Börtönök világa

Még 2012 telének környékén a Molyon közzétették a Pongrác kiadó egy nyereményjátékát, ahol mindössze annyi volt a feladat, hogy kívánságlistára tegyük a nyereményként felkínált könyvet. Utána is néztem ennek az irománynak, és a fülszöveg és borító alapján úgy gondoltam, egész érdekes lehet, tehát részt vettem a játékban. Ugyan nem nyertem, viszont a könyv ott maradt a kívánságlistámon, el is felejtkeztem róla, sőt még magáról a kívánságlista létezéséről is. Aztán eljött az április, vele pedig a névnapom, amikor is kiderült, hogy párom viszont nagyon is észben tartotta a lehetséges ajándékötlet-forrásokat, ennek eredményeképp a könyv, amit nem nyertem meg, végül csak megtalált. Így került a párbajlistámra az Incarceron.

Ahogy már írtam, a borító is közrejátszott abban, hogy érdekesnek véltem a könyvet, ez pedig azért van, mert egészen gyönyörűséges. A külső, levehető borító (bal oldalt) egészen sejtelmes, nagyon szépen, aprólékosan kidolgozott, a cím betűtípusa pedig ötletes és jól néz ki. Az alatta lévő kemény borító fehér, és a szerző-cím pároson kívül csak a leglényegesebb elem (a kulcs) stilizált változata van rajta. Így is szép, de a levehető nekem sokkal jobban tetszik. A könyv hátulján a levehető borítóra Pongrác 15-ös karikát pakolt, amit ezúton is szeretnék hangsúlyozni, nem véletlenül tett, bár szerintem egy fokkal kiemeltebb helyre talán jobb lett volna.

És hogy mi is az Incarceron tulajdonképpen? Maga a szó minden bizonnyal latin eredetű, és valami olyasmit jelenthet, hogy "bebörtönözve" (latinul tudóktól szívesen veszem a megerősítést avagy cáfolást), tehát nem meglepő, hogy a történet tulajdonképpen egyik főszereplője ezt a nevet kapta. Ez a főszereplő pedig nem más, mint a börtön. Az Incarceron ugyanis nem egy egyszerű fegyház, még csak nem is Azkaban, ugyanis ez a börtön él. Figyel, néha beszél, és kegyetlenül játszik a benne lakó fegyencekkel. Ebben a borzalmas világban él Finn, a Csillaglátó, aki 15 éves kora előttről semmire nem emlékszik, de az időnként rátörő rohamok miatt meggyőződése, hogy Odakintről jött. Természetesen senki, még vértestvére, a hiú Keiro sem osztja ezen nézeteit, hisz mindenki tudja, hogy az Incarceronból nincs kiút, de befelé vezető se. Néhányan mégis megpróbálják a lehetetlent, hisznek a legendákban, miszerint egy Sapphique nevű börtönlakónak nagyon régen sikerült kijutnia, és próbálnak a nyomdokaiba lépni. Ilyen Gildas, az öreg Sapient, aki személyes látomásgyárnak használja Finnt, és meggyőződése, hogy a fiú fogja elvezetni a kijárathoz.

Mindeközben a kinti világ már-már édenkertszerű, már-már tökéletes. Legalábbis ez a látszat. A felszín alatt azonban mindenki legalább olyan fogolynak érzi magát, mint az Incarceron lakói, hisz a világuk nem más, mint egy számítógépek segítségével létrehozott díszlet. A törvények értelmében az időt megállították, és nagyjából a 17. század környékére visszaforgatták. Bár a technika valójában már elképesztően fejlett, a Protokoll értelmében tilos kihasználni, kizárólag a legtehetősebbek engedhetnek meg maguknak némi kihágást. Itt, a Protokoll börtönében él Claudia, az Incarceron igazgatójának lánya, aki tanára, Jared segítségével próbál kiszabadulni ebből az ál-világból, és elmenekülni az előre megrendezett házasság elől.

Két különböző élet, két különböző világ, de mindketten kétségbeesetten keresik a kiutat. Mindkettejük előtt felcsillan a remény egy apró, kristályból készült kulcstól, ami összeköti őket. Vagy talán nem is csak az?

Ismét kicsit bajban vagyok az értékeléssel, mert nagyon vegyes érzelmeket hagyott maga után a könyv. Egyik részről tetszett, mert tele volt jó ötlettel, talánnyal, amiket nem mindig tudtam megfejteni, kérdéssel, amiket nem mindig tudtam megválaszolni, egészen egyedi volt a világa, tetszett a nézőpont-váltogatás, és nagyjából a 100. oldaltól kezdve végig lekötött. Másik részről viszont az első 100 oldalon nagyon kényelmetlenül éreztem magam attól, hogy nem köt le, számomra borzasztóan zavaró volt, hogy ilyen sok szerkesztési hiba van a könyvben (sorozatban vessző helyett pont volt, így a következő mondat kis betűvel kezdődött, kimaradtak betűk), és időnként nem voltam biztos abban sem, hogy az a 15-ös karika valóban elég. Persze lehet, hogy csak én nem vagyok hozzászokva ehhez a stílushoz, de számomra sokszor kifejezetten horrorisztikus tudott lenni. A lezárás az, amivel még nem tudtam megbarátkozni. Tudom, hogy lesz folytatás, tudom, hogy sok mindent nem szabadott még megmagyarázni, de az az érzelmi bizonytalanság, amivel véget ért a könyv, nekem olyan benyomást keltett, hogy ebből sehogy sem lehet boldog befejezés, semmi se alakulhat igazán jól a második kötet végére. Mindezek ellenére tényleg érdekes volt a könyv, várom a folytatást, ami elméletileg még idén megjelenik, és ajánlom mindenkinek, aki nem riad vissza egy kicsit sötétebb hangulattól, és persze elmúlt 15 éves. ;)