Anime: Yamato Nadeshiko Shichi Henge

Animék terén gyakran találkozunk olyan művekkel, amik manga alapján készültek. A következő anime is ilyen, azzal a különbséggel, hogy ebből a történetből még doramát is készítettek. Népszerű és sokak által ismert darabról van tehát szó, lássuk is bővebben:

Yamato Nadeshiko Shichi Henge

Műfaj: Romantika, Humor

Rendezte: Watanabe Shinichi

Stúdió: Nippon Animation 

Epizódok száma: 25

Megjelenés: 2006. okt. 3 - 2007. márc. 27.

Ismertető:

Négy tökéletes fiú éli egy fedél alatt tökéletes életét egy tökéletes, kastélyméretű és eleganciájú villában. Ám ezt a fajta tökéletességet már a sors sem bírja hosszútávon elviselni, ezért kompenzálja a dolgokat. A villa tulajdonosa, aki bármikor a frászt hozza az emberekre váratlan felbukkanásával, üzletet ajánl a fiúknak. Ha sikerül igazi hölgyet faragniuk imádott unokahúgából, elengedi a lakbérüket, azonban ha nem, megtriplázza az összeget. Természetesen a tökéletes fiúk tökéletes önbizalommal és egóval vannak felruházva, így elfogadják az ajánlatot. Szinte el is könyvelik már a biztos sikert, amikor felbukkan a fogadás alanya, Sunako, aki a tökéletesség fogalmával teljesen ellentétben álló lény, nem bírja elviselni a fényt, legjobb barátja egy anatómiai bábu, és orrvérzést kap a szép dolgoktól. Mindezt annak köszönhetően, hogy egyszer egy fiú, akinek szerelmet vallott, rondának nevezte. A feladat tehát adott, a tét nem kicsi. Vajon ki nyeri a fogadást?

Főbb karakterek:

Nakahara Sunako - A történet női főhőse, aki utálja magát és a szép dolgokat
Takano Kyouhei - A "legszebb" és legagresszívebb fiú, az egyetlen, aki úgy látja jónak Sunakót, ahogy van
Oda Takenaga - A legokosabb és legkifinomultabb fiú

Morii Ranmaru - A legnagyobb nőcsábász
Tohyama Yukinojo - A "legcukibb" fiú

Vélemény:

Nem sok animére szoktam azt mondani, hogy pocsék, de ez pocsék volt. Igen, tudom, hogy befejezetlen, és el kéne olvasni a mangát a teljes sztorihoz, de alapvetően nem a végével volt problémám, hanem úgy általában az egésszel. 25 rész alatt egészen konkrétan semmi nem történik, ami előrevinné a történetet, a poénokon kezdetben még nevettem, aztán pár rész után már baromi erőltetettnek éreztem őket. Idegesített, hogy a szereplőkön semmiféle jellemfejlődést nem láttam, még Sunakón is csak egészen minimálisat, azt is csak az utolsó egy-két résznél. A túlzott SD forma is nagyon zavart. Értem én, hogy elsősorban azt próbálták vele érzékeltetni, milyennek látja saját magát Sunako, de az, hogy jóformán sehogy máshogy nem látjuk, és abszolút elképzelni nem lehet, milyennek látják a külső szemlélők, baromi zavaró volt nekem. Mindenki csak félreugrik előle, hogy jaj, milyen ijesztő, jaj, ez nem is ember, de hogy valójában milyennek látják, arról lövésünk sincs. Azok a részek, amiket paródiának szántak, megint csak nem voltak viccesek. SPOILER: A vége felé Kyouhei szüleinél ez a "miért kellett ilyen szép gyereket szülnöm" dráma hihetetlenül rossz volt. A rajzolásról még nem ejtettem szót, pedig valami elképesztően csúnya. Az összes srác úgy néz ki, mintha ki lenne rúzsozva, és úgy alapból rossz rájuk nézni. Mindenki oda meg vissza van tőlük, hogy mennyire gyönyörűségesek, de nekem ez abszolút nem jött át a rajzolásból, az egyetlen még nagyjából elfogadható kinézete Takenagának van, de ő is csak súrolja a lécet.
Ha valaki idáig eljutott az olvasásban, nem hiszem, hogy bármennyire is kedvet kapott volna hozzá, úgyhogy az ajánlást most hanyagolom, mindenki döntse el, megéri-e számára a 25x22 percet ez az anime. Személy szerint a mangának talán egyszer még adok egy esélyt, de mivel még túl friss az élmény, nem vagyok benne teljesen biztos.

Kedvencek:

Karakter: Kyouhei (mert egész normálisan állt a dolgokhoz)

Anti-kedvencek:

Karakter: Sunako (idegesített végig) és Hiroshi-kun (egyszerűen gusztustalan volt)

Film: Tintaszív és Rurouni Kenshin

Sosem írtam még filmes bejegyzést, mivel rendszerint kevés filmet nézek, és eddig eszembe se jutott, hogy bármelyikről is blogoljak, mert hát minek. Viszont most valamilyen rejtélyes oknál fogva kedvet kaptam hozzá, úgyhogy rögtön két filmet is hoztam - egy frisset meg egy kevésbé frisset. Kezdjük is az öregebbel:

Tintaszív

Műfaj: német-angol-amerikai családi kalandfilm

Rendező: Iain Softley

Író: Cornelia Funke

Forgatókönyvíró: David Lindsay-Abaire

Zeneszerző: Javier Navarrete

Hossz: 106 perc

Megjelenés: 2008.

Ismertető:

Mo különleges képességgel rendelkezik: ha felolvas egy könyvet, annak szereplői életre kelnek. Ám ez az áldás egyben átok is, ugyanis a könyvekből kilépő szereplők helyére a való világból kerülnek át az emberek. Ez történt Mo feleségével is, akit a Tintaszív című könyv nyelt el. Mo azóta megszállottan keresi a regényt, hogy végre kiszólíthassa őt a könyvből, és kislányával, Maggie-vel együtt boldogan élhessék régi életüket. Azonban a dolgot megnehezíti Capricornus, a könyvből érkezett haramia és csatlósai, akik magukénak akarják tudni a férfi képességét. Szerencsére Mo sincs egyedül, segítőtársai Porkéz és Farid, akik szintén könyvszereplők, illetve Elinor, Maggie nagynénje, aki él-hal a könyvekért.

Vélemény:

Ezzel a filmmel először a szegedi villamosreklámban találkoztam, nem is egyszer. Már akkor is felkeltette az érdeklődésem, de valamiért mindig kimaradt az életemből, hogy utánanézzek, megkeressem, mikor jelenik meg, aztán szépen el is felejtettem. Viszont amikor legutóbb filmet kerestem egy közös, barátos filmnézésre, valahogy szembejött velem, és szinte kérte, hogy nézzem meg. Így is lett. És milyen jó, hogy így lett! Nem mondom, hogy elképesztően nagy izgalmakat és követhetetlenül csavaros történetet kell tőle várni, de mi nagyon jól szórakoztunk rajta. A sztori érdekes, maga az alapötlet is nagyon tetszett, a szereplők zseniálisak, a humora pedig igazán feldobja az egészet. A zene is nagyon illett a történethez, szóval teljesen elégedett voltam. Olvastam, hogy a film - juj, de meglepő! - könyvadaptáció, méghozzá egy trilógia első kötetéé, ha minden igaz. Ugyanakkor sajnos úgy láttam, Magyarországon már nem kapható, a második és harmadik kötetet meg ki sem adták itthon, szóval ha valaki el szeretné olvasni, az első részt még talán megkaparinthatja antikváriumból, a többit viszont eredeti nyelven kénytelen beszerezni. Mivel ez már 2008-as film, és azóta semmit nem hallottam róla, jó eséllyel annak sem lesz folytatása, bár ez nem jelenti azt, hogy az első rész ne lenne teljesen kerek és lezárt. Kár, hogy mindig a jó történeteket hagyják félbe, a mozikat és könyvesboltokat meg elárasztják sablonos tucattermékekkel. Nyilván tisztelet a kivételeknek, azért szerencsére azokból is van még jó pár.

Összességében tehát mindenkinek ajánlom a filmet, aki könnyed, szórakoztató kikapcsolódásra vágyik, vagy csak simán unja a televíziós műsorkínálatot (nem nehéz).

És ugorjunk is a másik filmre, ami egy teljesen más stílust és kultúrát képvisel:

Rurouni Kenshin

Műfaj: japán történelmi akciófilm

Rendező: Ohtomo Keishi

Író: Watsuki Nobuhiro

Forgatókönyvíró: Fujii Kiyomi, Ohtomo Keishi

Zeneszerző: Sato Naoki

Hossz: 134 perc

Megjelenés: 2012.

Ismertető:

Mivel annak ellenére, hogy olvastam a film alapját képező mangaköteteket, a japán történelemhez jóformán semmit nem konyítok, így egy ezt tökéletesen mellőző ismertető következik.
Himura Kenshint a forradalom idején Himura Battousai-ként, vagyis a legendás emberölőként ismerték. Nem ismert kegyelmet, érzelmek nélkül megölt mindenkit, aki a forradalmárok által vágyott béke eljövetelének útjába állt. Most, évekkel az új korszak kezdete után egyszerű vándorként tengeti az életét, emberölő kardját pedig sakabatora, visszafelé élezett kardra cserélte, ezzel jelképezve fogadalmát, miszerint soha többé nem fog gyilkolni. A béke azonban sokszor csak látszat. Egy magát Battousai-nak hívó szamuráj kegyetlen mészárlásokat hajt végre a kamiya kardstílus nevében. Kenshin megismerkedik a Kamiya doujo vezetőjével, Kaoruval, akinek feltett szándéka bosszút állni az apja által alapított stíluson csorbát ejtő emberölőn. Mindeközben a háttérben komoly és veszélyes drogügyleteket bonyolít a város legtehetősebb földesura.

Vélemény:

Szeretem Kenshin történetét, és tulajdonképpen ez a film sok mindent visszaadott belőle, de valahogy nekem nem ütött akkorát, mint vártam. Kétségtelen, hogy a főszereplő színész elképesztően harcol, minden mozdulata tökéletesen a helyén van, és tényleg élvezetes nézni a változatos kardpárbajokat, ugyanakkor maga a történet elég lassan csordogál. Persze van benne egy rakás vér meg gyilkosság, de valahogy ezek önmagukban nem teszik kellőképp pörgőssé a sztorit. Sok a filozofálás, a lassított jelenetek, és több - szerintem igen fontos - szereplőnek nem ismerjük meg mindeközben elég mélyen a jellemét. Yahiko például fájdalmasan keveset szerepel, és bár elképesztően aranyos az őt játszó kisfiú, az igazi, minden áron győzni akaró, idegesítően kotnyeles és szemtelen, ugyanakkor jószívű személyiségét nem igazán bontják ki. Ugyanez igaz Sanóra is, benne is sokkal több van, mint amennyit a film megmutat, pedig szerintem 134 percben azért lett volna rá idő. Az egyik főgonosz, Takeda Kanryuu viszont tökéletesen visszahozta azt a gyáva, pénzéhes, kegyetlen, mocsok férget, akit alakított, úgyhogy vele teljesen elégedett voltam. A zene a másik, ami nagyon tetszett, feldobta a harcokat.

Összességében azt tudom mondani, hogy a Kenshin rajongók nagy része valószínűleg élvezni fogja, aki viszont kíváncsi a történetre, de még nem ismeri igazán, az ne a filmmel kezdje. 

Fekete Karácsony

December tájékán egy kicsit összecsaptak fölöttem a hullámok, így félretettem a megkezdett könyvem, és helyette elővettem egy olyat, amitől igazi, varázslatos hangulatot vártam, meg talán egy kis békességet. És hogy megadta-e mindezt nekem Fekete István Karácsony éjjele? Kiderül a reklám után... :)

A Karácsony éjjelt könyvtárból szereztem be. Szép, bár kicsit már törődött, kemény kötéses példány volt, nem túldíszített, nem túl csicsás, mégis igényes és hangulatos borítóval. Egy szóval: tetszett. Belül semmilyen illusztráció nem volt, de valahogy nem is hiányoltam. A fülszöveg viszont nem igazán nyerte el a tetszésem, ha csak azt olvasom korábban, biztosan nem lettem volna kíváncsi a könyvre. Azonban nem csak azt olvastam, hanem egy nagyon jó és nagyon pozitív értékelést, ami igen hamar eldöntötte, hogy ennek a könyvnek a listámon a helye.

A sok kis rövid történet nem kapcsolódik szorosan egymáshoz, némelyeket a közös vagy részben közös szereplők, másokat a hasonló események kötik össze, de természetesen mind megegyezik abban, hogy a karácsonyról szól. Akár fiktív, akár az író életéből merített novellákat vesszük, mindegyik végén szerepel egy évszám, ami valahogy valóságosabbá, emberközelibbé teszi őket.

Most pedig kérem a Fekete István rajongókat, hogy a saját lelki békéjük és az én testi épségem érdekében fejezzék be az olvasást!

Elképesztő lelkesedéssel, és talán túl nagy elvárással vágtam neki a Karácsony éjjelnek. Az első néhány történetnél még egészen tartotta is az általam elvárt szintet, aztán fokozatosan egyre nehezebben kezdett menni az olvasás. Se varázslatot, se békét nem éreztem a történetekből, nagyjából a fele (ha nem több) arról szólt, hogy valaki valamiért meg akar ölni/ki akar rabolni egy másik embert, de aztán átjárja a karácsony szelleme, és megvilágosodik. Az író személyes élményeit feldolgozó novellák még aránylag tetszettek, de sajnos ebből volt kevesebb. Bár hozzáteszem, a kötet vége felé beiktatott naplórészlet 1944. karácsonyáról elég illúzióromboló volt. Persze, értem én, hogy igaz történet, hogy tényleg így volt, és ez tényleg borzasztó, de ha már egy karácsonyi könyvet olvasok, talán bizony nem arra lennék kíváncsi, hogyan szenvedtek és háborúztak a '44-es ünnepek alatt. Egy idő után egyébként a hosszú és hasonlatokkal teletömött leírások is nagyon zavartak, bár elképzelhető, hogy ez csak a csalódottságomból fakadt. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy azt a kevés karácsonyi hangulatomat is elvette, ami volt, de hozzá semmiképp nem adott. Ezért is nem született róla bejegyzés még decemberben, mert egyszerűen fogtam, és félretettem az ünnepekre. Úgy éreztem, én ebből most nem kérek.

Mindettől eltekintve nem mondom, hogy senkinek nem ajánlom, mert de. A mélyen vallásos katolikusoknak szerintem egész biztosan tetszene, illetve jó eséllyel az idősebb korosztály is élvezné, nosztalgikusnak találná az olvasását. Aki pedig nem tartozik bele ezekbe a körökbe, mégis tetszett neki a könyv, annak szívesen látom a hozzászólását itt lenn. ;)