2011. július 7., csütörtök

...És megint egy listás könyv, avagy Én a vízilovakkal vagyok

Nagyon rég volt már, hogy megírtam az első listás könyvem beszámolóját. Azóta túl vagyok egy zárófoglalkozáson, megírtam egy szakdolgozatot, és lediplomáztam. Ezen teendőhalmoknak köszönhetően sokáig nélkülöznöm kellett a betervezett olvasást, de most, hogy végre vége, ismét volt időm nekiugrani, és a hatalmas lemaradás behozásának első lépéseként gyorsan el is olvastam a második könyvet, ami tőlem szokatlan módon egy életrajzi kötet. Egy olyan emberé, aki - szőke, kék szemű társával karöltve - minden túlzás nélkül meghatározta az egész gyerekkoromat.




"Gondolkodom, tehát vagyok."
Descartes

"Eszem, tehát vagyok."
Bud Spencer


Nagy várakozásokkal és még nagyobb tisztelettel vágtam bele ennek a könyvnek az olvasásába. A borítóról kedvenc pofonmesterem nézett vissza rám, és ez, valamint a westerneket idéző címrész már azóta hívogatott, hogy először megláttam. Ennél is nehezebb volt azonban, hogy a beszerzés után csaknem fél évet kellett várnom az egyetem miatt az olvasással. Talán részben ez lehetett az oka, hogy a szokásosnál is nagyobbak voltak az elvárásaim, mire belekezdtem.

A kerettörténet igencsak meglepett. Bár tudtam, hogy Bud nem egyedül írta a kötetet, nem számítottam ilyen meseszerű kezdésre. Viszont egészen tetszett, ötletes indítás volt, és valamelyest megadta az alaphangulatot is. Az is jó választás volt, hogy az egyes fejezeteket helyszínekhez kötötte, a fejezetcímek alatt található idézetek, és azok Bud Spencer átirata pedig az egyik legjobb húzás volt, amit bevethettek, hiszen az ember alig várta, hogy a következő fejezethez érjen, és elolvashassa az egyes "átértelmezéseket".

"Az kellene feltételeznem, hogy valaki odafent nagyon szeret engem, ám ez azt is jelentené, hogy ez a valaki nem szerette az összes többi embert, akik odavesztek."

Sajnos azonban a tartalomról nem tudok teljes mértékben pozitívan nyilatkozni, bármennyire is szeretnék. Az elmesélt nosztalgikus részletek persze érdekesek voltak, és a humoros megjegyzésekben sem volt nagy hiány, viszont a történetvezetés igencsak szaggatott volt. Sokszor úgy éreztem, csapong az események közt, egy szösszenetről valami teljesen más jut eszébe, ami időben teljesen máshol helyezkedik el, így időnként elég nehéz volt követni az elbeszélést. Gyakrabban utalt előre, mint egy már elmondott történetre, így még csak a friss emlékek sem segíthettek a megértésben. Hogy azért a pozitívumokat is kellőképpen kiemeljem, a nagyjából a kötet közepén található képek nagyon feldobták a hangulatot, és ügyesen rávettek, hogy én is egy pár percre elnosztalgiázzak a családi filmnézések tekintetében.

"A pisztolyok és sarkantyúk inváziója közepette mit csinált vajon Carlo Pedersoli? Hízott!"

Maga az életrajz viszont összességében tényleg nagyon érdekes volt, olyan részleteket mesélt el benne, amik meg se fordultak volna a fejemben. Nem mondom, hogy ettől megkedveltem az önéletrajzi regény műfaját, de úgy éreztem, ennyivel mindenképp tartozom azért a rengeteg vidám percért, amit Carlo Pedersoli és Mario Girotti filmjei nyújtottak. És bár valószínűleg nem ez a világ legjobb életrajzi könyve, bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti a Puffin lekvárt vagy a hagymás babot, a hozzám hasonló rajongók pedig ajánlás nélkül is olvassák szépen el. Különben dühbe jövök... :)

3 megjegyzés:

  1. "Eszem, tehát vagyok."
    Bud Spencer

    Ezen behaltam xD

    VálaszTörlés
  2. Heheee én már megvettem az összes molyos könyvem bibibi :D. Le vagy maradva nővérkém, húzz bele mert a végén még alulmaradsz! :) Ez jó leírás, sőt, nagyon is tetszik, de ahogy én is olvasom a könyvet, nem így gondolok mindent, majd meglátod :).

    VálaszTörlés
  3. Nekem csak egy könyv nincs elérhető távolságban, a Sosehol, úgyhogy annyira nem is vagyok lemaradva. Illetve de, mert te egy könyvvel előrébb tartasz, mint én. XD De azért kíváncsi leszek majd a te beszámolódra. :)

    VálaszTörlés