaszkodni egyetlen elképzeléshez, se feladni, mielőtt megpróbálnánk, mondván, úgyse fogadnak be, úgyse kellek senkinek. Ha hússzor padlóra küldtek, meg kell próbálni huszonegyedszer is.

A másik problémalehetőség, hogy nem tudjuk eldönteni, a sok, minket körülvevő csoportból hová is tartozunk valójában. Mindegyikbe belekóstolunk, mindegyikben egy kicsit részt veszünk, mindegyikben egy keveset megmutatunk magunkból. De nem tudjuk eldönteni, melyikhez legyünk igazán hűségesek, melyikben nyíljunk ki leginkább, melyikben számítunk a legtöbbet. Aztán próbálkozni kezdünk. Megnézzük, melyik csoportban ér többet a véleményünk, melyik hogyan reagál rá, ha többet foglalkozunk vele. Végül szép lassan észrevesszük, hogy kezdünk kétszínűvé válni. Ha az egyik csoport nem kedveli a másikat, a mi véleményünk is aszerint változik, hogy épp melyik féllel beszélünk. Elveszítjük a saját gondolatainkat, mert annyira szeretnénk, ha szeretnének, hogy mindig azt válaszoljuk, amit elvárnak tőlünk. Úgy viselkedünk, ahogy a csoport többi tagja is, hátha így mi is teljes értékű, megbecsült tagok lehetünk. Ugyanakkor nem gondolunk bele, hogy ezzel elveszítjük a valahová tartozás lényegét: hogy úgy szeressenek, ahogy vagyunk.

De tulajdonképpen miért csináljuk ezt? Miért ne lehetne egyszerre több helyre tartozni ugyanúgy? És miért kéne ehhez megjátszani magunkat? Attól, hogy én tagja vagyok egy fordítócsapatnak, nem kell, hogy a gondolataim csak a fordítás körül forogjanak. Attól, hogy én tagja vagyok egy íróportálnak, nem kell, hogy én minden nap órákon keresztül csak írjak. Attól, hogy tagja vagyok egy játékcsoportnak, nem kell, hogy egész nap csak játsszak. Viszont kell, hogy mindegyik csoport szokásait tiszteletben tartsam. Kell, hogy amit megígértem, azt be is tartsam. Kell, hogy a személyes konfliktusokat kezeljem. Kell, hogy ne azért csináljak valamit, mert elvárják tőlem, hanem azért, mert én csinálni akarom. És bár nem kell feltétlenül hangoztatni a véleményemet, kell, hogy az ne a csoport várható reakciójától, hanem csakis tőlem függjön.

Bár sokszor nehéz mindegyikre kellő figyelmet fordítani, sokszor vannak nézeteltérések, és nem nyilván nem kedvelhetek mindenkit egyformán, én szeretem a közösségeket, ahova tartozom. Akkor is, ha nem számítok bennük "kulcsembernek", ők az én 2., 3., sokadik családom, és büszke vagyok arra, aki velük vagyok.

2011. július 7., csütörtök

...És megint egy listás könyv, avagy Én a vízilovakkal vagyok

Nagyon rég volt már, hogy megírtam az első listás könyvem beszámolóját. Azóta túl vagyok egy zárófoglalkozáson, megírtam egy szakdolgozatot, és lediplomáztam. Ezen teendőhalmoknak köszönhetően sokáig nélkülöznöm kellett a betervezett olvasást, de most, hogy végre vége, ismét volt időm nekiugrani, és a hatalmas lemaradás behozásának első lépéseként gyorsan el is olvastam a második könyvet, ami tőlem szokatlan módon egy életrajzi kötet. Egy olyan emberé, aki - szőke, kék szemű társával karöltve - minden túlzás nélkül meghatározta az egész gyerekkoromat.




"Gondolkodom, tehát vagyok."
Descartes

"Eszem, tehát vagyok."
Bud Spencer


Nagy várakozásokkal és még nagyobb tisztelettel vágtam bele ennek a könyvnek az olvasásába. A borítóról kedvenc pofonmesterem nézett vissza rám, és ez, valamint a westerneket idéző címrész már azóta hívogatott, hogy először megláttam. Ennél is nehezebb volt azonban, hogy a beszerzés után csaknem fél évet kellett várnom az egyetem miatt az olvasással. Talán részben ez lehetett az oka, hogy a szokásosnál is nagyobbak voltak az elvárásaim, mire belekezdtem.

A kerettörténet igencsak meglepett. Bár tudtam, hogy Bud nem egyedül írta a kötetet, nem számítottam ilyen meseszerű kezdésre. Viszont egészen tetszett, ötletes indítás volt, és valamelyest megadta az alaphangulatot is. Az is jó választás volt, hogy az egyes fejezeteket helyszínekhez kötötte, a fejezetcímek alatt található idézetek, és azok Bud Spencer átirata pedig az egyik legjobb húzás volt, amit bevethettek, hiszen az ember alig várta, hogy a következő fejezethez érjen, és elolvashassa az egyes "átértelmezéseket".

"Az kellene feltételeznem, hogy valaki odafent nagyon szeret engem, ám ez azt is jelentené, hogy ez a valaki nem szerette az összes többi embert, akik odavesztek."

Sajnos azonban a tartalomról nem tudok teljes mértékben pozitívan nyilatkozni, bármennyire is szeretnék. Az elmesélt nosztalgikus részletek persze érdekesek voltak, és a humoros megjegyzésekben sem volt nagy hiány, viszont a történetvezetés igencsak szaggatott volt. Sokszor úgy éreztem, csapong az események közt, egy szösszenetről valami teljesen más jut eszébe, ami időben teljesen máshol helyezkedik el, így időnként elég nehéz volt követni az elbeszélést. Gyakrabban utalt előre, mint egy már elmondott történetre, így még csak a friss emlékek sem segíthettek a megértésben. Hogy azért a pozitívumokat is kellőképpen kiemeljem, a nagyjából a kötet közepén található képek nagyon feldobták a hangulatot, és ügyesen rávettek, hogy én is egy pár percre elnosztalgiázzak a családi filmnézések tekintetében.

"A pisztolyok és sarkantyúk inváziója közepette mit csinált vajon Carlo Pedersoli? Hízott!"

Maga az életrajz viszont összességében tényleg nagyon érdekes volt, olyan részleteket mesélt el benne, amik meg se fordultak volna a fejemben. Nem mondom, hogy ettől megkedveltem az önéletrajzi regény műfaját, de úgy éreztem, ennyivel mindenképp tartozom azért a rengeteg vidám percért, amit Carlo Pedersoli és Mario Girotti filmjei nyújtottak. És bár valószínűleg nem ez a világ legjobb életrajzi könyve, bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti a Puffin lekvárt vagy a hagymás babot, a hozzám hasonló rajongók pedig ajánlás nélkül is olvassák szépen el. Különben dühbe jövök... :)

2011. február 23., szerda

Tündér - Mese

Mivel túl vagyok a zárófoglalkozásomon (nagyon jól sikerült :D), végre van időm megírni az első olvasónaplóm! Töredelmesen bevallom, már múlt hét elején elolvastam a könyvet, ezzel is kicsit erőt merítve, nehogy még jobban lebetegedjek. Nem is baj, hogy ennyit vártam a naplóval, mert így legalább nagyjából kialakult a fejemben, mit is fogok róla írni. Íme:

"A tündérek törvénye így szól: ha valaki a teljes neveden szólít, és nem hibázza el, engedelmeskedned kell. Ezért is választunk hosszú és kacifántos neveket."

A Fairy Oak könyvek tipikusan azok a fajta olvasmányok, amikkel borzasztó könnyen rá lehet szoktatni a gyerekeket az olvasásra. Bár, talán a rászoktatás nem is jó szó, hiszen mi pusztán odaadjuk nekik a könyvet, ők maguk fedezik fel általa az olvasás élményét. No, de miért is írtam, amit írtam? Egyrészt azért, mert a könyv csaknem 300 oldalas, mégis nagyon hamar elolvasható, mivel nagyobb fajta betűkkel van szedve, és néhány helyen képek is díszítik. Persze nem utolsó sorban maga a történet is sok szerepet játszik az olvashatóságban, de erről picit később.

Először vizsgáljuk meg a kötetet külalak szempontjából. Manapság elterjedt, hogy a könyveket külső, levehető borító védi, ami egyrészt a dombornyomás miatt fényesebbé teszi a rajta lévő képet, másrészt egész praktikus, mert könyvjelzőként is használható. Ez itt sincs másképp, viszont nekem külön tetszett, hogy a levehető borító alatt nem ugyanazt a grafikát látjuk. A borító belső oldalán lévő virágok ugyancsak nagyon szépek és hívogatóak - bár meg kell jegyezni, ebben a kérdésben elég elfogult vagyok, mint valószínűleg más, virágimádó embertársaim -, és külön piros pont, amiért ezek a virágok a fejezetcímek alatt is megjelennek. A könyvben található illusztrációk nagyon szépek, a színes képek, amik bemutatják Fairy Oak lakóit és a történet színtereit pedig valahogy közelebb hozzák az egész történetet az olvasóhoz. És az az ötlet, hogy ezeket a képeket Fairy Oak egyik lakója festette... Zseniális!

Azt hiszem, ennyi áradozás a külsőről elég is, mindenki amúgy is inkább a tartalomra kíváncsi. :) A történetet sajátos módon nem az író, és nem is az alcímben is említett főszereplők szemszögéből kísérhetjük végig. Feli, az apró dajkatündér meséli el nekünk a különös ikerpár, Vanília és Pervinka történetét. Hogy miért különösek? Bár ikrek, 12 óra eltéréssel születtek. Pervinka, az idősebb lány, pontban éjfél után 1 másodperccel született, Vanília pedig délben, amikor a Nap a legmagasabban jár az égen. Nagynénjük, Lalla Tomelilla, a Fény Boszorkáinak egyik leghíresebbike, joggal várnánk tehát, hogy unokahúgai is bámulatos képességekkel rendelkeznek majd. Ugyanakkor a törvény kimondja: a varázserőt ikrek nem örökölhetik. Kérdés tehát: vajon a lányok ikreknek számítanak-e 12 óra eltéréssel is? Milyen különös jelentősége lehet annak, hogy egyikük éjjel, másikuk nappal született? És vajon mi az a borzasztó hatalom, a Rettenetes 21, amiről mindenki beszél, és amitől még maga Tomelilla is tart? Olvassátok el, és megtudjátok! ;)

Előzetesként itt egy kis "trailer" főként azoknak, akik tudnak angolul:

(Nem, tényleg nem készítenek belőle filmet, legalábbis egyelőre, ez csak különböző filmekből összevágott kis videó, ami bemutatja a történetet. Ettől függetlenül szerintem elég jól sikerült.)

Azt hiszem, ennél többet nem is szükséges írnom a történetről. Minden benne van, ami egy jó meséhez kell. Tündérek, varázslók, boszorkányok, egy beszélő tölgy, és persze a legfontosabb: gyerekek. Hiszen van-e annál jobb, mintha saját magunkat is el tudnánk képzelni egy-egy szereplő helyébe? És bár eddig csak gyerekekről beszéltem - elnézést, szakmai ártalom -, bátran ajánlom azoknak a felnőtteknek is, akikbe szorult egy kis varázslat, vagy a lelkük mélyén legalább egy kicsit még gyerekek. :)