Pestist vegyenek!

Elég régen írtam már bejegyzést, és még régebben blogoltam párbajkönyvről. Ennek az volt az oka, hogy a következőnek kiszemelt "áldozatot" egyszerűen sehol nem találtam. Végül meguntam a várakozást, és hirtelen felindulásból szinte a legnagyobb teendőhalom közepén lekaptam a polcról az Édességek kicsiny boltját, és belekezdtem.

A matt papírborítóról a főszereplő hölgyeményt ábrázoló fotó néz le ránk némi vadvirág kíséretében. Nem mondanám túl eredeti vagy különösen hívogató illusztrációnak, de nem is tart vissza az olvasástól. Olyan egy a sok közül benyomása van. A levehető borító alatt egy elképesztően ronda, világoslilás vagy rózsaszínes borzadály vár (nem vagyok színszakértő), ami viszont már igen csak tűzre vetendő kinézetet kölcsönöz szegény könyvnek, tehát javasolt rajtahagyni a jótékony takarást. Annál is inkább, mivel a történet nem egy rózsaszín felhőbe burkolt cukormáz. Csak simán cukormáz. Felhő nélkül.

Hannah, a vidéki parasztlány Londonba indul nővéréhez, Sarah-hoz, hogy segítsen neki kis édességboltjának igazgatásában. Nagy lelkesedéssel és még nagyobb elvárásokkal vág neki az útnak, megérkezve azonban kiderül, hogy nem kifejezetten szerencsés időpontot választott arra, hogy megváltoztassa unalmas életét. A város egyes egyházközségeiben ugyanis felütötte fejét az egyik legrettegettebb betegség: a pestis. Hannah ennek ellenére úgy dönt, Londonban marad, kitanulja az édességkészítést, és megpróbálja átvészelni az egyre terjedő járványt Sarah nővére, Abby barátnője és újdonsült udvarlója, Tom segítségével. 

Tudom, hogy már többször írtam ilyet, de ezt a könyvet se könnyű értékelni. Először is leszögezném, hogy egyáltalán nem erre számítottam. Ha valaki elolvassa a fülszöveget, most elég furcsán nézhet rám, de az a helyzet, hogy én nem olvastam. Szoktam, de most valahogy eszembe se jutott. Ajándékba kaptam a könyvet még valamikor nagyon régen, és mivel sok mindenben hasonlóak voltunk azzal, akitől kaptam, fel sem merült bennem, hogy esetleg nem fog tetszeni. Egy könnyed, romantikus, derűs regényre számítottam. Ehelyett kaptam egy korhű leírást a 17. századi angol életről és az 1665-ös nagy pestisjárványról, amibe ugyan vegyült némi romantika, de épp csak annyi, hogy legyen egy hímnemű szereplő is, akiért izgulhattam. Nehéz ügy, kiváltképp ha figyelembe vesszük, hogy alapvetően két dolog van, amiről soha, semmilyen körülmények közt nem olvasnék önszántamból: a politika és a betegségek. Viszont semmi sem véletlen, a fülszöveget nem olvastam, ennek hála a könyvet igen. És nem bántam meg. Azt se mondanám, hogy életre szóló élmény volt, sőt, nem is tudom hirtelen, mi volna rá a jó szó. Talán hasznos. Olyan információval látott el több dologgal kapcsolatban is, amik iránt nem érdeklődöm, mégis úgy érzem, nem árt tisztában lenni velük. A sztori maga nem volt nagy szám, nem volt különösebben izgalmas vagy fordulatos, a nagy részét előre kiszámítottam, de valahogy nem is az volt a lényeg. Érdekes volt látni az emberek hozzáállásának változását, ahogy egyre nagyobb méreteket öltött a járvány, és elgondolkodtató volt az is, hogyan próbálnak megélni ebben az élhetetlen pokolban. A kötet végével viszont nem voltam elégedett. Az utolsó egy-két fejezetre számomra kicsit elnyújtott lett, a lezárásból pedig hiányoltam, mi lett Tommal. Tudom, hogy van folytatás, talán egyszer el is olvasom, de azt hiszem, egy katasztrófa egyszerre elég volt most.

Összességében úgy gondolom, egyszer mindenképp érdemes elolvasni még a téma iránt kevésbé érdeklődőknek is, mert tanulságos lehet bárki számára. A gyengébb idegzetűek se rettenjenek vissza, szerencsére nem sok mélyen részletező leírás szerepel a könyvben a pestisről. 

A kortalan gimi története

Sokféle ifjúsági sorozat van a világon. Van, ami fiatalabbaknak szól, van, ami kicsit idősebbeknek. Van, ami tele van varázslattal, és van, ami tele van realitással. Van, ami szórakoztat, van, ami elgondolkodtat. És van A Szent Johanna gimi.

Leiner Laura sorozatával először egy önkéntes munkám során találkoztam, ahol a felsős gyerekek szinte megállás nélkül erről beszélgettek, ebből idézgettek. Aztán hirtelen moly.hu-n is egyre gyakrabban kezdtem látni a címét, hol észlelés, hol értékelés formájában. Kicsit utánanéztem, utánakérdeztem, végül úgy döntöttem, kiveszem a könyvtárból, és odaadom húgomnak, hátha ez jobban meghozza a kedvét az olvasáshoz. Korábban is olvasott már, de elég keveset, és túlnyomó részt inkább mangákat. Félreértés ne essék, nem volt ezzel semmi problémám, csak kicsit bántott a gondolat, hogy annyi jó neki való könyvet utasít vissza pusztán azért, mert nem tetszik a címe, régiesnek néz ki, vagy túl hosszúnak látszik elsőre. Tehát a kezébe nyomtam az első kötetet, és mellékeltem egy kisebb szónoklatot arról, hogy az ő korosztálya most épp ezért van oda meg vissza, úgyhogy mindenképp tegyen vele egy próbát, és persze mivel könyvtári, lehetőleg ne három hónapig szemezzen vele a polcon. Nyilván meg tudtam volna hosszabbítani a kölcsönzést szükség esetén, de erről neki akkor még nem kellett tudnia. :) Aztán ebből a "bírjuk olvasásra a hugit" projektből valahogyan lett egy fogadás láncolat. Brigi barátosném ugyanis kijelentette, hogy neki is felkeltette az érdeklődését a könyv, de még nem tudott dönteni, bezsúfolja-e az amúgy is túlcsorduló olvasmánylistája elejére avagy sem. Ezért hát kitűzte, ha húgomnak tetszik, ő is elolvassa. Én meg ezen felbuzdulva hozzáfűztem: ha húgomnak és Briginek is tetszik, akkor kegyesen megengedem, hogy elém járuljon ez az ifjúsági szösszenet, ami akkor egyébként hat kötetet számlált. Így indult hát el közös életünk.

A kissé hosszúra nyúlt bevezető után lássuk a szokásos külalak "elemzést"! Amikor először megláttam a köteteket, két dolog jutott eszembe. Az egyik az volt, hogy mennyire nehéz észrevenni a könyvtár polcán a sorozatot ezzel a terepszínű gerinccel, és igazán csinálhattak volna neki feltűnőbbet. A másik, hogy az első kötet borítójára valami elképesztően előnytelenül sikerült lefényképezni szegény lányt, akárki is legyen az. Épp ezért tehát az első kötet borítója egyáltalán nem tetszett. A másodiké inkább csak az "elmegy" kategóriába tartozott. Aztán jött a harmadik, és megtört a jég. Imádtam, gyönyörű színe, jó képei vannak. Azonnal favorit lett. A sorozatból végül a hármas és ötös kötet borítói lettek a számomra legkedvesebbek - bár hozzáteszem, az ötös elég szétesős kötetre sikerült -, de ha az össz stílust akarom nézni, egészen jól eltalált koncepciójuk lett, a gerincet leszámítva hívogatóak és felkeltik az érdeklődést. A fülszövegekhez nem sok hozzáfűzni valóm van, a kötetek elején lévő adatlap részletekhez viszont annál inkább. Mert ez elképesztően jó ötlet volt. Nem csak tiniközeli, de ráadásként olyan jól sikerültek ezek a gyakorlatilag semmit el nem áruló sorocskák, hogy időnként jobban vártam, mint a történet folytatását. De mi is ez a történet?

Rentai Reni 14 éves, rendkívül átlagos kamaszlány, aki költözésük utáni újdonsült gimnazista életének egy rendkívül nem átlagos iskolában kezd neki: a Szent Johanna Francia Tagozatos Alapítványi Gimnáziumban. 12 főt számláló osztályában igen változatos személyiségek fordulnak elő: Reni a szófogadó, stréber könyvmoly szerepben tündököl, frissen szerzett barátai, Virág, a butácska, de fantasztikus művészi tehetséggel megáldott emo, és Arnold, a kimagasló intelligenciájú, de magának való zseni pedig szintén nem a népszerűségükről híresek. De akad itt szép és kegyetlen az enyhén őrült, diktátor hajlamú Kinga személyében, osztály bohóca a mindig éhes Zsolti személyében, vagy mindent megúszó lustaság a laza Ricsi személyében. És persze akad - már hogy ne akadna! - minden szempontból tökéletes, jóképű és megközelíthetetlennek tűnő szerelem-első-látásra az ultramenő Cortez személyében. Ennek a nem mindennapi társaságnak a nem mindennapi gimnáziumi életét követhetjük végig Reni naplóján keresztül kilencediktől tizenkettedik végéig.

És most jöjjön a várva várt véleményezés! Biztos rendkívül meglepő és hihetetlen lesz, ha elárulom, hogy imádtam. Elejétől a végéig az egész sorozatot. Azon olvasók közé tartozom, akik nem akarnak mindenáron szétcincálni egy könyvet, apró darabokra elemezni és hosszasan fejtegetni az irodalmi értékét. Én ha olvasok valamit, egyetlen dolgot szeretnék csupán: élvezni az olvasmányt. Ezt pedig maximálisan megkaptam az SzJG-től. Hangosan és sokat nevettem a köteteken, Laurának fergeteges humora van, és persze szomorkodtam a szomorú részeken. Nem sírtam, mert azt nem igazán szoktam, de ahol kellett, ott szomorú voltam. Szerencsére nem sok helyen kellett. :) Mindenesetre annyira sikerült megszeretnem a sorozatot, hogy el is kezdtem "terjeszteni az igét", áradoztam róla itt-ott-amott, végül húgommal - akinek természetesen szintén kedvenc lett - elértük, hogy párom, anyukám, anyósom és a teljes baráti köröm nekivágjon. Volt, aki egész sokáig ellenállt, de végül mindenki megtört. :D Ez a történet 2012 nyarán esett meg, pont az Útvesztő megjelenése előtt, így egészen egyértelmű volt, hogy a frissen megjelenő kötet már nem könyvtári tulajdonként kerül hozzánk. Azóta nem csak egy dedikált Útvesztőm, de egy dedikált Örökkém, egy idézetes kitűzőm és egy fekete SzJG karkötőm is van. A Cortezesre még mindig várok, hátha valaki megszán. :)

No, nem szaporítom tovább a szót, hisz a kötetekről külön-külön úgy is írtam molyos értékelést. Összességében A Szent Johanna gimi az egyik kedvenc ifjúsági sorozatommá vált rendkívül rövid idő alatt, és azt hiszem, ez az az olvasmány, amiből a legtöbbet tudok fejből idézni. Teljes mellszélességgel - na jó, esetemben inkább csak lelkesedéssel - ajánlom mindenkinek, aki szeret nevetni, együttérezni, nosztalgiázni, esetleg szándékában áll megszeretni az olvasást. Mert ezzel menni fog. :)

New-See ül a fűben

Azt hiszem, még sose álltam neki ilyen nehezen egy bejegyzésnek. Mondanám, hogy azért van, mert ajándékkönyvről kell most párbajos naplót írnom, de a tavalyi párbajban két ilyen könyvem is volt, mégse akadtak hasonló gondjaim. Ez viszont most más, mint az a kettő, sőt, tulajdonképpen semmilyen kategóriába nem lehet besorolni. Vessük tehát figyelő pillantásainkat Werner Lansburgh: Drága New-See!-jára.

Külsejét tekintve egészen barátságos, számomra már-már hívogató ez a drágaság, a maga élénksárga, kemény kötéses borítójával, és a rajta szálldosó szerelmetes varjakkal együtt. (Szerintem legalábbis varjak, de ha madárbarát bloggerek is idetévednének, és szerintük hollókkal van dolgunk, feltétlenül jelezzék!) Szóval egy szó, mint száz, a borító tetszetős, a fülszövegből meg jó magyar szokás szerint semmi nem derül ki, azt leszámítva, hogy az író igen multinacionális, a podger meg nem jelent semmit. Az Európa kiadó mindig is adott a küllemre, tehát nem meglepő, hogy ez itt sincs másként.

És akkor a történet...

Na, az nincs. Akárhogy is erőlködtem, akárhogy is próbáltam belelátni valami mélyebb tartalmat, ez a könyv egész egyszerűen nem szól semmiről. Az író leveleket ír egy képzeletbeli személynek, New-See-nak. Ezek volnánk mi, az olvasók. Minden levélben van egy vagy két apróbb sztori az író életéből, amiket részben magyarul, részben angolul oszt meg velünk. A levelek végén természetesen utóirat is van, ami tulajdonképpen a röpdolgozat, többségében egyszerű fordítás az adott levélben használt kifejezésekkel, de néha itt is előfordul egy-egy ultrarövid sztori.

Talán most már kezditek érteni, miért volt olyan nehéz nekiállni ennek a bejegyzésnek. Elvégre hogy a bánatba írjak tartalmas és élvezhető beszámolót valamiről, amiben nincs tartalom és élvezhetőség? Az első oldaltól az utolsóig szenvedés volt, komolyan hősnek érzem magam, hogy végig tudtam olvasni, még ha hónapokba is telt. Pedig nem kellett volna bele sok minden, hogy legalább egy icipicit érdekeljen, elég lett volna valami kis rejtvény, egy hosszabb történetszál, amiből minden levélben kapunk egy puzzle-darabot, de nem, ebben tényleg semmi nem volt. Egy rakás üres fecsegés, amiben még a poénnak szánt részek is olyan erőltetettek voltak, hogy nem tudtam eldönteni, fakadjak-e sírva, vagy esetleg körömmel kaparjam a falat/táblát, hogy más is szenvedjen, ne csak én. A magyar-angol váltakozás kifejezetten idegesítő és fárasztó volt, nem beszélve arról, hogy ha ennél szájbarágósabbra írták volna, simán feladhatnák kötelezőnek az elmegyógyintézetben. Nem tudom elképzelni, mi késztethette az Európa kiadót arra, hogy gondozásába vegye ezt a könyvet, azt meg végképp nem, miért adták ki a folytatásait is, amikor annyi más, tényleg jó könyv van a világban, ami a helyére kerülhetett volna, mindenesetre komolyan szeretnék találni valakit, bárkit, aki elolvasta ezt a förmedvényt és még szerette is.

Gondolom ezek után nem meglepő, hogy a Drága New-See-t nem ajánlom senkinek, de még a legádázabb ellenségeimnek sem. Ha valaki "könnyen, gyorsan" szeretne megtanulni angolul, ne ezzel próbálkozzon, mert egyrészt erősen kétlem, hogy menni fog, másrészt rengeteg olyan könyvet találni szerte a könyvtárakban és az interneten, ahol tisztességes történeteket írnak le, a teljesen kezdők számára egyik oldalon angolul, másikon magyarul. Ezerszer többet érnek ennél a tákolmánynál.