Tündehajsza

Ahogy korábban ígértem, vettem egy nagy levegőt, és elolvastam a Bűbájösvény sorozat második részét, a Varázsütést. Nem mondanám, hogy túl sokat vártam tőle az első rész csúfos szereplése után, és ez azt hiszem, teljesen jól is van így.

A Varázsütés borítója pontosan olyan szépre sikerült, mint a címe. Egy igazán érdekes, mágiával teli fantasy regényre számít tőle az ember lánya. Hívogató és elegáns, olyan, ami felkelti az érdeklődésem, és szívesen leemelném a polcról, hogy közelebbről is megnézzem - a továbbra is előnytelen betűtípus ellenére. A fülszöveg még mindig borzalmas, nem értem, miért kell novellákat írni bele, ráadásul az elején lévő "félelmetes testőre még az engedélyezett randikról is elijeszti az iránta érdeklődő fiúkat" nem is értem, honnan jött, mert a könyvben ilyen nincs. Egyetlen randiról van szó még a legelején, vele egyetlen fiúról, aki pont nem ijedős fajta. Mivel ez már a sokadik fülszöveg, ami nem sikerült túl fenomenálisra, javasolnám a Kelly kiadónak, hogy bárki is írja őket, mást kérjenek fel a feladatra, mert szemlátomást az illetőnek nem ez az erőssége.

Nézzük azért pár mondatban, mi is a második kötet lényege:

Dana az őt ért támadások miatt immár egy föld alatti bunkerben kénytelen tengetni testőrökkel fűszerezett életét, amiért jó lázadó kamaszként továbbra sem lelkesedik. Mindent megtesz, hogy aránylag normális napjai legyenek: szerelmi bizonytalanságban örlődik, önvédelmi edzéseken vesz részt, és ellóg a barátnője születésnapi bulijára az edzője segítségével. Csakhogy ez a már-már idilli világ nem tart sokáig. Felbukkan egy újabb ellenség, a Rémkirály, akinek - ki nem találjátok - épp Danára fáj a foga. Kész szerencse, hogy ez az Avalont és Tündeföldét egyaránt rettegésben tartó szörnyeteg kivételesen nem megölni szeretné a lányt. Vagy ez talán nem is akkora szerencse?

Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, egész kellemesen csalódtam. Az első kötet után olyan borzalmakra számítottam, hogy gyakorlatilag talán ez mentette meg az egészet. Persze kellett, hogy legyen más is, különben nem végeztem volna vele ilyen gyorsan. Egyrészt a Varázsütés végre valahára nem egy helyben toporgott. Tele volt akcióval, ami pörgőssé tette, így nem Dana nyafogása volt a középpontban. Másrészt nem az elsőben már agyonhasznált "csinálok valamit, de utána rögtön megbánom" sémát láttuk, ami üdítő volt a sok "hülye voltam, bocsáss meg" sírás után. Sajnos Keane szívfájdítóan keveset szerepelt a várakozásaimhoz képest, és mostanra már egész egyértelmű, hogy nem lesznek egy pár Danával, ami szomorú, de végül is elfogadható. Kaptunk viszont egy számomra elég érdekes új szereplőt, Arawn-t, a Rémkirályt. Annak ellenére, hogy nagyon manipulatív és a világot fenyegető legnagyobb gonoszként írják le, nekem elég szimpatikus, és egyelőre nem igazán tudok rá úgy tekinteni, mint ellenségre. Bár valószínűleg jelleméből adódóan halálra van ítélve, remélem, az írónő nem csinál belőle szánalmas, Dana-függő kis nyámnyilát, mert azzal az egyik legígéretesebb karaktert buktatná meg.

Az, hogy eddig jóformán csak a pozitívumokat soroltam, nem jelenti azt, hogy megtértem, és Bűbájösvény-rajongó lettem. Mert azért volt itt negatívum is bőven. Kezdjük azzal, hogy amikor az első pár oldalt elolvastam, nemes egyszerűséggel becsuktam és behajítottam a táskámba a könyvet. Alapvetően nincs bajom a könyvekben megjelenő erotikával - egészséges mértékben -, de ez számomra gusztustalan volt. Nem rajongok Ethanért, ez tény, de más szereplőről sem szívesen olvastam volna, hogy hogyan nyalogatja le Dana ujjáról a vajat és a sót popcorn után, és ez mennyire izgató a lány számára. Fujj. És még egyszer: fujj. Aztán rendkívül zavart, hogy Dana számára továbbra is minden hímnemű tünde elképesztően szexi, gyönyörűséges és kívánatos. Elhiszem, hogy a tündék alapból szépek, de hogy egy féltünde lány még azt is izgatónak találja, aki történetesen üldözi... Sorolhatnám még a hibáit, mert van bőven, de csak egyet emelnék még ki, ami szerintem egyértelműen lektori baklövés. Az első kötetben volt egy ital, amit Kimber kevert folyton, egy mézes, tejes, alkoholos, sűrű lötyi, amit possetnek hívtak (egyébként létező dolog), és Kimber szerint gyógyír minden bajra. Ez a kutyulmány a második kötet vége felé is megjelent, de valami számomra elképzelhetetlen oknál fogva madártej néven. Egy dolog, hogy ennek a löttynek az ég világon semmi köze a madártejhez, de könyörgöm, ha már egyszer posset volt a neve, ne írjuk át teljesen fölöslegesen! Mivel a fordító mindkét kötetben ugyanaz, csak a lektor változott, jó okom van feltételezni, hogy ezt ő követte el, tehát ezúton üzenném neki: mielőtt indokolatlan átírásokba kezd, legyen kedves elolvasni az előző kötetet alaposan. Köszöntem.

Ahogy Szirmai Gergely szokta mondani: értékeljünk! Bár a sorozat lényegesen sokat javult a második kötettel, továbbra sem tartom olyan jónak, hogy bárkinek is jó szívvel ajánljam. Valószínű, hogy én folytatni fogom, mert érdekel, mit kezd - vagy egyáltalán kezd-e valamit - az írónő azokkal a lehetőségekkel, amiket most megnyitott. Szóval ha a kezembe kerül valamikor a harmadik kötet, arról is születik majd bejegyzés, de elég esélyes, hogy erre még jó darabig várni kell.

Könyvmoly Párbaj 4. felvonás

Hogy, hogy nem, negyedik alkalommal is elindítottuk a Könyvmoly Párbajt, bár az eddigi évek "hagyományaihoz" hasonlóan idén is történt személyi változás. Brigi letette a lantot, a helyére pedig Kerol érkezett, így egyelőre ketten egyengetjük a párbajozók útját. Egyelőre. ;) 

Idén kicsit tovább tartott összeállítani a listám, pedig voltak rajta egyértelmű darabok, inkább azt volt nehéz eldönteni, melyikek legyenek az A és melyikek a B listán. Nem is szaporítom tovább a szót, íme az idei adagom:

A lista:

Suzanne Collins: Az éhezők viadala

Earnest Cline: Ready Player One

Joanne Harris: Szederbor

Neil Gaiman: The Graveyard Book

Charles Kingsley: Water Babies

Michelle Paver: Gods and Warriors

Michelle Paver: Farkastestvér

Michelle Paver: Szellemvándor

Leiner Laura: Bábel

Christopher Paolini: Elsőszülött

B lista:

Suzanne Collins: Futótűz

Suzanne Collins: A kiválasztott

Christopher Paolini: Brisingr

Christopher Paolini: Örökség

Joanne Harris: Ötnegyed narancs

Simon Tamás: Vérmacska 2.

Szalai Lilla (szerk.): Karácsonyi mesék

Dömötör Tekla (szerk.): Germán, kelta regék és mondák

Japán regék és mondák

Stephen King: Christine

Az A listán ez alkalommal egy újraolvasás is helyet kapott, a Farkastestvérnek ugyanis megjelent a folytatása, és mivel elég rég nem volt a kezemben az első kötet, a folytatás elolvasásához elengedhetetlennek tartottam az emlékek felfrissítését. Szintén újdonság a listámon, hogy idén angol nyelvű könyveket is bepakoltam, mert úgy érzem, túl keveset foglalkozom mostanában a nyelvvel, és nem szeretnék kijönni a gyakorlatból. 

Jelentkezni egyébként november 2-án 16:00-ig lehet, a részletes szabályzatot megtaláljátok a Könyvmoly Párbaj blogján. Gyertek, olvassunk együtt! :)

Tündepolitika

Elképzelhetőnek tartom, bár nem néztem utána az archívumomban, hogy ez csupán a második olyan könyves bejegyzésem, ami nem párbajnapló. Szóval ünnepeljünk, ilyen is van! Jenna Black Bűbájösvény sorozatát egy-két éve ismertem meg - ki nem találjátok - az egyik párbaj során. A bejegyzés akkor a sorozat második kötetéről szólt, és igen csak pozitív véleménnyel volt róla, ezért nem csoda, ha felkerült a várólistámra. Aztán nagyjából fél éve a Kelly kiadó tartott egy akciót, aminek keretein belül óriási kedvezménnyel lehetett megvásárolni többek közt a Bűbájösvény első két részét is. Azóta a polcon pihentek, és most jött el az ideje, hogy nekivágjak a Káprázatnak.

A kötet borítója alapvetően sosem tetszett. Nem különösebben kedvelem azokat a borítókat, amiket egy-egy arc tölt ki, itt ráadásul a számomra teljesen oda nem illő ezüst pöttyök is rontották az összhatást. A fülszöveg nem árul el sok mindent, ettől függetlenül nekem túl hosszú és nem igazán kelti fel az érdeklődésem. Ha nincs az a bizonyos olvasónapló, valószínűleg eszembe se jutott volna próbát tenni vele. A könyv egyébként puha borítós, ami jelen esetben nem tűnt rossz választásnak.

Történetünk főhőse egy 16 éves lány, Dana, aki megelégelve anyja alkoholizmusát sosem látott tünde apjához menekül Avalonba, az emberek világát a mágikustól elválasztó "köztes" városba. A dolgok azonban természetesen nem mennek olyan könnyedén, ahogy azt Dana szerette volna: még szinte át se lépi Avalon határát, amikor az életére törnek, és egy csapásra mindenki célpontjává válik, pedig ő maga még tudatában sincs különleges képességének. Ellenségei mellett természetesen segítőtársai is akadnak, bár ebben a városban semmi sem az, aminek elsőre látszik, és nem könnyű kiigazodni a hazugságok végtelennek tűnő labirintusában.

Sok mindent vártam ettől a könyvtől. Hogy varázslatos lesz, hogy fantáziadús lesz, hogy stílusban hasonlítani fog a Tündérkrónikákra... Hát, ezt erősen benéztem. Stílus tekintetében igazából nem is tudok pozitívumot kiemelni. Nem volt humoros, nem volt gördülékeny, a szereplőket - beleértve Danát is -, egyszerűen nem tudtam normálisan elképzelni a leírás alapján, mert vagy kevés volt az információ, vagy abszolút nem illett a külső a karakter jelleméhez. Ezen kívül többször is ellentétbe került önmagával, amiről nem tudtam eldönteni, hogy fordítói vagy írói hiba-e. Példának okáért még valamikor az elején Dana gondolatban megjegyzést tesz a nagynénje szóhasználatára, mert szerinte manapság már nem használnak ilyen kifejezéseket. Pár oldallal később egy elalélunk-olyan-jóképű srácról megállapítja, hogy "dögös". Mert az bizonyára a mai fiatalok által szinte minden nap használt, trendi kifejezés. 

No de ha túllépünk a stíluson, még mindig lehetett volna ez egy jó történet. De nem lett. A kötetcím alapján én több mágiát, több fantáziát, több varázslatos elemet vártam volna. Ehelyett akár meg is változtathatnánk a címet "Fel-alá rohangálás Avalonban"-ra. Más ugyanis nem igazán történik. Dana megérkezik, hirtelen mindenkinek ő kell, az egész város körülötte forog, és mindenki elől menekül. Néha egyedül, néha társaságban. Amikor végre nem menekül, akkor se nyugszik meg, mert akkor meg azt nézi, ki hazudik neki épp. Aztán rájön, hogy mindenki, és tovább menekül. Mindeközben jóformán semmit nem tanul, semmiben nem fejlődik, egyszerűen csak szaladgál, mint pók a falon.

Utolsó mentsvára a csalódott olvasónak, aki már előre megvette a második kötetet, mi más lehetne, mint a karakterek. Én is már-már kétségbeesetten kerestem egy olyan karaktert, aki miatt érdemes folytatni a sorozatot. Dana kiesett, mert annyira jellegtelen, hogy az már fájdalmas. Ethan, a mágiazseni kezdetektől nem volt szimpatikus. Kimber, Ethan húga, nem rossz karakter, de túl kevés szerepe van, és túlságosan elpuhult a végére, a kezdeti Jégkirálynő árnyéka se maradt meg benne. A többiek nem elég kidolgozottak ahhoz, hogy megszeressem őket. Szinte el is vesztettem a reményt, amikor az utolsó pillanatban az író behozott még egy karaktert, egy - remélem - esélyes pasijelöltet (utálom ezt a szót, de nem találtam jobbat hirtelen), Keane-t. Keane azért lett első pillanattól szimpatikus, mert végre valahára lett egy ember, akinek az élete nem Dana körül forog. És annak ellenére, hogy szurkolok, hogy a jövőben ez változzon, üdítő volt végre látni, hogy valaki tényleg nem azért van a közelében, mert ki akarja nyírni vagy meg akarja nyerni magának. A kinézetével mondjuk nem vagyok megbékélve, mert nem igazán tudom összeegyeztetni a stílusával, de ettől függetlenül ő egy olyan karakter, aki miatt igen is el fogom olvasni a második kötetet.

Ezek után nem tudom, hány embernek hozhattam meg a kedvét az olvasáshoz, mindenesetre én állom a szavam, elolvasom a Varázsütést, és remélem, ha megtettem, írhatok egy olyan bejegyzést, ami arról szól majd, hogy megérte.

(A sorozat "népszerűségét" mutatja, hogy hiába próbáltam fanartot keresni róla, egy felet nem találtam, így jobb híján beraktam egy képet egy tünde tiniről.)