Egy régi-új bundás barát

Mostanában elég passzív voltam mind olvasás, mind írás szempontjából, sok más dolog kötötte le a szabadidőmet. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a könyv, amit eredetileg elkezdtem, egyáltalán nem fogott meg, úgyhogy 2-3 hét próbálkozás után félretettem, és elkezdtem helyette egy olyat, amit pár éve már olvastam, de mivel végre kijött a második része, ildomos volt felidézni az eseményeket. Ezért vettem tehát kézbe Michelle Paver: Farkastestvér c. regényét.

A Farkastestvér először 2004-ben jelent meg a Cephalion kiadó gondozásában, de sajnos nem volt jóformán semmilyen hírverése, így a feledés homályába merült, és előbb-utóbb már beszerezni is nehézkessé vált, nem hogy a folytatásban reménykedhettünk volna. Aztán 2013-ban a Ciceró kiadó váratlanul úgy döntött, ez a sorozat megérdemli a külföldi elismerést, és gyors egymásutánban kiadta ezt, és az Ősidők krónikái sorozat második részét is. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy amint tudomást szereztem róla, ment is az előrendelés. A fordító nem változott, a borító viszont igen. Míg a régi keménykötéses és egészen minimalista volt, az új puhaborítós és kifejezetten mozgalmas lett. Bevallom őszintén, nekem a régi stílusa jobban tetszett, számomra valahogy jobban illett a könyv hangulatához. Ráadásul a főszereplő is idősebbnek néz ki a borítón, mint amennyi valójában. De persze nem reklamálok, háromszoros hurrá a Cicerónak, amiért eszébe jutott ez a sorozat. De miről is szól tulajdonképpen?

Torak, a Farkas törzs fiatal tagja, egész életében apjával kettesben járta az erdőt. Tőle tanult mindent, vele vadászott, a törzs többi tagját nem is ismerte. Most, hogy őt is elveszítette, egyedül kell boldogulnia a világban, és egyedül kell megbirkóznia a hatalmas feladattal, melyet apja halála előtt rábízott: meg kell találnia a Világszellem hegyét, akár az élete árán is. Természetesen minden jóérzésű ember megígéri, hogy teljesíti haldokló szerette utolsó kívánságát, csakhogy kivitelezni annál nehezebb a dolgot, főként ha az ember fia egy olyan hegyet keres, amit előtte még senki nem talált meg, és nagyjából halvány fogalma sincs, merre induljon. Toraknak azonban váratlan segítsége akad, méghozzá törzsi állata, egy elárvult farkaskölyök személyében. Bár kezdetben úgy tűnik, csak a gond van vele, Farkas nem csak a vadászatban bizonyul hasznos társnak, hisz valamilyen különös oknál fogva ösztönösen tudja, merre kell menniük. És ha ez nem volna elég, annak a félelmetes fenevadnak a közelségét is megérzi, ami rettegésben tartja az egész erdőt, és ami felelős Torak apjának haláláért.

Szerintem az eddigiekből elég egyértelműen látszik, hogy nagyon szeretem ezt a könyvet. 2008-ban olvastam először, amikor is csak 4 csillagot adtam rá, de sajnos arra már nem emlékszem, miért. Mindenesetre az újraolvasással egyértelműen 5 csillagossá vált. Félelmetes, hogy hat év alatt mennyire el tudok felejteni egy könyvet, konkrétan a főszereplő nevére sem emlékeztem már, csak néhány apróbb jelenet maradt meg a könyvből. A Farkastestvér egyébként nem mondható humorosnak, de túlzottan drámainak sem, talán inkább egy izgalmas ifjúsági kalandregény, nem csak ifjaknak. Egyszerűen szórakoztató, lebilincselő, és számomra egyáltalán nem kiszámítható története van. Viszont elég rövid, tehát egy hetes szabadságra nem vinném magammal a második kötet nélkül.

A főszereplők, Torak és Farkas is nagyon szerethető karakterek. Valahogy úgy éreztem olvasás közben, hogy az a természetes, ha ők együtt vannak. Amikor valamiért elválasztották őket, folyton azt vártam, mikor találkoznak ismét. Nem csak azért, mert együtt voltak igazán erősek, inkább talán mert tényleg olyanok voltak, mint a testvérek. A Holló törzs tagjait viszont nem igazán kedveltem meg. Persze, Renn, aki központibb figura, azért kicsit közelebb került hozzám, de nem kifejezetten érdekelt a sorsa.

A befejezés egyértelműen abból a fajtából van, ami ordít a folytatásért, szóval már csak azért is javaslom, hogy legyen elérhető közelségben a Szellemvándor. Én mondjuk kifejezetten ügyesnek érzem magam, hogy két olvasást is kibírtam anélkül, hogy rögtön a második kötet után kapnék, szóval kommentben jöhetnek a gratulációk, a virágokat pedig az öltözőmbe kérem.

De hogy az ajánlás se maradjon el: szerintem mindenkinek tetszeni fog, aki kicsit is szereti a természetet, és kicsit is nyitott a szellemek világa felé. Aki pedig krónikus farkasmániában szenved, annak egyenesen kötelező darab. 

Retro Kocka-Biblia

A tervezettekkel ellentétben végül nem csak a Futótűzről nem írtam bejegyzést, de a Kiválasztottról és a Tündérkrónikák sorozatról sem, amiket azóta elolvastam. Valahogy úgy éreztem, hiába lenne róluk mit írnom, nem tudnám spoilermentesen megtenni, így inkább csak akkor beszélgetek róluk, ha valaki konkrétan rákérdez. Viszont mivel a két megkezdett sorozatot letudtam, ismét visszatérhettem a párbajkönyveimhez, egész pontosan ahhoz, amit már Az éhezők viadala elkezdésekor gondolatban feljegyeztem, mint következő listás olvasmányt. Egy olyan könyvről van itt szó, ami nem csak az érdeklődésem keltette fel már nagyon régen, de számomra olyan alapműnek számít, mint Bud Spencer Különben dühbe jövökje. Következzék tehát a kockák Szent Grálja, Ernest Cline: Ready Player One.

A cím senkit ne tévesszen meg, a könyvet magyar nyelven olvastam, az Agave kiadó viszont - nagyon helyesen - úgy döntött, nem fordítja le az eredeti címet, mint ahogy a régi játékgépeken se fordította le senki. A Ready Player One borítója minden részletében tökéletesen tükrözi a könyv hangulatát, sokkal jobban tetszik, mint az eredeti, ami számomra elég semmitmondó. Ugyanakkor a könyv méreteivel nem vagyok megelégedve, olyan, mint a puha borítós Trónok harca: nagyon pici és nagyon vastag. Ez pedig azt eredményezi, hogy elég nehéz asztalnál olvasni, folyton ide-oda kell forgatni, ráadásul vastagságából adódóan nem fogja túl sokáig bírni a strapát. Eddig ketten olvastuk, de már most látszik, hogy a harmadik vagy negyedik olvasás közben ki fog esni egy-két lap, ami a mai könyvek árát nézve szerintem elég durva. Persze nem ez az egyetlen ilyen könyv, manapság rengeteg hasonló van, ami csak még jobban elgondolkoztatja az ember lányát, hogy érdemes-e egyáltalán megvenni, ha nem bírja ki még azt se, míg a családtagok elolvassák. No, de további filozofálás helyett térjünk rá a történetre.

"2044-et írunk, és a valóság elég ronda egy hely." - áll a fülszövegben. És ez így is van. A Föld energiakészlete a végéhez közeledik, az emberek pedig két csoportra szakadtak: a mélyszegénységben élőkre és a dúsgazdagokra. A fejlett technológia ellenére a világ képtelen megoldást találni az energiaválságra, az emberek pedig próbálnak menekülni a zord valóságból. És mi lenne ideálisabb hely számukra, mint egy virtuális valóság, ami ráadásul a szebb jövővel kecsegtető OASIS nevet viseli? Wade Watts 18 éves, nincstelen srác, aki szintén az OASIS-t tekinti otthonának. Ám sokakkal egyetemben ő sem csak lógatja a lábát. Wade nyest, vagyis olyan ember, aki életét egy bizonyos tárgy megtalálásának szentelte. Ez a tárgy pedig nem más, mint Halliday Húsvéti Tojása, az OASIS készítője, James Halliday hagyatéka. Halála napján ugyanis Halliday elindított egy versenyt, amelyben a tét a teljes vagyona, és természetesen maga az OASIS. A Tojás megtalálásához három kulcsot kell megszerezni, amik mind egy-egy kaput nyitnak, ám az indulást mindössze egyetlen rejtvény segíti. Öt éve már, hogy a nyestek beleásták magukat a 80-as évek popkultúrájába és Halliday életrajzába annak reményében, hogy ezek közelebb viszik őket a megfejtéshez. Az érdeklődés alább hagyott, sokan a Tojás létezését is megkérdőjelezik. Egészen addig, míg egy napon egy 18 éves nyest váratlanul meg nem szerzi az első kulcsot...

Nagyon vártam már, hogy elolvashassam ezt a könyvet, bár egy picit tartottam tőle, hogy úgy járok vele, mint a Galaxis Útikalauzzal. Szerencsére nem így történt. A Ready Player One tényleg nekem való, amellett, hogy egy olyan jövőképet vázol fel, ami számomra sajnos elég hiteles, összegyűjti a legtöbb dolgot, ami érdekel: rejtvények, mmo, blog, zene, animék és persze retro játékok egész serege. Igazi kocka-egyveleg. A történet izgalmas volt és elég pörgős, leszámítva néhány leíró részt, ami számomra kicsit már sok volt. Szerencsére ezek nem sűrűn bukkantak fel, és könnyen lehet, hogy csak engem zavartak, mivel nem igazán érdekelnek a technikai magyarázatok, mint pl. hogy milyen típusú és funkciójú fantasztikus kütyüket szerzett be egy-két szereplő. Mindenesetre nem igazán akasztották meg a történet lendületét, úgyhogy ezt az apró negatívumot félre tudtam tenni.

A stílus is nagyon rendben volt, szerintem jó munkát végzett a fordító, és kifejezetten örültem neki, hogy nem akarták mindenáron cenzúrázni az ebben a közegben és korosztályban egyébként természetes kifejezéseket. Mert hát lehetünk álszentek, és mondhatjuk, hogy "jaj, én nem szeretek káromkodást olvasni", de valljuk be, nem sokan vannak manapság - ha egyáltalán vannak ilyenek -, akik soha nem káromkodják el magukat, akár indokolatlanul is. Szóval a megfelelő közegben és a megfelelő mértékben engem nem szokott zavarni.

A szereplőket szintén nagyon szerettem, nem is tudnék hirtelen kedvencet választani. Érdekes viszont, hogy miután kiderült az igazi nevük, Art3misnél és H-nál is azt éreztem, hogy sokkal jobban illik hozzájuk az avatárjuk neve. Sőt, időnként még Wade-nél is ez volt a benyomásom, pedig neki az elejétől kezdve lehetett tudni. Kíváncsi lennék, vajon mások is így gondolkodnak-e rólam. Ha már a neveknél tartunk, nagyon ötletesnek találtam Wade monogramját, elképesztő, hogy az író minden kis apróságban utalásokat rejtett el.

Összességében nagyon élveztem az olvasást, lelkes voltam, amikor olyan játékokról volt szó, amiket nem csak ismertem, de játszottam is velük, és tökéletesen azonosulni tudtam a szereplőkkel a Hatosok elleni küzdelemben. Szívből ajánlom tehát minden kockának ezt a könyvet, de tényleg csak nekik, mert nehezen tudnám elképzelni, hogy olyannak is tetsszen, aki az utalások 90%-át nem érti. Ha esetleg nem tudnád eldönteni, melyik kategóriába tartozol, íme egy kis összeállítás, ami ugyan 90-es évek, de ha ezt élvezed, a könyvet is fogod. ;)

Szentimentális nosztalgiázás

Lassan három hete próbálok eljutni odáig, hogy megírjam a Futótűz bejegyzésemet, de néha időm, néha érkezésem nincs rá. Márpedig ilyenkor a legjobb, ha parkolópályára teszem, és írok helyette valami teljesen mást. Ez a teljesen más pedig egy olyan dolog lesz, amit ezen a blogon még nem láttatok tőlem, kicsit olyan, mint egy féltve őrzött titok, amit csak kevesen ismernek, vagy legalábbis kevesen kötik hozzám. 

Egyszer, még évekkel ezelőtt tagja voltam egy oldalnak, amit mára már magam mögött hagytam. Ezen az oldalon volt egy "kihívás", egy játék, aminek kapcsán írni kellett egy történetet. De nem csak úgy bele a vak világba, ugyanis meg volt adva egy halom idézet, amiket valahogy bele kellett szőni, lehetőleg persze úgy, hogy a novella szerves részét képezzék. Hogy sikerült-e, azt majd ti eldöntitek, szándékosan nem jelöltem a kötelező idézeteket, hogy lehessen találgatni, melyikek voltak azok - annyit segítek, hogy öt van belőlük. Nem ez volt az egyetlen történet, amit írtam. Nem az első, és nem is az utolsó. Nem tökéletes, és nem is túl hosszú. Mégis valamiért ez áll hozzám a legközelebb. Fogadjátok szeretettel!

Nalana

Még mindig tisztán emlékszem arra a napra, amikor először találkoztam Nalanával. A tanács elől bujkáltam a kinevezésem napján. A tanácselnök úgy határozott, egyszerű szűcsként kell szolgálnom kis falumat, én azonban nem voltam hajlandó elfogadni ezt a megalázó sorsot. Azóta edzettem és készültem a bosszúra, mióta azok a mocskos félelf mágusok elhurcolták az édesanyám. Nem fogadhattam el a kijelölt hivatást. Fogtam hát az íjam és tegezem, és elindultam a rengetegbe. A tanács zsoldosokat küldött utánam, ezért elrejtőztem egy üresnek vélt viskó pincéjében.

A viskó azonban korántsem volt üres. A pince egy félreeső szegletéből furcsa hangokat hallottam, hát odalopóztam megnézni, kitől erednek. Egy fiatal, kamasz félelf lány mereven, mozdulatlanul állt egy állványra helyezett, nyitott könyv előtt. Úgy tűnt, csak a száját tudja mozgatni, ám ezt ki is használta. Elnyomva a mellettem egyenletesen csöpögő vízvezeték hangját szakadatlanul szidta az előtte fekvő könyvet, mintha az volna felelős szorult helyzetéért. Ezzel azonban a legkevésbé sem törődtem. Amint megláttam a lányt, ismeretlenül is felizzott bennem a gyűlölet iránta. Előugrottam rejtekemből és kifeszített íjjal, bosszúra éhesen ordítottam neki:

- Teeee undorító teremtmény! Légy átkozott, halál rád és minden félszerzetre!

Erre aztán kaptam egy akkora balegyenest tőle, hogy cuppanva elterültem a szeretettel magához ölelő pocsolya kellős közepén.

- Köszönöm - mondta pár másodpercnyi szünet után. - Hála neked, végre sikerült elvonnom a figyelmemet az átokról és így megtörni azt. Most viszont nem érek rá cseverészni, úgyhogy…

A mondatot azonban már nem tudta befejezni, mert a nyitott könyv felől hirtelen vörös fénysugár lövellt ki, s a lány hangos puffanással csapódott a falnak. A döbbenettől szóhoz se jutottam. Nagy nehezen feltápászkodtam a tócsából, s remegő lábakkal elindultam a könyv felé, de a következő pillanatban ijedtemben akkorát ugrottam, hogy csaknem bevertem a fejem a pince plafonjába. A könyv ugyanis rám kiáltott:

- Lapozz belém!

- Te-tessék?!

- Lapozz belém és tiéd lehet minden hatalmam! - A könyv hangja rémisztően visszhangzott a tágas pincében.

- Miféle hatalomról beszélsz? - kérdeztem kíváncsian.

- Mágiáról, melynek segítségével bármit elérhetsz, amit csak kívánsz.

- Ne hallgass rá! - A lánynak még nem volt ereje felállni, s amikor hátrafordultam, hogy megvetően csendre utasítsam, legnagyobb meglepetésemre a velejéig rossz, mocskos félvér helyett egy kétségbeesett, már-már legyőzött kamasz nézett vissza rám. Egyszerűen nem tudtam gyűlölni. Némán bólintottam, jelezve, hogy várom a magyarázatot.

- Ha megérinted, elszívja az életerőd - mondta halkan. - Életerő nélkül nem használhatja a mágiáját és egy idő után hétköznapi könyvvé válik. Viszont ha elég életerőt szív magába, a benne lakozó ártó szellem önálló életre kel és megtámad mindent, ami él és mozog.

- Honnan tudjam, hogy nem hazudsz? - kérdeztem bizalmatlanul, ám hamar meg is bántam, mert a lány szemei dühösen megvillantak, mintha azt akarnák mondani, hogy már a feltételezés is sértő. Nagyot nyeltem, majd bocsánatkérően folytattam. - Rendben, hiszek neked, de akkor mégis mit tehetünk ellene?

- Csak segíts felállni, a többit majd én elintézem. Nem hiszem, hogy ezek után lenne elég életereje egy újabb átok használatához…

Amint talpra állítottam, lehunyta a szemét, s ujjaival különböző alakzatokat formált gyors egymásutánban. Ezzel egy időben a könyv körül halvány, kék kristályok jelentek meg a semmiből és lassan forogni kezdtek. A könyv panaszosan nyögdécselt, de úgy tűnt, nincs ereje védekezni. A lány hirtelen kinyitotta a szemét és egy szót suttogott: „Shallur”. Abban a pillanatban a kék kristályok felizzottak, a könyv pedig egy utolsó kiáltás kíséretében porig égett. 

- Nalana. - A fiatal mágus barátságosan nyújtotta felém a kezét.

- Ne haragudj... - válaszoltam rövid csend után szégyenkezve, mert eszembe jutott, hogy támadtam rá, amikor először megláttam.

- Ez a neved? - kérdezte szemöldökét olyan magasra húzva, hogy szinte eltűnt a kócos, szőke frufru alatt.

- Nem… A nevem Lastor...

***

- Nalana…

- Tessék?

- Köszönöm, hogy akkor elfogadtál annak ellenére, hogy olyan durván „üdvözöltelek”…

- Az embert az különbözteti meg az állattól, hogy képes a dolgokban többet látni, mint amennyi nyilvánvaló bennük. Ez velem is így van, tehát nincs mit köszönnöd.

Hogy ne lenne mit köszönnöm? Badarság… Öt éve valaki azt mondta: "Veled is megtörténhet, amikor nem is gondolnád, hogy a szerencse rád néz részegen, és dob pár morzsát. Még ha akkor nem is érzed szerencsének, egy napon belátod, milyen fontos szerepet játszott az életedben.” Nem hittem neki, sőt, fel sem fogtam a szavai értelmét. Ma már tudom, hogy igaza volt. Nalana lett az egyetlen, igazi társam. Ő az én morzsányi szerencsém.