Szentimentális nosztalgiázás

Lassan három hete próbálok eljutni odáig, hogy megírjam a Futótűz bejegyzésemet, de néha időm, néha érkezésem nincs rá. Márpedig ilyenkor a legjobb, ha parkolópályára teszem, és írok helyette valami teljesen mást. Ez a teljesen más pedig egy olyan dolog lesz, amit ezen a blogon még nem láttatok tőlem, kicsit olyan, mint egy féltve őrzött titok, amit csak kevesen ismernek, vagy legalábbis kevesen kötik hozzám. 

Egyszer, még évekkel ezelőtt tagja voltam egy oldalnak, amit mára már magam mögött hagytam. Ezen az oldalon volt egy "kihívás", egy játék, aminek kapcsán írni kellett egy történetet. De nem csak úgy bele a vak világba, ugyanis meg volt adva egy halom idézet, amiket valahogy bele kellett szőni, lehetőleg persze úgy, hogy a novella szerves részét képezzék. Hogy sikerült-e, azt majd ti eldöntitek, szándékosan nem jelöltem a kötelező idézeteket, hogy lehessen találgatni, melyikek voltak azok - annyit segítek, hogy öt van belőlük. Nem ez volt az egyetlen történet, amit írtam. Nem az első, és nem is az utolsó. Nem tökéletes, és nem is túl hosszú. Mégis valamiért ez áll hozzám a legközelebb. Fogadjátok szeretettel!

Nalana

Még mindig tisztán emlékszem arra a napra, amikor először találkoztam Nalanával. A tanács elől bujkáltam a kinevezésem napján. A tanácselnök úgy határozott, egyszerű szűcsként kell szolgálnom kis falumat, én azonban nem voltam hajlandó elfogadni ezt a megalázó sorsot. Azóta edzettem és készültem a bosszúra, mióta azok a mocskos félelf mágusok elhurcolták az édesanyám. Nem fogadhattam el a kijelölt hivatást. Fogtam hát az íjam és tegezem, és elindultam a rengetegbe. A tanács zsoldosokat küldött utánam, ezért elrejtőztem egy üresnek vélt viskó pincéjében.

A viskó azonban korántsem volt üres. A pince egy félreeső szegletéből furcsa hangokat hallottam, hát odalopóztam megnézni, kitől erednek. Egy fiatal, kamasz félelf lány mereven, mozdulatlanul állt egy állványra helyezett, nyitott könyv előtt. Úgy tűnt, csak a száját tudja mozgatni, ám ezt ki is használta. Elnyomva a mellettem egyenletesen csöpögő vízvezeték hangját szakadatlanul szidta az előtte fekvő könyvet, mintha az volna felelős szorult helyzetéért. Ezzel azonban a legkevésbé sem törődtem. Amint megláttam a lányt, ismeretlenül is felizzott bennem a gyűlölet iránta. Előugrottam rejtekemből és kifeszített íjjal, bosszúra éhesen ordítottam neki:

- Teeee undorító teremtmény! Légy átkozott, halál rád és minden félszerzetre!

Erre aztán kaptam egy akkora balegyenest tőle, hogy cuppanva elterültem a szeretettel magához ölelő pocsolya kellős közepén.

- Köszönöm - mondta pár másodpercnyi szünet után. - Hála neked, végre sikerült elvonnom a figyelmemet az átokról és így megtörni azt. Most viszont nem érek rá cseverészni, úgyhogy…

A mondatot azonban már nem tudta befejezni, mert a nyitott könyv felől hirtelen vörös fénysugár lövellt ki, s a lány hangos puffanással csapódott a falnak. A döbbenettől szóhoz se jutottam. Nagy nehezen feltápászkodtam a tócsából, s remegő lábakkal elindultam a könyv felé, de a következő pillanatban ijedtemben akkorát ugrottam, hogy csaknem bevertem a fejem a pince plafonjába. A könyv ugyanis rám kiáltott:

- Lapozz belém!

- Te-tessék?!

- Lapozz belém és tiéd lehet minden hatalmam! - A könyv hangja rémisztően visszhangzott a tágas pincében.

- Miféle hatalomról beszélsz? - kérdeztem kíváncsian.

- Mágiáról, melynek segítségével bármit elérhetsz, amit csak kívánsz.

- Ne hallgass rá! - A lánynak még nem volt ereje felállni, s amikor hátrafordultam, hogy megvetően csendre utasítsam, legnagyobb meglepetésemre a velejéig rossz, mocskos félvér helyett egy kétségbeesett, már-már legyőzött kamasz nézett vissza rám. Egyszerűen nem tudtam gyűlölni. Némán bólintottam, jelezve, hogy várom a magyarázatot.

- Ha megérinted, elszívja az életerőd - mondta halkan. - Életerő nélkül nem használhatja a mágiáját és egy idő után hétköznapi könyvvé válik. Viszont ha elég életerőt szív magába, a benne lakozó ártó szellem önálló életre kel és megtámad mindent, ami él és mozog.

- Honnan tudjam, hogy nem hazudsz? - kérdeztem bizalmatlanul, ám hamar meg is bántam, mert a lány szemei dühösen megvillantak, mintha azt akarnák mondani, hogy már a feltételezés is sértő. Nagyot nyeltem, majd bocsánatkérően folytattam. - Rendben, hiszek neked, de akkor mégis mit tehetünk ellene?

- Csak segíts felállni, a többit majd én elintézem. Nem hiszem, hogy ezek után lenne elég életereje egy újabb átok használatához…

Amint talpra állítottam, lehunyta a szemét, s ujjaival különböző alakzatokat formált gyors egymásutánban. Ezzel egy időben a könyv körül halvány, kék kristályok jelentek meg a semmiből és lassan forogni kezdtek. A könyv panaszosan nyögdécselt, de úgy tűnt, nincs ereje védekezni. A lány hirtelen kinyitotta a szemét és egy szót suttogott: „Shallur”. Abban a pillanatban a kék kristályok felizzottak, a könyv pedig egy utolsó kiáltás kíséretében porig égett. 

- Nalana. - A fiatal mágus barátságosan nyújtotta felém a kezét.

- Ne haragudj... - válaszoltam rövid csend után szégyenkezve, mert eszembe jutott, hogy támadtam rá, amikor először megláttam.

- Ez a neved? - kérdezte szemöldökét olyan magasra húzva, hogy szinte eltűnt a kócos, szőke frufru alatt.

- Nem… A nevem Lastor...

***

- Nalana…

- Tessék?

- Köszönöm, hogy akkor elfogadtál annak ellenére, hogy olyan durván „üdvözöltelek”…

- Az embert az különbözteti meg az állattól, hogy képes a dolgokban többet látni, mint amennyi nyilvánvaló bennük. Ez velem is így van, tehát nincs mit köszönnöd.

Hogy ne lenne mit köszönnöm? Badarság… Öt éve valaki azt mondta: "Veled is megtörténhet, amikor nem is gondolnád, hogy a szerencse rád néz részegen, és dob pár morzsát. Még ha akkor nem is érzed szerencsének, egy napon belátod, milyen fontos szerepet játszott az életedben.” Nem hittem neki, sőt, fel sem fogtam a szavai értelmét. Ma már tudom, hogy igaza volt. Nalana lett az egyetlen, igazi társam. Ő az én morzsányi szerencsém. 

A könyv, ami lángra lobbant

Sokáig gondolkodtam, mit válasszak első párbajkönyvemnek, főleg mivel idén tényleg olyan listát sikerült összeállítanom, amiből legszívesebben egyszerre olvasnám az összeset. Végül azért esett erre a választásom, mert november végén jön a mozikba a sorozat második részének filmváltozata, és úgy gondoltam, ha tetszik, talán érdemes megnézni, viszont semmiképp se szeretném ezt a könyv ismerete nélkül tenni. Tehát megállapodtam magammal, és kezdődhetett Az Éhezők Viadala.

Suzanne Collins nagy sikerű trilógiájával már régóta kinéztük egymást magunknak, de valahogy mégis volt bennem némi bizonytalanság, ami miatt az eddigi párbajok során még a B listámra sem került fel. Aztán idén nyáron az Alexandra tartott egy Agave kiadós akciót, ami remek lehetőséget kínált az ajándékutalványaim elköltésére, szóval hirtelen felindulásból megvettem mindhárom részt, és azóta a könyvek türelmesen várták, hogy sorra kerüljenek.

Az Éhezők Viadala borítója szerintem kifejezetten szépre sikerült. Bár nem sok különbség van köztük, a levehető borító nekem egy picivel kevésbé tetszik, mint ami alatta van, talán mert inkább a sorozathoz illőnek találom a matt hátteret, és a kitűző is jobb úgy, hogy nem lángol. Ugyan nem célom most a másik két részt is elemezni, azt mindenképp ki akartam emelni, hogy nagyon ötletesnek tartom a borítók fő motívumának "életre kelését", szóval örülök, hogy az Agave nem változtatott a külföldi verziókon.

A történetről:

A jövőben járunk, amikor is az egykori Amerika területét a 12 egymástól távol helyezkedő körzetből és az őket irányító Kapitóliumból álló Panem foglalja el. Az ország nagy részében éhínség uralkodik, a Kapitólium pedig gondoskodik róla, hogy a körzetek ne érintkezhessenek egymással egyetlen alkalmat kivéve. Egy korábbi lázadás leverésének emlékére minden évben megrendezik az Éhezők Viadalát, ahova a körzetek kötelesek egy-egy 12 és 18 év közötti fiút és lányt küldeni, hogy aztán a 24 gyerek Hegylakó módon élet-halál harcot vívhasson az arénában, ahol csak egy maradhat. Ezt a brutális küzdelmet pedig Panem minden lakójának néznie kell, akár akarják, akár nem. Amikor a 12. kerületben élő Katniss Everdeen húgát kiválasztják, a lány önként jelentkezik a helyére, hogy részt vegyen a Viadalon. Bár Katniss az örök vesztesek körzetéből származik, makacssága és éleseszűsége segíti, hogy elszántan küzdjön az életben maradásért, vagyis a győzelemért.

Mindig azokról a dolgokról a legnehezebb írni, amik tetszettek, mert olyankor szeretném minél hatékonyabban átadni az olvasóknak, hogy erre igenis érdemes időt szánni. Most is ez a helyzet. Összesen egyetlen napot vett igénybe az első kötet elolvasása, és csaknem egy teljes hétbe telt, mire eljutottam a blogbejegyzés megírásáig, mert egyszerűen nem akartak előjönni a megfelelő kifejezések. No, de térjünk rá a véleményre. Első gondolatom, amikor elkezdtem, az volt, hogy milyen furcsa E/1-ben jelen időben olvasni. Eddig még nem volt hozzá szerencsém, úgyhogy az első 1-2 oldal elég szokatlan volt, de hamar túlléptem rajta, és végül is úgy ítéltem meg, hogy egy ilyen történethez valóban ez az elbeszélésmód illik a legjobban. A cselekmény nagyon pörgős, nagyon tartalmas, rengeteg információval bombáznak minket, de mégse kezd tőle zsongani a fejünk. Ahhoz hasonlítanám a könyv olvasását, amikor 1000 vagy 2000 darabos puzzle-t rakosgatok, a kerete már kész, és hirtelen találok egy részt, amiből pillanatok alatt egy egész nagy darabkát ki tudok rakni. A teljes kép ugyan még messze nincs összeállítva, mégis elégedett vagyok, és alig várom, hogy egy másik részén is ugyanilyen sikerrel dolgozhassak.

Az izgalmas történetvezetés mellett Az Éhezők Viadala másik nagy erőssége a karakterek. Katniss végre nem egy hisztis, ügyetlen, szerencsétlen főhős, hanem egy talpraesett, okos és határozott lány, egy igazi női MacGyver. Márpedig MacGyvert mindenki szereti. A két fiú, Peeta, a 12. kerület fiú küldöttje és Gale, Katniss régi barátja egész sok ideig hidegen hagytak, nem volt velük bajom, de nem is szurkoltam nekik. Peetát aztán a végére egy hangyányit jobban meg tudtuk ismerni, így kicsit közelebb került hozzám, Gale-ről pedig gyanítom, a második részben fog több szó esni. Érdekes volt még Haymitch, a gyerekek mentora, akiről kezdetben még egyáltalán nem feltételeztem volna, hogy meg fogom kedvelni. Kíváncsi lennék az ő történetére is, mert egészen titokzatosnak tűnik. A kedvencem mindezek mellett mégis Cinna és Ruta volt. Cinna Katniss stílustanácsadója, akiről végig úgy éreztem, őszintén szeretné segíteni a lányt, és annak ellenére, hogy a Kapitólium lakosa, nem ért egyet a jelenlegi helyzettel. Szimpatikus és intelligens ember, remélem, a továbbiakban is ilyen marad majd. Ruta pedig a 11. kerület egyik kiválasztottja, aki amellett, hogy nagyon kedves, még okos is.

Összességében nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, a tőlem rendszerint szokatlan komolyabb témája ellenére van benne kellő mennyiségű humor, de sok értékes gondolatot is megfogalmaz. Szerintem mindenkinek érdemes elolvasni, akár vevő a témára, akár nem, viszont mindenképp javaslom rá a minimum 12-es, de inkább valamivel nagyobb karikát. Ha a filmre is kíváncsiak vagytok, én javaslom, hogy a könyv előtt nézzétek meg, aki így csinálta, azoktól eddig jórészt pozitív visszajelzéseket hallottam, nekem viszont a könyv után egyáltalán nem tetszett, pedig általában igyekszem külön kezelni a kettőt. De akárhogy is döntötök végül, boldog Viadalt mindenkinek, és sose hagyjon el benneteket a remény! ;)

Tündehajsza

Ahogy korábban ígértem, vettem egy nagy levegőt, és elolvastam a Bűbájösvény sorozat második részét, a Varázsütést. Nem mondanám, hogy túl sokat vártam tőle az első rész csúfos szereplése után, és ez azt hiszem, teljesen jól is van így.

A Varázsütés borítója pontosan olyan szépre sikerült, mint a címe. Egy igazán érdekes, mágiával teli fantasy regényre számít tőle az ember lánya. Hívogató és elegáns, olyan, ami felkelti az érdeklődésem, és szívesen leemelném a polcról, hogy közelebbről is megnézzem - a továbbra is előnytelen betűtípus ellenére. A fülszöveg még mindig borzalmas, nem értem, miért kell novellákat írni bele, ráadásul az elején lévő "félelmetes testőre még az engedélyezett randikról is elijeszti az iránta érdeklődő fiúkat" nem is értem, honnan jött, mert a könyvben ilyen nincs. Egyetlen randiról van szó még a legelején, vele egyetlen fiúról, aki pont nem ijedős fajta. Mivel ez már a sokadik fülszöveg, ami nem sikerült túl fenomenálisra, javasolnám a Kelly kiadónak, hogy bárki is írja őket, mást kérjenek fel a feladatra, mert szemlátomást az illetőnek nem ez az erőssége.

Nézzük azért pár mondatban, mi is a második kötet lényege:

Dana az őt ért támadások miatt immár egy föld alatti bunkerben kénytelen tengetni testőrökkel fűszerezett életét, amiért jó lázadó kamaszként továbbra sem lelkesedik. Mindent megtesz, hogy aránylag normális napjai legyenek: szerelmi bizonytalanságban örlődik, önvédelmi edzéseken vesz részt, és ellóg a barátnője születésnapi bulijára az edzője segítségével. Csakhogy ez a már-már idilli világ nem tart sokáig. Felbukkan egy újabb ellenség, a Rémkirály, akinek - ki nem találjátok - épp Danára fáj a foga. Kész szerencse, hogy ez az Avalont és Tündeföldét egyaránt rettegésben tartó szörnyeteg kivételesen nem megölni szeretné a lányt. Vagy ez talán nem is akkora szerencse?

Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, egész kellemesen csalódtam. Az első kötet után olyan borzalmakra számítottam, hogy gyakorlatilag talán ez mentette meg az egészet. Persze kellett, hogy legyen más is, különben nem végeztem volna vele ilyen gyorsan. Egyrészt a Varázsütés végre valahára nem egy helyben toporgott. Tele volt akcióval, ami pörgőssé tette, így nem Dana nyafogása volt a középpontban. Másrészt nem az elsőben már agyonhasznált "csinálok valamit, de utána rögtön megbánom" sémát láttuk, ami üdítő volt a sok "hülye voltam, bocsáss meg" sírás után. Sajnos Keane szívfájdítóan keveset szerepelt a várakozásaimhoz képest, és mostanra már egész egyértelmű, hogy nem lesznek egy pár Danával, ami szomorú, de végül is elfogadható. Kaptunk viszont egy számomra elég érdekes új szereplőt, Arawn-t, a Rémkirályt. Annak ellenére, hogy nagyon manipulatív és a világot fenyegető legnagyobb gonoszként írják le, nekem elég szimpatikus, és egyelőre nem igazán tudok rá úgy tekinteni, mint ellenségre. Bár valószínűleg jelleméből adódóan halálra van ítélve, remélem, az írónő nem csinál belőle szánalmas, Dana-függő kis nyámnyilát, mert azzal az egyik legígéretesebb karaktert buktatná meg.

Az, hogy eddig jóformán csak a pozitívumokat soroltam, nem jelenti azt, hogy megtértem, és Bűbájösvény-rajongó lettem. Mert azért volt itt negatívum is bőven. Kezdjük azzal, hogy amikor az első pár oldalt elolvastam, nemes egyszerűséggel becsuktam és behajítottam a táskámba a könyvet. Alapvetően nincs bajom a könyvekben megjelenő erotikával - egészséges mértékben -, de ez számomra gusztustalan volt. Nem rajongok Ethanért, ez tény, de más szereplőről sem szívesen olvastam volna, hogy hogyan nyalogatja le Dana ujjáról a vajat és a sót popcorn után, és ez mennyire izgató a lány számára. Fujj. És még egyszer: fujj. Aztán rendkívül zavart, hogy Dana számára továbbra is minden hímnemű tünde elképesztően szexi, gyönyörűséges és kívánatos. Elhiszem, hogy a tündék alapból szépek, de hogy egy féltünde lány még azt is izgatónak találja, aki történetesen üldözi... Sorolhatnám még a hibáit, mert van bőven, de csak egyet emelnék még ki, ami szerintem egyértelműen lektori baklövés. Az első kötetben volt egy ital, amit Kimber kevert folyton, egy mézes, tejes, alkoholos, sűrű lötyi, amit possetnek hívtak (egyébként létező dolog), és Kimber szerint gyógyír minden bajra. Ez a kutyulmány a második kötet vége felé is megjelent, de valami számomra elképzelhetetlen oknál fogva madártej néven. Egy dolog, hogy ennek a löttynek az ég világon semmi köze a madártejhez, de könyörgöm, ha már egyszer posset volt a neve, ne írjuk át teljesen fölöslegesen! Mivel a fordító mindkét kötetben ugyanaz, csak a lektor változott, jó okom van feltételezni, hogy ezt ő követte el, tehát ezúton üzenném neki: mielőtt indokolatlan átírásokba kezd, legyen kedves elolvasni az előző kötetet alaposan. Köszöntem.

Ahogy Szirmai Gergely szokta mondani: értékeljünk! Bár a sorozat lényegesen sokat javult a második kötettel, továbbra sem tartom olyan jónak, hogy bárkinek is jó szívvel ajánljam. Valószínű, hogy én folytatni fogom, mert érdekel, mit kezd - vagy egyáltalán kezd-e valamit - az írónő azokkal a lehetőségekkel, amiket most megnyitott. Szóval ha a kezembe kerül valamikor a harmadik kötet, arról is születik majd bejegyzés, de elég esélyes, hogy erre még jó darabig várni kell.